Ez a századik post, ahol bejelentem belefáradtam a blogom két helyen való párhuzamos üzemeltetésébe. Mostantól kezdve kizárólag a nordiquetortue.nolblog.hu -n folytatódik a történet.
Köszönöm a megértést, és elnézést a kellemetlenségekért!
3/21/2007
2/23/2007
Magyarokba botlás
Mikor megjöttem, bevallom hiányzott a magyar szó. Egyszerűen nem hittem el, hogy egy 15000 hallgatót számláló egyetemen ne lennénk legalább négyen. Talán tű a szénakazalban, de mégis. Majd egy barátom megfejtette, hogyan lehet lépten-nyomon magyarokba botlani…
Magyarokat sokféle képpen lehetne keresni, a mindenféle eszement ötlet mellett (grafitizni, szórólapokat osztogatni, kiplakátolni az egyetemet, elmenni a város egyetlen magyar éttermébe, a „Gulyás”-ba és ott szerencsét próbálni.), talán a legkézenfekvőbb megoldás az iwiw lenne. Bár nekem ehhez se fülledt a fogam. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha én laknék/tanulnék itt már évek óta, majd egyszer csak a következő Emil landolna a postafiókomban: „Hello! Most jöttem. Láttalak a wiwen, hogy vagy? Milyen itt? Izé… találkozzunk!” evidens, nem is válaszolnék. Így hagytam magam a véletlenre. Persze hamarosan landolt egy Emil az én postafiókomban…
Ám továbbra is a spontaneitásban bízok, személyesebb, valahogy jobb érzés. Ezzel azonban az a baj, hogy elsétálnak egymás mellett a magyarok, ha nincs a homlokukra vésve egy feltűnő színnel: .hu, de néha még ez se elég…
Januárban végül egy héten keresztül magyarokba botlottam. A megoldás? Meglátogatott egy barátom, akivel természetesen folyamatosan magyarul beszéltem, így vagy a buszon, vagy a boltban, váratlanul egyszer csak vissza-visszaköszöntek ránk magyarul. Meg kell jegyeznem, barátom sokkal figyelmesebb volt a külvilági impulzusokra, mint én. Sorban állás során, a bolti eladónál én csak addig a következtetésig jutottam, hogy nem anyanyelvi angol, ám kiejtése nem volt árulkodó, nem hordozta azokat a sajátos közép-európai jellegzetességet. Ám barátom már a névtábláját is szemügyre vette: „Zsofia”. Nincs még egy nemzet… Bár utána sokat gondolkodtam, még mindig gondolkodom ha eszembe jut: Az anyanyelvi brit, vajon miként fut neki kimondani egy ilyen sajátosan leírt szót és mi a végeredmény?
Mióta elment a barátom, már magyarokba se botlom, csak abba az egybe, a T.-be, aki itt maradt, mint nem Erasmus-os.
A portás minap megszellőztette, van új két magyar. Állítólag Erasmus-osok, de a wiwen hűlt helyük. Biztos a portárs kevert össze valamit, az elején engem orosznak nézett és oroszul beszélgetett velem. Fura alak az a portárs, lengyelül, kínaiul és spanyolul is tud. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha csak alap társalgási szintre terjed ki a tudása. Ámulattal hallgatom, amikor hong-kongi barátomat ugratja mandarinul.
A másik portás Keddnek hív, mert egy keddi napon ismerkedtünk meg, ilyenek ezek az itteni a portások…
Magyarokat sokféle képpen lehetne keresni, a mindenféle eszement ötlet mellett (grafitizni, szórólapokat osztogatni, kiplakátolni az egyetemet, elmenni a város egyetlen magyar éttermébe, a „Gulyás”-ba és ott szerencsét próbálni.), talán a legkézenfekvőbb megoldás az iwiw lenne. Bár nekem ehhez se fülledt a fogam. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha én laknék/tanulnék itt már évek óta, majd egyszer csak a következő Emil landolna a postafiókomban: „Hello! Most jöttem. Láttalak a wiwen, hogy vagy? Milyen itt? Izé… találkozzunk!” evidens, nem is válaszolnék. Így hagytam magam a véletlenre. Persze hamarosan landolt egy Emil az én postafiókomban…
Ám továbbra is a spontaneitásban bízok, személyesebb, valahogy jobb érzés. Ezzel azonban az a baj, hogy elsétálnak egymás mellett a magyarok, ha nincs a homlokukra vésve egy feltűnő színnel: .hu, de néha még ez se elég…
Januárban végül egy héten keresztül magyarokba botlottam. A megoldás? Meglátogatott egy barátom, akivel természetesen folyamatosan magyarul beszéltem, így vagy a buszon, vagy a boltban, váratlanul egyszer csak vissza-visszaköszöntek ránk magyarul. Meg kell jegyeznem, barátom sokkal figyelmesebb volt a külvilági impulzusokra, mint én. Sorban állás során, a bolti eladónál én csak addig a következtetésig jutottam, hogy nem anyanyelvi angol, ám kiejtése nem volt árulkodó, nem hordozta azokat a sajátos közép-európai jellegzetességet. Ám barátom már a névtábláját is szemügyre vette: „Zsofia”. Nincs még egy nemzet… Bár utána sokat gondolkodtam, még mindig gondolkodom ha eszembe jut: Az anyanyelvi brit, vajon miként fut neki kimondani egy ilyen sajátosan leírt szót és mi a végeredmény?
Mióta elment a barátom, már magyarokba se botlom, csak abba az egybe, a T.-be, aki itt maradt, mint nem Erasmus-os.
A portás minap megszellőztette, van új két magyar. Állítólag Erasmus-osok, de a wiwen hűlt helyük. Biztos a portárs kevert össze valamit, az elején engem orosznak nézett és oroszul beszélgetett velem. Fura alak az a portárs, lengyelül, kínaiul és spanyolul is tud. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha csak alap társalgási szintre terjed ki a tudása. Ámulattal hallgatom, amikor hong-kongi barátomat ugratja mandarinul.
A másik portás Keddnek hív, mert egy keddi napon ismerkedtünk meg, ilyenek ezek az itteni a portások…
2/22/2007
Melltartó tolvaj
A kollégiumi város egyik legfrissebb eseménye: vélhetően egy ismeretlen férfi tettes melltartókat lopott a ruhaszárítókból.
A kollégiumi város vezetése egy ideje már tudott, a szárítókat rendszeresen megdézsmáló egyénről. Az elkövető tudatlanságát mutatja, hogy a mosókonyhák be vannak kamerázva, sőt mi több, erről írásbeli figyelmeztetés van kihelyezve a falra.
A vezetés tehát tudott a felvételekből kirajzolódott férfi kinézetű elkövetőről és rendszeres zsákmányáról, a melltartókról. Ám, amíg feljelentés vagy panasz nem érkezett, addig nem továbbíthatták az ügyet a rendőrségnek, hiába voltak birtokukban a bizonyítékul szolgáló felvételek.
Valahol az áldozatokat is meg lehet érteni. Ki menne a rendőrségre, vagy akár a kollégiumi vezetéshez a következő mondandóval: „A ruhaszárítóból eltűntek a melltartóim.” Az elkövető egy dologra vagy a véletlen folytán, vagy józan logikából ügyelt, olyanoktól csente el a melltartókat, akik nem ismerték egymást, így a jelenség látszólag elszigetelt maradt. „Eltűntek a melltartóim, de ha senki másról nem tudok, akivel ez előfordult volna, akkor miért is csinálnék belőle ügyet.” – gondolkodott az egyik áldozat.
A helyzet akkor vált komollyá az elkövető számára, amikor a főnököm felismerni vélte az áldozatok között, az egyik kolléganőmet. Így informálisan sikerült elérni, hogy megszülessen az első panasz és feljelentés. Közel egy tucat áldozatról beszélhetünk. A rendőrség kiszállt megtekinteni a felvételeket, a nyomozás folyik.
A kárvallottak érthetően nem akarják, sőt mi több, nem fogadják vissza, ha megtalálják eltulajdonított tárgyaikat, hiszen ki tudja mit csinált velük. Anyagi kártérítésre számítanak, de ki tudja mi lesz belőle. A kolléganőmnek például nyolc melltartója lett oda.
A kollégiumi város vezetése egy ideje már tudott, a szárítókat rendszeresen megdézsmáló egyénről. Az elkövető tudatlanságát mutatja, hogy a mosókonyhák be vannak kamerázva, sőt mi több, erről írásbeli figyelmeztetés van kihelyezve a falra.
A vezetés tehát tudott a felvételekből kirajzolódott férfi kinézetű elkövetőről és rendszeres zsákmányáról, a melltartókról. Ám, amíg feljelentés vagy panasz nem érkezett, addig nem továbbíthatták az ügyet a rendőrségnek, hiába voltak birtokukban a bizonyítékul szolgáló felvételek.
Valahol az áldozatokat is meg lehet érteni. Ki menne a rendőrségre, vagy akár a kollégiumi vezetéshez a következő mondandóval: „A ruhaszárítóból eltűntek a melltartóim.” Az elkövető egy dologra vagy a véletlen folytán, vagy józan logikából ügyelt, olyanoktól csente el a melltartókat, akik nem ismerték egymást, így a jelenség látszólag elszigetelt maradt. „Eltűntek a melltartóim, de ha senki másról nem tudok, akivel ez előfordult volna, akkor miért is csinálnék belőle ügyet.” – gondolkodott az egyik áldozat.
A helyzet akkor vált komollyá az elkövető számára, amikor a főnököm felismerni vélte az áldozatok között, az egyik kolléganőmet. Így informálisan sikerült elérni, hogy megszülessen az első panasz és feljelentés. Közel egy tucat áldozatról beszélhetünk. A rendőrség kiszállt megtekinteni a felvételeket, a nyomozás folyik.
A kárvallottak érthetően nem akarják, sőt mi több, nem fogadják vissza, ha megtalálják eltulajdonított tárgyaikat, hiszen ki tudja mit csinált velük. Anyagi kártérítésre számítanak, de ki tudja mi lesz belőle. A kolléganőmnek például nyolc melltartója lett oda.
2/21/2007
Vizsgaeredmények
Fél lábbal szinte sikerült átlépnem az árnyékomat. Arra kell törekednem, hogy a következő szemeszterben páros lábbal ismételjek.
Íme a beígért vizsgaeredmények
Nemzetközi kapcsolatok 14 (csúnya elvérzés az egyedi témámon – Kis Atant -, ha újra csinálhatnám megadott témából írnék.)
Kulturális antropológia 16 (biggest shame on me – miután mindkét esszém, és a szemináriumi munkám 20 kapott, bizony csúnya rontás ez. Csupán a tudat vigasztal, hogy a 460 dolgozatot egyedül javította ki az előadó a megadott két hét alatt. Ezt a szemináriumvezetőm mondta. Egyszerűen nem volt szerencsém, kicsit sántít ám az itteni rendszer is).
Spanyol nyelv 17 (csak a fránya 15 ös szóbelim választ el hajszálnyira a first-től, de nekem ez még így is felér egy árnyék átlépéssel.)
Latin-Amerika tanulmányok I. 18!!!! (Az egyetlen hely ahol sikerült nem rontanom, és szinten maradnom a first-tel. Ez megér egy deci pezsgőt! I’m proud.)
Maradt esélyem az ösztöndíjra :D
A fél sikerért, pedig marad vigasznak:
Где то появилосъ солнце значит где то появилaсъ тенъ (Сплин - Мы сидели и курили)
Íme a beígért vizsgaeredmények
Nemzetközi kapcsolatok 14 (csúnya elvérzés az egyedi témámon – Kis Atant -, ha újra csinálhatnám megadott témából írnék.)
Kulturális antropológia 16 (biggest shame on me – miután mindkét esszém, és a szemináriumi munkám 20 kapott, bizony csúnya rontás ez. Csupán a tudat vigasztal, hogy a 460 dolgozatot egyedül javította ki az előadó a megadott két hét alatt. Ezt a szemináriumvezetőm mondta. Egyszerűen nem volt szerencsém, kicsit sántít ám az itteni rendszer is).
Spanyol nyelv 17 (csak a fránya 15 ös szóbelim választ el hajszálnyira a first-től, de nekem ez még így is felér egy árnyék átlépéssel.)
Latin-Amerika tanulmányok I. 18!!!! (Az egyetlen hely ahol sikerült nem rontanom, és szinten maradnom a first-tel. Ez megér egy deci pezsgőt! I’m proud.)
Maradt esélyem az ösztöndíjra :D
A fél sikerért, pedig marad vigasznak:
Где то появилосъ солнце значит где то появилaсъ тенъ (Сплин - Мы сидели и курили)
2/19/2007
Ilyenben járnak az itteni lányok
Vállalkozók, vállalkozó kedvűek, itt az idő cselekedni! Rövidke bejegyzés a brit Wellington boots (gumicsizma) őrületről.
Mikor kishazánkat hátrahagytam a legutóbbi ősszel még nem tombolt a színes gumicsizma őrület, pedig már itt lehetne az ideje. De talán sok más dologhoz hasonlóan ehhez is évek kellenek, hogy begyűrözzön a köztudatba. Nem tudom, mikor bukkant fel (újra) a divat köztudatban a style gumicsizma, de magyar nyelven egy 2005-ös new yorki bejegyzést találtam, ami talán legkorábban említi meg. Már nem is emlékszem pontosan mi volt meglepőbb számomra: a gumicsizmában egyetemre járó lányok, vagy a pazar mintázattal és színekkel rendelkező és még soha előtte nem látott lábviselet.
Bár a Velvet.hu már 2006 márciusában említést tett a nyugati féltekén bimbózó új divathullámról, hallomásból úgy tűnik, odahaza még mindig nem haraptak rá. Pedig milyen jó lenne, ha mire visszatérnék ilyennel is csinosítanák magukat a lányok… Szerintem menő, ám szabad másként gondolni.
Ha valaki kedvet kapott hozzá, onlány is rendelhet ;)
Csak írja be a böngészőbe a varázsszót: „Wellington boots” ;) kellemes shoppingolást :)
Mikor kishazánkat hátrahagytam a legutóbbi ősszel még nem tombolt a színes gumicsizma őrület, pedig már itt lehetne az ideje. De talán sok más dologhoz hasonlóan ehhez is évek kellenek, hogy begyűrözzön a köztudatba. Nem tudom, mikor bukkant fel (újra) a divat köztudatban a style gumicsizma, de magyar nyelven egy 2005-ös new yorki bejegyzést találtam, ami talán legkorábban említi meg. Már nem is emlékszem pontosan mi volt meglepőbb számomra: a gumicsizmában egyetemre járó lányok, vagy a pazar mintázattal és színekkel rendelkező és még soha előtte nem látott lábviselet.
Bár a Velvet.hu már 2006 márciusában említést tett a nyugati féltekén bimbózó új divathullámról, hallomásból úgy tűnik, odahaza még mindig nem haraptak rá. Pedig milyen jó lenne, ha mire visszatérnék ilyennel is csinosítanák magukat a lányok… Szerintem menő, ám szabad másként gondolni.
Ha valaki kedvet kapott hozzá, onlány is rendelhet ;)
Csak írja be a böngészőbe a varázsszót: „Wellington boots” ;) kellemes shoppingolást :)
2/18/2007
Kínai újév
A hét elején hong-kongi munkatársam - akit egyre magabiztosabban kezdhetek el barátomként hívni -, két brit kollégámmal egyetemben meghívott magához egy vacsorára. Elbeszéléséből számomra úgy tűnt a hong-kongiaknak a kínai újév olyan, mint nekünk a Karácsony, azaz nagy családi körben eltöltött ebédekről és vacsorákról van szó. Ám éjszakára elözönlik az emberek a város utcáit.
Mi hárman talán bele számítunk a hozzá legközelebb álló emberek köréhez, akiket itt helyben ismer. Rajtunk kívül még négy hong-kongi barátja vett részt a pazar étkezésen. Ők főztek, míg mi hárman európaiak csak szemléltük a tevékenységüket. Igazi kínai menünk volt: rizottó, curry-is csirke, paradicsomleves, gőzölt tojás és az ünnepekről kimaradhatatlan rozskenyér leves, amit többitől eltekintve ugyan én főztem :P.
Az ünneplést nem a kollégánknál tartottuk, mert az ő lakótársai „nem szeretik az embereket”, így az egyik hong-kongi barátjánál kötöttünk ki, de itt is csak a német lakótárs csatlakozott ünneplő körünkhöz. A légkör egyre feszültebbé vált, így jobbnak találtuk ha átvonulunk hozzám, ahol már valóban zavartalanul folytathatódott a mulatság éjfélig és annál tovább, igaz kínai díszítőelemek nélkül.
A brit lányok tudatlanul hozták magukkal kedvenc rosé borukat, amiről hamar kiderült, Balaton-felvidéki. Jó bor volt, bár egy kivételével úgy tűnt az ázsiaiak nem isznak. A fekete balzsam is sorra került, de ez már a briteknek is sok volt, csak annak az egy fehér holló hong-konginak nem, aki sikeresen megdöntötte, eddig tévhitem, miszerint a részegség jelei univerzálisak…
Mind hárman kaptunk vörös tarsolyt, amely a hagyomány szerint szerencsét és gazdagságot hoz majd számunkra. Igaz, ezek csak szimbolikus tarisznyák voltak, az eredetik textilből készülnek, öt fontig terjedő pénzösszeg található bennük, valamint csak a házas párok privilégiuma ezek osztogatása.
A britek hamarabb távoztak, én, mint a véletlen folytán vendéglátóvá avanzsáló nem is igen távozhattam volna. A beszélgetés témái egyre kurtább fordulatokat vett, és egyre furábban vette ki magát a „nektek nyugatiaknak” nehezen megy a kínai szavak kiejtése stb. Említenem se kell, én még mindig nem érzem magam „nyugatinak”, a javából kelet-európai tudatom van, még akkor is, ha nekik ott távol, az ugyan úgy nyugatnak számít. Még kényelmetlenül érzem magam, ha rám sütik a „nyugati” bélyegzőt, még nem állók készen viselni a „nyugatiság” történelmi konzekvenciáit, pedig lehet már rég fel kellett volna rá készülnöm.
Boldog újesztendőt! Disznóságok helyett állítólag a kurta farkú éve sokkal inkább sikert és gazdagságot hoz majd, ez utóbbiakat ráadásul dézsányival.
Mi hárman talán bele számítunk a hozzá legközelebb álló emberek köréhez, akiket itt helyben ismer. Rajtunk kívül még négy hong-kongi barátja vett részt a pazar étkezésen. Ők főztek, míg mi hárman európaiak csak szemléltük a tevékenységüket. Igazi kínai menünk volt: rizottó, curry-is csirke, paradicsomleves, gőzölt tojás és az ünnepekről kimaradhatatlan rozskenyér leves, amit többitől eltekintve ugyan én főztem :P.
Az ünneplést nem a kollégánknál tartottuk, mert az ő lakótársai „nem szeretik az embereket”, így az egyik hong-kongi barátjánál kötöttünk ki, de itt is csak a német lakótárs csatlakozott ünneplő körünkhöz. A légkör egyre feszültebbé vált, így jobbnak találtuk ha átvonulunk hozzám, ahol már valóban zavartalanul folytathatódott a mulatság éjfélig és annál tovább, igaz kínai díszítőelemek nélkül.
A brit lányok tudatlanul hozták magukkal kedvenc rosé borukat, amiről hamar kiderült, Balaton-felvidéki. Jó bor volt, bár egy kivételével úgy tűnt az ázsiaiak nem isznak. A fekete balzsam is sorra került, de ez már a briteknek is sok volt, csak annak az egy fehér holló hong-konginak nem, aki sikeresen megdöntötte, eddig tévhitem, miszerint a részegség jelei univerzálisak…
Mind hárman kaptunk vörös tarsolyt, amely a hagyomány szerint szerencsét és gazdagságot hoz majd számunkra. Igaz, ezek csak szimbolikus tarisznyák voltak, az eredetik textilből készülnek, öt fontig terjedő pénzösszeg található bennük, valamint csak a házas párok privilégiuma ezek osztogatása.
A britek hamarabb távoztak, én, mint a véletlen folytán vendéglátóvá avanzsáló nem is igen távozhattam volna. A beszélgetés témái egyre kurtább fordulatokat vett, és egyre furábban vette ki magát a „nektek nyugatiaknak” nehezen megy a kínai szavak kiejtése stb. Említenem se kell, én még mindig nem érzem magam „nyugatinak”, a javából kelet-európai tudatom van, még akkor is, ha nekik ott távol, az ugyan úgy nyugatnak számít. Még kényelmetlenül érzem magam, ha rám sütik a „nyugati” bélyegzőt, még nem állók készen viselni a „nyugatiság” történelmi konzekvenciáit, pedig lehet már rég fel kellett volna rá készülnöm.
Boldog újesztendőt! Disznóságok helyett állítólag a kurta farkú éve sokkal inkább sikert és gazdagságot hoz majd, ez utóbbiakat ráadásul dézsányival.
2/17/2007
Az utcán
Tudom édesanyám, nem kellene szóba állnom idegenekkel az utcán.
- Szevasz öcskös! A "Lidle"-be mész?
- Igen.
- Akkor most vegyél zöldséget és gyümölcsöt, mert jövő héttől visszaállnak a régi árra. (Az elmúlt három hétben, az említett üzletben fél áron kaphatóak a zöldségek és gyümölcsök. Jól taktikáznak, mert elvileg felezik a termékek árát, de igazából arról van szó, hogy pár pennyvel megemelik az árukat, és az új árat felezik meg. Így, amikor egy-egy ilyen akciónak vége, tulajdonképpen nem a régi árra térnek vissza, hanem a megemelt újra, amelyre a kevésbé leleményes vásárló nem figyel fel, mert legalább egy héten át fél áron vásárolt. Ugyan úgy, mint a politikában, a vásárlásban is rövidtávú a fogyasztói emlékezet, ha apróságokról van szó.) Hová valósi vagy?
- Magyarország.
- Budai vagy pesti?
- Budai - ekkor elkezd szláv neveket és foci klubokat sorolni, de lelkesedésében csak-csak észreveszi az értetlenkedő arc kifejezésemet. Szünetet tart, elgondolkodik.
- Hát persze, ezek csehek! Hova tűntek a magyar focisták a világról? - kérdi.
- A magyar futballnak nagyon rosszul áll a szénája, az ötvenes években jók voltunk, de azóta egyre gyengébben teljesítünk.
- Hát igen, Hegyi! Puskásról már nem is szólva.
Ezekkel a szavakkal az ajkán váltunk el. Vettem két kiló almát.
- Szevasz öcskös! A "Lidle"-be mész?
- Igen.
- Akkor most vegyél zöldséget és gyümölcsöt, mert jövő héttől visszaállnak a régi árra. (Az elmúlt három hétben, az említett üzletben fél áron kaphatóak a zöldségek és gyümölcsök. Jól taktikáznak, mert elvileg felezik a termékek árát, de igazából arról van szó, hogy pár pennyvel megemelik az árukat, és az új árat felezik meg. Így, amikor egy-egy ilyen akciónak vége, tulajdonképpen nem a régi árra térnek vissza, hanem a megemelt újra, amelyre a kevésbé leleményes vásárló nem figyel fel, mert legalább egy héten át fél áron vásárolt. Ugyan úgy, mint a politikában, a vásárlásban is rövidtávú a fogyasztói emlékezet, ha apróságokról van szó.) Hová valósi vagy?
- Magyarország.
- Budai vagy pesti?
- Budai - ekkor elkezd szláv neveket és foci klubokat sorolni, de lelkesedésében csak-csak észreveszi az értetlenkedő arc kifejezésemet. Szünetet tart, elgondolkodik.
- Hát persze, ezek csehek! Hova tűntek a magyar focisták a világról? - kérdi.
- A magyar futballnak nagyon rosszul áll a szénája, az ötvenes években jók voltunk, de azóta egyre gyengébben teljesítünk.
- Hát igen, Hegyi! Puskásról már nem is szólva.
Ezekkel a szavakkal az ajkán váltunk el. Vettem két kiló almát.
2/16/2007
Jogos elmaradások pótlása
Valaki magánban azt írta: Rendben, hogy annyira odavagyok a tavaszi félév témáiért, de mit tud ezzel kezdeni az olvasó, ha nem árulom el pontosan, mitől is.
Hettie pedig egy másik poszt kapcsán kérdezte, mivel büntették meg szülei a káromkodó gyermeket. Hiánypótlás következik.
*
A kulturális antropológia témái dióhéjban a következők:
- A kultúra és természet (A természet is szociálisan alkotott)
- Az ember fogalma
- Hogyan élünk? (a létezés módjai; a bennszülöttek perspektívája)
- Térbeli helyek (a tér és a környezet; táj és a hely)
- Időbeli helyzetek (az idő relativitása; kulturális fogalmak az időről)
- A külső világ érzékelése (látás és a vizualizmus; látás és hallás)
- A nyelv és a gondolat
- A tudás (tudás és tudomány; bennszülött perspektíva; az ökológiai tudás)
- Hitek módjai (vallások, hiedelmek, rítusok)
- A művészet antropológiája
Ebben a félévben is két beadandó esszénk van. Az első egy könyv recenzió (a választható könyvek listája adott), a másik a fent felsorolt témák közül egyet mélyebben átgondolnunk.
„Szövegi és vizuális összefüggések modern Spanyolországban” című tárgy a következőkre fókuszál:
- Goya – Caprichos
- Spanyolország társadalma a XVIII. és XIX. században
- Leopoldo Alas – Adiós Cordera
- Progresszivista és a liberális mozgalmak
- 1898-1936 politikai és művészeti avantgardisták I.-II.
- 1936-1939 Harcolni a holnapért vagy a tegnapért? I-II.
- Spanyolország a Franco diktatúra alatt (politika, társadalom)
- Spanyolország a Franco diktatúra alatt (művészet)
- azok a 60’as évek…
- A diktatúra vége I-II
- A demokratizálódás folyamata 1975-1993 I-II
- Spanyolország napjainkban I-II
Egy esszé, egy vizsga.
A középiskolást egy hónapos zsebpénz és play station eltiltásban részesítették. Valamint megfogadta, hogy el kezd valamilyen szakkörre járni.
* A fényképet egy barátom készítette, az aberdeeni főpályaudvaron
Hettie pedig egy másik poszt kapcsán kérdezte, mivel büntették meg szülei a káromkodó gyermeket. Hiánypótlás következik.
*A kulturális antropológia témái dióhéjban a következők:
- A kultúra és természet (A természet is szociálisan alkotott)
- Az ember fogalma
- Hogyan élünk? (a létezés módjai; a bennszülöttek perspektívája)
- Térbeli helyek (a tér és a környezet; táj és a hely)
- Időbeli helyzetek (az idő relativitása; kulturális fogalmak az időről)
- A külső világ érzékelése (látás és a vizualizmus; látás és hallás)
- A nyelv és a gondolat
- A tudás (tudás és tudomány; bennszülött perspektíva; az ökológiai tudás)
- Hitek módjai (vallások, hiedelmek, rítusok)
- A művészet antropológiája
Ebben a félévben is két beadandó esszénk van. Az első egy könyv recenzió (a választható könyvek listája adott), a másik a fent felsorolt témák közül egyet mélyebben átgondolnunk.
„Szövegi és vizuális összefüggések modern Spanyolországban” című tárgy a következőkre fókuszál:
- Goya – Caprichos
- Spanyolország társadalma a XVIII. és XIX. században
- Leopoldo Alas – Adiós Cordera
- Progresszivista és a liberális mozgalmak
- 1898-1936 politikai és művészeti avantgardisták I.-II.
- 1936-1939 Harcolni a holnapért vagy a tegnapért? I-II.
- Spanyolország a Franco diktatúra alatt (politika, társadalom)
- Spanyolország a Franco diktatúra alatt (művészet)
- azok a 60’as évek…
- A diktatúra vége I-II
- A demokratizálódás folyamata 1975-1993 I-II
- Spanyolország napjainkban I-II
Egy esszé, egy vizsga.
A középiskolást egy hónapos zsebpénz és play station eltiltásban részesítették. Valamint megfogadta, hogy el kezd valamilyen szakkörre járni.
* A fényképet egy barátom készítette, az aberdeeni főpályaudvaron
2/15/2007
Hol található Korzika?
A 32 éves ír lakótársam, aki egyéves tanári továbbképzésen van Aberdeenben, tegnap megkért, határozzam meg pontosan Korzika földrajzi fekvését.
- Van világatlaszod?
- Nincs.
- Te mennyire hasznavehetetlen vagy! Meghatároznád nekem kérlek, Korzika pontos fekvését?
- Franciaországtól délre, Olaszországtól nyugatra, bent a Földközi tengeren, de nem annyira távol a partoktól.
Ahogy kezdet kiülni az arcán az értetlenség, gyorsan tollat ragadtam és elkezdtem rajzolni. Megértette.
- És hol van Szardínia?
Már csak rá kellett biggyesztenem a kész térképvázlatomra.
- Korzika az olaszokhoz tartozik?
- …
Egy esetből nem kell messzemenő következtetések levonni, de engem meglep, hogy Európában is előfordul ilyen. Vissza kellene térnem a realitások mezejére. Bár a mai google-os nemzedékben egyre nehezebb meghatározni mi számít alapműveltségnek. Szerencsére a sors, mintha már felkészített volna erre. Az ominózus beszélgetés előtt, pont ezt néztem meg:
Szeretném azt hinni, hogy több héten keresztül keresték ezeket az embereket, és nem egy órán belül forgatták össze az anyagot. Az oktatás valóban ennyire Don Quijote harc?
U.I.: Számomra ez felidéz egy általános iskolai képet, amint az egész osztály súgja az egyik osztálytársunknak, „A csizmát keresd!”
A földrajz tanár viszont már türelmetlenkedik: „Nos Anti, megmutatod végre, hol található Róma?” – „Igen tanárnő, egy pillanat, keresem a csizmám.”
- Van világatlaszod?
- Nincs.
- Te mennyire hasznavehetetlen vagy! Meghatároznád nekem kérlek, Korzika pontos fekvését?
- Franciaországtól délre, Olaszországtól nyugatra, bent a Földközi tengeren, de nem annyira távol a partoktól.
Ahogy kezdet kiülni az arcán az értetlenség, gyorsan tollat ragadtam és elkezdtem rajzolni. Megértette.
- És hol van Szardínia?
Már csak rá kellett biggyesztenem a kész térképvázlatomra.
- Korzika az olaszokhoz tartozik?
- …
Egy esetből nem kell messzemenő következtetések levonni, de engem meglep, hogy Európában is előfordul ilyen. Vissza kellene térnem a realitások mezejére. Bár a mai google-os nemzedékben egyre nehezebb meghatározni mi számít alapműveltségnek. Szerencsére a sors, mintha már felkészített volna erre. Az ominózus beszélgetés előtt, pont ezt néztem meg:
Szeretném azt hinni, hogy több héten keresztül keresték ezeket az embereket, és nem egy órán belül forgatták össze az anyagot. Az oktatás valóban ennyire Don Quijote harc?
U.I.: Számomra ez felidéz egy általános iskolai képet, amint az egész osztály súgja az egyik osztálytársunknak, „A csizmát keresd!”
A földrajz tanár viszont már türelmetlenkedik: „Nos Anti, megmutatod végre, hol található Róma?” – „Igen tanárnő, egy pillanat, keresem a csizmám.”
2/14/2007
Ordítani szeretnék
IGEN, IGEN, Igen! Mindig is így képzeltem el egy nemzetközi kapcsolatok szemináriumot (ezen a szinten). Ma volt belőle az első, és még milyen…
A szemináriumot egy a Karibi szigetekről érkezett nemzetközi jogból PhD.-ző hallgató tartja. Én már ismertem őt korábbról. A Debater rendszeres felszólalója volt, de amikor szemináriumra jelentkeztem, akkor zsákbamacskát húztam. Nem tudtam ki fogja tartani.
Ebben a félévben direkt más időpontra akartam bejelentkezni. Rendben, hogy ősszel végig termékeny vitákat folytattam az előző szeminárium vezetőmmel, de nem akartam még egy féléven keresztül az ő realista szemléletmódját hallgatni. Lehet valaki a realizmus iskolájának híve, de mint egyetemi tanártól elvárnám, hogy ne akarja nézetét a hallgatóira erőltetni. Lehet provokálni vitákat, de amikor minden vita úgy végződött: „összegzésként elmondhatjuk, hogy a realista nézőpont áll legközelebb a valósághoz…”
Jó, jó volt az a szeminárium, de mostani még jobbnak ígérkezik. A tanár egy hangfelvétellel nyitotta meg az órát. Ki kellett találni, ki beszél. Churchill fultoni beszéde volt. Bár hivatalosan a hidegháború végének okai lett volna a szeminárium témája, fél órát szentelt a kommunizmusnak. Az első percekben nem értettem miért. A nyugati diákok, mint kiderült, nem igazán tudják mi az a kommunizmus. Nem tesznek, vagy nem tudnak különbséget tenni a sztálinizmus és a kommunizmus között stb. Kihámoztuk, rájöttek. A tanár aktívan hívott segítségül a YouTube-ról rövidfilmeket szemléltetni a dolgokat. Ezt zseniális húzásnak könyveltem el. A legjobb ez (klikk) volt.
Igaz, talán kicsit félre is vitte a dolgokat, mert a Brazil, bolíviai, kubai (?), venezuelai szocialista modellek „soha” nem fognak olyan ideológia összetűzésbe kerülni a nyugattal, hogy abból fegyverkezési láz legyen. Tocqueville időt álló érve, a hatalmas földterületek fölött rendelkező két ország közötti elkerülhetetlen összetűzésről, mintha eltörpült volna. Pedig a múlt heti események fényében, és Emmanuel Todd könyvét figyelembe véve talán mégse elhanyagolható ez az aprócska tény. Nem vagyok a poszt-hidegháború éra követőinek híve, de meg kell hagynom, számos kérdésben bizony igazuk van.
Ez az első szeminárium csoportom, ahol úgy érzem ütős diákokkal vagyok együtt, akik olvasnak, akik kérdeznek, akik gondolkodnak, és nem ülnek 60 percig, mint a tejbetök. Erős, húzó csoportnak ígérkezik. Az egyik, szintén antropológiát is hallgató lány, aki mellesleg nyolc évet élt Angolában, olyan jó érveket adott a liberális demokrácia „megkérdőjelezhetetlen jósága” ellen, hogy öröm volt nézni a politológus hallgatókat, akiknek ezen, úgy tűnik, még nem volt módja elgondolkozni.
Remek a felhozatal, már alig várom a jövő hét szerdáját!
U.I.: És miért tart egy nemzetközi jogból PhD.-ző diák nemzetközi kapcsolatokból szemináriumot? A választ én se igazán tudom. Annyit tudok, hogy az első végzetségét nemzetközi kapcsolatok és politológia történelemből szerezte. Talán ennyi kellett hozzá.
A szemináriumot egy a Karibi szigetekről érkezett nemzetközi jogból PhD.-ző hallgató tartja. Én már ismertem őt korábbról. A Debater rendszeres felszólalója volt, de amikor szemináriumra jelentkeztem, akkor zsákbamacskát húztam. Nem tudtam ki fogja tartani.
Ebben a félévben direkt más időpontra akartam bejelentkezni. Rendben, hogy ősszel végig termékeny vitákat folytattam az előző szeminárium vezetőmmel, de nem akartam még egy féléven keresztül az ő realista szemléletmódját hallgatni. Lehet valaki a realizmus iskolájának híve, de mint egyetemi tanártól elvárnám, hogy ne akarja nézetét a hallgatóira erőltetni. Lehet provokálni vitákat, de amikor minden vita úgy végződött: „összegzésként elmondhatjuk, hogy a realista nézőpont áll legközelebb a valósághoz…”
Jó, jó volt az a szeminárium, de mostani még jobbnak ígérkezik. A tanár egy hangfelvétellel nyitotta meg az órát. Ki kellett találni, ki beszél. Churchill fultoni beszéde volt. Bár hivatalosan a hidegháború végének okai lett volna a szeminárium témája, fél órát szentelt a kommunizmusnak. Az első percekben nem értettem miért. A nyugati diákok, mint kiderült, nem igazán tudják mi az a kommunizmus. Nem tesznek, vagy nem tudnak különbséget tenni a sztálinizmus és a kommunizmus között stb. Kihámoztuk, rájöttek. A tanár aktívan hívott segítségül a YouTube-ról rövidfilmeket szemléltetni a dolgokat. Ezt zseniális húzásnak könyveltem el. A legjobb ez (klikk) volt.
Igaz, talán kicsit félre is vitte a dolgokat, mert a Brazil, bolíviai, kubai (?), venezuelai szocialista modellek „soha” nem fognak olyan ideológia összetűzésbe kerülni a nyugattal, hogy abból fegyverkezési láz legyen. Tocqueville időt álló érve, a hatalmas földterületek fölött rendelkező két ország közötti elkerülhetetlen összetűzésről, mintha eltörpült volna. Pedig a múlt heti események fényében, és Emmanuel Todd könyvét figyelembe véve talán mégse elhanyagolható ez az aprócska tény. Nem vagyok a poszt-hidegháború éra követőinek híve, de meg kell hagynom, számos kérdésben bizony igazuk van.
Ez az első szeminárium csoportom, ahol úgy érzem ütős diákokkal vagyok együtt, akik olvasnak, akik kérdeznek, akik gondolkodnak, és nem ülnek 60 percig, mint a tejbetök. Erős, húzó csoportnak ígérkezik. Az egyik, szintén antropológiát is hallgató lány, aki mellesleg nyolc évet élt Angolában, olyan jó érveket adott a liberális demokrácia „megkérdőjelezhetetlen jósága” ellen, hogy öröm volt nézni a politológus hallgatókat, akiknek ezen, úgy tűnik, még nem volt módja elgondolkozni.
Remek a felhozatal, már alig várom a jövő hét szerdáját!
U.I.: És miért tart egy nemzetközi jogból PhD.-ző diák nemzetközi kapcsolatokból szemináriumot? A választ én se igazán tudom. Annyit tudok, hogy az első végzetségét nemzetközi kapcsolatok és politológia történelemből szerezte. Talán ennyi kellett hozzá.
2/13/2007
Egy gyakornok tanár esete 2. (folytatás)
Az ír lakótársam kapott egy levelet az egyik diákjától, amelyben sűrű elnézést kérések álltak, amiért hazudott, amiért le faszverőzte stb.
A lakótársam közömbös volt, se nem örült, se nem érezte elégtételnek. Nekem szimpatikusnak tűnt ez a levél dolog, mert néhány esetben otthon láttam, ahogy már a szóbeli megbocsátás kérés se ment. De az utolsó bekezdés, amelyben a rá kirótt büntetéseket taglalta, talán igazán lemaradhatott volna.
Annyit még érdemes tudni a történetről, hogy a lázongó osztályokban, a feszültséget keltő gyerekek szülei fel lettek hívva. Ilyen nyomás mellett születhetett az ominózus levél is.
Az egyetemen:
Mára már felkészült a nemzetközi kapcsolatok órára a tanár. Óra előtt még gyorsan átolvasta a diáit, és sokkal összeszedettebben adott elő. Talán a hatalmas kontrasztból adódik a probléma. Nem várható el (?) egy kezdő tanáról, hogy úgy adjon elő, mint a tanszék professzora. Szegénynek nagyon nem szerencsés, hogy pont a proffal kell felváltva előadást tartania. Egy középkategóriás mezőnyben is érezni lehetne a különbséget, de így egyre lesújtóbb az élmény.
A lakótársam közömbös volt, se nem örült, se nem érezte elégtételnek. Nekem szimpatikusnak tűnt ez a levél dolog, mert néhány esetben otthon láttam, ahogy már a szóbeli megbocsátás kérés se ment. De az utolsó bekezdés, amelyben a rá kirótt büntetéseket taglalta, talán igazán lemaradhatott volna.
Annyit még érdemes tudni a történetről, hogy a lázongó osztályokban, a feszültséget keltő gyerekek szülei fel lettek hívva. Ilyen nyomás mellett születhetett az ominózus levél is.
Az egyetemen:
Mára már felkészült a nemzetközi kapcsolatok órára a tanár. Óra előtt még gyorsan átolvasta a diáit, és sokkal összeszedettebben adott elő. Talán a hatalmas kontrasztból adódik a probléma. Nem várható el (?) egy kezdő tanáról, hogy úgy adjon elő, mint a tanszék professzora. Szegénynek nagyon nem szerencsés, hogy pont a proffal kell felváltva előadást tartania. Egy középkategóriás mezőnyben is érezni lehetne a különbséget, de így egyre lesújtóbb az élmény.
2/12/2007
Britül
Új félév, új előadók.
Minőségben úgy tűnik nincs változás, sőt a komolyságot illetően némi fejlődés tapasztalható, így lehetne összegezni az első két hét tapasztalatait.
De mielőtt T. jól megkommentelne, gyorsan megjegyzem, hogy a mai nemzetközi kapcsolatok óra katasztrofális volt. Az előadó szétszórt, dekoncentrált. Azt se tudta, mit akar nekünk elmondani. Pedig emberi jogok és nemzetközi szervezetek volt a téma, ami elvégre az ő PhD. munkájához erősen köthető. Egyszerűen nem hiszem, hogy csak ennyi mondanivalója volt a témában, ráadásul ilyen stílussal…
Ha már a szidásnál tartok, kitérek az antropológiára is. A témák továbbra is izgalmasak, viszont az előadóval nincs sok szerencsénk. A szakmailag elismert negyvenes, egyszerűen még nem sajátított el az előadás művészetét. A hangja 55 percen keresztül monotonon altató, a diái tele vannak tömve 12-es betűméretű szöveggel. Ember legyen a talpán, aki bármit is ki tud belőle hámozni. Ez tipikusan az az előadás, ahol a hallgatónak meg kell tanulnia nem jegyzetelni. Gimnázium után talán ez a legnehezebb, megtanulni, mikor célszerű nem jegyzeteli, mikor ér többet az egyszerű hallgatás, a papírkörmölésnél.
A tele tömött diák viszont nagyszerűek otthonra. Rendkívül jó jegyzetek, ha át akarom látni a témát, vagy ismételni szeretnék. Örülök, hogy vannak, mert így előadás után nem nekem kell kidolgoznom magamnak egy időtálló jegyzetet az aznap hallottakból. Az azonban már rég rossz, ha már én is meglátok benne stilisztikai és helyesírási hibákat. Ilyenkor mélyen együtt tudok érezni azokkal a brit diákokkal, akik érzékenyek az ilyenekre. Ha eljátszok a gondolattal mi lenne a reakció odahaza ilyen esetbe egy magyar nyelvű diával…
Ám ideje rátérni a pozitívumokra.
ALL IN ALL
Meg vagyok elégedve. A témák érdekesek, és a brit ajkú előadók többségbe kerültek. Szimplán bemenni egy előadásra és hallgatni a brit angolt, már az egy felejthetetlen élvezet. Előző félévben elsöprő többségben belga-, francia-, spanyol-, orosz- „angolul” voltak az előadásaim, most viszont egy kivételével az összes „britül” hallgatható.
Múlt héten nemzetközi kapcsolatokból a tanszék professzora adott elő. Egyetemista pályafutásom egyik legélvezetesebb előadásai voltak ezek. Kiraknám mintapéldának a többieknek: így tessék előadni.
A spanyol kultúra óráimon egyszerűen elolvadnék az élvezettől, ha nem kellene folyamatosan észnél lennem.
Minőségben úgy tűnik nincs változás, sőt a komolyságot illetően némi fejlődés tapasztalható, így lehetne összegezni az első két hét tapasztalatait.
De mielőtt T. jól megkommentelne, gyorsan megjegyzem, hogy a mai nemzetközi kapcsolatok óra katasztrofális volt. Az előadó szétszórt, dekoncentrált. Azt se tudta, mit akar nekünk elmondani. Pedig emberi jogok és nemzetközi szervezetek volt a téma, ami elvégre az ő PhD. munkájához erősen köthető. Egyszerűen nem hiszem, hogy csak ennyi mondanivalója volt a témában, ráadásul ilyen stílussal…
Ha már a szidásnál tartok, kitérek az antropológiára is. A témák továbbra is izgalmasak, viszont az előadóval nincs sok szerencsénk. A szakmailag elismert negyvenes, egyszerűen még nem sajátított el az előadás művészetét. A hangja 55 percen keresztül monotonon altató, a diái tele vannak tömve 12-es betűméretű szöveggel. Ember legyen a talpán, aki bármit is ki tud belőle hámozni. Ez tipikusan az az előadás, ahol a hallgatónak meg kell tanulnia nem jegyzetelni. Gimnázium után talán ez a legnehezebb, megtanulni, mikor célszerű nem jegyzeteli, mikor ér többet az egyszerű hallgatás, a papírkörmölésnél.
A tele tömött diák viszont nagyszerűek otthonra. Rendkívül jó jegyzetek, ha át akarom látni a témát, vagy ismételni szeretnék. Örülök, hogy vannak, mert így előadás után nem nekem kell kidolgoznom magamnak egy időtálló jegyzetet az aznap hallottakból. Az azonban már rég rossz, ha már én is meglátok benne stilisztikai és helyesírási hibákat. Ilyenkor mélyen együtt tudok érezni azokkal a brit diákokkal, akik érzékenyek az ilyenekre. Ha eljátszok a gondolattal mi lenne a reakció odahaza ilyen esetbe egy magyar nyelvű diával…
Ám ideje rátérni a pozitívumokra.
ALL IN ALL
Meg vagyok elégedve. A témák érdekesek, és a brit ajkú előadók többségbe kerültek. Szimplán bemenni egy előadásra és hallgatni a brit angolt, már az egy felejthetetlen élvezet. Előző félévben elsöprő többségben belga-, francia-, spanyol-, orosz- „angolul” voltak az előadásaim, most viszont egy kivételével az összes „britül” hallgatható.
Múlt héten nemzetközi kapcsolatokból a tanszék professzora adott elő. Egyetemista pályafutásom egyik legélvezetesebb előadásai voltak ezek. Kiraknám mintapéldának a többieknek: így tessék előadni.
A spanyol kultúra óráimon egyszerűen elolvadnék az élvezettől, ha nem kellene folyamatosan észnél lennem.
2/11/2007
Stonehaven
Tavasz, tél, tavasz…. tél (?), ez volt a legjellemzőbb az elmúlt hét időjárására. Múlt hét pénteken, amikor még tavasz volt Stonahavenben jártam.
Stonehaven 16 mérföldre, azaz 25,7 km-re délre fekszik Aberdeentől. Vonattal 17 kellemes perc alatt lehet kiérni eme kicsiny antik (ex)halászvárosba. A pályaudvar aránylag a város szélén fekszik, így séta közben az óváros felé jól láthatóak a fejlődés nyomai. A város szinte Aberdeennel egyidőben kezdett el fejlődni 20-25 évvel ezelőtt. Nincs nagy titok, a recept itt is a kőolaj. Ide jött a „középosztály” lakni, miután Aberdeent bevették a nagy kőolaj vállalatok*.
Thompson szülővárosa, nem csak hangulatos tengerpartjáról és kikötőjéről híres, hanem a Dunottar várról is, ahol a skót függetlenségi háború idején a kiltes nép koronázási ékszereit is őrizték.
Robert Burns ide járt nyaralni: Egy évnyi bánat, mi rám tekint?
Egy évnyi vígság eloszlatja mind.
S ha utamnak célján ott az öröm,
a megtett úton főm már nem töröm.
(részlet: Elgédettség – Song: Contended wi’ Little)
A várnál el lehetett heverni a fűben, hallgatni a tenger morajlását, engedni a napsugaraknak. Visszatérnék még egy holdfényes éjszakán…
*Aberdeenben van a legtöbb olajipari ágazatban tevékenykedő vállalat képviselve az Egyesült Királyságban.
2/10/2007
10 fontot is érhet a létem
Napokkal ezelőtt érkezett egy e-mailt az egyetemi postafiókomba. A levél az összes nemzetközi diáknak szólt, amelyben kérték, hogy vegyünk részt egy felmérésben. Egy csoportos elbeszélgetésre invitáltak, ahol arra voltak kíváncsiak, hogyan hoztuk meg a döntést kiutazásunk előtt, milyennek találjuk az egyetem által nyújtott szolgáltatásokat, milyenek a munkavállalási lehetőségek és annak körülményei. A másfélórás beszélgetést 10 fonttal honorálták, ami kicsivel több, mintha másfél órát dolgoztam volna a menzán, ahol se teasüteményben, se kávéban amúgy se lett volna részem.
A beszélgetés egy feltevést erősített tovább bennem. Skócia, az egész Egyesült Királyság oktatási nagyhatalom szeretne maradni/lenni. A nigériai, a kazah, és a kínai diákok arról számoltak be, hogy országaikat a brit egyetemek képviselői járják be, prezentációkat tartanak és azon dolgoznak, hogy minél több tengeren túli diák tanuljon a szigetország egyetemein. Kiváló stratégia. Ezek a diákok nem csak jól fizetnek, de hazaviszik az itt elsajátított jog és pénzügyrendszer ismereteiket, munkamorált stb. Kulturális és szellemi export, melyből mindkét fél profitál.
Sőt, a 10000 fontos tandíj ráadásul még versenyképesnek is számít sok országban az EU-n kívül.
A beszélgetés egy feltevést erősített tovább bennem. Skócia, az egész Egyesült Királyság oktatási nagyhatalom szeretne maradni/lenni. A nigériai, a kazah, és a kínai diákok arról számoltak be, hogy országaikat a brit egyetemek képviselői járják be, prezentációkat tartanak és azon dolgoznak, hogy minél több tengeren túli diák tanuljon a szigetország egyetemein. Kiváló stratégia. Ezek a diákok nem csak jól fizetnek, de hazaviszik az itt elsajátított jog és pénzügyrendszer ismereteiket, munkamorált stb. Kulturális és szellemi export, melyből mindkét fél profitál.
Sőt, a 10000 fontos tandíj ráadásul még versenyképesnek is számít sok országban az EU-n kívül.
2/09/2007
„Mit csináltunk jól?”
Kelet-európai hírek fogysztásához szokott fülem erősen meglepődött, amikor a britek abból csináltak hírt, hogy ezúttal „mit csináltak jól?”
„Hó lesz, káosz lesz” volt a napokban a legfontosabb hír. Az erős havazás bekövetkezett, de a káosz elmaradt. Az útak járhatóak maradtak, a vonatok nem késtek, még a Heathrow is túlélte, és a többi reptér közül is csak párnak kellett bezárnia néhány órája. „Valamit jól csináltunk” - állapította meg a BBC4 rádió riportere -, aki valamiféle vezető beosztású hivatalnokot fagatott, mégis hogyan sikerült mindez.
Itt ezek szerint abból is lehet hír, ha valamit jól csinálunk. Különös hely ez a sziget, azt kell mondanom.
„Hó lesz, káosz lesz” volt a napokban a legfontosabb hír. Az erős havazás bekövetkezett, de a káosz elmaradt. Az útak járhatóak maradtak, a vonatok nem késtek, még a Heathrow is túlélte, és a többi reptér közül is csak párnak kellett bezárnia néhány órája. „Valamit jól csináltunk” - állapította meg a BBC4 rádió riportere -, aki valamiféle vezető beosztású hivatalnokot fagatott, mégis hogyan sikerült mindez.
Itt ezek szerint abból is lehet hír, ha valamit jól csinálunk. Különös hely ez a sziget, azt kell mondanom.
2/08/2007
A gyakornok tanár esete
Fuck off, fuck off, fuck off, fuck off, fuck off, fuck off, son of a bitch, punch in the face, fuck off, fuck off, fuck off (Húzzon a picsába, húzzon a picsába…, kurva anyját, pofán tudnám ütni, húzzon a…). Ezeket a szavakat indulatosan artikulálva érkezett ma haza az ír lakótársam és legalább 10 percen keresztül nem bírt lecsillapodni.
A 34 éves ír lakótársam egy éves továbbképzésre érkezett Aberdeenbe. A posztgraduális tanulmányainak részét képezi, hogy mind az őszi, mind a tavaszi félévben 6 hétre gyakornokoskodni kell, egy „környékbeli” iskolában. Ősszel egy általános iskolát kapott Edinburghtól néhány mérföldre. Mielőtt elindult volna oda, nagyon elégedetlen volt, amiért ennyire messzire „helyezték ki”. Újra költöznie kellett, mert a napi 6 órás ingázás embertelen lett volna. Az őszi küldetéséből csillogó szemekkel tért vissza. Élvezte az ott eltöltött, kollégiumi városon kívüli életmódot, és a nebulók se hagytak kívánni valót maguk után.
Most bezzeg itt taníthat Aberdeenben, de a helyi kölykök már az első héten alaposan kihozták a sodrából. Igaz, idősebb korosztályról van szó. Gimnazistákat kell tanítania ezúttal. Az osztály fele jómódúakból áll, míg a másik a legszegényebb rétegekből kerül ki. Csodálkozva hallgattam beszámolóját. Miért nincs ebből konfliktus? Miért nem viszik a jómódúak a gyermekeiket messzebbre, de jobb iskolába? Ez itt miért nem baj? Vagy a szülők valóban ennyire flegmák?
A diákok nagyon kedvesek errefelé, fuck off (húzz a picsába) vagy wanker (faszverő) szóhasználattal beszélgetnek a tanárokkal. Mindemellett, állítólag még a diszciplína morzsái se találhatóak meg a tanári karban.
Számomra csak az a kérdés, hogy az ilyen „lusta, trehány” diákság milyen munkavállalóvá válik? Hogyan kapnak, és hogyan végeznek majd munkát? Kell-e csodálkozni bármin is, ha ilyen diákságot, ilyen tanárok tanítanak? Miért kell óra alatt beszélgetni? (ez utóbbi már otthon se értettem, de úgy tűnik a spanyolok még az egyetemen is ezt művelik).
A 34 éves ír lakótársam egy éves továbbképzésre érkezett Aberdeenbe. A posztgraduális tanulmányainak részét képezi, hogy mind az őszi, mind a tavaszi félévben 6 hétre gyakornokoskodni kell, egy „környékbeli” iskolában. Ősszel egy általános iskolát kapott Edinburghtól néhány mérföldre. Mielőtt elindult volna oda, nagyon elégedetlen volt, amiért ennyire messzire „helyezték ki”. Újra költöznie kellett, mert a napi 6 órás ingázás embertelen lett volna. Az őszi küldetéséből csillogó szemekkel tért vissza. Élvezte az ott eltöltött, kollégiumi városon kívüli életmódot, és a nebulók se hagytak kívánni valót maguk után.
Most bezzeg itt taníthat Aberdeenben, de a helyi kölykök már az első héten alaposan kihozták a sodrából. Igaz, idősebb korosztályról van szó. Gimnazistákat kell tanítania ezúttal. Az osztály fele jómódúakból áll, míg a másik a legszegényebb rétegekből kerül ki. Csodálkozva hallgattam beszámolóját. Miért nincs ebből konfliktus? Miért nem viszik a jómódúak a gyermekeiket messzebbre, de jobb iskolába? Ez itt miért nem baj? Vagy a szülők valóban ennyire flegmák?
A diákok nagyon kedvesek errefelé, fuck off (húzz a picsába) vagy wanker (faszverő) szóhasználattal beszélgetnek a tanárokkal. Mindemellett, állítólag még a diszciplína morzsái se találhatóak meg a tanári karban.
Számomra csak az a kérdés, hogy az ilyen „lusta, trehány” diákság milyen munkavállalóvá válik? Hogyan kapnak, és hogyan végeznek majd munkát? Kell-e csodálkozni bármin is, ha ilyen diákságot, ilyen tanárok tanítanak? Miért kell óra alatt beszélgetni? (ez utóbbi már otthon se értettem, de úgy tűnik a spanyolok még az egyetemen is ezt művelik).
2/01/2007
A szóbeli vizsgám utózöngéi
Rendben, adjanak 15-öt, de legalább árulják el miért voltam ennyire rossz. Engedjék meg, hogy tanulhassak a hibáimból.
Miután megláttam a spanyol tanszék hirdető tábláján a diákigazolványszámom mellett feltűnő érdemjegyeket kiakadtam. 15-re – ami ugyan még mindig upper second – értékelte a tanár a spanyol szóbeli tudásomat és készségemet. Délután a vérnyomásom már hanyatlani kezdett, így egy kurta levélre futotta már belőlem a Tanulmányi Előadómnak (Study Adviser – ez egészen más errefelé, mint az otthoni megfelelője), aki egyben a kezdő spanyol nyelv kurzusfelelőse is, hogy rákérdezzek ki lehet e kérni írásbeli értékelést a szóbeli vizsgáról. A válasz még aznap érkezett, amely szerint erre nincs mód, de a Penelope Cruz-t idéző előadóm annyit elárult, hogy jó teljesítményt mutattam fel, folyékonyan tudtam beszélni, jól alkalmaztam a különböző múlt időket, tudtam a kivételeket stb. stb., ám kisebb visszatérő hibáim voltak a nemekkel, mint pl.: el ciudad. Pedig tudom…, de amelyik nyelvben nemek vannak, ott rendszeresen küzdök önmagam ezen hiányosságával.
Végig olvastam a levelét és elfogott a pánik. Kurta levélre, kurta válasz érkezett. Elkezdtem aggódni az angol stílusomért. Talán durva lettem volna? Nem fogalmaztam elég udvariasan? Abból a két sorból sugárzott volna a felháborodásom és a csalódottságom? stb. Őrlődtem és eközben gyorsan írtam a helyi Penelope Cruznak még egy levelet. Megköszöntem a válaszát, mivel bár nem szoktak – ahogy írta-, valamennyit ugyan mégis elárult a szóbeli vizsgám értékeléséből. Legjobb tudásom szerint egy visszajelzés (feedback) témájú levelet igyekeztem írni, im ígyen mentegetve előző levelem kurtaságát. Hosszú levélre, hosszú válasz érkezett. Ha levélben én is udvariasságok köreit teszem, akkor ezt itt viszonozzák.
Ő is megköszönte az én észrevételeimet, majd tudomásomra hozta: harmad és negyedéven az összes nyelvi tanszék közül a spanyol az egyetlen, amely személy szerinti írásbeli vizsgaértékelést biztosít a szóbeli vizsgákról. Kifejtette, ő is szeretné, ha már első és másodéven megoldható lenne a visszajelzés, de erre jelenleg nincs kapacitása a tanszéküknek.
Miután megláttam a spanyol tanszék hirdető tábláján a diákigazolványszámom mellett feltűnő érdemjegyeket kiakadtam. 15-re – ami ugyan még mindig upper second – értékelte a tanár a spanyol szóbeli tudásomat és készségemet. Délután a vérnyomásom már hanyatlani kezdett, így egy kurta levélre futotta már belőlem a Tanulmányi Előadómnak (Study Adviser – ez egészen más errefelé, mint az otthoni megfelelője), aki egyben a kezdő spanyol nyelv kurzusfelelőse is, hogy rákérdezzek ki lehet e kérni írásbeli értékelést a szóbeli vizsgáról. A válasz még aznap érkezett, amely szerint erre nincs mód, de a Penelope Cruz-t idéző előadóm annyit elárult, hogy jó teljesítményt mutattam fel, folyékonyan tudtam beszélni, jól alkalmaztam a különböző múlt időket, tudtam a kivételeket stb. stb., ám kisebb visszatérő hibáim voltak a nemekkel, mint pl.: el ciudad. Pedig tudom…, de amelyik nyelvben nemek vannak, ott rendszeresen küzdök önmagam ezen hiányosságával.
Végig olvastam a levelét és elfogott a pánik. Kurta levélre, kurta válasz érkezett. Elkezdtem aggódni az angol stílusomért. Talán durva lettem volna? Nem fogalmaztam elég udvariasan? Abból a két sorból sugárzott volna a felháborodásom és a csalódottságom? stb. Őrlődtem és eközben gyorsan írtam a helyi Penelope Cruznak még egy levelet. Megköszöntem a válaszát, mivel bár nem szoktak – ahogy írta-, valamennyit ugyan mégis elárult a szóbeli vizsgám értékeléséből. Legjobb tudásom szerint egy visszajelzés (feedback) témájú levelet igyekeztem írni, im ígyen mentegetve előző levelem kurtaságát. Hosszú levélre, hosszú válasz érkezett. Ha levélben én is udvariasságok köreit teszem, akkor ezt itt viszonozzák.
Ő is megköszönte az én észrevételeimet, majd tudomásomra hozta: harmad és negyedéven az összes nyelvi tanszék közül a spanyol az egyetlen, amely személy szerinti írásbeli vizsgaértékelést biztosít a szóbeli vizsgákról. Kifejtette, ő is szeretné, ha már első és másodéven megoldható lenne a visszajelzés, de erre jelenleg nincs kapacitása a tanszéküknek.
1/27/2007
A britek atommal fegyverkeznének
Des Browne nemzetvédelmi miniszter csütörtökön a King’s College hallgatóinak Londonban kifejtette, az Egyesült Királyságnak át kell térnie az újgenerációs haditechnikára, amelynek szerves részét kell, hogy képezzék az atomfegyverek. Hozátette, a nukleáris fegyverzet csak végső szükség esetén, kizárólag önvédelmi célból kerülne bevetésre. Browne szerint, efajta elrettentő eszközökre szükség van a XXI században.
Mint elmondta, „sajnálatos, hogy az elrettentés képe ennyire szorosan asszociálódik a hidegháborúval”. A jelenlegi Trident típusú tölteteket hordozó tengeralattjárók 2024-re elérik maximális életkorukat, addigra meg kell oldani a lecserélésüket. A miniszter tervei szerint, az újgenerációs atom-tengeralattjárók telepítésének költsége megközelítőleg 20 billió fontot tesz majd ki.
A javaslatról a kormány márciusban dönt.
Kapcsolódó cikkek linkjei:
BBC
The Guardian
A földi telepítésű atomfegyverekről való teljes áttérés az angolok részéről talán még érthető. Stratégiai szemponból a tengeralattjárók nehezebben sebezhetők. De az „északiakkal” is számolni kell. Egyes skót képviseleti csoportok szeretnék elérni; amennyiben Skócia függetlenné válik, a nyugati partján fekvő atomtöltetekkel rendelkező rakéta silókat számolják fel és annak fegyverzetét vonják ki a függetlenné váló állam területéről. Ám a tengeralattjárókra való áttérés se jelentene biztos megoldást az angolok számára. A Skót Nacionalista Párt ugyanis szeretne 1 millió fontos illetéket róni minden egyes Trident robbanófejre, amely belép Skócia területére. Ezzel az intézkedéssel mintegy megelőzve, hogy az angolok újgenerációs atomfegyvereket telepítsenek Clyde-ba, az Egyesült Királyság Haditengerészetének skóciai tengeralattjáró bázisára.
Egy kis brit fegyverkezés:
Kedden Glasgowban vízrebocsátották az első újgenerációs rombolót, amely jelenleg „a világ legfejlettebb rombolója” titulussal rendelkezik. A Védelmi Minisztérium összesen hat darabot rendelt, az egyenként 800 millió fontot érő Type 45 típusú rombolóból.
U.I.: Azért Iránnak mégse legyen, mi szeretnénk magunkat biztonságban érezni, nekik ehhez nincs joguk…
U.I.2: Ma hangosan röhögtem a BBC rádió kabaréján, olyan nagyon nagy baj tán még sincs.
Mint elmondta, „sajnálatos, hogy az elrettentés képe ennyire szorosan asszociálódik a hidegháborúval”. A jelenlegi Trident típusú tölteteket hordozó tengeralattjárók 2024-re elérik maximális életkorukat, addigra meg kell oldani a lecserélésüket. A miniszter tervei szerint, az újgenerációs atom-tengeralattjárók telepítésének költsége megközelítőleg 20 billió fontot tesz majd ki.
A javaslatról a kormány márciusban dönt.
Kapcsolódó cikkek linkjei:
BBC
The Guardian
A földi telepítésű atomfegyverekről való teljes áttérés az angolok részéről talán még érthető. Stratégiai szemponból a tengeralattjárók nehezebben sebezhetők. De az „északiakkal” is számolni kell. Egyes skót képviseleti csoportok szeretnék elérni; amennyiben Skócia függetlenné válik, a nyugati partján fekvő atomtöltetekkel rendelkező rakéta silókat számolják fel és annak fegyverzetét vonják ki a függetlenné váló állam területéről. Ám a tengeralattjárókra való áttérés se jelentene biztos megoldást az angolok számára. A Skót Nacionalista Párt ugyanis szeretne 1 millió fontos illetéket róni minden egyes Trident robbanófejre, amely belép Skócia területére. Ezzel az intézkedéssel mintegy megelőzve, hogy az angolok újgenerációs atomfegyvereket telepítsenek Clyde-ba, az Egyesült Királyság Haditengerészetének skóciai tengeralattjáró bázisára.
Egy kis brit fegyverkezés:
Kedden Glasgowban vízrebocsátották az első újgenerációs rombolót, amely jelenleg „a világ legfejlettebb rombolója” titulussal rendelkezik. A Védelmi Minisztérium összesen hat darabot rendelt, az egyenként 800 millió fontot érő Type 45 típusú rombolóból.
U.I.: Azért Iránnak mégse legyen, mi szeretnénk magunkat biztonságban érezni, nekik ehhez nincs joguk…
U.I.2: Ma hangosan röhögtem a BBC rádió kabaréján, olyan nagyon nagy baj tán még sincs.
1/26/2007
Letöltendő szabadságvesztésre ítéltek egy egyetemista bloggert
Csütörtökön az egyiptomi bíróság megerősítette ítéletét, amely szerint Kareem Amert, a 22 éves Al-Azhar Egyetem hallgatóját kilenc éves letöltendő börtönbüntetéssel sújtotta.
Az egyetemi hallgató bűne, hogy kritizálta a szélsőséges nézeteket valló professzorait. Amikor bejegyzéseit az egyetem illetékesei felfedezték, átadták az ügyet a helyi ügyészségnek. Még novemberben egy hónapos fogházra ítélték Amert, „az egyiptomi elnök becsmérléséért”, valamint „a helytelenül kihangsúlyozott aspektusok miatt, amelyek ártanak Egyiptom hírnevének”. Az ifjú egy hónap alatt „nem tért” észhez, így komolyra fordult az ügy, kilenc évet kapott, hogy észhez térjen.
Az Egyesült Államok és az Amnesty International tiltakozik.
A hatóságoknak pedig igazuk volt, a fiú valóban nem tesz jót Egyiptom hírnevének, de nem a blog bejegyzéseivel…
Előzmények itt:
http://www.iht.com/articles/2006/12/27/opinion/edsage.php
Egyiptomban közel sem elszigetelt esetről beszélhetünk:
http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/6164798.stm
Az egyiptomi bloggerek társadalmi szerepe:
http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/6264193.stm
Bloggerek bebörtönzése a világ számos pontján:
USA – New York Times - Blogger Jailed After Defying Court Orders
Kína – The Times – Blogger Jailed fo backing elections
Irán – The Register – Iranian Blogger Jailed for 14 years
Így tessék blogolni!
Szól a rádió
Tegnap végre megvettem a hónapok óta áhítozott rádiót. Ismét tanultam. A kapitalizmusban az alapszabály: fogd és vidd. Azaz ne várj arra, amikor lesz pénzed, hanem vedd meg akkor, amikor áru van, még akkor is, ha nincs pénzed.
Magam se reménykedtem abban, hogy a M&S-nél marad abból a nagyon klassz kis kinézetű, retró hangulatú, 10 fontos rádiókészülékből akár egy darab is. Túl jól nézett ki. De Karácsony előtt mindenfelé lehetett hozzá hasonlót kapni, igaz kicsivel drágábban. Kiderült az M&S minden akciós termékéből maradt néhány darab, csak pont abból nem, ami nekem tetszett. Elkezdtem hát járni a várost. Meg kellett állapítanom, hogy digitális rádió őrület van, azaz hagyományosat olcsón a város szívében már nem is árulnak. Még a „legprimitívebb” rádiós ébresztőóra is 30 fontnál kezdődött, mert abból is már csak digitálist árulnak. Az ASDA volt végül a nyerő, hét fontért vágtam zsebre a drágát. Azóta éjjel nappal szól a rádió, lakótársaim legnagyobb örömére. Ráadásul beszélgetek is vele, ismétlem, amit mondanak, mert már piszkosul elegem van a közép-európai akcentusomból (legutóbb horvátnak véltek). Ha nyárig sem történik változás – 5 hónap intenzív beszélgetéssel a rádióval – akkor…. Hm, olyan nincs, hogy az ember képtelen valamire… Akkor csodálkozni fogok, nagyon.
1/25/2007
Vizsga IV
Spanyol nyelvtan volt az utolsó vizsgám. Mottója: Hulljon a férgese. Helyszíne: a hűtőszekrény
Arra számítottam, hogy ez lesz a legnehezebb vizsgám. Szépen megoldogattam a régi vizsgasorokat, bár tudtuk az idei másképp fog kinézni. Arról azonban nem volt szó, hogy ennyire nehéz lesz! Az egyszerűen megoldható házi dolgozatok és a nevetségesen könnyű órai vizsga után övön aluli ütésként jött egy ennyire nehéz vizsga. Az évfolyam 10%-a az első fél óra után felállt, a következő egy órában még 30%-a adta fel, így már érthető miért csökken a következő félévben a spanyol csoportok száma az eddigi 2/3.-ára. Hulljon a férgese! Igazuk van, mert néha engem is már nagyon bosszantott a tömeges nem tudás, és a helyben való toporzékolás, csak azért mert mások nem tanulnak.
A vizsga nehéz volt, nem lesz first, de arra igazán nem is számítottam.
Bár izzasztó volt, de a fűtést igazán bekapcsolhatták volna.
VISZONT, amin nagyon KIAKADTAM, és ami miatt felment bennem az agyvíz és IDEGESÍT, az a szóbeli vizsgám eredménye. Az argentin 15-öt adott nekem, nekem! aki hónapokig az egyetlen volt, aki képes volt egy épkézláb mondatot kinyögni spanyolul az óráján, nekem, aki rendre tudta a kikérdezett szavakat, nekem… és még folytatnám.
A lengyel csajok, akiket korrepetáltam 19-et és 17-et kaptak. És mi így hárman kelet-európaiak teljesítettünk a legjobban. A 15-ön teljesen ki vagyok bukva. Végig beszéltem az egész vizsgát, a tanár pedig csak idétlenül vigyorgott. Egy szó nem jutott eszembe, a teniszpálya, de azt körül írtam neki, ahogy ilyenkor szokás. Mindenre válaszoltam, nem kötekedett.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Én bírtam őt, de most nagyon nem tudom mit gondoljak róla. 15, de hát az még az upper second-öt is csak alulról szagolja!
Ez az első dolog, amit igazságtalannak érzek itt. Már a rendszer tökéletességének illúziójában voltam, egészen mostanáig.
Érzem, ha lenyugszom megint ki fogom törölni ezt a posztot.
Arra számítottam, hogy ez lesz a legnehezebb vizsgám. Szépen megoldogattam a régi vizsgasorokat, bár tudtuk az idei másképp fog kinézni. Arról azonban nem volt szó, hogy ennyire nehéz lesz! Az egyszerűen megoldható házi dolgozatok és a nevetségesen könnyű órai vizsga után övön aluli ütésként jött egy ennyire nehéz vizsga. Az évfolyam 10%-a az első fél óra után felállt, a következő egy órában még 30%-a adta fel, így már érthető miért csökken a következő félévben a spanyol csoportok száma az eddigi 2/3.-ára. Hulljon a férgese! Igazuk van, mert néha engem is már nagyon bosszantott a tömeges nem tudás, és a helyben való toporzékolás, csak azért mert mások nem tanulnak.
A vizsga nehéz volt, nem lesz first, de arra igazán nem is számítottam.
Bár izzasztó volt, de a fűtést igazán bekapcsolhatták volna.
VISZONT, amin nagyon KIAKADTAM, és ami miatt felment bennem az agyvíz és IDEGESÍT, az a szóbeli vizsgám eredménye. Az argentin 15-öt adott nekem, nekem! aki hónapokig az egyetlen volt, aki képes volt egy épkézláb mondatot kinyögni spanyolul az óráján, nekem, aki rendre tudta a kikérdezett szavakat, nekem… és még folytatnám.
A lengyel csajok, akiket korrepetáltam 19-et és 17-et kaptak. És mi így hárman kelet-európaiak teljesítettünk a legjobban. A 15-ön teljesen ki vagyok bukva. Végig beszéltem az egész vizsgát, a tanár pedig csak idétlenül vigyorgott. Egy szó nem jutott eszembe, a teniszpálya, de azt körül írtam neki, ahogy ilyenkor szokás. Mindenre válaszoltam, nem kötekedett.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Én bírtam őt, de most nagyon nem tudom mit gondoljak róla. 15, de hát az még az upper second-öt is csak alulról szagolja!
Ez az első dolog, amit igazságtalannak érzek itt. Már a rendszer tökéletességének illúziójában voltam, egészen mostanáig.
Érzem, ha lenyugszom megint ki fogom törölni ezt a posztot.
1/24/2007
Razzia
- Kopp, kopp – koppannak a kéznek szálkás ujjperchajlatai az ajtón. Az üreges fatest válaszol: „Kopp, kopp”. Nincs mozgolódás, feleletre se várnak. Csusszan már a zárba, s fordul a kulcs. Kattan a nyelv, nyikorogva megindul az ajtó. Két nő belép.
A pillanatban, szobám tágasra nyílt ajtaján keresztül próbál meg elszökni a rántotta még ott ragadt széttespedő szaga. Menteni kell – érzem, bár nincs menthetőt. Felkapom a tányért, a tény kedvéért, de nem igyekszem oly annyira a konyha felé. A kezek újra koppannak, rendre, sorra, lakótársaim ajtajain. „Inspection” – mondják. Tudtuk mi ezt jól, előre megmondták, ahogy az eddigi kettőről is kaptunk írásbeli értesítést. De én még soha nem élhettem át, rendre távol maradtam, „dolgom van” illúziója vezérelt. Eddig nem értek itt. De nem a várva várt wardeni gárda és nem is a menedzsment érkezik. A takarítók kék uniformisát viselő hölgyek ők. Egyikük bősz igyekezetében szinte fellök, midőn a konyhába ront, igaz én csak téblábolok az útjukban a folyosón, tányérral a kezemben, céltalanul a mosdó felé. Másodpercek elejéig kinyitja a tűzhelyt, mintha bele nézne, de túl kevés időt szán rá, mégis elégedett kifejezéssel egyenesedik fel. Tekintete most máshova súlyt le „A szelektív hulladékgyűjtő tartályokat ki kell vinniük” villantja rám szemeit. A két kockatestű szatyorból már csüngve kívánkozik ki a tartalom. Yeah – hagyja el nyögve számat a szó.
Hozzám be se néznek, a többieket is csak felkeltik, akik nem reagálnak, arra rányitják az ajtót. Csak kinyitják, be nem néznek. „252” - hangzik és sercen a pipa a papíroson. Két perc, nem több. A negyedéves lakás felügyeleti vizsgálaton átestünk. Megállapíttatik: rongálás nem történt.
Komolytalan.
A pillanatban, szobám tágasra nyílt ajtaján keresztül próbál meg elszökni a rántotta még ott ragadt széttespedő szaga. Menteni kell – érzem, bár nincs menthetőt. Felkapom a tányért, a tény kedvéért, de nem igyekszem oly annyira a konyha felé. A kezek újra koppannak, rendre, sorra, lakótársaim ajtajain. „Inspection” – mondják. Tudtuk mi ezt jól, előre megmondták, ahogy az eddigi kettőről is kaptunk írásbeli értesítést. De én még soha nem élhettem át, rendre távol maradtam, „dolgom van” illúziója vezérelt. Eddig nem értek itt. De nem a várva várt wardeni gárda és nem is a menedzsment érkezik. A takarítók kék uniformisát viselő hölgyek ők. Egyikük bősz igyekezetében szinte fellök, midőn a konyhába ront, igaz én csak téblábolok az útjukban a folyosón, tányérral a kezemben, céltalanul a mosdó felé. Másodpercek elejéig kinyitja a tűzhelyt, mintha bele nézne, de túl kevés időt szán rá, mégis elégedett kifejezéssel egyenesedik fel. Tekintete most máshova súlyt le „A szelektív hulladékgyűjtő tartályokat ki kell vinniük” villantja rám szemeit. A két kockatestű szatyorból már csüngve kívánkozik ki a tartalom. Yeah – hagyja el nyögve számat a szó.
Hozzám be se néznek, a többieket is csak felkeltik, akik nem reagálnak, arra rányitják az ajtót. Csak kinyitják, be nem néznek. „252” - hangzik és sercen a pipa a papíroson. Két perc, nem több. A negyedéves lakás felügyeleti vizsgálaton átestünk. Megállapíttatik: rongálás nem történt.
Komolytalan.
1/23/2007
Elment a svéd
Eltávozott „máma” a svéd, és vele a dzsuva a konyhából is. Talán.
A Félkarú - ahogy a helyi magyarság köztudatába, és hétköznapi nyelvezetébe beivódott -, tegnap éjszaka, saját, Dél-Angliában beszerzett MG-B típusú, 1978-as évjáratú személygépkocsijával távozott Aberdeenből. Tervei szerint örökre. Erasmus ösztöndíjas őszi szemeszterét letudta.
Mindent magával vihetett volna, hisz kocsival távozott, de ehelyett sok kacatot hátra hagyott, ráadásul nekem. Talán szeretett. Talán nem csak nekem ő, hanem neki is én voltam az egyetlen, akivel igazán szót tudott érteni ötös csapatunkból.
Hátrahagyott sok posztert, melyek végzetüket még így se kerülhetik el. A papírhulladék feldolgozó üzemben kötnek ki hamarosan. Hiába, e téren nem volt közös az ízlésünk.
Mosóporból már biztosan nem fogok kifogyni év végéig, de mit kezdjek egy 2/3 telítettségű öblítővel? Soha se éltem effélével, és nem érzem magam motiváltnak, eme habitusom változtatásához. Már bőszen ajánlgatom többi lakótársaimnak, akik rezzenéstelenül vesznek tudomást az ajánlatról, látszik, aligha fognak élni a lehetőséggel.
Egy órán kívül, még egy bögre az örökségem. Rajta a felirat „god jul” állítólag a Merry Xmas svéd megfelelője, utána kellene nézni, de majd megteszi helyettem más. Talán.
A bögre tartalma: harminckilenc két penny-is, negyvenöt egy penny-is. Negyven penny híján egy korsó sör a helyi korcsmában. Hiába, még maradnia kellett volna, egy kicsit.
A megemlítésre nem kerülő karácsonyi égősor, nem is igazán F.M., a Félkarú emléke, sokkal inkább az ő első és remélhetőleg utolsó magányos karácsonyának tanúbizonysága, amely szintén perceken belül a szemétben végzi.
Nem ő az első ember az életemben, akit soha nem fogok viszont látni. Ám az ilyen típusú elválások megszokhatatlanok a maguk bizarrságával.
Az 1 font 23 penny-is hagyatékot konyhai mosogatószer vásárlásra fordítjuk, mivel pont a Félkarú volt soros a beszerzéssel.
Fél évig tiszta konyha? Reménykedem.
A Félkarú - ahogy a helyi magyarság köztudatába, és hétköznapi nyelvezetébe beivódott -, tegnap éjszaka, saját, Dél-Angliában beszerzett MG-B típusú, 1978-as évjáratú személygépkocsijával távozott Aberdeenből. Tervei szerint örökre. Erasmus ösztöndíjas őszi szemeszterét letudta.
Mindent magával vihetett volna, hisz kocsival távozott, de ehelyett sok kacatot hátra hagyott, ráadásul nekem. Talán szeretett. Talán nem csak nekem ő, hanem neki is én voltam az egyetlen, akivel igazán szót tudott érteni ötös csapatunkból.
Hátrahagyott sok posztert, melyek végzetüket még így se kerülhetik el. A papírhulladék feldolgozó üzemben kötnek ki hamarosan. Hiába, e téren nem volt közös az ízlésünk.
Mosóporból már biztosan nem fogok kifogyni év végéig, de mit kezdjek egy 2/3 telítettségű öblítővel? Soha se éltem effélével, és nem érzem magam motiváltnak, eme habitusom változtatásához. Már bőszen ajánlgatom többi lakótársaimnak, akik rezzenéstelenül vesznek tudomást az ajánlatról, látszik, aligha fognak élni a lehetőséggel.
Egy órán kívül, még egy bögre az örökségem. Rajta a felirat „god jul” állítólag a Merry Xmas svéd megfelelője, utána kellene nézni, de majd megteszi helyettem más. Talán.
A bögre tartalma: harminckilenc két penny-is, negyvenöt egy penny-is. Negyven penny híján egy korsó sör a helyi korcsmában. Hiába, még maradnia kellett volna, egy kicsit.
A megemlítésre nem kerülő karácsonyi égősor, nem is igazán F.M., a Félkarú emléke, sokkal inkább az ő első és remélhetőleg utolsó magányos karácsonyának tanúbizonysága, amely szintén perceken belül a szemétben végzi.
Nem ő az első ember az életemben, akit soha nem fogok viszont látni. Ám az ilyen típusú elválások megszokhatatlanok a maguk bizarrságával.
Az 1 font 23 penny-is hagyatékot konyhai mosogatószer vásárlásra fordítjuk, mivel pont a Félkarú volt soros a beszerzéssel.
Fél évig tiszta konyha? Reménykedem.
1/22/2007
Vizsga II., III.
Hispán tanulmányok* és kulturális antropológia. Összesen négy óra, öt kérdés.
Az első vizsga témája Latin-Amerika irodalma, történelme és művészete volt. Öt témában, tíz kérdésből, kettőt kellett kiválasztani, melyekben az adott egy-egy órában Istenesen el lehetett veszni. A mexikói forradalom sikertelenségének okai, még mentek, Nicolás Guillién Cukornád című versének szociális aspektusaira vonatkozó elemzése is sikernek könyvelhető el részemről. Mégse távoztam a vizsgáról azzal a várva várt kellemes szájízzel. Valami mintha hiányzott volna. A tartalom meg volt, a megfogalmazás minőségbiztosítása egyelőre jó ideig garantálhatatlan marad; az íráskép idősoros viszonyulása viszont tragikus tendenciákat mutatott.
Az antropológia unalmas volt. Nem jó az a vizsga, amelybe a vizsgázó nem tudja bele élni magát, ahol hiányzik a téma személyes átélése. Mind a kilenc téma jó volt, de még a legérdekesebb három kiválasztása se változtatott elkeseredett állapotomon. Egy gépi kéz írt, személy szerint máshol jártam volna, de nem tudtam. Valahol az író géphez kötöttség és a távolban járás közötti ürességben leledztem. Ezek szerint van olyan, hogy nincs hangulatom vizsgázni, ami nem tudás hiányból ered, vagy stresszből, akár pánikból. Egyszerűen a nyers kedv, hangulat, mint olyan hiányában, még akkor is, ha az a kedvenc tantárgyam.
Ahogy kedvtől és egyéb tényezőktől függ egy jó vagy egy rosszabb blog bejegyzés megszületése, úgy van ez az esszé alapú vizsgák megírásával. Íráshoz elsősorban kedvre van szükség.
Pedig volt tét mindkét esetben. Egy és ugyan az. First-öt (jelest) vagy upper second-öt (jó) kapni. Szép is lett volna úgy elvégezni az első félévet ideát, hogy mindenből first-tel végezzek…
A spanyol nyelvtan vizsga maradt hát hátra (csütörtök). Ott igazán önmagamat kell legyőznöm és nem tárgyi tudásomat bizonyítanom. A mindenhová elkísérő figyelmetlenségemet kell felülmúlnom. Ha négyszer átolvasom, még akkor sem veszem észre, pedig tudom, hogy vivir után mikor kellene odabiggyeszteni az en-t vagy egyéb hasonlatos dolgok. Egy-egy ékezet, vagy egyéb más apróság rendre észrevétlenül eltűnik a tartalomban. Pedig másról se szólna ez a négy év, mint önmagam árnyékának átlépésén, figyelmetlenségem legyőzésén. Magyarból rendre, újra és újra legyőztem. De mostanság újra felütötte fejét és vadul kezd elharapódzni szavaim közepette. Nem szeretnék ezzel örök életemen át minden általam bírt nyelven ez ellen hadakozni, egyszer szeretnék mindenkorra győzedelmeskedni. De lehet e kereszt levehetetlen és másra nem cserélhető?
* Hispán tanulmányok, ilyen szóösszetételről magyarul még soha nem hallottam. Megköszönöm, ha valaki a hivatalos terminológia tudatában megosztaná velem a Hispanic Studies helyes magyar megfelelőjét.
Az első vizsga témája Latin-Amerika irodalma, történelme és művészete volt. Öt témában, tíz kérdésből, kettőt kellett kiválasztani, melyekben az adott egy-egy órában Istenesen el lehetett veszni. A mexikói forradalom sikertelenségének okai, még mentek, Nicolás Guillién Cukornád című versének szociális aspektusaira vonatkozó elemzése is sikernek könyvelhető el részemről. Mégse távoztam a vizsgáról azzal a várva várt kellemes szájízzel. Valami mintha hiányzott volna. A tartalom meg volt, a megfogalmazás minőségbiztosítása egyelőre jó ideig garantálhatatlan marad; az íráskép idősoros viszonyulása viszont tragikus tendenciákat mutatott.
Az antropológia unalmas volt. Nem jó az a vizsga, amelybe a vizsgázó nem tudja bele élni magát, ahol hiányzik a téma személyes átélése. Mind a kilenc téma jó volt, de még a legérdekesebb három kiválasztása se változtatott elkeseredett állapotomon. Egy gépi kéz írt, személy szerint máshol jártam volna, de nem tudtam. Valahol az író géphez kötöttség és a távolban járás közötti ürességben leledztem. Ezek szerint van olyan, hogy nincs hangulatom vizsgázni, ami nem tudás hiányból ered, vagy stresszből, akár pánikból. Egyszerűen a nyers kedv, hangulat, mint olyan hiányában, még akkor is, ha az a kedvenc tantárgyam.
Ahogy kedvtől és egyéb tényezőktől függ egy jó vagy egy rosszabb blog bejegyzés megszületése, úgy van ez az esszé alapú vizsgák megírásával. Íráshoz elsősorban kedvre van szükség.
Pedig volt tét mindkét esetben. Egy és ugyan az. First-öt (jelest) vagy upper second-öt (jó) kapni. Szép is lett volna úgy elvégezni az első félévet ideát, hogy mindenből first-tel végezzek…
A spanyol nyelvtan vizsga maradt hát hátra (csütörtök). Ott igazán önmagamat kell legyőznöm és nem tárgyi tudásomat bizonyítanom. A mindenhová elkísérő figyelmetlenségemet kell felülmúlnom. Ha négyszer átolvasom, még akkor sem veszem észre, pedig tudom, hogy vivir után mikor kellene odabiggyeszteni az en-t vagy egyéb hasonlatos dolgok. Egy-egy ékezet, vagy egyéb más apróság rendre észrevétlenül eltűnik a tartalomban. Pedig másról se szólna ez a négy év, mint önmagam árnyékának átlépésén, figyelmetlenségem legyőzésén. Magyarból rendre, újra és újra legyőztem. De mostanság újra felütötte fejét és vadul kezd elharapódzni szavaim közepette. Nem szeretnék ezzel örök életemen át minden általam bírt nyelven ez ellen hadakozni, egyszer szeretnék mindenkorra győzedelmeskedni. De lehet e kereszt levehetetlen és másra nem cserélhető?
* Hispán tanulmányok, ilyen szóösszetételről magyarul még soha nem hallottam. Megköszönöm, ha valaki a hivatalos terminológia tudatában megosztaná velem a Hispanic Studies helyes magyar megfelelőjét.
1/21/2007
Bekávézott
Ha érdekes szóval találkozom, mindig kedvem van ide megírni. De aztán valahogy mégsem, pedig mára már egészen szép szógyűjteményt állíthatnék össze.
Az igazság az, hogy az angolul jól tudóknak úgy sem tudnék újat mondani, akik meg kevésbé tudnak, őket lehet, nem is érdekelné. A mai találmányomról végül úgy döntöttem, mégis megosztom veletek. Odavetem magam, hogy akik már szétszedésemre specializálódtak, kedvükre szedjenek szét. Már nem érdekel.
Queer – azaz bekávézott, ez a szó igazán magyarul ütött meg, de mind emellett jelenti még: homoszexuális, hamis pénz, hibbant, részeg, kétes, különös, szokatlan, süsü.
Queer cove – nem más, mint maga a csodabogár
Queer fish - pedig fura alak.
Sajnálom.
Mellesleg, ma leesett az első hó, de csak az ablakból láttam, mert dolgoztam. Mire végeztem, már valami tavaszhoz hasonlatos dolog várt rám…
Az igazság az, hogy az angolul jól tudóknak úgy sem tudnék újat mondani, akik meg kevésbé tudnak, őket lehet, nem is érdekelné. A mai találmányomról végül úgy döntöttem, mégis megosztom veletek. Odavetem magam, hogy akik már szétszedésemre specializálódtak, kedvükre szedjenek szét. Már nem érdekel.
Queer – azaz bekávézott, ez a szó igazán magyarul ütött meg, de mind emellett jelenti még: homoszexuális, hamis pénz, hibbant, részeg, kétes, különös, szokatlan, süsü.
Queer cove – nem más, mint maga a csodabogár
Queer fish - pedig fura alak.
Sajnálom.
Mellesleg, ma leesett az első hó, de csak az ablakból láttam, mert dolgoztam. Mire végeztem, már valami tavaszhoz hasonlatos dolog várt rám…
1/20/2007
Skót nyelvlecke
Half eight – akár hogyan is csavarjuk, ez fél nyolc. Hm, nem, itt valami nem stimmel. Angol így nem beszél. Nekem azt tanították, hogy half past eight az helyes, másként nem lehet mondani. Kompromisszumos javaslatnak létezik még a 8:30. Vagy rövidít? Az angol egyszerűen lusta és rövidít, pofátlanul. Mivel nem mindegy, hogy munkába reggel fél nyolcra vagy fél kilencre érkezem, gondoltam helyes, ha visszakérdezek. Visszakérdeztem, háromszor, háromféleképp, jól értem -e.
Először dolgoztam reggeli munkabeosztásban. A munkaidőm, a hivatalos adatlap szerint, nyolctól tízig tart. De miután tegnap végeztem, odajött hozzám a főnököm. Holnap kezdjen half eight-kor, rendben?
Half eight – azaz half past seven? Már láttam, ahogy főnököm arcán elterül az értetlenség. Rosszabbul már nem tehettem volna fel a kérdést. Rendkívül határozatlan igennel felelt. A munka beosztásban nyolc óra áll, akkor hányra szeretné, hogy bejöjjek? Half eight – hangozott a válasz. Akkor jól értem, hogy azt szeretné, fél órával korábban kezdjek és végezzek, azaz hét óra harminc percre érkezzem? Az általam várt nee [ní] (nem), nem hangzott el. Csak hümmögött, majd megismételte half eight. Akkor azt szeretné, hogy fél órával később kezdjek? Azaz half past eight-re jöjjek be? Erre hangzik: nee. A munkaideje half eight-től, half ten-ig tart. Ettől én kicsit se éreztem okosabbnak magam. Ennyire értelmetlenül nem karattyolhatok angolul. Nem értettem mit nem ért. Köszönés kép azt mondtam, akkor holnap hétóra harminc perckor találkozunk. Erre már végre megkaptam a vára várt megerősítést right (rendben). Majd még háromszor hozzá tette, half eight.
Ma reggel jött az értetlenkedések sora. Mondja, „de magának csak half eight-re kellett volna jönnie”. Erre én; de hát erre kérdeztem tegnap háromszor rá, hogy az azt jelent, half past eight? Ismét kezdett elkenődni az arcán a tegnapról már ismert értetlenség. Ok, nekem ebből elég – gondoltam. Elnézést kértem, hogy félreértettem – főnökkel apróságokon különösen értelmetlen torzsalkodni – és mentem a dolgomra. Egy óra multán visszatértem. Akkor odajött hozzám a német kollégám és azt mondta, már vele is előfordult, a németben is állítólag a half eight fél nyolcat jelent. Ez nem mentett meg attól, hogy lúzernek érezzem magam. Az ösztönömre kellett volna hallgatnom, de ki mer kockáztatni a munkahelyével? Ez a skót akcentus a maga dee –jeivel nee –jeivel és rövidítéseivel… de elvégre azért vagyok itt. Ám három visszakérdezés után, sőt másnap sem képes legalább egyszer irodalmi alakban kimondani… half past eight.
Életkép:
Az ebédhez ültem a konyhába, amit a svéd sikerrel újra összemocskolt. Már kis se kezdi az esztétikai érzékemet. Különben is, két szendvicset a legnagyobb koszban is képes vagyok beburkolni, ha közben nem nézek az asztalra, a tányéromra, csak automatikusan nyúlok a falat után. Az ablakon túl, lebilincselően gyönyörű színekben pompázott az ég, olyanok voltak a fények egész álló nap mintha napfelkelte, vagy naplemente lenne. Itt-ott lilás felhők bóklásztak. Egyszer csak egy árnyalak elhúzta a szembelévő ház ablakának függönyét. Mint egy bokorból kiugró gazella árnyéka, úgy vonalozódott ki egy mezítelen női test körvonalai az ablakban. Majd eltűnt a szoba mélységében. Már hallucinálok? Ennyire kikezdte idegrendszeremet a vizsgaidőszak? Mert, ennyire nem éhezhetem, vagy mégis? De nem, az isteni arányokkal megáldott test percekkel később újra feltűnt. Már csak azt nem értem, mindezt most mire föl?
Először dolgoztam reggeli munkabeosztásban. A munkaidőm, a hivatalos adatlap szerint, nyolctól tízig tart. De miután tegnap végeztem, odajött hozzám a főnököm. Holnap kezdjen half eight-kor, rendben?
Half eight – azaz half past seven? Már láttam, ahogy főnököm arcán elterül az értetlenség. Rosszabbul már nem tehettem volna fel a kérdést. Rendkívül határozatlan igennel felelt. A munka beosztásban nyolc óra áll, akkor hányra szeretné, hogy bejöjjek? Half eight – hangozott a válasz. Akkor jól értem, hogy azt szeretné, fél órával korábban kezdjek és végezzek, azaz hét óra harminc percre érkezzem? Az általam várt nee [ní] (nem), nem hangzott el. Csak hümmögött, majd megismételte half eight. Akkor azt szeretné, hogy fél órával később kezdjek? Azaz half past eight-re jöjjek be? Erre hangzik: nee. A munkaideje half eight-től, half ten-ig tart. Ettől én kicsit se éreztem okosabbnak magam. Ennyire értelmetlenül nem karattyolhatok angolul. Nem értettem mit nem ért. Köszönés kép azt mondtam, akkor holnap hétóra harminc perckor találkozunk. Erre már végre megkaptam a vára várt megerősítést right (rendben). Majd még háromszor hozzá tette, half eight.
Ma reggel jött az értetlenkedések sora. Mondja, „de magának csak half eight-re kellett volna jönnie”. Erre én; de hát erre kérdeztem tegnap háromszor rá, hogy az azt jelent, half past eight? Ismét kezdett elkenődni az arcán a tegnapról már ismert értetlenség. Ok, nekem ebből elég – gondoltam. Elnézést kértem, hogy félreértettem – főnökkel apróságokon különösen értelmetlen torzsalkodni – és mentem a dolgomra. Egy óra multán visszatértem. Akkor odajött hozzám a német kollégám és azt mondta, már vele is előfordult, a németben is állítólag a half eight fél nyolcat jelent. Ez nem mentett meg attól, hogy lúzernek érezzem magam. Az ösztönömre kellett volna hallgatnom, de ki mer kockáztatni a munkahelyével? Ez a skót akcentus a maga dee –jeivel nee –jeivel és rövidítéseivel… de elvégre azért vagyok itt. Ám három visszakérdezés után, sőt másnap sem képes legalább egyszer irodalmi alakban kimondani… half past eight.
Életkép:
Az ebédhez ültem a konyhába, amit a svéd sikerrel újra összemocskolt. Már kis se kezdi az esztétikai érzékemet. Különben is, két szendvicset a legnagyobb koszban is képes vagyok beburkolni, ha közben nem nézek az asztalra, a tányéromra, csak automatikusan nyúlok a falat után. Az ablakon túl, lebilincselően gyönyörű színekben pompázott az ég, olyanok voltak a fények egész álló nap mintha napfelkelte, vagy naplemente lenne. Itt-ott lilás felhők bóklásztak. Egyszer csak egy árnyalak elhúzta a szembelévő ház ablakának függönyét. Mint egy bokorból kiugró gazella árnyéka, úgy vonalozódott ki egy mezítelen női test körvonalai az ablakban. Majd eltűnt a szoba mélységében. Már hallucinálok? Ennyire kikezdte idegrendszeremet a vizsgaidőszak? Mert, ennyire nem éhezhetem, vagy mégis? De nem, az isteni arányokkal megáldott test percekkel később újra feltűnt. Már csak azt nem értem, mindezt most mire föl?
1/19/2007
Marslakók, csimpánzok és az időgép
Munkatársaim hüledeznek, még három vizsgám van, de ennek ellenére az összes túlórát elvállaltam, és így először értem el a maximális heti 20 órás foglalkoztatást. De, hát a vizsgák a pénznél fontosabbak – mondják. Teljesen igazuk van, de nincs annyi tanulni való, sőt szusszanásra kell igazán időt hagyni. Miért ne lehetne a munka szusszanás? Angolozni persze soha se árt, de aki egész évben tisztességgel készült, annak most a gondolkodáson kívül más tenni valója nem igen akad. Ha látnák az antropológia vizsgakérdéseimet, talán könnyebben megértenének. (Én, ezután a nagyszájúskodásom után a jegyeimre leszek igazán kíváncsi).
Most, lehet nagy hibát követek el, de magam ellen fogok beszélni. Ennek a bejegyzésnek azt kéne bizonyítgatni a nagyvilágnak, magamnak, a családomnak és barátaimnak, hogy én itt drága pénzen nagyon sok hasznos dolgot tanulok meg. Mindemellett, illene megvédenem a kulturális antropológia tudományát is, ha már ennyire oda vagyok érte. És ahelyett, hogy időmet blog bejegyzések pötyögésével töltöm el, Isten igazából az ülepemre kellene ülni, kinyit a könyvet és begyömöszölni a buksimba azt, amit még nem tudok. De már nem ezen múlik, mások persze azt mondanák joggal, az utolsó pillanatig hajtani kell. Én fenntartom; már nem ezen múlik, hogy 20, 19, 18, stb. kapjak. Hanem az érveken, a példákon, az érvelési struktúrán és az angolságomon fog múlni a hétfő eredménye. Három oldalba – rendben még talán felfejleszthetem az íráskészségem 4 oldal/30 percre a maradék három nap alatt – annál több érvet, példát, amit jelenleg tudok, témakörönként nem igen tudnék belepréselni. Beköszöntött a tökvakargató értelmiségi éra. Amikor naphosszat elheverészek az ágyamból kialakított fotelben, jegyzetek, papírok, tárva nyitott könyvek vesznek körbe, és mint valami szerzetes töprengek. Jegyzetek, pontokat írok, néha egy-egy ábra is kicsúszik a kezemből, és mindeközbe persze mardos a lelkiismeret, hogy látszólagos semmit tevéssel készülök a vizsgáimra. Esténként kimondottan örülök, amikor két és fél órára kiszabadulok gondolati rabszolgaságomból és a konyhán egy is kis fizikai tevékenységet űzök. Majd újult erővel bedobom magam a tárgyam gondolataiba, amíg el nem nyom az álom.
A vizsgakérdések néha hajmeresztőek (néhány régebbi vizsgasorból szemeztem):
a) „Hogyan magyaráznál el egy látogatónak a Marsról, hogy az ember nem csupán egyfajta a csimpánzok közül?”
b) „Ön egy időgéppel rendelkezik, amelynek segítségével meglátogatja egy millió évvel ezelőtti felmenőit. Hogyan döntené el, hogy ezek a lények emberségesek avagy sem?”
Ilyen típusú kreatív kérdésekkel általános iskolában találkoztam utoljára. Ráadásul, ha összehasonlítom a svéd lakótársam portfolió elemző vizsgakérdéseivel, akkor az utóbbi „hasznosabbnak” tűnik az emberiség számára. Sőt az ő válaszaiért, el tudom képzelni, hogy a következő néhány évben akad majd jó pár ember, aki hajlandó lesz mind ezért fizetni, míg én legfeljebb a sci-fi magazinoknál kopogtathatnék. De ez utóbbi azért mégis túlzás. Bár fizetni, aligha fizetne érte bárki, de az érvelési képességeit és tudását kikezdi az illetőnek, ezek, a látszólagos általános iskolába való kérdések. Nem elég mondani, állítani valamit, azt alá is kell tudni támasztani oda illő antropológusok kutatásaival. Ilyenkor igazán meghálálja magát a sok olvasás. Úgy érzem magam, mint egy ügyvéd, akinek meg kell védenie valamit vagy valakit. Esetleg, mint egy marketinges szakember, akinek minden áron, minél több embert meg kell győzni a „termék” hasznosságáról, igazáról. Ráadásul a kérdésekre nem lehet, egyszerű legyintéssel feketén vagy fehéren válaszolni, olyanok mintha forgó érmék lennének, gömböt alkotnak, két sík oldal helyett, rengeteg érintési ponttal. Hova pozícionáljam magam, miért pont oda, mert mindenről írni, még egy doktori értekezésben se szokás. Sok múlik az olvasón, még több múlik azon, hogy az adott pillanatban milyen ösvény tűnik majd a legmeggyőzőbbnek. Lehet gyakorolni, fejleszteni az ösvény képzést, de az, hosszú idők munkája és a döntőnek tűnő vizsga előtti egy hét, igazán döntő?
Most, lehet nagy hibát követek el, de magam ellen fogok beszélni. Ennek a bejegyzésnek azt kéne bizonyítgatni a nagyvilágnak, magamnak, a családomnak és barátaimnak, hogy én itt drága pénzen nagyon sok hasznos dolgot tanulok meg. Mindemellett, illene megvédenem a kulturális antropológia tudományát is, ha már ennyire oda vagyok érte. És ahelyett, hogy időmet blog bejegyzések pötyögésével töltöm el, Isten igazából az ülepemre kellene ülni, kinyit a könyvet és begyömöszölni a buksimba azt, amit még nem tudok. De már nem ezen múlik, mások persze azt mondanák joggal, az utolsó pillanatig hajtani kell. Én fenntartom; már nem ezen múlik, hogy 20, 19, 18, stb. kapjak. Hanem az érveken, a példákon, az érvelési struktúrán és az angolságomon fog múlni a hétfő eredménye. Három oldalba – rendben még talán felfejleszthetem az íráskészségem 4 oldal/30 percre a maradék három nap alatt – annál több érvet, példát, amit jelenleg tudok, témakörönként nem igen tudnék belepréselni. Beköszöntött a tökvakargató értelmiségi éra. Amikor naphosszat elheverészek az ágyamból kialakított fotelben, jegyzetek, papírok, tárva nyitott könyvek vesznek körbe, és mint valami szerzetes töprengek. Jegyzetek, pontokat írok, néha egy-egy ábra is kicsúszik a kezemből, és mindeközbe persze mardos a lelkiismeret, hogy látszólagos semmit tevéssel készülök a vizsgáimra. Esténként kimondottan örülök, amikor két és fél órára kiszabadulok gondolati rabszolgaságomból és a konyhán egy is kis fizikai tevékenységet űzök. Majd újult erővel bedobom magam a tárgyam gondolataiba, amíg el nem nyom az álom.
A vizsgakérdések néha hajmeresztőek (néhány régebbi vizsgasorból szemeztem):
a) „Hogyan magyaráznál el egy látogatónak a Marsról, hogy az ember nem csupán egyfajta a csimpánzok közül?”
b) „Ön egy időgéppel rendelkezik, amelynek segítségével meglátogatja egy millió évvel ezelőtti felmenőit. Hogyan döntené el, hogy ezek a lények emberségesek avagy sem?”
Ilyen típusú kreatív kérdésekkel általános iskolában találkoztam utoljára. Ráadásul, ha összehasonlítom a svéd lakótársam portfolió elemző vizsgakérdéseivel, akkor az utóbbi „hasznosabbnak” tűnik az emberiség számára. Sőt az ő válaszaiért, el tudom képzelni, hogy a következő néhány évben akad majd jó pár ember, aki hajlandó lesz mind ezért fizetni, míg én legfeljebb a sci-fi magazinoknál kopogtathatnék. De ez utóbbi azért mégis túlzás. Bár fizetni, aligha fizetne érte bárki, de az érvelési képességeit és tudását kikezdi az illetőnek, ezek, a látszólagos általános iskolába való kérdések. Nem elég mondani, állítani valamit, azt alá is kell tudni támasztani oda illő antropológusok kutatásaival. Ilyenkor igazán meghálálja magát a sok olvasás. Úgy érzem magam, mint egy ügyvéd, akinek meg kell védenie valamit vagy valakit. Esetleg, mint egy marketinges szakember, akinek minden áron, minél több embert meg kell győzni a „termék” hasznosságáról, igazáról. Ráadásul a kérdésekre nem lehet, egyszerű legyintéssel feketén vagy fehéren válaszolni, olyanok mintha forgó érmék lennének, gömböt alkotnak, két sík oldal helyett, rengeteg érintési ponttal. Hova pozícionáljam magam, miért pont oda, mert mindenről írni, még egy doktori értekezésben se szokás. Sok múlik az olvasón, még több múlik azon, hogy az adott pillanatban milyen ösvény tűnik majd a legmeggyőzőbbnek. Lehet gyakorolni, fejleszteni az ösvény képzést, de az, hosszú idők munkája és a döntőnek tűnő vizsga előtti egy hét, igazán döntő?
1/15/2007
Az első vizsga
Ma reggel 9:00 Nemzetközi kapcsolatok. Három esszékérdés, két óra. Tiszta sor.
Az utolsó héten minden előadáson azzal bocsátottak minket útnak, tanuljátok azt, amit igazán élveztek. Másképp nem megy, ami nem köt le Titeket, azzal ne igazán foglalkozzatok, legfeljebb ismerjétek.
A vizsgák ugyan ezt a filozófiát követik. Ma 12 kérdéssel találtuk szembe magunkat, amiből csupán háromra kellett választ adnunk. A magyar vizsgákhoz képest kellemes sétagaloppról beszélhetünk, nem csak azért mert az embernek nem erőből kell tanulnia…
Erre a vizsgára kimondottan élveztem a készülést. Az ünnepek alatt érdekes olvasmányok kötöttek le, néha még elszakadni se bírtam a könyveimtől, és mind mind valahogy a mai napra vezettek el. Az utóbbi napokban különböző vázlatokat, diagram ábrákat írtam a különböző témakörökhöz. Újra és újra szétszedtem egy-egy témakört, és mint 5-6 éves koromba újra és újra összeraktam a LEGOváram kockáit gyermeteg kacajjal.
Persze angolságban szokásomhoz híven alulteljesítettem, ami majd le is fog húzni, de csak január és február vége között derül ki igazán mennyire. Addig ugyanis nincsenek vizsgaeredmények.
Az utolsó héten minden előadáson azzal bocsátottak minket útnak, tanuljátok azt, amit igazán élveztek. Másképp nem megy, ami nem köt le Titeket, azzal ne igazán foglalkozzatok, legfeljebb ismerjétek.
A vizsgák ugyan ezt a filozófiát követik. Ma 12 kérdéssel találtuk szembe magunkat, amiből csupán háromra kellett választ adnunk. A magyar vizsgákhoz képest kellemes sétagaloppról beszélhetünk, nem csak azért mert az embernek nem erőből kell tanulnia…
Erre a vizsgára kimondottan élveztem a készülést. Az ünnepek alatt érdekes olvasmányok kötöttek le, néha még elszakadni se bírtam a könyveimtől, és mind mind valahogy a mai napra vezettek el. Az utóbbi napokban különböző vázlatokat, diagram ábrákat írtam a különböző témakörökhöz. Újra és újra szétszedtem egy-egy témakört, és mint 5-6 éves koromba újra és újra összeraktam a LEGOváram kockáit gyermeteg kacajjal.
Persze angolságban szokásomhoz híven alulteljesítettem, ami majd le is fog húzni, de csak január és február vége között derül ki igazán mennyire. Addig ugyanis nincsenek vizsgaeredmények.
1/13/2007
Meg kell tanulnom
Meg kell tanulnom, hogy a mi világunkban semmi se evidens. Meg kell tanulnom szemrebbenés nélkül tudomásul vennem a dolgokat.
Nem is értem magam, miért zavar, ha Skóciában, egy skót kollégiumban, a szobában kirakott Bibliában a leghíresebb idézet 26 nyelven olvasható. Köztük angolul, írül, walesi-ül, de pont skótul (gaelic-ül) nem.
Nem is értem magam, miért zavar, ha Skóciában, egy skót kollégiumban, a szobában kirakott Bibliában a leghíresebb idézet 26 nyelven olvasható. Köztük angolul, írül, walesi-ül, de pont skótul (gaelic-ül) nem.
1/11/2007
4 vizsga
Munka után leültünk beszélgetni. Mindig leülünk beszélgetni, helyesebben szólva enni, de soha nem ez utóbbin van a hangsúly. Révén, sokunknak a munkahely, azon belül is ez az alkalom a legfőbb szociális eseménye napnak.
Már munkaközben túljutottunk a szokásos fordulatukon, ki, hol, mivel és kivel töltötte az ünnepeket. Ezen a héten pangó a forgalom. Valójában több a bohóckodás, mint a valódi munka. Szerencsénkre a főnökség kapható, és velünk bohóckodik.
Mire az evéshez értünk, az ünnepekről már nem volt mit beszélnünk.Jött a jövőbetekintés, ki, mikor, miből, hányat vizsgázik. Egy, kettő, három hangoztak a számok.
- Négy – böktemm ki végül ostoba vigyorral magamból.
- Négy?!? – sokkolódott a hallgatóság – De hát az rengeteg! – hangzott egyöntetűen.
Lehetne még hová fokozni, kettő ugyanis egymás után lesz, ami összeszesen négy óra lázas írást jelent majd. De semmi értelme nem lenne ennek - gondoltam magamban. Helyette inkább a magyar állapotokkal kezdtem el őket sokkolni. Pesten az ismerőseimre átlagosan kilenc vizsga jut fejenként, a bölcsészkari rekord barátaim körében 16, azaz tizenhat darab vizsga, ahol az UVék, TUFok még bele sincsenek számítlva. Igaz, magyar honban háomszor lehet vizsgázni, lehet blöffölni, lehet keveset tanulni, mert hátha bejön. Itt ilyen nincs. Nincs repeta. Fél éved volt megtanulni, akkor mennie kell. Ha nem megy, persze lehet UVézni, de csak újabb fél év elteltével, ami szinte már automatikusan magával vonja az évismétlést. Talán pont ezért rendkívül ritka errefelé a 80, 90 vagy akár 100 százalékos bukási arány. Mindezt persze odahaza valahogy mind a diákok, mind a tanárok természetesnek vélik, elfogadják. “A tanárok az első vizsgán úgy is mindenkit meghúznak.” “A diákok, úgy se tanulnak semmit és csak az utolsó vizsgaalkalomra kerülnek úgy ahogy tisztába mindazzal, amit fél év alatt meg akartunk nekik tanítani”. Én mondjuk kilenc vizsgás vizsgaidőszak után tennék még egy próbavizsgát, mondjuk egy hónapra rá. Mennyi mindenre is emlékszik mindabból az éjszakázásból, utlsó pillanatbeli bebiflázásból egy átlagos pesti hallgató.
U.I.: Itt nincs vizsga Karácsony előtt, nincs vizsga a két ünnep között, Szilveszter után, még mindig marad két hét az első vizsgaalkalomig. A vizsgaidőszak sem tart egy hónapig, csupán két röpke hét az egész.
Már munkaközben túljutottunk a szokásos fordulatukon, ki, hol, mivel és kivel töltötte az ünnepeket. Ezen a héten pangó a forgalom. Valójában több a bohóckodás, mint a valódi munka. Szerencsénkre a főnökség kapható, és velünk bohóckodik.
Mire az evéshez értünk, az ünnepekről már nem volt mit beszélnünk.Jött a jövőbetekintés, ki, mikor, miből, hányat vizsgázik. Egy, kettő, három hangoztak a számok.
- Négy – böktemm ki végül ostoba vigyorral magamból.
- Négy?!? – sokkolódott a hallgatóság – De hát az rengeteg! – hangzott egyöntetűen.
Lehetne még hová fokozni, kettő ugyanis egymás után lesz, ami összeszesen négy óra lázas írást jelent majd. De semmi értelme nem lenne ennek - gondoltam magamban. Helyette inkább a magyar állapotokkal kezdtem el őket sokkolni. Pesten az ismerőseimre átlagosan kilenc vizsga jut fejenként, a bölcsészkari rekord barátaim körében 16, azaz tizenhat darab vizsga, ahol az UVék, TUFok még bele sincsenek számítlva. Igaz, magyar honban háomszor lehet vizsgázni, lehet blöffölni, lehet keveset tanulni, mert hátha bejön. Itt ilyen nincs. Nincs repeta. Fél éved volt megtanulni, akkor mennie kell. Ha nem megy, persze lehet UVézni, de csak újabb fél év elteltével, ami szinte már automatikusan magával vonja az évismétlést. Talán pont ezért rendkívül ritka errefelé a 80, 90 vagy akár 100 százalékos bukási arány. Mindezt persze odahaza valahogy mind a diákok, mind a tanárok természetesnek vélik, elfogadják. “A tanárok az első vizsgán úgy is mindenkit meghúznak.” “A diákok, úgy se tanulnak semmit és csak az utolsó vizsgaalkalomra kerülnek úgy ahogy tisztába mindazzal, amit fél év alatt meg akartunk nekik tanítani”. Én mondjuk kilenc vizsgás vizsgaidőszak után tennék még egy próbavizsgát, mondjuk egy hónapra rá. Mennyi mindenre is emlékszik mindabból az éjszakázásból, utlsó pillanatbeli bebiflázásból egy átlagos pesti hallgató.
U.I.: Itt nincs vizsga Karácsony előtt, nincs vizsga a két ünnep között, Szilveszter után, még mindig marad két hét az első vizsgaalkalomig. A vizsgaidőszak sem tart egy hónapig, csupán két röpke hét az egész.
1/10/2007
Vasárnapi másnaposság
10:56 perc, az atya szent Úristenit! Ugrom ki az ágyból, hogy fogok én négy perc alatt munkába érni? Muszáj nekem pont az év első munkanapján elkésnem?
A szemem még ki se nyílott, a kedvem is még csak bóbiskolt, amikor már az ebédlőben álltam. 9:05 perc, mutatta a falióra. Van nekem időm dörzsölni a szemem, és eltűnődni azon, hogy hány óra is van valójában? – de gondolkodás helyett cselekedtem. Kezdett lassan derengeni valami az előző napi estéből. Lefekvés előtt valóban megfeledkeztem átállítani az órámat, így a szobámban még az otthoni, nem brit idővel találtam szembe magam. Mire visszasétáltam komótosan a szobámba, már szó se lehetett alvásról, még két órám volt a munkakezdésig. Ennyire kevésbé még soha nem örültem szabad két üres órának. Így kezdődött a legutóbbi vasárnapom.
A három órás műszak alatt, rekord nagyságú forgalmat bonyolítottunk le, 47 diákot szolgáltunk ki összesen (a szokásos 370 helyett). Még szerencse, hogy kis kártyákon vittem magammal spanyol szavakat, így a munkám nagyobbik fele inkább szókincsgyarapítással telt, semmint valódi felszolgálással. De milyen diákokat kellett felszolgálni!
A másnaposság jegyei - kezdem úgy hinni -, univerzálisak. Az ivási szokások országonként, kultúránként eltérhetnek, ahogy a fogyasztás mennyisége emberenként más-más hatást vált ki, de ami egy igazi berúgás után következik… a között nem sok különbséget mutat egy brit vagy egy orosz eset.
Szombaton este érkeztem. Meglepett, hogy a kollégiumi város, amely látszólag a teljes kihaltság szindrómáját mutatta, ennek ellenére annak korcsmája már nyitva volt. A pince mélyéből hangos lánykacagások bugyogtak fel.
Másnap minden világos volt. Egy kemény mag bulizott, de nagyon. A 47 diák fele, több méteres rádiuszban hordozta magával, azt a bizonyos illatot. Az eltorzult arcú lányoknak még nem volt idejük alaposan lemosniuk magukról a toll tetoválások nyomait. Sőt, mintha ruhástól mentek volna aludni, és reggel még ébredés után se éreztek magukban elég erőt ahhoz, hogy átöltözzenek. Lassan talán hozzászokom, hogy a britek levedlik végtelen udvarias formájukat az alkohol hatására és mindenféle groteszk, néha már obszcén dologgal állnak elő. Kicsit örülök, hogy például az egyik lánynak a dekoltázsán kihelyezett szöveg fele el volt mosódva, így csak néhány szó kontextus nélkül terebélyesedett a rajzok közepette a hófedte domboldalakon.
A szemem még ki se nyílott, a kedvem is még csak bóbiskolt, amikor már az ebédlőben álltam. 9:05 perc, mutatta a falióra. Van nekem időm dörzsölni a szemem, és eltűnődni azon, hogy hány óra is van valójában? – de gondolkodás helyett cselekedtem. Kezdett lassan derengeni valami az előző napi estéből. Lefekvés előtt valóban megfeledkeztem átállítani az órámat, így a szobámban még az otthoni, nem brit idővel találtam szembe magam. Mire visszasétáltam komótosan a szobámba, már szó se lehetett alvásról, még két órám volt a munkakezdésig. Ennyire kevésbé még soha nem örültem szabad két üres órának. Így kezdődött a legutóbbi vasárnapom.
A három órás műszak alatt, rekord nagyságú forgalmat bonyolítottunk le, 47 diákot szolgáltunk ki összesen (a szokásos 370 helyett). Még szerencse, hogy kis kártyákon vittem magammal spanyol szavakat, így a munkám nagyobbik fele inkább szókincsgyarapítással telt, semmint valódi felszolgálással. De milyen diákokat kellett felszolgálni!
A másnaposság jegyei - kezdem úgy hinni -, univerzálisak. Az ivási szokások országonként, kultúránként eltérhetnek, ahogy a fogyasztás mennyisége emberenként más-más hatást vált ki, de ami egy igazi berúgás után következik… a között nem sok különbséget mutat egy brit vagy egy orosz eset.
Szombaton este érkeztem. Meglepett, hogy a kollégiumi város, amely látszólag a teljes kihaltság szindrómáját mutatta, ennek ellenére annak korcsmája már nyitva volt. A pince mélyéből hangos lánykacagások bugyogtak fel.
Másnap minden világos volt. Egy kemény mag bulizott, de nagyon. A 47 diák fele, több méteres rádiuszban hordozta magával, azt a bizonyos illatot. Az eltorzult arcú lányoknak még nem volt idejük alaposan lemosniuk magukról a toll tetoválások nyomait. Sőt, mintha ruhástól mentek volna aludni, és reggel még ébredés után se éreztek magukban elég erőt ahhoz, hogy átöltözzenek. Lassan talán hozzászokom, hogy a britek levedlik végtelen udvarias formájukat az alkohol hatására és mindenféle groteszk, néha már obszcén dologgal állnak elő. Kicsit örülök, hogy például az egyik lánynak a dekoltázsán kihelyezett szöveg fele el volt mosódva, így csak néhány szó kontextus nélkül terebélyesedett a rajzok közepette a hófedte domboldalakon.
1/08/2007
Lefejeltem a professzort
Szombaton visszatértem Aberdeenbe. Első tetteim közt elkönyvelhettem, hogy sikeresen lefejeltem a kulturális antropológia tanszék egyik professzorát.
A maga kétszázezer lelket számláló lakosságával Aberdeen kisvárosnak számít, mégis a repülőtele hatalmas forgalmat bonyolít, legalábbis a látszat és a hallatszat szerint. A kollégiumi város valószínűleg valami le és felszálló légifolyosó környékére esik, így az olajfúró tornyokra induló és onnan érkező helikopterek zajait egésznap hallgathatjuk. A google maps-on nem tűnt olyan hatalmas távolságnak a reptér-kollégium táv, a buszra ráadásul fél órát kellett várnom. Aznap már épp eleget vártam repülőgépre és épp eleget ültem, hogy borsos legyek és mehetnékem legyen. Nem csak arról volt szó, hogy a buszra sokat kell várni, hanem arról is, hogy a több fontért megváltott buszjeggyel, a város szívébe visznek be, ami nekem egyáltalán nem felel meg, mert onnan egy másik busztársasággal (azaz az itt megváltott jegyem érvénytelen) újabb fontokért visznek el a kollégiumi városba. Akkor már inkább legyen taxi, de annak költségeivel tisztába voltam. Így elindultam gyalog, a hátizsákommal és a görgőkkel, rendelkező bőröndömmel. Úgy 100 lépésre a reptér főépületétől botlottam bele az első mezei nyúlba. A szerencsétlen kétségbe esetten próbált meg előlem menekülni, de háromszori próbálkozással mindig rossz helyen ugrott neki a kerítésnek és visszapattant, negyedszerre végül betalált a lyukon. Újabb száz lépésre, már a vidéki romantika trágya szaga lebegett körül. A bicikli úton könnyen gördült a bőrönd és nagyon örültem, hogy a britek erre is gondoltak. Közel három órás gyaloglásom során, még két nyúllal találkoztam. Mindez alatt volt bőven időm gondolkodni azon, hogy a repülőgépen a folyosó túloldalán ülő ősz hajú úriember honnan volt nekem annyira ismerős. De hiába való volt ezen töprengenem, mert a választ csak az internet tudta, ott is az egyetemem honlapja.
Történt, hogy amint megérkeztem Aberdeenbe, perceken belül az első tettem közé került antropológia professzorom lefejelése, akivel mindketten egyszerre igyekeztünk felállni a repülőgépen és csomagunkért nyúlni. De amilyen hirtelen volt az akarat, olyan gyorsan huppantunk vissza a székbe. Nekem, mintha jobban fájt volna.
U.I.: így legalább bűntudat nélkül fogom tudni elkölteni a Karácsony előtt félrerakott tíz fontomat, a rádiókészülékre, amiért már 3 hónapja sóvárgok. Persze még meggyőzhetném magam, hogy a 3 fontos ugyan olyan jó lesz nekem…
A maga kétszázezer lelket számláló lakosságával Aberdeen kisvárosnak számít, mégis a repülőtele hatalmas forgalmat bonyolít, legalábbis a látszat és a hallatszat szerint. A kollégiumi város valószínűleg valami le és felszálló légifolyosó környékére esik, így az olajfúró tornyokra induló és onnan érkező helikopterek zajait egésznap hallgathatjuk. A google maps-on nem tűnt olyan hatalmas távolságnak a reptér-kollégium táv, a buszra ráadásul fél órát kellett várnom. Aznap már épp eleget vártam repülőgépre és épp eleget ültem, hogy borsos legyek és mehetnékem legyen. Nem csak arról volt szó, hogy a buszra sokat kell várni, hanem arról is, hogy a több fontért megváltott buszjeggyel, a város szívébe visznek be, ami nekem egyáltalán nem felel meg, mert onnan egy másik busztársasággal (azaz az itt megváltott jegyem érvénytelen) újabb fontokért visznek el a kollégiumi városba. Akkor már inkább legyen taxi, de annak költségeivel tisztába voltam. Így elindultam gyalog, a hátizsákommal és a görgőkkel, rendelkező bőröndömmel. Úgy 100 lépésre a reptér főépületétől botlottam bele az első mezei nyúlba. A szerencsétlen kétségbe esetten próbált meg előlem menekülni, de háromszori próbálkozással mindig rossz helyen ugrott neki a kerítésnek és visszapattant, negyedszerre végül betalált a lyukon. Újabb száz lépésre, már a vidéki romantika trágya szaga lebegett körül. A bicikli úton könnyen gördült a bőrönd és nagyon örültem, hogy a britek erre is gondoltak. Közel három órás gyaloglásom során, még két nyúllal találkoztam. Mindez alatt volt bőven időm gondolkodni azon, hogy a repülőgépen a folyosó túloldalán ülő ősz hajú úriember honnan volt nekem annyira ismerős. De hiába való volt ezen töprengenem, mert a választ csak az internet tudta, ott is az egyetemem honlapja.
Történt, hogy amint megérkeztem Aberdeenbe, perceken belül az első tettem közé került antropológia professzorom lefejelése, akivel mindketten egyszerre igyekeztünk felállni a repülőgépen és csomagunkért nyúlni. De amilyen hirtelen volt az akarat, olyan gyorsan huppantunk vissza a székbe. Nekem, mintha jobban fájt volna.
U.I.: így legalább bűntudat nélkül fogom tudni elkölteni a Karácsony előtt félrerakott tíz fontomat, a rádiókészülékre, amiért már 3 hónapja sóvárgok. Persze még meggyőzhetném magam, hogy a 3 fontos ugyan olyan jó lesz nekem…
1/06/2007
Meme NE! (My5)
Hettie meghívásának köszönhetõen úgy a tizedik szint környékén kerültem be a játékba.
A körleveleket már gyerekkoromban se szerettem, amikor még nem igen létezett Emil. Nem volt az a képes lap, vagy cél, amiért én hajlandó lettem volna lemásolni ugyan azt a szöveget tízszer egymás után. Az Emil éra beköszönése után se nagyon rajongtam az ilyen típusú levelekért, de bevallom néha elõfordult, hogy tovább küldtem. De általában ez a levelek, megnyitás nélkül a kukában kötnek ki, sõt egy jó ideje már a FWD betûhalmazt tartalmazó levelek, kevésbé vonzó tárgy esetén hasonló sorsra jutnak.
De lássuk, My5
0. Megfogattam, hogy amíg otthon vagyok nem írok bloggot, révén már így is keveset vagyok arrafelé…, nem a gép elõtt kellene eltölteni az idõt…, ahhoz repülni felesleges... Bár a blog írásra való fogadalmamat látható módon sikerült betartanom (ma tértem vissza), a gép elõtt még így is piszkosul sok idõt töltöttem el.
1. Drog: nem iszom (ok bort, rendkívül ritkán borszakértõk társaságában), nem dohányzom (anno egy kis vízipipázást tudtam be, de egy jó ideje azt se) és még a csokitól sem függöm. De visszajelzés, Internet és sikerélmény nélkül nem tudok meglenni. A már-már beteges tudásszomjamról már nem is beszélve.
2. A bajok velem kis koromba kezdõdtek; nekem nem az volt az elsõ szavam, hogy mama, vagy papa, hanem epülõ (repülõ).
3. Gyerekkoromba mindig arról álmodoztam, hogy legyen egy hálósapkám. De akármennyire is vágytam rá (ahogyan egy plüss százlábúra is), soha nem tettem rá szert, így amikor már betelt a pohár az alsónadrágjaimat húztam a fejemre, ennek gyanánt.
4. 16 éves koromig nem ettem paradicsomot, 16 éves koromtól nem eszem sertést, de hogy az olíva bogyó miért 18, azt magam se értem.
5. Vágy: Hong-Kongba szeretnék menni!
Itt igazán nehéz dolgom van, mivel nem igen szoktam blogokat olvasni, illetve azokat, akik néha elszoktam… nos, õk már bekerültek az elsõ 10 szintben.
Vaníliakávé, InGlobWeTrust, Csepeli György, Chinaman, Erõbõl nem megy, keveset olvasok
Amennyire én tudom, ilyen hullámszerû kezdeményezés nem igen volt ezelõtt a blogszférában. Számomra talán ez volt az utolsó.
A körleveleket már gyerekkoromban se szerettem, amikor még nem igen létezett Emil. Nem volt az a képes lap, vagy cél, amiért én hajlandó lettem volna lemásolni ugyan azt a szöveget tízszer egymás után. Az Emil éra beköszönése után se nagyon rajongtam az ilyen típusú levelekért, de bevallom néha elõfordult, hogy tovább küldtem. De általában ez a levelek, megnyitás nélkül a kukában kötnek ki, sõt egy jó ideje már a FWD betûhalmazt tartalmazó levelek, kevésbé vonzó tárgy esetén hasonló sorsra jutnak.
De lássuk, My5
0. Megfogattam, hogy amíg otthon vagyok nem írok bloggot, révén már így is keveset vagyok arrafelé…, nem a gép elõtt kellene eltölteni az idõt…, ahhoz repülni felesleges... Bár a blog írásra való fogadalmamat látható módon sikerült betartanom (ma tértem vissza), a gép elõtt még így is piszkosul sok idõt töltöttem el.
1. Drog: nem iszom (ok bort, rendkívül ritkán borszakértõk társaságában), nem dohányzom (anno egy kis vízipipázást tudtam be, de egy jó ideje azt se) és még a csokitól sem függöm. De visszajelzés, Internet és sikerélmény nélkül nem tudok meglenni. A már-már beteges tudásszomjamról már nem is beszélve.
2. A bajok velem kis koromba kezdõdtek; nekem nem az volt az elsõ szavam, hogy mama, vagy papa, hanem epülõ (repülõ).
3. Gyerekkoromba mindig arról álmodoztam, hogy legyen egy hálósapkám. De akármennyire is vágytam rá (ahogyan egy plüss százlábúra is), soha nem tettem rá szert, így amikor már betelt a pohár az alsónadrágjaimat húztam a fejemre, ennek gyanánt.
4. 16 éves koromig nem ettem paradicsomot, 16 éves koromtól nem eszem sertést, de hogy az olíva bogyó miért 18, azt magam se értem.
5. Vágy: Hong-Kongba szeretnék menni!
Itt igazán nehéz dolgom van, mivel nem igen szoktam blogokat olvasni, illetve azokat, akik néha elszoktam… nos, õk már bekerültek az elsõ 10 szintben.
Vaníliakávé, InGlobWeTrust, Csepeli György, Chinaman, Erõbõl nem megy, keveset olvasok
Amennyire én tudom, ilyen hullámszerû kezdeményezés nem igen volt ezelõtt a blogszférában. Számomra talán ez volt az utolsó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
