Imádom ezt a helyet, talán nem is pont a helyet, hanem sokkal inkább a környezetet és a benne rejlő lehetőségeket, ami körülvesz. Ma este az oroszul beszélők diákszervezetének estjére mentem el, ahol embereimre leltem.
Azeriek, tádzsikok, kazahok, ukránok, baltiak és nem utolsó sorban az oroszok. Mennyire szép az orosz, és mennyire is imádom én ezt a nyelvet! Nos, ez az érzés valahogy mindig akkor tölt el, amikor élőben hallom a cirillbetűk hangbaöntést, elbűvölő.
A Háború című filmet tekintettük meg, amely a Csecsenföldi háborúról szólt. A vásznon láthattuk az orosz Bruce Willis-t, amint egy angol nyegle legénnyel halomra öli a gaz galád csecsen terroristákat, emberkínzókat és rablókat. Nem vagyok az akciófilmek kedvelője, de jó látni, hogy még akadnak országok, ahol a világot egy kicsit másképp látják.
Részben ráfogható, hogy propaganda film volt, de a kedvenc orosz zenekarom, a Splin zenéjével, úgy gondolom semmivel sem torzított jobban, mint bármelyik amerikai vagy egy nyugat-európai film tette volna egy hasonló helyzet esetén (lásd a vietnami háborúról szólókat stb.). Mindemellett a rendező meglátásom szerint sikeresen lavírozott azon a mezsgyén, hogy ne essék a pop film kategóriájában.
A társaság semmi kívánni valót nem hagyott maga után. Ezekkel az emberekkel van miről beszélnünk, van közös témánk, és hasonlóan látjuk a világot, még akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet. Az oroszom, még az angolnál is jócskán rosszabb, az est folyamán kifejezőkészségem erősen korlátozott volt, de mindemellett én rendkívül emelkedetten éreztem. Szép dolog a történelem, mert mi is hozott minket tulajdonképpen össze, és miért volt nekünk közös nyelvünk? Ma éreztem először úgy, hogy embereimre leltem, megtaláltam azt a társaságot, ahol jólérzem magam. Idővel az oroszom is eljut tán arra a szintre, hogy teljesen egyenlőnek érezzem magam velük – legalább társalgás szintjén -, bár ha megint olajipari technikák vagy Nazarbajev kuszás családi kapcsolatai kerülnek szóba, akkor az igazán penge élre állítják tudásomat.
Egy másik megközelítés szerint ennél egyszerűbb a dolog. Többségük nemzetközi kapcsolatot tanul és mind egy közös történelmi múlttal érkeztünk a folyó túloldalára.
10/13/2006
A lengyelek
Már sokszor sok helyen szó eset a lengyel jelenségről, de ez oly mértékben nyilvánul meg, amelyet jómagam sem hagyhatok szó nélkül, ugyanis lengyelek vannak mindenhol, ráadásul tömegesen. Ami a világnak a kínai bevándorló az Nagy-Britaniának a lengyel.
Lodon Lutonba érkezvén a szigorított biztonsági intézkedések három nyelven olvashatóak: angolul, spanyolul és lengyelül. Ha az ember a JobCenter központi számát hívja, az automata üdvözlő szöveg két nyelven hangzik el, angolul és lengyelül.
Csak abban a kollégiumi városrészben, amelyben jelentős többségében első évesek és néhány másodéves lakik – és engemet is ott szállásoltak el – legalább ötvenen vannak, de ez közelsem reprezentatív, csak az én korlátolt kapacitásomat mutatja egy 1500 fős kollégiumi városban. A szemináriumi csoportjaimban a lengyelek aránya 25-30% között mozog, és közöttük nincs átfedés! A tavalyi hivatalos statisztikák szerint csak Londonban 40000 lengyel vendégmunkás volt, és ki tudja hányan felejtették el magukat beregisztrálni.
A legjobban mégis az a hír lepett meg, amikor a helyiek azt mesélték, hogy a munkaadók kezdtek el lengyelül tanulni, ez által is elősegítve a jobb kommunikációt. Ez igazán meglepő, látván, hogy mennyire nehéz a brit átlagnak elsajátítani egy idegen nyelvet. A nyáron Aberdeenben ingyenes lengyel nyelvórák voltak, Edinburghban ősszi kurzusok is indultak. De magán tanulóként bármelyik kisvárosban találhat magának az ember lengyel tanárt.
A lengyelek mobilisak, sokkal mobilisabbak mint mi, magyarok. Ők jóeséllyel pályáznak a középhatalmi pozíciójukra, mindazzal együtt, hogy hasonlóan rossz gazdasági állapotok uralkodnak otthonukban, mint náluk. A belpolitikai helyzetükről már nem is beszélve. Ha ennek a rengeteg lengyel vendégmunkásnak és egyetemi hallgatónak csak a fele megy haza és járul hozzá Lengyelország építéséhez, akkor ők megismételhetik Portugália, Spanyolország példáját.
Meglátásom szerint nem csupán arról van szó, hogy a magyar egyetemek ennyivel jobbak és szakmai színvonalukkal képesek otthon tartani a jóképességű fiatalokat…
Lodon Lutonba érkezvén a szigorított biztonsági intézkedések három nyelven olvashatóak: angolul, spanyolul és lengyelül. Ha az ember a JobCenter központi számát hívja, az automata üdvözlő szöveg két nyelven hangzik el, angolul és lengyelül.
Csak abban a kollégiumi városrészben, amelyben jelentős többségében első évesek és néhány másodéves lakik – és engemet is ott szállásoltak el – legalább ötvenen vannak, de ez közelsem reprezentatív, csak az én korlátolt kapacitásomat mutatja egy 1500 fős kollégiumi városban. A szemináriumi csoportjaimban a lengyelek aránya 25-30% között mozog, és közöttük nincs átfedés! A tavalyi hivatalos statisztikák szerint csak Londonban 40000 lengyel vendégmunkás volt, és ki tudja hányan felejtették el magukat beregisztrálni.
A legjobban mégis az a hír lepett meg, amikor a helyiek azt mesélték, hogy a munkaadók kezdtek el lengyelül tanulni, ez által is elősegítve a jobb kommunikációt. Ez igazán meglepő, látván, hogy mennyire nehéz a brit átlagnak elsajátítani egy idegen nyelvet. A nyáron Aberdeenben ingyenes lengyel nyelvórák voltak, Edinburghban ősszi kurzusok is indultak. De magán tanulóként bármelyik kisvárosban találhat magának az ember lengyel tanárt.
A lengyelek mobilisak, sokkal mobilisabbak mint mi, magyarok. Ők jóeséllyel pályáznak a középhatalmi pozíciójukra, mindazzal együtt, hogy hasonlóan rossz gazdasági állapotok uralkodnak otthonukban, mint náluk. A belpolitikai helyzetükről már nem is beszélve. Ha ennek a rengeteg lengyel vendégmunkásnak és egyetemi hallgatónak csak a fele megy haza és járul hozzá Lengyelország építéséhez, akkor ők megismételhetik Portugália, Spanyolország példáját.
Meglátásom szerint nem csupán arról van szó, hogy a magyar egyetemek ennyivel jobbak és szakmai színvonalukkal képesek otthon tartani a jóképességű fiatalokat…
10/12/2006
National Insurance number és egy lecseszés
Ma túlestem az ominózus interjún, amelyen akkor esik át az ember, ha az Egyesült Királyságban szeretne dolgozni, mivel ehhez az NI number elengedhetetlen. Az interjú maga, szinte szóra se érdemes, de engem amolyan brit finomsággal szépen lecsesztek.
Egy órával korábban érkeztem a helyi JobCenterbe. Bár már pár hete nem tévedek el, és úgy hiszem a brit orientációs problémáimat már leküzdöttem, de ha ilyen komoly helyre igyekszik az ember, akkor mégis jobb biztosra menni (Komoly, mivel más időpontot egyáltalán nem voltak hajlandóak adni, így az egyik spanyol órámat kellett beáldoznom. Ha az interjún nem jelentsz meg, akkor legközelebb csak két hónap múlva engednek labdába rúgni. Legalábbis ezt beszélik.) Olvasni valóm akad a napokban számomra bőven így az egy óra, egy nagyon kényelmes fotelben észrevétlenül telt el. Az engem kérdező figura, középkorú, rendkívül kommunikatív és egy kicsit hebehurgya alak volt. Folyamatosan elírt valamit. A nyitó kérdése az volt, hogy mit tanulok. A válasz hallatán „és hány nyelven beszél?” kérdés következett. A számon nem akadt fenn, de a papírom nézet: „catering assistant, what the fuck?” (sic!). „Maga az internetet használja?, A google-t ismeri?, Nézze megmutatom magának, a www.jobcenter.co.uk megtalálja, hogyan kell CV-t, meg jelentkezési levelet írni, itt pedig megtalálja az összes helyi fordító iroda elérhetőségét, de a reptérnek is küldje el szépen az életrajzát. Catering Assistant?, maga igazán használhatna az eszét, ha ennyi nyelvet tud.” Nem szabadkoztam, csak illedelmesen megköszöntem (a köszönés cifrázott formáit az ember ebben az országban hamar elsajátítja). Ezt követően már csak adat felvevés folyt, néhányszor elírt egy-két dolgot, de ez már csak részletkérdés. Omlottak a pasiból a poénok. Nem tudom, hogy az egész napját képes-e így végigdolgozni, vagy esetleg valami olyan volt rajtam, ami ezt a szokatlan britekhez nem méltó közvetlenséget és lazaságot kiváltotta.
Valahol igaza van, de én még messze nem vagyok megelégedve az angolommal, és többről amúgy se lehetne szó, mint egy irányú fordításról angolról valamelyik anyanyelvemre, erre pedig a fordító irodák többnyire nem vevők, de ezt ő nem tudhatja, nem ez a szakmája.
Egy órával korábban érkeztem a helyi JobCenterbe. Bár már pár hete nem tévedek el, és úgy hiszem a brit orientációs problémáimat már leküzdöttem, de ha ilyen komoly helyre igyekszik az ember, akkor mégis jobb biztosra menni (Komoly, mivel más időpontot egyáltalán nem voltak hajlandóak adni, így az egyik spanyol órámat kellett beáldoznom. Ha az interjún nem jelentsz meg, akkor legközelebb csak két hónap múlva engednek labdába rúgni. Legalábbis ezt beszélik.) Olvasni valóm akad a napokban számomra bőven így az egy óra, egy nagyon kényelmes fotelben észrevétlenül telt el. Az engem kérdező figura, középkorú, rendkívül kommunikatív és egy kicsit hebehurgya alak volt. Folyamatosan elírt valamit. A nyitó kérdése az volt, hogy mit tanulok. A válasz hallatán „és hány nyelven beszél?” kérdés következett. A számon nem akadt fenn, de a papírom nézet: „catering assistant, what the fuck?” (sic!). „Maga az internetet használja?, A google-t ismeri?, Nézze megmutatom magának, a www.jobcenter.co.uk megtalálja, hogyan kell CV-t, meg jelentkezési levelet írni, itt pedig megtalálja az összes helyi fordító iroda elérhetőségét, de a reptérnek is küldje el szépen az életrajzát. Catering Assistant?, maga igazán használhatna az eszét, ha ennyi nyelvet tud.” Nem szabadkoztam, csak illedelmesen megköszöntem (a köszönés cifrázott formáit az ember ebben az országban hamar elsajátítja). Ezt követően már csak adat felvevés folyt, néhányszor elírt egy-két dolgot, de ez már csak részletkérdés. Omlottak a pasiból a poénok. Nem tudom, hogy az egész napját képes-e így végigdolgozni, vagy esetleg valami olyan volt rajtam, ami ezt a szokatlan britekhez nem méltó közvetlenséget és lazaságot kiváltotta.
Valahol igaza van, de én még messze nem vagyok megelégedve az angolommal, és többről amúgy se lehetne szó, mint egy irányú fordításról angolról valamelyik anyanyelvemre, erre pedig a fordító irodák többnyire nem vevők, de ezt ő nem tudhatja, nem ez a szakmája.
10/11/2006
Itt a világ közepén
Az ember itt aztán igazán otthon érezheti magát, mintha egy végtelen szabadságtérben lenne. Az 1500 fős kollégiumi város sokszor kecsegtet azzal, hogy ha nem is a világ, de Európa közepén érezd magad.
Igen otthon, mert bár nincsen budapesti életérzés, és sok ismerős pótolhatatlan, ha magyar szóra vágysz csak pár lépés az egész. A világ összement. Pár lépéssel eljuthatok bárhova Kelet-Európában. Rengeteg itt a lengyel, vannak szlovákok, és akkor beszélgetek velük, amikor csak jól esik. Ha délután Nyugat-Európa után sóvárog a szívem, odabaktatok a német, a francia, vagy a belga ismerősökhöz. De elmerülhetek a britek színességében is, az írek cinizmusában, az angolok finomkodásában, vagy épp a skótok egyenességében (walesiekkel még nem sikerült megismerkednem).
Persze ha tudnék ázsiai nyelveket, vagy akárcsak kicsit tűrhetőbb szinten spanyolul, akkor valóban jogosan érezhetném magam a világ közepén, mert akkor csatlakozhatnék a bolíviaiak, chileiek, esetleg a kínaiak társalgásához.
Az itt eltöltött napok – nincs erre jobb szó, sajnálom – mintha az igazság pillanatai lennének. Eddig ha otthon voltam, mindig a másik szülőhazám után vágytam, minden pillanat a teljesség hiányában telt, mintha lenne egy gombóc fagyid, amit látsz, érzel, de az utolsó egyharmadát sehogy nem bírod megenni, mert ott egy láthatatlan üvegfal. Otthon itthon után, itthon otthon után vágytam. Most kivétettem, életemben először igazán idegen földbe szakadtam, kifogott a sors a sorssal. Hirtelen mindkettő hiányzik, ami eddig nem válhatott eggyé, eggyé vált. Tiltott gyümölcs lett a kedvenc gombócom, de legalább a felével se kecsegtet. Itt van helyette sok más multikulti gombóc. És pótszerként ott vannak, idegenbe szakadt honfitársaim, mindkét földről, kontextusából, környezetéből kiragadottan.
Csak meg ne fázzon a torkom a nagy fagylaltozásban.
Utóirat:
Ma este elmentem a spanyol tanulmányok diákszervezetének estéjére. Egy biztos tapasztalattal lettem gazdagabb. Bort vagy Te magad végy, vagy Franciaországtól északabbra eső területeken eszed ágában se legyen utána nyúlni e nedühöz.
Igen otthon, mert bár nincsen budapesti életérzés, és sok ismerős pótolhatatlan, ha magyar szóra vágysz csak pár lépés az egész. A világ összement. Pár lépéssel eljuthatok bárhova Kelet-Európában. Rengeteg itt a lengyel, vannak szlovákok, és akkor beszélgetek velük, amikor csak jól esik. Ha délután Nyugat-Európa után sóvárog a szívem, odabaktatok a német, a francia, vagy a belga ismerősökhöz. De elmerülhetek a britek színességében is, az írek cinizmusában, az angolok finomkodásában, vagy épp a skótok egyenességében (walesiekkel még nem sikerült megismerkednem).
Persze ha tudnék ázsiai nyelveket, vagy akárcsak kicsit tűrhetőbb szinten spanyolul, akkor valóban jogosan érezhetném magam a világ közepén, mert akkor csatlakozhatnék a bolíviaiak, chileiek, esetleg a kínaiak társalgásához.
Az itt eltöltött napok – nincs erre jobb szó, sajnálom – mintha az igazság pillanatai lennének. Eddig ha otthon voltam, mindig a másik szülőhazám után vágytam, minden pillanat a teljesség hiányában telt, mintha lenne egy gombóc fagyid, amit látsz, érzel, de az utolsó egyharmadát sehogy nem bírod megenni, mert ott egy láthatatlan üvegfal. Otthon itthon után, itthon otthon után vágytam. Most kivétettem, életemben először igazán idegen földbe szakadtam, kifogott a sors a sorssal. Hirtelen mindkettő hiányzik, ami eddig nem válhatott eggyé, eggyé vált. Tiltott gyümölcs lett a kedvenc gombócom, de legalább a felével se kecsegtet. Itt van helyette sok más multikulti gombóc. És pótszerként ott vannak, idegenbe szakadt honfitársaim, mindkét földről, kontextusából, környezetéből kiragadottan.
Csak meg ne fázzon a torkom a nagy fagylaltozásban.
Utóirat:
Ma este elmentem a spanyol tanulmányok diákszervezetének estéjére. Egy biztos tapasztalattal lettem gazdagabb. Bort vagy Te magad végy, vagy Franciaországtól északabbra eső területeken eszed ágában se legyen utána nyúlni e nedühöz.
10/10/2006
Még az ág is húz
A spanyol szemináriumom pocsék, a nemzetközi kapcsolatok szemináriumom bőségesen hagy kívánni valót maga után (itt csupán egy alkalmam volt, de az abból a lesújtó típusból). Az antropológia viszont egy kész szárnyalás, de én nem akarok antropológus lenni(?)!
Spanyollal egészen egyszerűen az a helyzet, hogy a brit csemetéknek ez az első idegennyelvük, ezért rendkívül lassan haladunk, ám félelmetes alapossággal. Az alapvető probléma, hogy szerintem a britek nem igazán tanulnak. Az első ige típus jelenidejű ragozását két órán keresztül vettük, de a helyiek még a harmadik órán se tudták a megfelelő személybe ragozni az igéket. Pedig csak egyetlen egyszer elég lett volna kinyitni a könyvet otthon…
Beszéltem felsőévesekkel, amit tőlük hallottam megnyugtatott. Másodéven már folyékonyan olvasnak spanyol nyelven irodalmat. Kicsit értetlenkedem, hogy ilyen csigatempóval miként lehet eljutni arra szintre, de ha ők mondják (magyar honban egészen biztosan végig veszik a jelen idejű ragozást egy óra alatt, mindegyik ige fajtára). Csak a türelmetlenségemet kell megkorbácsolnom, és észnél kell lennem. Mert ez a tespeteg állapotban leledzés visszaüthet, amikor ők belehúznak. Bár csak élvezhetném én azokat a spanyol órákat…
Nemzetközi kapcsolatokon, biztosan megint az én magas elvárásaim és a türelmetlenségem okozhatja számomra a csalódottság érzetet. Ám az legrosszabb otthoni emlékeimet idézi, hogy a szeminárium vezető lezserül bebaktat, bemutatkozik, majd követjük példáját és ezzel le is tudta az első órát, miközben a tanulmányi tervben legalább hat könyvet kellett elolvasni erre az órára. A kiábrándultságot csak fokozza, hogy a csoport fele azt se tudja ki az az Angela Merkel, nincs véleménye az iraki háborúról stb. Az ilyen ember miért akar nemzetközi kapcsolatokat tanulni? Azt nem itt kell/fogja megtanulni, ennek nem erről kellene szólnia. Vannak alapvető dolgok, ami nélkül nincs jó diskurzus, jó diskurzus nélkül nincs fejlődés. Nemzetközi kapcsolatokat csak elit egyetemen, az elit fiókái között lehet tanulni? Társadalmi egyenlőség sehol?
Az antropológia órák viszont továbbra is félelmetesen jók. A szemináriumot egy orosz phd hallgató tartja, a maga ízes orosz akcentusával. Ezeket nagyon élvezem. Úgy érzem ismét kísérteni kezd a sors, ahogy ezt tette annak idején a történelemmel. Érettségi követően legszívesebben történésznek mentem volna. De győzött a hideg racionalitás, a magyar tanár életpálya modell egyáltalán nem vonzott (még azzal a mérlegeléssel se, hogy azt tedd, amit legjobban szeretsz), bár a történelmet imádom, és kezdetleges benyomásaim szerint tanítani is szeretek (bár közel se biztos, hogy jól :P). Valami hasonló történik most az antropológiával. Annak idején felvételiztem erre a szakra az eltére, fel is vettek, de a sors akkor közbe szólt. Pedig a felvételi előkészítőt, a kezdetleges terepmunkát hihetetlen lelkesedéssel és élvezettel csináltam. Itt azért is vettem fel ezt a tárgyat, mert szerettem annak idején, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a legkedvesebb tárgyam. Most újra ott a dilemma (mivel a másik két tárgyam többnyire csalódás). Az antropológia, a kutatás, a fél életed feláldozása a tudomány oltárán. Közel se érzem magam késznek erre, mint ahogy annak idején se éreztem. A helyzet etéren továbbra is változatlan.
Mellesleg abban is elkezdtem kételkedni, hogy meg lehet e itt rendesen tanulni angolul. Az antró előadást egy belga tartja, a nemzetközi kapcsolatok előadást egy francia, a spanyol előadásokat latin-amerikaiak. Egyedül a spanyol nyelvtanon beszél a tanár nagyon szép brit angolt.
Spanyollal egészen egyszerűen az a helyzet, hogy a brit csemetéknek ez az első idegennyelvük, ezért rendkívül lassan haladunk, ám félelmetes alapossággal. Az alapvető probléma, hogy szerintem a britek nem igazán tanulnak. Az első ige típus jelenidejű ragozását két órán keresztül vettük, de a helyiek még a harmadik órán se tudták a megfelelő személybe ragozni az igéket. Pedig csak egyetlen egyszer elég lett volna kinyitni a könyvet otthon…
Beszéltem felsőévesekkel, amit tőlük hallottam megnyugtatott. Másodéven már folyékonyan olvasnak spanyol nyelven irodalmat. Kicsit értetlenkedem, hogy ilyen csigatempóval miként lehet eljutni arra szintre, de ha ők mondják (magyar honban egészen biztosan végig veszik a jelen idejű ragozást egy óra alatt, mindegyik ige fajtára). Csak a türelmetlenségemet kell megkorbácsolnom, és észnél kell lennem. Mert ez a tespeteg állapotban leledzés visszaüthet, amikor ők belehúznak. Bár csak élvezhetném én azokat a spanyol órákat…
Nemzetközi kapcsolatokon, biztosan megint az én magas elvárásaim és a türelmetlenségem okozhatja számomra a csalódottság érzetet. Ám az legrosszabb otthoni emlékeimet idézi, hogy a szeminárium vezető lezserül bebaktat, bemutatkozik, majd követjük példáját és ezzel le is tudta az első órát, miközben a tanulmányi tervben legalább hat könyvet kellett elolvasni erre az órára. A kiábrándultságot csak fokozza, hogy a csoport fele azt se tudja ki az az Angela Merkel, nincs véleménye az iraki háborúról stb. Az ilyen ember miért akar nemzetközi kapcsolatokat tanulni? Azt nem itt kell/fogja megtanulni, ennek nem erről kellene szólnia. Vannak alapvető dolgok, ami nélkül nincs jó diskurzus, jó diskurzus nélkül nincs fejlődés. Nemzetközi kapcsolatokat csak elit egyetemen, az elit fiókái között lehet tanulni? Társadalmi egyenlőség sehol?
Az antropológia órák viszont továbbra is félelmetesen jók. A szemináriumot egy orosz phd hallgató tartja, a maga ízes orosz akcentusával. Ezeket nagyon élvezem. Úgy érzem ismét kísérteni kezd a sors, ahogy ezt tette annak idején a történelemmel. Érettségi követően legszívesebben történésznek mentem volna. De győzött a hideg racionalitás, a magyar tanár életpálya modell egyáltalán nem vonzott (még azzal a mérlegeléssel se, hogy azt tedd, amit legjobban szeretsz), bár a történelmet imádom, és kezdetleges benyomásaim szerint tanítani is szeretek (bár közel se biztos, hogy jól :P). Valami hasonló történik most az antropológiával. Annak idején felvételiztem erre a szakra az eltére, fel is vettek, de a sors akkor közbe szólt. Pedig a felvételi előkészítőt, a kezdetleges terepmunkát hihetetlen lelkesedéssel és élvezettel csináltam. Itt azért is vettem fel ezt a tárgyat, mert szerettem annak idején, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a legkedvesebb tárgyam. Most újra ott a dilemma (mivel a másik két tárgyam többnyire csalódás). Az antropológia, a kutatás, a fél életed feláldozása a tudomány oltárán. Közel se érzem magam késznek erre, mint ahogy annak idején se éreztem. A helyzet etéren továbbra is változatlan.
Mellesleg abban is elkezdtem kételkedni, hogy meg lehet e itt rendesen tanulni angolul. Az antró előadást egy belga tartja, a nemzetközi kapcsolatok előadást egy francia, a spanyol előadásokat latin-amerikaiak. Egyedül a spanyol nyelvtanon beszél a tanár nagyon szép brit angolt.
10/09/2006
Néhány szó az itteni fiatalságról
Kocsik, pasik/nők, bulik és az elengedhetetlen alkohol. Valóban erről szól egy európai egyetemista élete a tanuláson kívül? Úgy tűnik igen. A brit diákok elsöprő többsége nem dolgozik. Jelentős részük diákhitelből él, ami a szülői apanázzsal kiegészítve, a lakhelyet leszámítva elég kényelmes középosztálybeli életet ígér. Meglepődtem, hogy a rektori köszöntőben oly hangsúlyosan szerepelt, "bizony azokban az időkben csak pár autó volt, és az nagy dolognak számított". Ahogy telt az idő felfigyeltem arra, hogy valóban, szinten minden lakásban van olyan hallgató, aki gépkocsival bír. Például az én lakótársamnak is van, de ez csak a napokban derült ki. A srác, tanárszakos posztgraduális képzését végzi. Nem dolgozik, de a diákhitel eltartja őt, a koli díját, meg a kocsiját is. Amióta megjöttem a kollégiumi városban minden este party hangulat uralkodik. Pénteken és szombaton nem lehet felférni a városközpontba vivő buszra, kígyózva állnak a sorok a következő buszra várva. Meglátásom szerint a busztársaság ekkor keres a legjobban, mert a buszok napközben többnyire üresen fordulnak. A buliból, az erősen ittas hallgatótársak taxival érkeznek vissza. Egy-egy jobb hangulatú bulihoz az elbeszélésekből hallva 50-60 fontot kell elinni. Egyszer vagyunk egyetemisták, ez a korszak a bulikról és az ismerkedésről szól… Ez az irdatlan mennyiségű alkoholizálás otthon se folyt másképp. Biztosan csak bennem van a hiba, hogy én ezt silány kikapcsolódási formának tartom. Bár, aki nem iszik, nem is csoda, hogy nem élvezi. Az is igaz, hogy otthon különösen a bölcsészek között a diákhitelt, csak kocsmapénzként emlegették, bár lássuk a különbséget az itteni és az otthoni diákhitel vásárló ereje között. Elsöprő a partiláz különösen az elsős és a másodéves hallgatók között. Ennek fényében már nem is meglepő az a minap napfényt látott statisztika, melyszerint az egyetemre bekerült hallgatók csupán 38% végez. Bár nem tudom milyen lehet az az élet, amit ekkora adóssággal a hátán kezd meg az ember. Mi ez, ha nem a hitel rabjává válása? Egy különös jelenség amit itt megfigyeltem, az a lányok szingli viselkedési stílusa az egyetemen. Nem nagyon lehet közös hangot találni a brit lányokkal. Nekem legalábbis eddig nem sikerült, mivel vagy ők akarnak valamit, vagy azt hiszik, hogy én akarok tőlük valamit. Mintha a barátságot, mint olyat, a két nem között nem ismernék el. Még szerencse, hogy a külföldi diákoknak még van valami fogalma erről az ódivatú dologról. A brit lányok péntek és szombat estével csapatokba verődnek és elmennek pasira vadászni, majd másnap jól megbeszélik egy éjszakás kalandjaikat. Mintha valami férfi öltözőbe lennék. Sajnos számomra ez nem az oly áhított női emancipáció megtestesítője, hanem sokkal inkább a női társadalom elférfiasitása. Egy nőnek valóban el kellene fogadnia a férfi játékszabályokat, és aszerint játszania, hogy egyenlő lehessen? Nem is tudjuk még igazán mekkorát vesztünk, ha valóban erre megyünk.
Nagyon nagy szerencsém van a lakótársaimmal. Nagyon jól kijövünk és teljességgel el tudjuk fogadni egymást. Komolyan fogjuk fel az élet kihívásait, de nem esünk e téren túlzásokba. Bezzeg alattunk, korombeli huszonkét éves fiúk vannak, de úgy viselkednek, mint a tizenhat évesek. Egész nap bömbölve hallgatják a rockot és még éjfélkor se képesek lehalkítani. Ilyenkor az ír lakótársam kezdi el döngölni a padlót, olykor eredménnyel. Egyszer hajnali kettőkor riasztottak fel álmomból, le is mentem. Illedelmesek voltak, és majd öt perc elteltével sikeresen lehalkították a zenét. De álmodtam én – szerencsémre – már Manu Chaoval is. Azért szerencsémre, mert én álomként éltem meg, viszont a lakótársaim nem tudtak tőle aludni. De volt olyan éjszakám, amikor egész éjjel dobszó szólt, mintha a kongói őserdő kellős közepén lennék. Egyszer csak kollektíve az egész kis közösségünknek elfogyott a türelme, és kihívtuk a kollégiumi felügyelőt. Halványit javult a helyzet, háború még nincs, de a lakótársam tegnap éjjel ismét döngette a padlót.
A hallgatók korosztálya széles skálán oszlik meg. Mind spanyolon, mind antropológián vannak párokba összeverődött nyugdíjas hallgatók, akad néhány középkorú, munkahelyükből valahogy kiszakadt hallgató is. Számomra ez rendkívül szimpatikus. Az elsöprő többség korának mediánja mégis valahol húsz év körül alakul. Az igazán tehetségesek már 16 éves korukban egyetemre kerülnek. Vannak, akik dolgoznak néhány évet a gimi után és csak utána jönnek egyetemre. Ebből eredően a társaság rendkívül kevert. Mintha a gimnazista tinédzsereket összekeverték volna az egyetemistákkal. Vannak komoly arcok már 18-19 éves fejjel, viszont a 22-23 éves kamaszviselkedésű fiatalokat nehezen viselem. Mikor ilyenekkel találkozom már túl öregnek érzem magam, én erre egyáltalán nem vagyok vevő. Korszerint diszkrimináltnak érzem magam. “Nem vagyok elég fiatalos”, de milyen fiatalosság ez kérem?!?Este zárásig maradtam a könyvtárban. Két asztallal arrébb egy lány ült. Mikor meglátta, hogy indulásra készülődöm, kérdezte a Hillheaden lakom-e. Igenleges válasz fejében, reményét fejezte ki, hogy nem bánom-e, ha csatlakozik hozzám. Kint esett, így kénytelen voltam elővenni az esernyőmet a hátizsákomból, amiből akkor derült ki, nem sikerült teljesen kiürítenem a köveket, amelyeket a tengerparton gyűjtöttem. így derült arra fény, hogy ő is köveket gyűjt. Két kérdéssel arrébb, már nem is tűnt ez annyira meglepő ténynek. A közös nemzeti identitás alapjai, a tengerparti kő gyűjtés. Ő is szülőhazám nemzetje, aki nem hitt a fülének és még két mondat erejéig angolul próbálkozott. 4:4 az állás, de biztos, hogy még többen vagyunk itt. Ami engem illet, én egyre jobban érzem itt magam. Ráadásul kicsit jobb is itt, mint Pesten, mert csak ki kell mennem a szobámból és beszélgethetek svéddel, franciával, némettel, ha közép-európaiságra vágyom ott vannak a lengyelek, ha hazavágyom beszélhetek magyarul vagy lettül, az oroszok nem valami barátságosak, de majd idővel hiszem, ez is menni fog. Ez itt igazán a világ közepe. Ez a fajta kollégista lét is hiányozni fog nagyon.
Nagyon nagy szerencsém van a lakótársaimmal. Nagyon jól kijövünk és teljességgel el tudjuk fogadni egymást. Komolyan fogjuk fel az élet kihívásait, de nem esünk e téren túlzásokba. Bezzeg alattunk, korombeli huszonkét éves fiúk vannak, de úgy viselkednek, mint a tizenhat évesek. Egész nap bömbölve hallgatják a rockot és még éjfélkor se képesek lehalkítani. Ilyenkor az ír lakótársam kezdi el döngölni a padlót, olykor eredménnyel. Egyszer hajnali kettőkor riasztottak fel álmomból, le is mentem. Illedelmesek voltak, és majd öt perc elteltével sikeresen lehalkították a zenét. De álmodtam én – szerencsémre – már Manu Chaoval is. Azért szerencsémre, mert én álomként éltem meg, viszont a lakótársaim nem tudtak tőle aludni. De volt olyan éjszakám, amikor egész éjjel dobszó szólt, mintha a kongói őserdő kellős közepén lennék. Egyszer csak kollektíve az egész kis közösségünknek elfogyott a türelme, és kihívtuk a kollégiumi felügyelőt. Halványit javult a helyzet, háború még nincs, de a lakótársam tegnap éjjel ismét döngette a padlót.
A hallgatók korosztálya széles skálán oszlik meg. Mind spanyolon, mind antropológián vannak párokba összeverődött nyugdíjas hallgatók, akad néhány középkorú, munkahelyükből valahogy kiszakadt hallgató is. Számomra ez rendkívül szimpatikus. Az elsöprő többség korának mediánja mégis valahol húsz év körül alakul. Az igazán tehetségesek már 16 éves korukban egyetemre kerülnek. Vannak, akik dolgoznak néhány évet a gimi után és csak utána jönnek egyetemre. Ebből eredően a társaság rendkívül kevert. Mintha a gimnazista tinédzsereket összekeverték volna az egyetemistákkal. Vannak komoly arcok már 18-19 éves fejjel, viszont a 22-23 éves kamaszviselkedésű fiatalokat nehezen viselem. Mikor ilyenekkel találkozom már túl öregnek érzem magam, én erre egyáltalán nem vagyok vevő. Korszerint diszkrimináltnak érzem magam. “Nem vagyok elég fiatalos”, de milyen fiatalosság ez kérem?!?Este zárásig maradtam a könyvtárban. Két asztallal arrébb egy lány ült. Mikor meglátta, hogy indulásra készülődöm, kérdezte a Hillheaden lakom-e. Igenleges válasz fejében, reményét fejezte ki, hogy nem bánom-e, ha csatlakozik hozzám. Kint esett, így kénytelen voltam elővenni az esernyőmet a hátizsákomból, amiből akkor derült ki, nem sikerült teljesen kiürítenem a köveket, amelyeket a tengerparton gyűjtöttem. így derült arra fény, hogy ő is köveket gyűjt. Két kérdéssel arrébb, már nem is tűnt ez annyira meglepő ténynek. A közös nemzeti identitás alapjai, a tengerparti kő gyűjtés. Ő is szülőhazám nemzetje, aki nem hitt a fülének és még két mondat erejéig angolul próbálkozott. 4:4 az állás, de biztos, hogy még többen vagyunk itt. Ami engem illet, én egyre jobban érzem itt magam. Ráadásul kicsit jobb is itt, mint Pesten, mert csak ki kell mennem a szobámból és beszélgethetek svéddel, franciával, némettel, ha közép-európaiságra vágyom ott vannak a lengyelek, ha hazavágyom beszélhetek magyarul vagy lettül, az oroszok nem valami barátságosak, de majd idővel hiszem, ez is menni fog. Ez itt igazán a világ közepe. Ez a fajta kollégista lét is hiányozni fog nagyon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
