Meg kell tanulnom, hogy a mi világunkban semmi se evidens. Meg kell tanulnom szemrebbenés nélkül tudomásul vennem a dolgokat.
Nem is értem magam, miért zavar, ha Skóciában, egy skót kollégiumban, a szobában kirakott Bibliában a leghíresebb idézet 26 nyelven olvasható. Köztük angolul, írül, walesi-ül, de pont skótul (gaelic-ül) nem.
1/13/2007
1/11/2007
4 vizsga
Munka után leültünk beszélgetni. Mindig leülünk beszélgetni, helyesebben szólva enni, de soha nem ez utóbbin van a hangsúly. Révén, sokunknak a munkahely, azon belül is ez az alkalom a legfőbb szociális eseménye napnak.
Már munkaközben túljutottunk a szokásos fordulatukon, ki, hol, mivel és kivel töltötte az ünnepeket. Ezen a héten pangó a forgalom. Valójában több a bohóckodás, mint a valódi munka. Szerencsénkre a főnökség kapható, és velünk bohóckodik.
Mire az evéshez értünk, az ünnepekről már nem volt mit beszélnünk.Jött a jövőbetekintés, ki, mikor, miből, hányat vizsgázik. Egy, kettő, három hangoztak a számok.
- Négy – böktemm ki végül ostoba vigyorral magamból.
- Négy?!? – sokkolódott a hallgatóság – De hát az rengeteg! – hangzott egyöntetűen.
Lehetne még hová fokozni, kettő ugyanis egymás után lesz, ami összeszesen négy óra lázas írást jelent majd. De semmi értelme nem lenne ennek - gondoltam magamban. Helyette inkább a magyar állapotokkal kezdtem el őket sokkolni. Pesten az ismerőseimre átlagosan kilenc vizsga jut fejenként, a bölcsészkari rekord barátaim körében 16, azaz tizenhat darab vizsga, ahol az UVék, TUFok még bele sincsenek számítlva. Igaz, magyar honban háomszor lehet vizsgázni, lehet blöffölni, lehet keveset tanulni, mert hátha bejön. Itt ilyen nincs. Nincs repeta. Fél éved volt megtanulni, akkor mennie kell. Ha nem megy, persze lehet UVézni, de csak újabb fél év elteltével, ami szinte már automatikusan magával vonja az évismétlést. Talán pont ezért rendkívül ritka errefelé a 80, 90 vagy akár 100 százalékos bukási arány. Mindezt persze odahaza valahogy mind a diákok, mind a tanárok természetesnek vélik, elfogadják. “A tanárok az első vizsgán úgy is mindenkit meghúznak.” “A diákok, úgy se tanulnak semmit és csak az utolsó vizsgaalkalomra kerülnek úgy ahogy tisztába mindazzal, amit fél év alatt meg akartunk nekik tanítani”. Én mondjuk kilenc vizsgás vizsgaidőszak után tennék még egy próbavizsgát, mondjuk egy hónapra rá. Mennyi mindenre is emlékszik mindabból az éjszakázásból, utlsó pillanatbeli bebiflázásból egy átlagos pesti hallgató.
U.I.: Itt nincs vizsga Karácsony előtt, nincs vizsga a két ünnep között, Szilveszter után, még mindig marad két hét az első vizsgaalkalomig. A vizsgaidőszak sem tart egy hónapig, csupán két röpke hét az egész.
Már munkaközben túljutottunk a szokásos fordulatukon, ki, hol, mivel és kivel töltötte az ünnepeket. Ezen a héten pangó a forgalom. Valójában több a bohóckodás, mint a valódi munka. Szerencsénkre a főnökség kapható, és velünk bohóckodik.
Mire az evéshez értünk, az ünnepekről már nem volt mit beszélnünk.Jött a jövőbetekintés, ki, mikor, miből, hányat vizsgázik. Egy, kettő, három hangoztak a számok.
- Négy – böktemm ki végül ostoba vigyorral magamból.
- Négy?!? – sokkolódott a hallgatóság – De hát az rengeteg! – hangzott egyöntetűen.
Lehetne még hová fokozni, kettő ugyanis egymás után lesz, ami összeszesen négy óra lázas írást jelent majd. De semmi értelme nem lenne ennek - gondoltam magamban. Helyette inkább a magyar állapotokkal kezdtem el őket sokkolni. Pesten az ismerőseimre átlagosan kilenc vizsga jut fejenként, a bölcsészkari rekord barátaim körében 16, azaz tizenhat darab vizsga, ahol az UVék, TUFok még bele sincsenek számítlva. Igaz, magyar honban háomszor lehet vizsgázni, lehet blöffölni, lehet keveset tanulni, mert hátha bejön. Itt ilyen nincs. Nincs repeta. Fél éved volt megtanulni, akkor mennie kell. Ha nem megy, persze lehet UVézni, de csak újabb fél év elteltével, ami szinte már automatikusan magával vonja az évismétlést. Talán pont ezért rendkívül ritka errefelé a 80, 90 vagy akár 100 százalékos bukási arány. Mindezt persze odahaza valahogy mind a diákok, mind a tanárok természetesnek vélik, elfogadják. “A tanárok az első vizsgán úgy is mindenkit meghúznak.” “A diákok, úgy se tanulnak semmit és csak az utolsó vizsgaalkalomra kerülnek úgy ahogy tisztába mindazzal, amit fél év alatt meg akartunk nekik tanítani”. Én mondjuk kilenc vizsgás vizsgaidőszak után tennék még egy próbavizsgát, mondjuk egy hónapra rá. Mennyi mindenre is emlékszik mindabból az éjszakázásból, utlsó pillanatbeli bebiflázásból egy átlagos pesti hallgató.
U.I.: Itt nincs vizsga Karácsony előtt, nincs vizsga a két ünnep között, Szilveszter után, még mindig marad két hét az első vizsgaalkalomig. A vizsgaidőszak sem tart egy hónapig, csupán két röpke hét az egész.
1/10/2007
Vasárnapi másnaposság
10:56 perc, az atya szent Úristenit! Ugrom ki az ágyból, hogy fogok én négy perc alatt munkába érni? Muszáj nekem pont az év első munkanapján elkésnem?
A szemem még ki se nyílott, a kedvem is még csak bóbiskolt, amikor már az ebédlőben álltam. 9:05 perc, mutatta a falióra. Van nekem időm dörzsölni a szemem, és eltűnődni azon, hogy hány óra is van valójában? – de gondolkodás helyett cselekedtem. Kezdett lassan derengeni valami az előző napi estéből. Lefekvés előtt valóban megfeledkeztem átállítani az órámat, így a szobámban még az otthoni, nem brit idővel találtam szembe magam. Mire visszasétáltam komótosan a szobámba, már szó se lehetett alvásról, még két órám volt a munkakezdésig. Ennyire kevésbé még soha nem örültem szabad két üres órának. Így kezdődött a legutóbbi vasárnapom.
A három órás műszak alatt, rekord nagyságú forgalmat bonyolítottunk le, 47 diákot szolgáltunk ki összesen (a szokásos 370 helyett). Még szerencse, hogy kis kártyákon vittem magammal spanyol szavakat, így a munkám nagyobbik fele inkább szókincsgyarapítással telt, semmint valódi felszolgálással. De milyen diákokat kellett felszolgálni!
A másnaposság jegyei - kezdem úgy hinni -, univerzálisak. Az ivási szokások országonként, kultúránként eltérhetnek, ahogy a fogyasztás mennyisége emberenként más-más hatást vált ki, de ami egy igazi berúgás után következik… a között nem sok különbséget mutat egy brit vagy egy orosz eset.
Szombaton este érkeztem. Meglepett, hogy a kollégiumi város, amely látszólag a teljes kihaltság szindrómáját mutatta, ennek ellenére annak korcsmája már nyitva volt. A pince mélyéből hangos lánykacagások bugyogtak fel.
Másnap minden világos volt. Egy kemény mag bulizott, de nagyon. A 47 diák fele, több méteres rádiuszban hordozta magával, azt a bizonyos illatot. Az eltorzult arcú lányoknak még nem volt idejük alaposan lemosniuk magukról a toll tetoválások nyomait. Sőt, mintha ruhástól mentek volna aludni, és reggel még ébredés után se éreztek magukban elég erőt ahhoz, hogy átöltözzenek. Lassan talán hozzászokom, hogy a britek levedlik végtelen udvarias formájukat az alkohol hatására és mindenféle groteszk, néha már obszcén dologgal állnak elő. Kicsit örülök, hogy például az egyik lánynak a dekoltázsán kihelyezett szöveg fele el volt mosódva, így csak néhány szó kontextus nélkül terebélyesedett a rajzok közepette a hófedte domboldalakon.
A szemem még ki se nyílott, a kedvem is még csak bóbiskolt, amikor már az ebédlőben álltam. 9:05 perc, mutatta a falióra. Van nekem időm dörzsölni a szemem, és eltűnődni azon, hogy hány óra is van valójában? – de gondolkodás helyett cselekedtem. Kezdett lassan derengeni valami az előző napi estéből. Lefekvés előtt valóban megfeledkeztem átállítani az órámat, így a szobámban még az otthoni, nem brit idővel találtam szembe magam. Mire visszasétáltam komótosan a szobámba, már szó se lehetett alvásról, még két órám volt a munkakezdésig. Ennyire kevésbé még soha nem örültem szabad két üres órának. Így kezdődött a legutóbbi vasárnapom.
A három órás műszak alatt, rekord nagyságú forgalmat bonyolítottunk le, 47 diákot szolgáltunk ki összesen (a szokásos 370 helyett). Még szerencse, hogy kis kártyákon vittem magammal spanyol szavakat, így a munkám nagyobbik fele inkább szókincsgyarapítással telt, semmint valódi felszolgálással. De milyen diákokat kellett felszolgálni!
A másnaposság jegyei - kezdem úgy hinni -, univerzálisak. Az ivási szokások országonként, kultúránként eltérhetnek, ahogy a fogyasztás mennyisége emberenként más-más hatást vált ki, de ami egy igazi berúgás után következik… a között nem sok különbséget mutat egy brit vagy egy orosz eset.
Szombaton este érkeztem. Meglepett, hogy a kollégiumi város, amely látszólag a teljes kihaltság szindrómáját mutatta, ennek ellenére annak korcsmája már nyitva volt. A pince mélyéből hangos lánykacagások bugyogtak fel.
Másnap minden világos volt. Egy kemény mag bulizott, de nagyon. A 47 diák fele, több méteres rádiuszban hordozta magával, azt a bizonyos illatot. Az eltorzult arcú lányoknak még nem volt idejük alaposan lemosniuk magukról a toll tetoválások nyomait. Sőt, mintha ruhástól mentek volna aludni, és reggel még ébredés után se éreztek magukban elég erőt ahhoz, hogy átöltözzenek. Lassan talán hozzászokom, hogy a britek levedlik végtelen udvarias formájukat az alkohol hatására és mindenféle groteszk, néha már obszcén dologgal állnak elő. Kicsit örülök, hogy például az egyik lánynak a dekoltázsán kihelyezett szöveg fele el volt mosódva, így csak néhány szó kontextus nélkül terebélyesedett a rajzok közepette a hófedte domboldalakon.
1/08/2007
Lefejeltem a professzort
Szombaton visszatértem Aberdeenbe. Első tetteim közt elkönyvelhettem, hogy sikeresen lefejeltem a kulturális antropológia tanszék egyik professzorát.
A maga kétszázezer lelket számláló lakosságával Aberdeen kisvárosnak számít, mégis a repülőtele hatalmas forgalmat bonyolít, legalábbis a látszat és a hallatszat szerint. A kollégiumi város valószínűleg valami le és felszálló légifolyosó környékére esik, így az olajfúró tornyokra induló és onnan érkező helikopterek zajait egésznap hallgathatjuk. A google maps-on nem tűnt olyan hatalmas távolságnak a reptér-kollégium táv, a buszra ráadásul fél órát kellett várnom. Aznap már épp eleget vártam repülőgépre és épp eleget ültem, hogy borsos legyek és mehetnékem legyen. Nem csak arról volt szó, hogy a buszra sokat kell várni, hanem arról is, hogy a több fontért megváltott buszjeggyel, a város szívébe visznek be, ami nekem egyáltalán nem felel meg, mert onnan egy másik busztársasággal (azaz az itt megváltott jegyem érvénytelen) újabb fontokért visznek el a kollégiumi városba. Akkor már inkább legyen taxi, de annak költségeivel tisztába voltam. Így elindultam gyalog, a hátizsákommal és a görgőkkel, rendelkező bőröndömmel. Úgy 100 lépésre a reptér főépületétől botlottam bele az első mezei nyúlba. A szerencsétlen kétségbe esetten próbált meg előlem menekülni, de háromszori próbálkozással mindig rossz helyen ugrott neki a kerítésnek és visszapattant, negyedszerre végül betalált a lyukon. Újabb száz lépésre, már a vidéki romantika trágya szaga lebegett körül. A bicikli úton könnyen gördült a bőrönd és nagyon örültem, hogy a britek erre is gondoltak. Közel három órás gyaloglásom során, még két nyúllal találkoztam. Mindez alatt volt bőven időm gondolkodni azon, hogy a repülőgépen a folyosó túloldalán ülő ősz hajú úriember honnan volt nekem annyira ismerős. De hiába való volt ezen töprengenem, mert a választ csak az internet tudta, ott is az egyetemem honlapja.
Történt, hogy amint megérkeztem Aberdeenbe, perceken belül az első tettem közé került antropológia professzorom lefejelése, akivel mindketten egyszerre igyekeztünk felállni a repülőgépen és csomagunkért nyúlni. De amilyen hirtelen volt az akarat, olyan gyorsan huppantunk vissza a székbe. Nekem, mintha jobban fájt volna.
U.I.: így legalább bűntudat nélkül fogom tudni elkölteni a Karácsony előtt félrerakott tíz fontomat, a rádiókészülékre, amiért már 3 hónapja sóvárgok. Persze még meggyőzhetném magam, hogy a 3 fontos ugyan olyan jó lesz nekem…
A maga kétszázezer lelket számláló lakosságával Aberdeen kisvárosnak számít, mégis a repülőtele hatalmas forgalmat bonyolít, legalábbis a látszat és a hallatszat szerint. A kollégiumi város valószínűleg valami le és felszálló légifolyosó környékére esik, így az olajfúró tornyokra induló és onnan érkező helikopterek zajait egésznap hallgathatjuk. A google maps-on nem tűnt olyan hatalmas távolságnak a reptér-kollégium táv, a buszra ráadásul fél órát kellett várnom. Aznap már épp eleget vártam repülőgépre és épp eleget ültem, hogy borsos legyek és mehetnékem legyen. Nem csak arról volt szó, hogy a buszra sokat kell várni, hanem arról is, hogy a több fontért megváltott buszjeggyel, a város szívébe visznek be, ami nekem egyáltalán nem felel meg, mert onnan egy másik busztársasággal (azaz az itt megváltott jegyem érvénytelen) újabb fontokért visznek el a kollégiumi városba. Akkor már inkább legyen taxi, de annak költségeivel tisztába voltam. Így elindultam gyalog, a hátizsákommal és a görgőkkel, rendelkező bőröndömmel. Úgy 100 lépésre a reptér főépületétől botlottam bele az első mezei nyúlba. A szerencsétlen kétségbe esetten próbált meg előlem menekülni, de háromszori próbálkozással mindig rossz helyen ugrott neki a kerítésnek és visszapattant, negyedszerre végül betalált a lyukon. Újabb száz lépésre, már a vidéki romantika trágya szaga lebegett körül. A bicikli úton könnyen gördült a bőrönd és nagyon örültem, hogy a britek erre is gondoltak. Közel három órás gyaloglásom során, még két nyúllal találkoztam. Mindez alatt volt bőven időm gondolkodni azon, hogy a repülőgépen a folyosó túloldalán ülő ősz hajú úriember honnan volt nekem annyira ismerős. De hiába való volt ezen töprengenem, mert a választ csak az internet tudta, ott is az egyetemem honlapja.
Történt, hogy amint megérkeztem Aberdeenbe, perceken belül az első tettem közé került antropológia professzorom lefejelése, akivel mindketten egyszerre igyekeztünk felállni a repülőgépen és csomagunkért nyúlni. De amilyen hirtelen volt az akarat, olyan gyorsan huppantunk vissza a székbe. Nekem, mintha jobban fájt volna.
U.I.: így legalább bűntudat nélkül fogom tudni elkölteni a Karácsony előtt félrerakott tíz fontomat, a rádiókészülékre, amiért már 3 hónapja sóvárgok. Persze még meggyőzhetném magam, hogy a 3 fontos ugyan olyan jó lesz nekem…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
