Utóirat az előző bejegyzéshez
És mire is elég a pénz, amit így keresek? Azt kell mondjam kényelmesen meg lehet belőle élni, akármennyire is merészen hangozzék ez. Bár az kétségtelenül meglepő, hogy amikor Budapesten éltem csak ételre közel 65 fontot költöttem havonta. Ez ebben a “drágább” országban mindössze 40 fontot tesz ki.
A szállásom heti 55 fontot kóstál. Ételre és egyéb kiadásokra 10 font jut hetente. A két fontnyi költségvetési hiányt a szüleim pótolják. A 10 font engem is lenyűgöz. Különösen azért, mert mielőtt nem dolgoztam és magamra főztem legalább napi egyszer egytál meleg ételt, akkor is ki tudtam hozni a költségeimet heti tíz fontból. Most, hogy a munkahelyemen megoldódik a napi egy tál meleg étel kérdése a reggelimre és a vacsorámra költök tíz fontot. Mielőtt bárki elkezdene képzelődni, leszögezem, hogy egyszer se éheztem, amióta itt vagyok. Egy-két szemléltető példa: A tojás itt ugyan annyiba kerül, mint otthon, a 3,2% tej olcsóbb(!), mint Pesten (elutazásom pillanatában, bár aligha lett olcsóbb azóta az élet odaát). Nagy valószínűség szerint arról van szó, hogy nagy mennyiségekben kell vásárolni (krumpli 5 kg kiszerelésben stb.) és ebből kell felépíteni a készleteket. Nagy mennyiségek esetén olcsón meg lehet úszni a vásárlást (pl.: egy kiló sajtot veszek, ami egy hétre elég és 1200 ropogós forintot számolnak fel érte stb.)
A német társaim is csodálkoznak. Ők se élnek nagy lábon, de nekik a heti költségvetésük 30 font, igaz ebben benne van heti egyszeri bulizás.
Tankönyveim nincsenek, mindent ki tudok venni a könyvtárból ha kell. Egyedül spanyol nyelvkönyvem van. Abból nem volt hozzáférhető használt, miután egy teljesen új kiadásból tanítanak. Ez a könyv maga volt az érvágás a 40 fontjával, de ha belegondolunk, hogy egy évre vettem, akkor ahogy az egy darab 400 oldalas füzet (1 font) és a 8 db toll (szintén 1 font) beépültek a heti tíz fontos költségvetésembe, akkor ez a könyv is bele fog épülni egy év alatt. (Legrosszabb esetben majd utólag módosítunk a költségvetési kiadásokon egy kis kozmetikázással vagy módosítjuk az előre irányzott heti átlag tíz fontot).
10/20/2006
A munkám jó és rossz oldaláról
Miért is választottam ezt a munkát más jobban fizető munkánál? És milyen szívással jár az általam jónak megítélt munka.
Mint írtam régebben, konyhán dolgozom. Magyar fogalmak szerint tálalóként, ami itt catering assistant néven fut. 6,38 fontot keresek vele óránként, heti tíz órát dolgozom. Van lehetőségem túlórázni, így ha kívánom, akkor akár heti 20 órát is dolgozhatom. Választhattam volna munkát 7 vagy akár 10 fontos órabérrel, de ezek éjszakai műszakok lettek volna, bent a város szívében, ami a munkaidőt legalább plusz egy órával megtoldotta volna az utazással oda-vissza. Az utazás költségeiről nem is beszélve. Amióta itt élek még egyszer se ültem helyi járaton, csak távolsági buszoztam. Mindenhova eljutok gyalog, még akkor is, ha néha ez 40 perces gyaloglást jelent egy irányba.
Beszélek nyelveket, elmehettem volna fordítani, ahogy ezt a NI nr. interjún szúrósan meg is jegyezte a hivatalnok. Ebben a szakmában tapasztalatom is van, referenciákat is tudnék felmutatni, de ez szellemi munka. Az egyetemen épp eleget kell olvasnom és észnél lennem, hogy a maradék szabadidőmben ne akarjak semmilyen szellemi tevékenységet űzni. Inkább keressek kevesebbet, de legalább engedjem megpihenni elcsigázott agytekervényeimet.
A munkahelyem így az egyetemi város kellős közepén van. Röpke három perc alatt odaérek. Átöltözöm és már munkaképes is vagyok. Forró edényekkel rohangálok, mosolyogva tálalok, majd a konyha bezártával takarítom a blokkomat (azt a területet, ahol a tálalás folyik). Munkaruhám van, amelyet langa alkatom miatt, személyre szabottan rendeltek főnökeim. Miután végeztem, a maradék ételek közül korlátlanul fogyaszthatok. Van egy két buta szabály, mint például csak egy fajta italt ihatok, a többi még ha marad is, kiöntésre kerül. Ez vonatkozik a sütikre is. Ha a főnök jelen van, minden az előírások szerint történik, de még akkor is néhány alkalmazott sikeresen eldug egy-két szelet tortát vagy süteményt. Ha meg nincsenek ott, akkor a gyümölcslékből is válogatás nélkül isznak.
Bár sokkal jobb kosztot tudok magamnak főzni, a munkám teljesen kikapcsol, nem kell gondolkodnom, kitalálnom, hogy mit szeretnék enni, mit kell bevásárolnom. Naponta egy óra úgy is elmenne a meleg ételkészítéssel. A bevásárlásra szánt plusz időről már nem is beszélve. Így szerintem sokkal jobban járok azzal, hogy azt az amúgy is elveszett órát pénzkeresésre tudom fordítani.
Egyetlen rossz oldaláról tudok beszámolni a munkámnak. Ez pedig a mosás. Ugyanis a munkaruhánkat magunknak kell tisztítatni, és minden nap tisztán, frissen vasaltan kell megjelennünk. Én nem vagyok hajlandó minden egyes műszak után pazar 2 fontot költeni a mosógépre. Egyszer tettem így, akkor ráadásul ki se jöttek a makacs zsírfoltok! Így kézzel mosok. Ami áztatással, öblítéssel, vasalással bruttó egy óra. Persze, ha nem kenem össze magam, akkor megúszom, de átlagosan minden második műszakra jut egy mosás. Ez szívás, mert nincs megfizetve, de én még így is úgy hiszem jól jártam.
Szeretek emberekkel dolgozni, de sok olyan hallgató munkatársam van, akit feszéjez, hogy a diáktársaikat kell kiszolgálni, ők mosogatnak. Őket nem látják az „ügyfelek”. A mosogatás, annak ellenére, hogy milyen kép ugrik be először a szó hallatán a fejünkbe, annyira nem is nagy szívás. Csak egy gépbe pakolják be, majd ki, a tiszta edényeket. Sokkal könnyebben is tudják tisztán tartani a munkaruhájukat…
Lehet más munkát találni, mert temérdek részmunkaidős állás akad. Van olyan –mint egy kedves blogolvasó írta -, ahol valamilyen adminisztratív munkát végzel és még emellett ingyen étkezel. Az én esetemben a döntő érv igazából a munkahely távolsága volt.
Mint írtam régebben, konyhán dolgozom. Magyar fogalmak szerint tálalóként, ami itt catering assistant néven fut. 6,38 fontot keresek vele óránként, heti tíz órát dolgozom. Van lehetőségem túlórázni, így ha kívánom, akkor akár heti 20 órát is dolgozhatom. Választhattam volna munkát 7 vagy akár 10 fontos órabérrel, de ezek éjszakai műszakok lettek volna, bent a város szívében, ami a munkaidőt legalább plusz egy órával megtoldotta volna az utazással oda-vissza. Az utazás költségeiről nem is beszélve. Amióta itt élek még egyszer se ültem helyi járaton, csak távolsági buszoztam. Mindenhova eljutok gyalog, még akkor is, ha néha ez 40 perces gyaloglást jelent egy irányba.
Beszélek nyelveket, elmehettem volna fordítani, ahogy ezt a NI nr. interjún szúrósan meg is jegyezte a hivatalnok. Ebben a szakmában tapasztalatom is van, referenciákat is tudnék felmutatni, de ez szellemi munka. Az egyetemen épp eleget kell olvasnom és észnél lennem, hogy a maradék szabadidőmben ne akarjak semmilyen szellemi tevékenységet űzni. Inkább keressek kevesebbet, de legalább engedjem megpihenni elcsigázott agytekervényeimet.
A munkahelyem így az egyetemi város kellős közepén van. Röpke három perc alatt odaérek. Átöltözöm és már munkaképes is vagyok. Forró edényekkel rohangálok, mosolyogva tálalok, majd a konyha bezártával takarítom a blokkomat (azt a területet, ahol a tálalás folyik). Munkaruhám van, amelyet langa alkatom miatt, személyre szabottan rendeltek főnökeim. Miután végeztem, a maradék ételek közül korlátlanul fogyaszthatok. Van egy két buta szabály, mint például csak egy fajta italt ihatok, a többi még ha marad is, kiöntésre kerül. Ez vonatkozik a sütikre is. Ha a főnök jelen van, minden az előírások szerint történik, de még akkor is néhány alkalmazott sikeresen eldug egy-két szelet tortát vagy süteményt. Ha meg nincsenek ott, akkor a gyümölcslékből is válogatás nélkül isznak.
Bár sokkal jobb kosztot tudok magamnak főzni, a munkám teljesen kikapcsol, nem kell gondolkodnom, kitalálnom, hogy mit szeretnék enni, mit kell bevásárolnom. Naponta egy óra úgy is elmenne a meleg ételkészítéssel. A bevásárlásra szánt plusz időről már nem is beszélve. Így szerintem sokkal jobban járok azzal, hogy azt az amúgy is elveszett órát pénzkeresésre tudom fordítani.
Egyetlen rossz oldaláról tudok beszámolni a munkámnak. Ez pedig a mosás. Ugyanis a munkaruhánkat magunknak kell tisztítatni, és minden nap tisztán, frissen vasaltan kell megjelennünk. Én nem vagyok hajlandó minden egyes műszak után pazar 2 fontot költeni a mosógépre. Egyszer tettem így, akkor ráadásul ki se jöttek a makacs zsírfoltok! Így kézzel mosok. Ami áztatással, öblítéssel, vasalással bruttó egy óra. Persze, ha nem kenem össze magam, akkor megúszom, de átlagosan minden második műszakra jut egy mosás. Ez szívás, mert nincs megfizetve, de én még így is úgy hiszem jól jártam.
Szeretek emberekkel dolgozni, de sok olyan hallgató munkatársam van, akit feszéjez, hogy a diáktársaikat kell kiszolgálni, ők mosogatnak. Őket nem látják az „ügyfelek”. A mosogatás, annak ellenére, hogy milyen kép ugrik be először a szó hallatán a fejünkbe, annyira nem is nagy szívás. Csak egy gépbe pakolják be, majd ki, a tiszta edényeket. Sokkal könnyebben is tudják tisztán tartani a munkaruhájukat…
Lehet más munkát találni, mert temérdek részmunkaidős állás akad. Van olyan –mint egy kedves blogolvasó írta -, ahol valamilyen adminisztratív munkát végzel és még emellett ingyen étkezel. Az én esetemben a döntő érv igazából a munkahely távolsága volt.
10/18/2006
Azt kaptam, amiért jöttem
Depresszió hullámok, egészhétvégés szótárazás, kínszenvedés, gyötrelem, elveszetség érzés, olykor már a sírhatnék határán, a magányról már nem is beszélve. Klasszikus tünetek, ha az ember túl mély vízbe dobja magát. Ám nincs nagyobb elégtétel mindennél, amikor az ember bizonyít. Így történt ez velem, amikor tegnap túlestem az első itteni prezentációmon.
Egy hetet készültem rá, és vasárnap még mindig halvány sejtelmem se volt arról mit is kéne prezentálni a rokonságról (kinship) antropológián. A szemináriumvezető útmutatása kimerült annyiban, hogy „légy kreatív”, ezzel közel se segített hozzá a jó prezentáció ötletének csíráihoz.
Ha az ember jó prezentációt akar csinálni, akkor nem azt fogja előadni hallgató társainak, amit az előadáson már hallott, vagy amit kötelező irodalomként feladtak. Mivel azt ők is tudják. A lehetőséggel pedig élni kell, semmi értelme egy unalmas prezentációnak, amit az ember erőből tud le.
Nem maradt más, mint szorgalmasan neki látni az ajánlott irodalom olvasásának. A könyvtárban egy hét alatt a feléhez hozzá se lehetett jutni, mert másoknak is vannak szemináriumai és mások is prezentálnak. Persze az a maradék egy tucat könyv, amihez hozzáfértem se segített rajtam. Se elejük, se végük nem volt. Bár a tudásomat bővítették és jobb lett a rálátásom a dolgokra, attól még a prezentációmban semmi előre lépést nem tapasztaltam. Az ott olvasottakat nem lehetett úgy megfogni, hogy egy komplex 10 perces előadást alkossanak. Arról nem is beszélve, amikor ott gubbasztasz a nyitott könyv felett, a szavakat egyenként érted, de nem érted a mondatot, vagy a mondanivalót. Végül is ezért jöttem, mikor, ha nem most tanulok meg angolul? Ezt a fájdalmas gyötrelmet pedig meg kell fizetni valamikor a tudásért.
Lévi-Strauss húzott ki végül a csávából. Ő nem volt rajta az ajánlott irodalom listáján, magamtól akadtam rá. Ő megadta az alapokat, amire a már építkezni tudtam.
A szeminárium után odajöttek a brit diákok, akik megveregették a vállam, „szép volt, mi nem tudtuk volna ennyire jól megcsinálni ezt a témát”, a szemináriumvezető pedig így szólt „A diákok el szoktak veszni ebben a témában, magának ezt sikerült elkerülnie. Félni szoktak attól a vastag Lévi-Strauss könyvtől.”
Azt mondom, ezért megérte egy hétig elveszetnek érezni magam. Majd jön még számtalanszor az esszék és a vizsgák korszaka, amikor ismét megkísért ez az érzés, de négy év múlva mondhatom talán, hogy megérte.
Egy hetet készültem rá, és vasárnap még mindig halvány sejtelmem se volt arról mit is kéne prezentálni a rokonságról (kinship) antropológián. A szemináriumvezető útmutatása kimerült annyiban, hogy „légy kreatív”, ezzel közel se segített hozzá a jó prezentáció ötletének csíráihoz.
Ha az ember jó prezentációt akar csinálni, akkor nem azt fogja előadni hallgató társainak, amit az előadáson már hallott, vagy amit kötelező irodalomként feladtak. Mivel azt ők is tudják. A lehetőséggel pedig élni kell, semmi értelme egy unalmas prezentációnak, amit az ember erőből tud le.
Nem maradt más, mint szorgalmasan neki látni az ajánlott irodalom olvasásának. A könyvtárban egy hét alatt a feléhez hozzá se lehetett jutni, mert másoknak is vannak szemináriumai és mások is prezentálnak. Persze az a maradék egy tucat könyv, amihez hozzáfértem se segített rajtam. Se elejük, se végük nem volt. Bár a tudásomat bővítették és jobb lett a rálátásom a dolgokra, attól még a prezentációmban semmi előre lépést nem tapasztaltam. Az ott olvasottakat nem lehetett úgy megfogni, hogy egy komplex 10 perces előadást alkossanak. Arról nem is beszélve, amikor ott gubbasztasz a nyitott könyv felett, a szavakat egyenként érted, de nem érted a mondatot, vagy a mondanivalót. Végül is ezért jöttem, mikor, ha nem most tanulok meg angolul? Ezt a fájdalmas gyötrelmet pedig meg kell fizetni valamikor a tudásért.
Lévi-Strauss húzott ki végül a csávából. Ő nem volt rajta az ajánlott irodalom listáján, magamtól akadtam rá. Ő megadta az alapokat, amire a már építkezni tudtam.
A szeminárium után odajöttek a brit diákok, akik megveregették a vállam, „szép volt, mi nem tudtuk volna ennyire jól megcsinálni ezt a témát”, a szemináriumvezető pedig így szólt „A diákok el szoktak veszni ebben a témában, magának ezt sikerült elkerülnie. Félni szoktak attól a vastag Lévi-Strauss könyvtől.”
Azt mondom, ezért megérte egy hétig elveszetnek érezni magam. Majd jön még számtalanszor az esszék és a vizsgák korszaka, amikor ismét megkísért ez az érzés, de négy év múlva mondhatom talán, hogy megérte.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
