Half eight – akár hogyan is csavarjuk, ez fél nyolc. Hm, nem, itt valami nem stimmel. Angol így nem beszél. Nekem azt tanították, hogy half past eight az helyes, másként nem lehet mondani. Kompromisszumos javaslatnak létezik még a 8:30. Vagy rövidít? Az angol egyszerűen lusta és rövidít, pofátlanul. Mivel nem mindegy, hogy munkába reggel fél nyolcra vagy fél kilencre érkezem, gondoltam helyes, ha visszakérdezek. Visszakérdeztem, háromszor, háromféleképp, jól értem -e.
Először dolgoztam reggeli munkabeosztásban. A munkaidőm, a hivatalos adatlap szerint, nyolctól tízig tart. De miután tegnap végeztem, odajött hozzám a főnököm. Holnap kezdjen half eight-kor, rendben?
Half eight – azaz half past seven? Már láttam, ahogy főnököm arcán elterül az értetlenség. Rosszabbul már nem tehettem volna fel a kérdést. Rendkívül határozatlan igennel felelt. A munka beosztásban nyolc óra áll, akkor hányra szeretné, hogy bejöjjek? Half eight – hangozott a válasz. Akkor jól értem, hogy azt szeretné, fél órával korábban kezdjek és végezzek, azaz hét óra harminc percre érkezzem? Az általam várt nee [ní] (nem), nem hangzott el. Csak hümmögött, majd megismételte half eight. Akkor azt szeretné, hogy fél órával később kezdjek? Azaz half past eight-re jöjjek be? Erre hangzik: nee. A munkaideje half eight-től, half ten-ig tart. Ettől én kicsit se éreztem okosabbnak magam. Ennyire értelmetlenül nem karattyolhatok angolul. Nem értettem mit nem ért. Köszönés kép azt mondtam, akkor holnap hétóra harminc perckor találkozunk. Erre már végre megkaptam a vára várt megerősítést right (rendben). Majd még háromszor hozzá tette, half eight.
Ma reggel jött az értetlenkedések sora. Mondja, „de magának csak half eight-re kellett volna jönnie”. Erre én; de hát erre kérdeztem tegnap háromszor rá, hogy az azt jelent, half past eight? Ismét kezdett elkenődni az arcán a tegnapról már ismert értetlenség. Ok, nekem ebből elég – gondoltam. Elnézést kértem, hogy félreértettem – főnökkel apróságokon különösen értelmetlen torzsalkodni – és mentem a dolgomra. Egy óra multán visszatértem. Akkor odajött hozzám a német kollégám és azt mondta, már vele is előfordult, a németben is állítólag a half eight fél nyolcat jelent. Ez nem mentett meg attól, hogy lúzernek érezzem magam. Az ösztönömre kellett volna hallgatnom, de ki mer kockáztatni a munkahelyével? Ez a skót akcentus a maga dee –jeivel nee –jeivel és rövidítéseivel… de elvégre azért vagyok itt. Ám három visszakérdezés után, sőt másnap sem képes legalább egyszer irodalmi alakban kimondani… half past eight.
Életkép:
Az ebédhez ültem a konyhába, amit a svéd sikerrel újra összemocskolt. Már kis se kezdi az esztétikai érzékemet. Különben is, két szendvicset a legnagyobb koszban is képes vagyok beburkolni, ha közben nem nézek az asztalra, a tányéromra, csak automatikusan nyúlok a falat után. Az ablakon túl, lebilincselően gyönyörű színekben pompázott az ég, olyanok voltak a fények egész álló nap mintha napfelkelte, vagy naplemente lenne. Itt-ott lilás felhők bóklásztak. Egyszer csak egy árnyalak elhúzta a szembelévő ház ablakának függönyét. Mint egy bokorból kiugró gazella árnyéka, úgy vonalozódott ki egy mezítelen női test körvonalai az ablakban. Majd eltűnt a szoba mélységében. Már hallucinálok? Ennyire kikezdte idegrendszeremet a vizsgaidőszak? Mert, ennyire nem éhezhetem, vagy mégis? De nem, az isteni arányokkal megáldott test percekkel később újra feltűnt. Már csak azt nem értem, mindezt most mire föl?
1/20/2007
1/19/2007
Marslakók, csimpánzok és az időgép
Munkatársaim hüledeznek, még három vizsgám van, de ennek ellenére az összes túlórát elvállaltam, és így először értem el a maximális heti 20 órás foglalkoztatást. De, hát a vizsgák a pénznél fontosabbak – mondják. Teljesen igazuk van, de nincs annyi tanulni való, sőt szusszanásra kell igazán időt hagyni. Miért ne lehetne a munka szusszanás? Angolozni persze soha se árt, de aki egész évben tisztességgel készült, annak most a gondolkodáson kívül más tenni valója nem igen akad. Ha látnák az antropológia vizsgakérdéseimet, talán könnyebben megértenének. (Én, ezután a nagyszájúskodásom után a jegyeimre leszek igazán kíváncsi).
Most, lehet nagy hibát követek el, de magam ellen fogok beszélni. Ennek a bejegyzésnek azt kéne bizonyítgatni a nagyvilágnak, magamnak, a családomnak és barátaimnak, hogy én itt drága pénzen nagyon sok hasznos dolgot tanulok meg. Mindemellett, illene megvédenem a kulturális antropológia tudományát is, ha már ennyire oda vagyok érte. És ahelyett, hogy időmet blog bejegyzések pötyögésével töltöm el, Isten igazából az ülepemre kellene ülni, kinyit a könyvet és begyömöszölni a buksimba azt, amit még nem tudok. De már nem ezen múlik, mások persze azt mondanák joggal, az utolsó pillanatig hajtani kell. Én fenntartom; már nem ezen múlik, hogy 20, 19, 18, stb. kapjak. Hanem az érveken, a példákon, az érvelési struktúrán és az angolságomon fog múlni a hétfő eredménye. Három oldalba – rendben még talán felfejleszthetem az íráskészségem 4 oldal/30 percre a maradék három nap alatt – annál több érvet, példát, amit jelenleg tudok, témakörönként nem igen tudnék belepréselni. Beköszöntött a tökvakargató értelmiségi éra. Amikor naphosszat elheverészek az ágyamból kialakított fotelben, jegyzetek, papírok, tárva nyitott könyvek vesznek körbe, és mint valami szerzetes töprengek. Jegyzetek, pontokat írok, néha egy-egy ábra is kicsúszik a kezemből, és mindeközbe persze mardos a lelkiismeret, hogy látszólagos semmit tevéssel készülök a vizsgáimra. Esténként kimondottan örülök, amikor két és fél órára kiszabadulok gondolati rabszolgaságomból és a konyhán egy is kis fizikai tevékenységet űzök. Majd újult erővel bedobom magam a tárgyam gondolataiba, amíg el nem nyom az álom.
A vizsgakérdések néha hajmeresztőek (néhány régebbi vizsgasorból szemeztem):
a) „Hogyan magyaráznál el egy látogatónak a Marsról, hogy az ember nem csupán egyfajta a csimpánzok közül?”
b) „Ön egy időgéppel rendelkezik, amelynek segítségével meglátogatja egy millió évvel ezelőtti felmenőit. Hogyan döntené el, hogy ezek a lények emberségesek avagy sem?”
Ilyen típusú kreatív kérdésekkel általános iskolában találkoztam utoljára. Ráadásul, ha összehasonlítom a svéd lakótársam portfolió elemző vizsgakérdéseivel, akkor az utóbbi „hasznosabbnak” tűnik az emberiség számára. Sőt az ő válaszaiért, el tudom képzelni, hogy a következő néhány évben akad majd jó pár ember, aki hajlandó lesz mind ezért fizetni, míg én legfeljebb a sci-fi magazinoknál kopogtathatnék. De ez utóbbi azért mégis túlzás. Bár fizetni, aligha fizetne érte bárki, de az érvelési képességeit és tudását kikezdi az illetőnek, ezek, a látszólagos általános iskolába való kérdések. Nem elég mondani, állítani valamit, azt alá is kell tudni támasztani oda illő antropológusok kutatásaival. Ilyenkor igazán meghálálja magát a sok olvasás. Úgy érzem magam, mint egy ügyvéd, akinek meg kell védenie valamit vagy valakit. Esetleg, mint egy marketinges szakember, akinek minden áron, minél több embert meg kell győzni a „termék” hasznosságáról, igazáról. Ráadásul a kérdésekre nem lehet, egyszerű legyintéssel feketén vagy fehéren válaszolni, olyanok mintha forgó érmék lennének, gömböt alkotnak, két sík oldal helyett, rengeteg érintési ponttal. Hova pozícionáljam magam, miért pont oda, mert mindenről írni, még egy doktori értekezésben se szokás. Sok múlik az olvasón, még több múlik azon, hogy az adott pillanatban milyen ösvény tűnik majd a legmeggyőzőbbnek. Lehet gyakorolni, fejleszteni az ösvény képzést, de az, hosszú idők munkája és a döntőnek tűnő vizsga előtti egy hét, igazán döntő?
Most, lehet nagy hibát követek el, de magam ellen fogok beszélni. Ennek a bejegyzésnek azt kéne bizonyítgatni a nagyvilágnak, magamnak, a családomnak és barátaimnak, hogy én itt drága pénzen nagyon sok hasznos dolgot tanulok meg. Mindemellett, illene megvédenem a kulturális antropológia tudományát is, ha már ennyire oda vagyok érte. És ahelyett, hogy időmet blog bejegyzések pötyögésével töltöm el, Isten igazából az ülepemre kellene ülni, kinyit a könyvet és begyömöszölni a buksimba azt, amit még nem tudok. De már nem ezen múlik, mások persze azt mondanák joggal, az utolsó pillanatig hajtani kell. Én fenntartom; már nem ezen múlik, hogy 20, 19, 18, stb. kapjak. Hanem az érveken, a példákon, az érvelési struktúrán és az angolságomon fog múlni a hétfő eredménye. Három oldalba – rendben még talán felfejleszthetem az íráskészségem 4 oldal/30 percre a maradék három nap alatt – annál több érvet, példát, amit jelenleg tudok, témakörönként nem igen tudnék belepréselni. Beköszöntött a tökvakargató értelmiségi éra. Amikor naphosszat elheverészek az ágyamból kialakított fotelben, jegyzetek, papírok, tárva nyitott könyvek vesznek körbe, és mint valami szerzetes töprengek. Jegyzetek, pontokat írok, néha egy-egy ábra is kicsúszik a kezemből, és mindeközbe persze mardos a lelkiismeret, hogy látszólagos semmit tevéssel készülök a vizsgáimra. Esténként kimondottan örülök, amikor két és fél órára kiszabadulok gondolati rabszolgaságomból és a konyhán egy is kis fizikai tevékenységet űzök. Majd újult erővel bedobom magam a tárgyam gondolataiba, amíg el nem nyom az álom.
A vizsgakérdések néha hajmeresztőek (néhány régebbi vizsgasorból szemeztem):
a) „Hogyan magyaráznál el egy látogatónak a Marsról, hogy az ember nem csupán egyfajta a csimpánzok közül?”
b) „Ön egy időgéppel rendelkezik, amelynek segítségével meglátogatja egy millió évvel ezelőtti felmenőit. Hogyan döntené el, hogy ezek a lények emberségesek avagy sem?”
Ilyen típusú kreatív kérdésekkel általános iskolában találkoztam utoljára. Ráadásul, ha összehasonlítom a svéd lakótársam portfolió elemző vizsgakérdéseivel, akkor az utóbbi „hasznosabbnak” tűnik az emberiség számára. Sőt az ő válaszaiért, el tudom képzelni, hogy a következő néhány évben akad majd jó pár ember, aki hajlandó lesz mind ezért fizetni, míg én legfeljebb a sci-fi magazinoknál kopogtathatnék. De ez utóbbi azért mégis túlzás. Bár fizetni, aligha fizetne érte bárki, de az érvelési képességeit és tudását kikezdi az illetőnek, ezek, a látszólagos általános iskolába való kérdések. Nem elég mondani, állítani valamit, azt alá is kell tudni támasztani oda illő antropológusok kutatásaival. Ilyenkor igazán meghálálja magát a sok olvasás. Úgy érzem magam, mint egy ügyvéd, akinek meg kell védenie valamit vagy valakit. Esetleg, mint egy marketinges szakember, akinek minden áron, minél több embert meg kell győzni a „termék” hasznosságáról, igazáról. Ráadásul a kérdésekre nem lehet, egyszerű legyintéssel feketén vagy fehéren válaszolni, olyanok mintha forgó érmék lennének, gömböt alkotnak, két sík oldal helyett, rengeteg érintési ponttal. Hova pozícionáljam magam, miért pont oda, mert mindenről írni, még egy doktori értekezésben se szokás. Sok múlik az olvasón, még több múlik azon, hogy az adott pillanatban milyen ösvény tűnik majd a legmeggyőzőbbnek. Lehet gyakorolni, fejleszteni az ösvény képzést, de az, hosszú idők munkája és a döntőnek tűnő vizsga előtti egy hét, igazán döntő?
1/15/2007
Az első vizsga
Ma reggel 9:00 Nemzetközi kapcsolatok. Három esszékérdés, két óra. Tiszta sor.
Az utolsó héten minden előadáson azzal bocsátottak minket útnak, tanuljátok azt, amit igazán élveztek. Másképp nem megy, ami nem köt le Titeket, azzal ne igazán foglalkozzatok, legfeljebb ismerjétek.
A vizsgák ugyan ezt a filozófiát követik. Ma 12 kérdéssel találtuk szembe magunkat, amiből csupán háromra kellett választ adnunk. A magyar vizsgákhoz képest kellemes sétagaloppról beszélhetünk, nem csak azért mert az embernek nem erőből kell tanulnia…
Erre a vizsgára kimondottan élveztem a készülést. Az ünnepek alatt érdekes olvasmányok kötöttek le, néha még elszakadni se bírtam a könyveimtől, és mind mind valahogy a mai napra vezettek el. Az utóbbi napokban különböző vázlatokat, diagram ábrákat írtam a különböző témakörökhöz. Újra és újra szétszedtem egy-egy témakört, és mint 5-6 éves koromba újra és újra összeraktam a LEGOváram kockáit gyermeteg kacajjal.
Persze angolságban szokásomhoz híven alulteljesítettem, ami majd le is fog húzni, de csak január és február vége között derül ki igazán mennyire. Addig ugyanis nincsenek vizsgaeredmények.
Az utolsó héten minden előadáson azzal bocsátottak minket útnak, tanuljátok azt, amit igazán élveztek. Másképp nem megy, ami nem köt le Titeket, azzal ne igazán foglalkozzatok, legfeljebb ismerjétek.
A vizsgák ugyan ezt a filozófiát követik. Ma 12 kérdéssel találtuk szembe magunkat, amiből csupán háromra kellett választ adnunk. A magyar vizsgákhoz képest kellemes sétagaloppról beszélhetünk, nem csak azért mert az embernek nem erőből kell tanulnia…
Erre a vizsgára kimondottan élveztem a készülést. Az ünnepek alatt érdekes olvasmányok kötöttek le, néha még elszakadni se bírtam a könyveimtől, és mind mind valahogy a mai napra vezettek el. Az utóbbi napokban különböző vázlatokat, diagram ábrákat írtam a különböző témakörökhöz. Újra és újra szétszedtem egy-egy témakört, és mint 5-6 éves koromba újra és újra összeraktam a LEGOváram kockáit gyermeteg kacajjal.
Persze angolságban szokásomhoz híven alulteljesítettem, ami majd le is fog húzni, de csak január és február vége között derül ki igazán mennyire. Addig ugyanis nincsenek vizsgaeredmények.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
