Szemezünk

Erőt vettem magamon, most tényleg bemegyek hozzá. Nem tudom miről tudnánk beszélni, de ajánlja magát, nekem pedig túl kíváncsi a természetem. A kezem már a lépcsőház ajtaját érintette, amikor megláttam az utcán. Állt és dohányzott. Odaléptem hozzá. Először adott kezet, hát kezetfogtunk. Öt percet esett meg, a „kinézet magának I II” tanárommal….

Embere válogatja, de nekem a kézfogás sokat jelent. Régi vágású vagyok, nehezen szokom hozzá, hogy sok tanár, az angol nyelvből fakadóan tegeződik. A spanyolok hozzám ebből a szempontból közelebb állnak, ők még tartják a formális távolságot. Az ember nem szokott a tanáraival kezet fogni, mert a „mester” nem tud kétszáz emberrel kezet fogni minden előadás előtt vagy után, nem pap, és nem is a lelki pásztorunk (?). Én már gimnáziumba nagyra tartottam ha kezet fogtak velem féri tanáraim, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva számomra ez a kollegialitás jele. Épp ezért sokszor érzem úgy, hogy nem érdemlem meg ezt a tiszteletet. A kézfogás a nagy és már valamit elért embereknek jár, nem olyan kallódóknak, mint én.
Kezet fogtunk és megint rám tört a marquezi mágikus realizmus. Még léteznek ilyen emberek? Mivel érdemeltem ezt ki? Bár talán pont az ilyen tanárok teszik az aberdeeni egyetem Hispán tanulmányok tanszékét a harmadik legjobbá az országban (maga mögé utasítva Cambridget!). De én akárhányszor találkozom ezzel a nagy tudású emberrel mindig csodálom, hogyan képes erre? És ha ő képes erre, akkor a többi tanár miért nem? Csak időpontot kérni léptem oda hozzá, mert jó jó dolog ez a közvetlenség, de annyira nagy fényűzés csak nincs, hogy csak úgy az utcáról állítson be hozzá az ember hirtelenjében. Keddre kaptam időpontot, de még volt hátra a cigarettájából, így kérdezgetett. Nekem úgy tűnik, mintha az összes eddigi fél mondatomra emlékezne. Vajon mindenkire így emlékszik? Vagy a többi diák „ennyire nem használja ki”, ezt a remek embert? Nem látják a lehetőséget? Vagy nem elég jók szakmailag, hogy ki tudják használni? De hol vagyok én szakmailag? Hiszen még az első vizsgáimon se vagyok túl! Néha azért úgy érzem ez az egész túl ideális, hogy igaz legyen, hogy ez valami csapda, de hiszem ez inkább csak a pesszimista énem.
- Ösztöndíjjal a British Columbiára? Nagyon jó, ott két nagyon jó barátom van, az egyikük épp a Hispán tanulmányok tanszékvezetője. Szóljon, ha sikeres az ösztöndíja, akkor írok magának egy ajánlólevelet és a két jó barátom majd gondját viselik magának! – ezzel a mondattal zárt.
Kell-e még valamit írnom, hogy érezzétek mi folyik itt?

A társadalmi egyenlőség tönkreteszi a konyhát?

Pénteken átestem életem első munkahelyi karácsonyi partyán, életemben először tapasztalhattam saját bőrömön mit jelent a nemi diszkrimináció, a főszakácsok sörözés közben elárulták miért pocsék a főztjük, mindezek után betekintést nyertem a “botrányos” brit péntek esti éjszakába.

Nagyműszak volt. Szinte mindenki dolgozott. Mindegyik ételhez külön-külön tálaló volt kirendelve. Egy ember a húst, egy másik a köretet, a harmadik a zöldséget rakta a tányérra. Számomra a desszert őrzése (Christmas puding vs. Eper rulád) – csak egy fajta desszert fogyasztható – és szósszal való leöntése lett kiosztva.

A tömeg lement. Főnökeink megterítettek nekünk és meghívtak minket egy italra a bárból. Nem tudtam mit igyak, de félre tettem minden elvemet, helyesebben szólva egy elv alá rendeltem azokat, az integráció elve alá. Így a főszakácsok unszolására egy korsó sör mellett maradtam – belépőjegy a férfitársadalomba - . Csak egy szót se fociról – gondoltam magamban.

Főnökeink tálaltak. Kapzsibbnak kellett volna lennem és tolakodnom, hogy előrébb álljak a sorban, de nem vagyok ilyen. Tudomásul vettem, hogy néhány ízletesebb falat nem kerül aznap este megkóstolásra. Titokban persze még reménykedtem, hogy majd valamelyik olyan kolléga mellett sikerül helyet foglalnom, akivel elég jóban vagyok ahhoz, hogy legalább egy falatnyi kóstolóig fut, de hideg zuhany. Utolsó voltam a sorban és nekem már nem jutott hely az asztalnál, de még helyet se szorítottak nekem. Egyedüli férfiként ültem egy másik asztalhoz magányosan. Mimóza lelkem mindezt még feldolgozta volna, ha nem ültek volna oda szolidaritásból a főnökeim. De miféle szimbolikus szolidaritás ez? Az asztal másik végébe ültek, hogy mégse legyek egyedül, de velük együtt mégiscsak túlzás lett volna. A végén persze ércelődés tárgya lettem kollégáim között, „aki a főnökökkel ebédel”. De mindez csak egy apró tintafolt a karácsonyi vacsora fehér papírján. Hamarabb végeztem, de hiába vártam kollégáimra ők valahol máshol kötöttek ki a tovább ünnepelésben.

A kollégiumi város egyetlen pince szórakozó helyére már svéd szobatársammal mentem. Belebotlottam a sörözgető főszakácsokba, akik hellyel kínáltak. Két hónapja dolgozunk együtt, de Isten igazából, csak most került sor egy testesebb beszélgetésre. Végre arra is fényderült honnan származom. Egyikük fogadása se jött be, se cseh, se dán nem vagyok. Kérdezték milyennek találom az ételeket a konyhán? Próbáltam diplomatikus maradni, mert igen is vannak nagyon finom fogások, csak tudni kell helyesen választani, de a zöldségeknek igazán nem ártana egy kis fűszer meg vaj. Ez bizony így van, felelték kórusban. De ők sok emberre főznek, és úgy kell főzniük, hogy mindenki számára fogyasztható legyen (a muszlimoknak, a lisztérzékenyeknek, a diabetikusoknak stb.). Őket – a szakácsokat – bosszantja a leginkább, hogy egyetlen egy levesbe se tehetnek húst és finom alapanyagoknál van megkötve a kezünk, hogy abból fantasztikus ételt készítsenek. Nekik tudományosan kell főzni, minden faktort figyelembe kell venniük.

Ez elgondolkodtatott. Hol húzódik a társadalmi érzékenység, egyenlőség határa? Vajon ez olyan dolog, ami minden költséget megér? Aki a kollégiumi konyhára jár enni, az a heti étkezéséért 40 fontot fizet. Sokan panaszkodnak, hogy a konyha nem elég jó és máshol esznek, de negyven fontot akkor is kell fizetniük, mivel az bele van építve a kollégiumi díjukba. Kíváncsi lennék mit szólnának ha tudnák, hogy az ételek nagy része nem költségvetési okokból és nem is a szakácsok képzetlenségéből eredendően ízetlen, hanem azért, hogy lehető legtöbb embernek jó legyen. A személyre szabott főzésnek tudom rendkívül nagyok a költségei, de ennek a szolidáris elvnek sem teljesen elhanyagolhatóak a költségei. Van egy liszt érzékeny lány, aki szerintem az egyetlen lisztérzékeny az 500 fős ügyfél körünkből, aki minden este nagyon nehezen választ. Mert nagyon szűk körből választhat, általában vagy megfelel neki az egyetlen étel, ami alkalmas számára vagy éhen marad. Ez négy fogásból egy. Ha a zöldségeket vesszük sorra, rendben, hogy az asztalokon ott a só és a bors, de az már csak sebtapaszként szolgálhat. Petrezselymet (ami nincs is), vajat hiába rakok rá utólag. A krumplinak is más az íze, ha sós vízben fő vagy ha utólag sózzuk meg.

Toleráns az ember, ha egy-egy alkalomról van szó, de amikor egy éven keresztül ilyen koszton kell élnie, akkor az igenis próbára teszi az elveit. Helyeslem ezt a törekvést, hogy főzéskor gondoljunk mindenkire, ugyan akkor látom, hogy a muszlimoknak, lisztérzékenyeknek még így is nehézkes és szűk a választék, persze még mindig jobb, mint a semmi. De én ezért a kosztért nem fizetnék, nekik viszont nincs választásuk. A menzásoknak ugyanis még teakonyhájuk sincs az épületben. Én ingyen kapok a munkám végeztével ebből a fajta ételből, ráadásul saját konyhám van a lakhelyemen, így bármikor azt főzhetek magamnak, amit csak szeretnék. Ám, ha csak a munkahelyi ételek jutnának..., nem is tudom.

Az éjszaka ígéretes volt. Több helyen tartottak házibulikat és a pinceclub is fel volt készülve az év legnagyobb forgalmát bonyolító estélyére. A friss tapasztalatok alapján állíthatom, hogy a franciák szervezik a legjobb házibulikat. Nem véletlenül mondják talán a Belgiumban élő ismerősök, bulizni a franciákkal érdemes. Az afrikaiaknak félelmetesen jó a mozgáskultúrájuk (APROPÓ valaki megírhatná, hogyan kell ezt politikailag korrekten írni, mert itt nem afro-amerikairól van szó. Hogyan nevezik az afrikai ősökkel bíró, generációk óta Európában élő sötétbőrű embereket?). A britek viszont félelmetesek voltak!

Jelenet 1:

Öt-hat pasas áll a club kijáratánál. A kilépő lányok fejét simogatják és bíztatják minden rendben van. Az első pillanatokban nem értem miről van szó. A lányok se nagyon értik miről van szó, némelyik mosolyog, némelyik határozottan tovább áll. Majd érkezik az első áldozat, egy erősen ittas lány a buksi simogatás hatására a pasi köré tekeredik és heves csókolózásba kezdenek. Láthatólag nem igen ismerték egymást előtte. A pasi friss párjával félre vonul. A következő láthatóan ittas lánnyal a helyzet megismétlődik csak most egy másik pasas a „szerencsés”.

Jelenet 2:

Kettő - de talán hárman is voltak – pasas egy szál tangában heves csípő mozgásokkal táncol. Előlről egy villogó fényű répával díszítve, az egész éjszaka folyamán.

Ha valaki minderről mesél nekem, csak vállat vonok és annyit mondok belefér, hol itt a probléma. De amikor melletted megy el és hozzád ér a szőrös farával, amikor téged zavar a táncban, amikor nem kívánt részletek kerülnek akaratlanul a szemed elé, akkor azért nagyon szeretnéd, hogy mindezt valahol máshol csinálják, a saját közegükben, de semmiféle kép ott, ahol Te vagy.

És a brit társadalom még meg volt lepődve, egy egy hónappal ezelőtt közölt felméréstől, amely szerint a 30 év felettiek félnek a tinédzserektől és a huszonévesektől? Ezek tükrében ez engem egyáltalán nem lep meg. Az újságírók siettek is riportsorozatokat készíteni, mindenféle tehetséges, jó eredményeket elért diákokkal, hogy feltérképezzék, ők hogyan látják a problémát (Bár szerintem ez inkább volt egy intellektuális hadjárat a publikált eredményekkel szemben, hogy felülírják a közvélekedést, miszerint a diákok többségétől egyáltalán nincs félni valója az embereknek). Kirívó esetekről van szó, a többsége rendes. Ezren lakunk a kollégiumi városba és csak kettő vett fel tangát, csak öten-hatan vadásztak, csak ketten verekedtek össze és csak egy csinált téves tűzriadót. Lehet, hogy ez is soknak tűnik, de nem éri el a statisztikai egy százalékot sem.

Máskülönben meg én nem értem a briteket. Nem tudok még egy olyan európai nemzetről, ahol az lenne a közvélekedés „bizony tizenhat év felett igyekezned kell a saját lábadra állnod, és ideje elköltöznöd a családi fészekből”. Miért lepődünk hát meg, ha átlagban több a probléma a brit fiatalokkal, mint máshol Európában?

Történetek tanáraimmal: Ezúttal a vizsga felépítésére és szerkezetére kellett rákérdeznem, mert a kurzusismertetőben található információt se elégségesnek, se egyértelműnek nem találtam.

Ez a tanárom a gimnáziumi osztályfőnökömre emlékeztet. Árad belőle a szeretet. Kiáll az előadóba és érzed. Nem kell vele beszélgetned, kérdezned vagy más interakcióban lépned, elég, ha a közelében vagy, mert a szeretete megérint. Nem ismer minket, nem tudja kik vagyunk, sokkal személytelenebb a kapcsolat, mint egy osztályfőnökkel, és mégis. Régen éreztem így, amióta nincs osztályfőnököm egy észrevétlen hiányérzettel éltem együtt. Mostanában, amikor ennek az előadómnak az óráján üldögélek, mindez mintha megszűnne.

Múlthéten elmaradt az egyik órája, mert megfázott és elment a hangja. A keddi óráját viszont erőből, betegen is lenyomta. Kérdésemre ezt felelte: „Hát ez egy kicsit igazságtalan, tudja annyi gyógyszert szedtem, hogy félek olyan dolgot is elmondok magának, amit nem kellene tudnia.” (a vizsgával kapcsolatban)

Végtelen közvetlenségének nem ez az egyetlen jele. Bizony könnyen belopja magát az ember szívébe. Szó sincs arról, hogy anyáskodna, mégis van benne valami anyás.