Egy nap

Egy olyan alkalomról, amikor az ember egésznap csak sétál és közben ismét felfedezi az őt körülvevő szépet.

Lassan indult a reggel, sőt nem is indul el igazán. Miután sikerült először kinyitnom a szemem, még bő egy óra telt el heverészéssel az ágyban. Játszottam a gondolataimmal, mint egy gyermek. De az éhség parancsa szólt, és a rántotta engedelmesen elkészült. A nap akkor kezdődött, amikor megpróbáltam kinyitni a bejárati ajtót – épp távozni készültem -, de valami az útjában volt. Egy csomag hevert ott magatehetetlenül, a nevemre címezve. Úgy látszik először sikerült olyan mélyen aludnom, hogy nem hallottam a postás kopogását. Pedig minden reggel úgy szoktam őt várni! Reggelenként mindig hozzá igazodom, és többnyire sikerül csak azután elindulnom itthonról, miután ő tisztelet körét tette nálunk. Persze nekem csak ritkán hoz valamit, de ha hoz, akkor valami nagyon örömtelit. Mindegyik ilyen alkalmat úgy élem meg, mint egy karácsonyt, egy hatalmas régóta vágyott ajándékkal, ami után valahol legbelül vágyom, de annyira mélyen magamban, hogy még magam se tudok róla, így a hatalmas meglepetések rendre nem maradnak el. Mióta itt lakom megváltozott az életem, mivel azóta havonta egyszer van karácsonyom. Ha ez így folytatódik egy szűk éven belül, több meglepetés és öröm fog érni, mint egész eddigi életem során. Pedig ma már nem is vártam a postást. A feladó ráadásul mintha csak most cselekedett volna, rögtön miután reggeli gondolataimat elolvasta. Teasütemény, szaloncukor – amiről már azt hittem, hogy idén teljesen kimarad az életemből – és egy olyan tea, ami kizárólagos monopólium joggal rendelkezik a karácsonyi hangulatot illetően életemben. Én már ekkor a magasban szárnyaltam, de kiderült ez még csak a kezdet. Megnyitottam az Emiles postafiókom, és sűrű felkiáltó jelek közt szólt hozzám egy másik barátom. Megtalálta a tavaly januári (rendben ez idén volt, de már csak napok kérdése) legkedvesebb közös számunkat, ami csak egy hónapig tartott, mert utána szőrén-szálán eltűnt a netről, letölthetetlenül, kinyomozhatatlanul. Pedig az alatt az egy hónap alatt mennyi kedves emléket tudtunk ráaggatni! A hivatkozás ott volt, meglehetet hallgatni, persze nekem nem volt fülhallgatóm, de már maga a tudat elég volt, hogy odabent teljes hangerővel felcsendüljék és lilás ködbe úsztassa napomat. A karácsonyérzés betetőződött.
A Seaton park mindezek után olyan volt, mintha meseországba járnék. A dér mindent belepett. A nap téliesen szikrázott és csiszolta sugarait a szökőkút jegén, amelyen először csak a hajszálrepedések futottak szét, mint a borsók a hátadon. Mintha hangban testesült volna meg, ahogy egyenként állnak fel a szőrszálak a macska hátán. Majd egy nagy reccsenés, és a feszültséget nem bíró jégdarabkák világukból kiugorva, a kúton kívül próbáltak jobb életre lelni, de a kövezeten csupán az elkerülhetetlen szétolvadásra találtak.
A pázsitot ma ezüstből készítették, a rózsák szirmait porcukorral hintették. A levelek ereit a dér úgy ékesítette, mint a legdrágább gyémántnyakékek a hölgyek halánték és keblek közti tájait. Megdermedtem, de nem a látványtól. A Szent Machar katedrálisban a pillanat szentségében skót dudák hangjai csendültek fel. Az ég végtelennek tűnt, még mindig volt hova, magasabbra.

Aberdeen, a hullámok városa, a szociális hullámoké. Nem jártam még elég más brit városban ahhoz, hogy biztosra vegyem máshol is így vannak e dolgok. Itt, ha megfelelően hosszú utcát választasz, végig járhatod a szociális hullámvasút minden lépcsőjét. Például a George Street külvárosi részében bokáig érő szemétben gázolsz, aztán ahogy egyre beljebb érsz, annál inkább változik a kép. Először a különböző mesterségek, iparosok műhelyei jelennek meg - borbély, cipész, szűcs -, majd a butikok. Bizony más hely ez a Britannia, itt a nagy bevásárlóközpontok látszólag még nem fojtották meg, tették kihalttá a bevásárló utcákat. Úgy tűnik ez a régies dolog itt még mindig életképes. Persze az utca belvárosi részét mi más zárná, mint egy bevásárlóközpont. A karácsonyi vásárlók tömegén, egyszerű átsiklani, itt senkivel se kell küzdeni. A kikötő környéke, még napjainkban is a legősibb szakma melegágya. Az út felújításokkal itt se állnak jobban, mint minálunk. A kikötő környékén keresztül vezető fő út, már akkor fel volt túrva, amikor én megérkeztem (szept. 16) és az elmúlt három hónap során csupán csak a fél útszakaszt sikerült nekik új útburkolattal ellátniuk, Pesten ehhez képest gyorsan dolgoznak. Moszkvába senki se jár európai útmérnökök közül? Ott egy este alatt megoldják, hogy egy háromszor három szélességű utat az éjszaka folyamán újraaszfaltozzanak. Valamit nagyon elronthatnak az oroszok, ha senki nem akar tőlük tanulni e téren. Ezen töprengve, a lányokat elhagyva, pont valami orosz városrészbe érkeztem. A szembejövők mind oroszul beszéltek, majd a lengyelek következtek. Amint a hegyoldalon kapaszkodtam felfelé, úgy szépültek a házak. Hajdanán ez egy úri környék lehetett. Nagyok voltak házak ablakai, előttük kis pázsitok, vagy kertek. De csak hajdanán volt ez jó környék, a fű gazos, nyíratlan. Itt-ott egy-két betört ablak tanúskodik a környék mostani értékéről. Új kocsikat se látni, mindegyik ütött-kopott kilencvenes, nyolcvanas évekből való. Persze az utcán tovább haladva a domboldalon feljebb kapaszkodva szépül a környék. Megjelentek az újabb automobilok, a gondozott kertek. A 250 számozás környékén, már aranykilincses ajtók sorakoztak, a gyep frissen nyírt, a ház előtt Mercedes-Benz parkolt, majd a hirtelen feltűnt pompa alább hagyott, újra középosztályos volt a hangulat. A sorházak fiatalodtak, stílusukból következtetve a kilencvenes évek elejéből valóak. Már-már egyhangú képben egyszer csak egy lakóház tűnt ki, körülötte szemét és kellemetlen hangulat, majd ismét visszatért a rend a sorházakkal. Lábam alatt hevert a kikötő és a távolban feltűnt a tenger. Ahogy kiértem a városból, mi másba ütközhettem volna, mint egy golf klubba? Így azt meg kellett kerülnöm, hogy ki tudjak menni a sziklás tengerpartra. Az út lefelé kanyarodott a dombról, épp egy lakóparkot hagytam el magam mellett. A domb tövében egy rekreációs park, gördeszka pályával, játszótérrel, nagy gyep mezőkkel és focipályával. A parkba belépve tábla figyelmeztet: „Golf praktizálása a park területén szigorúan tilos és büntetendő!” Persze a parkban néhány kutyás mellett, egy öregúr igyekezett tökéletesíteni ütési stílusát és lábai előtt egy halom golflabda hevert. A park ideális lett volna a maga kilátásával a tengerre, egyik sarkában egy leégett templom romjaival - melynek már csak a tűzfalai álltak, és egy kisebb temető ölelte körbe -, ha nem lebegte volna be valami förtelmes pöce szag. A távolban látszódtak valamiféle épületek és ahogy átértem a park túlsó, lakóövezettől legtávolabb eső részébe, gyanúm beigazolódott, szennyvíztisztító üzem található ott. Néha a briteknek is vannak ötleteik…
Az út hátra lévő része, már sziklás ormok között vezetett. Még soha nem jártam ezelőtt sziklás tengerparton, ahol a tenger, húsz méterrel alólad sziszeg. Leírhatatlan és egyben sajnos lefényképezhetetlen élmény. Pár lépésre a várostól, csak sziklák, tenger, a kerítéseket leszámítva érintetlen táj vett körül, feltűnt egy birkanyáj, és néhány mogorva tehén. De a nap már nyugodni készült, így már fordulhattam is vissza.

Recept

Egy dologról biztosan tudom, hogy a britek jól tudják elkészíteni bármilyen körülmény közepette, ez a Baked beans, azaz paradicsomszószban „sütött” – tulajdonképpen főt – fehér bab. Ez az étel egyszerűen istenítendő és én már nagyon rászoktam a munkahelyemen, ahol ez a vasárnapi reggeli szerves része. Holnap nincs munka, holnap utazom haza, így előre pótoltam, mert már most hiányzott, de csavartam rajta egyet. Tésztát főztem, a babot reszelt sajttal, egy kevés kakukkfűvel és bőséges oregánóval ízesítettem. Az eredmény? Levettem magam a lábamról. :) Számomra már a Cottage Cheeseből készült túrós csusza se volt semmi, de az utóbbi nyomába se ér az előbbinek.

Egy kis sikerélmény

A britek munka után betérnek a legközelebbi kocsmába egy korsó sörre vagy más szeszes italra. Ez nem csupán egy tankönyvi példa, hanem a valóság is. Nálunk a műszak végének közeledtével, mindig összegyűlik két-három főszakács a környékről, hogy együtt menjenek el egy pofa sörre. A konyhán a csapatunk eléggé nemzetközi (írek, skótok, angolok, franciák, németek, magyarok, svédek, ghánaiak, indiaiak, thaiföldiek és hong-kongiak), de közülünk egyedül a britek ugortak be munka után, legalább hetente egyszer a helyi kocsmába, azaz a kollégiumi város pincehelységébe, a Wateringholeba. Szerintem abból eredendően, hogy ez az utolsó tanítási hét, járnak most már minden este a kocsmába. Persze kiderült, hogy egy picit tévedtem.

Pasi van ugyan is a dologban. Az egyik munkatársnőmnek tetszik a csapos, és most, hogy valóban kevesebbet kell készülni az egyetemi órákra már rátudja venni a kolléganőit, hogy térjenek be egy pohár italra, hátha felfigyel rá a pult mögül felszolgáló fazon. Meg kell valljam, nekem egy kicsit fura, hogy 25 éves fejjel az ember még mindig itt tart, de talán az ilyeneket az ember ki se növi.
Tegnap először engem is elhívtak, amit teljes sikerként éltem meg. Embere válogatja, de nekem három hónap alatt még egyszer se sikerült kizárólag brit társasággal bár hova is mennem, vagy hosszabb ideig beszélgetést folytatnom. A britek ugyanis, az én tapasztalataim szerint, kevésbé szeretnek vegyülni a nemzetközi hallgatókkal.
Igen(!), brit angol három órán át :D és az első korsó sör után, még azt is sikerült elérnem, hogy kijavítsák az angolom. A britek ugyanis illetlenségnek tartják kijavítani a másikat, még akkor is, ha kérve kéred őket. Megérteni, megértik és a kiejtésed miatt meg nem fognak kotnyeleskedni, de ha senki soha nem javít ki, akkor sohase fogom megtanulni a brit pronunciation-t. Ezek szerint egy korsó sör elég, hogy levedjék a morális korlátaikat. Persze a társaság bohócává váltam, de ez engem egyáltalán nem zavart. Három hónap után végre sikerült, csak britekkel lennem, és tanulnom. Mert szlenget a news.bbc.co.uk nem igen lehet olvasni, se a tankönyveimben. Mondanom se kell, hogy a mellékneveiket, jelzőiket életembe először hallottam és csak a szavak csengéséből, hangulatából próbáltam kitalálni, milyen jelentést hordoznak (A bohóc pózt meg amúgy is kedvelni szoktam).
A második korsó sör után, már sokkoló beszélgetések következtek. Az amúgy szolid, illemtudó, udvariasan beszélgető britek kifordultak magukból. Arról kezdtek mesélni, hogy amikor annyi idősek voltak, mint most én, akkor hogyan rohangáltak egy szál kombinéban az utcán egy-egy hasonló kocsmázás alkalmából. Elkerülhetetlen volt a téma, hogy találtam e már magamnak valakit, és milyennek találom a skót lányokat. Abszolút lelkesedéssel kezdték el találgatni; egyáltalán két méteres termetemmel, hogy találok magamnak alkalmas partnert, meg vajon, hogy vagyok képes állva csókolózni kisebb termetű lányokkal. De amikor ahhoz a részhez értek, hogy milyen gázul néz ki egy magas pasas egy alacsony termetű lánnyal, akkor örültem, hogy ültem. Azt még megértem, hogy egy magas lánynak problémás egy alacsony termetű pasi, de szerintem nekünk magas fiúknak a lány mérete nem oszt nem szoroz. Legfeljebb nem csókolózunk állva, és akkor mi van (de ha akarunk, akkor igen is tudunk ;))? Konklúzió: ők soha nem kezdenének ki velem, mert túl magas vagyok. Ez utóbbi már kevésbé ütött szíven, de csak azért nem járni valakivel mert túl magas? Most a látszat számít vagy a kapcsolat?

Életképek: Hát nem azon a reggelen törik el az ember egyetlen nadrágszíjának csatja, amikor öltönyben akar megjelenni az ösztöndíj interjúján! És hiába kopog ilyenkor – hajnali fél kilenckor – öt percig a lakótársa ajtaján, ha az álmából felverhetetlen. A többieknél utóbbi tapasztalatok fényében már nem is próbálkozik, hanem improvizál. Megoldja, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne rajta öv. Szerencséjére megérkezése óta belehízott a nadrágba, így ami szeptemberben még nem, most már öv nélkül is megállja a helyét.

Hab a tortán

A munkahelyemen mindenbõl ehetünk, kivételt csak a gyümölcsök és az édességek képeznek. Néha elõfordul, hogy egy-egy diák nem tud megjelenni a nyitvatartás alatt, így ha idõben szól, félrerakják neki az ételt. Mi zárás után eszünk, de tegnap velünk evett egy késõ is. Érintetlenül hagyta ott a torta szeletét és hárman csaptunk le rá.

Mire a lány befejezte az evést, már csak hárman maradtunk. Rögtön felfigyeltünk az érintetlenül hagyott csokis tortaszeletére. Nem vagyok nagy édesség rajongó, és munkaközben nem is nagyon vágyok azokra a tortaszeletekre, amit hetek óta pakolgatok a hûtõbe, de egy idõ után beköszönt a “tiltott gyümölcs” effektje. Osztozzunk meg hát az egy szelet tortán! Mindez még nem lenne olyan fertelmesen nagy matematikai feladvány, ha nem lenne ott a végében a tejszínhabgombóc. Egyikünk nagyvonalúan lemond róla, mivel nem szereti a tejszínt. Két részre osztani pedig már igazán nem lenne nehéz, így én azt javaslom felezzünk. De a brit kolléga makacskodik. Õ kõ papír ollózni szeretne, a gyõztes mindent visz alapon. Nem mintha, annyira ragaszkodnék ahhoz a tejszínhabhoz, annyira nem fontos, sõt nélküle is szép marad az estém, de a mentalitás sokkol. Hol van a bajtársiasság? Hol marad a megosztozás öröme? Rendben van, hogy itt a hétköznapokat jobban átitatja a versenyszellem és az individuum tisztelete, de azért rá fért volna a britekre is egy kis úttörõ mozgalom.

Az oroszlánbarlangban

Tegnap megtörtént. Bementem az irodájába. A „kinézett magának” (I, II, III), egyben a kedvenc tanárom irodájába. A katarzis elmaradt és az irodájában már kevésbé mosolyogott. Méltóságos komolyságot öltve magára, mint egy elfekve szemeltartó oroszlán figyelt és hallgatott.

Tudtam, konkrét kérdések nélkül nem szabad bemerészkednem hozzá, ezért készültem, de ennél azért egyfokkal könnyebb beszélgetésre számítottam. Leültetett és amolyan férfi a férfival beszélgetés hangulat lebegte be a teret. Mintha egy lelki szkander kezdődött volna, amelynek nem célja, hogy bárki győzzön, egyszerűen bizonyítani kell csupán, hogy erő van a kezedben. Méltó vagy arra, hogy bejöjj ebbe az irodába, méltó ezekre a percekre. Méltó arra, hogy majd a jövőben tényleg sor kerüljön egy intellektuális szkanderre kettőnk között, amennyiben komolyan gondolod ezt a szakot.
- Most már igazán elárulhatná a nevét – kezdte a beszélgetést. És valóban egészen ez idáig nem árultam el neki a nevem, mert egyszerűen nem volt rá alkalom. Soha nem úgy kezdődtek az eddigi beszélgetéseink, hogy be kellett volna mutatkoznom, vagy ez fontosnak tűnt volna, többnyire a helyzetek se adták magukat olyannak. Majd elhallgatott, a szemével kommunikált - mint a gimnáziumomban az egyik történelem tanár, onnan volt oly ismerős és olvasható ez a kedvesen ravasz mester és tanítványa oroszlán kommunikáció – most én jövök üzentek a szemek. Félve, de határozott kézzel fogtam meg a beszélgetés ladikjának kormányát, hogy kormányozni kezdjek.
Ösztöndíj lehetőségek, a harmadik évben kötelezően eltöltendő spanyol nyelvterület lehetőségei, tárgy kritika, óra és egyéb oktatás igények, érdeklődést kiváltó területek, a tanszék jövője mentén haladt a ladik húszperces útja során.
Sajnos a következő félévben hiába látogatnak meg barátaim otthonról, nem tudom velük megosztani a kedvenc tanárom előadásainak élményét, mivel a következő szemeszterben csak spanyol nyelvű órákat fog tartani.
Hispán tanulmányok szempontjából a lehető legjobb egyetemen kötöttem ki a beszélgetés alapján. Általánosan, mint egyetemi diák olvasva a híreket, programokat, terveket, tapasztalva a campus körülötti dolgokat, ebbe az intézménybe pumpálják a pénzt. Ömlenek a skót kőolaj fontok. Két olyan szakembert tudtak idecsábítani, a „kinézett magának” tanáron felül a következő tanévre, akik kb. a TOP10ben osztoznak Hispán tanulmányokból. Nem akartam hinni a fülemnek. De ez nem csak pénz kérdése, elég alternatív képet vázolt fel a tanszék jövőbeli céljáról, ami tovább mutat egyszerű Hispán kultúra, politika, szociológia stb. szakértők képzésén. Persze mindez szépen hangzik, és majd elválik, hogy mi és miként valósul meg mindebből. Állítólag már dolgoznak azon, hogy a könyvtár - egyébként siralmas gyűjteményét e szakterületen - felfejlesszék. Ha minden egyes szava valóra válik, akkor pont mire diplomázom ez lesz az egyik legjobb és vezető Hispán tanulmányokat biztosító egyetem a világon. A kapcsolatai, a lehetőségei és a víziója meg van hozzá.

Két dolog komikus volt. Az egyik, ahogy lehúzta a nemzetközi kapcsolatokat. „Az nem tudomány, az nem szakma”, hányszor hallottam én már ugyan ezt a kritikát az antropológiáról… ezek szerint engem már csak ilyen fiktív szakok és szakmák érdekelnek. :) Viszont a nemzetközi kapcsolatokról alkotott véleményt számos szempontból osztom. Én is úgy látom, hogy valamire helyén való párosítás nélkül (jog, közgazdaságtan, filozófia) nem sokat ér. Persze lehet babrálni és kombinálni, politológiával vagy történelemmel, de az még mindig olyan, se ilyen, se olyan. Sőt tovább megyek, alapvető közgazdaságtani ismeretek nélkül nem lehet érdemlegesen a modern világban nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozni. Lehet elméleteket, teóriákat gyártani, de a gazdasági kölcsönös - bár aszimmetrikus - függéseket értelmezni és elemezni tudni kell. Nonszensz, hogy amikor az Egyesült Államok hegemonikusságának kérdését tárgyaljuk, akkor a szeminárium vezetőm nem érti miről és miért beszélek az Államok ikerdeficitjének problémájáról, vagy a rögzített juan árfolyamáról. Jómagam távolról se értek a közgazdaságtanhoz, de azért egy makró és mikró könyv megfordult a kezemben, hogy legalább az újságcikkeken kiigazodjak.
A másik komikum jómagam voltam. Három hónapos itteni egyetemeskedés után elég határozottan jelentettem ki, hogy tanár szeretnék lenni. Igaz, a válasza se volt semmi. „Akkor magának könnyű dolga van. Teljesen tiszta mit kell tennie a PhDhez, és ha azt elvégzi az Államokban maga után dobnak egy egyetemi tanári állást.” Azért én úgy gondoltam erre ez idáig, hogy közel se ilyen könnyű ez a szakma. Tudni kell érdekesen és jól írni, újat mondani. Mindemellett kell valami tehetségszerűség vagy valami rejtett tulajdonság, ami az embert alkalmassá teszi az egyetemi pályára. Nem elég bejárni az előadásra, figyelni, sokat olvasni, esszéket írni, ennél több kell. Vagy mégis lehetne; biztosan, céltudatosan, szürke gombaként benőni ebbe a szakmába? Teljesítve az elvárásokat, megfelelő számú publikációt írni stb.?
Az első lécet szépen ugrottam át, ebben a tárgyban is first értékelést kapott az esszém, de csak most léptem rá az ösvényre, kezdetnek szép, de semmire se elég, semmit se jelent.

Életképek: Az indiai vendégmunkás munkatársam Audi A4essel jár munkába. Sőt mi több, ma munka után megkérdezte hová tartok. - A könyvtárba – feleltem. Ok, szálljak be, elvisz a kocsijával. Ezek után már tényleg feladtam, hogy kocsik alapján különbséget próbáljak tenni a középosztály, illetve az elit különböző szintjei között.
A svéd lakótársam például a héten vett magának 400 fontért egy kocsit, mert az „semmi”, 400 font nem pénz…
Még soha nem ültem Audi A4esben ezelőtt, de ha már választanom kellene akkor inkább egy Trabant vagy egy Zaparozsec, ott még érezte az ember mit jelent autóban ülni.

Retró

Vasárnap este kiültek a konyhába, rágyújtottak, eltekertek a megfelelő hullámhosszig és lelkesen együtt énekelték a rádióval a számok első néhány sorát.

A britek nem, vagy helyesebben szólva nagyon lassan változnak. Valahogy úgy képzelem az ötven évvel ezelőtti szigetországi társadalmat, ahogy azt tegnap két brit szobatársam mesterfokon bemutatta.
Mint minden hétvégén, most is sikerrel töltötték el az egész hétvégéjüket a tévékészülékük előtt, ahol megállás nélkül mérkőzés mérkőzést követett és késő éjjelig futballmérkőzések megtekintésében lelték kedvüket. Ehhez már hozzászoktam, a hétvégék általános háttérzajává vált az életemben a „Góóóóóóóóóóóóóóóóóól!” kifejezés, de tegnap este valami újat produkáltak a lakótársaim.
Kiültek a konyhába és magukra zárták az ajtót. Szeptemberben még kijártak az utcára dohányozni, de ahogy egyre makacsabbá vált az idő, szoktak rá a konyhaablakba való kiülés alternatívájához. Tegnap először, a konyha légterében dohányoztak, egész este. Körülbelül este háromnegyed hétkor ültek ki és főzték meg az első adag teájukat, de a teák csak készültek egymás után bele az éjszakába.
Valahonnan előkerült egy dizájnban ötvenes éveket idéző, de funkcióiban hipermodern digitális rádiókészülék. Rátekertek a rock állomásra, ahol még számomra is ismerős nóták csendültek fel. Dohányoztak, teáztak és egy-egy rock szám első passzusait a rádióval együtt énekelték. Láthatóan jól érezték magukat, az egy csomag kekszükkel, a többi liter csészénként megfőzött teájukkal, alkohol nélkül, egészen hajnali kettőig. Valahogy így kapcsolódhatott ki a brit munkás 50 évvel ezelőtt is, csak akkor még a focit talán rádión hallgatta.
Ma reggel se fosztott meg érdekes brit életképtől a sors: Egy harmincas jól megtermett úriember, BMWjével hozta ki a Seaton parkba fél karnyi nagyságú díszebét sétáltatni…