… hová kerültem!
Még az éj leple alatt, szerettem volna elosonni, de nem sikerült. Pirkadt már, amikor felszálltunk Budapestről. Utunk a fapados légitársaság bőrülésein zavartalan volt. Megérkeztünk Londonba, ahol köd fogadott minket. Nem hiába kételkedtem én a net tegnapi állításában, hogy 26 fokot és napot ígért a britek fővárosában.
Kezd kialakulni bennem a kép, hogy Londonban az ember nem úszhatja meg késés nélkül. A gépünk végül, majd csak egy óra késéssel indult el.
Aberdeen felett vastag felhőréteg kúszott, de a megkopott festésű Boeing 737-700 rezzenéstelenül vette az akadályt (a szín ezek szerint nem minden). Az idő szürke volt és ködös. Такая погода будет вес год! (ilyen idő lesz egész évben) gondoltam. Amint földet értünk már indultak is a helikopterek. Gondolom a közeli tengeri kőolajfúrótornyokon cserélik a személyzetet, mert ma egész nap nagy volt a forgalom.
Kiléptem a repülőgépből és abban a pillanatban megcsapott a tenger illata. Micsoda illat is az! Ilyet a kontinensen csak a part mentén érezni, és az illat már Lutonba se ér el, de itt, itt van. Már ezért megérte idáig jönni és eltölteni egy évet.
Google earth, műholdképek, sok készülés ide vagy oda, ez a brit rendszer nagyon megkavar. Szörnyen nehezemre esett tájékozódni, de szerencsére az önkéntes diákok úton nyomon kisegítettek.
A kollégiumi városban a regisztráció ment a legkönnyebben. Ezek a britek! Semmi dokumentum, arcképes igazolvány stb. nem kértek. Csak be kellett mondanod a neved és aláírnod. Nálunk Kelet-Európában azt hiszem ez még sokáig lehetetlen lesz.
A szobámat megtalálni már kevésbé volt könnyű, még térképpel a kezembe se. Hihetetlen kacskaringós utcák, és aki a pesti utcákhoz van szokva már a házak egymáshoz való elhelyezkedése is zavart kelt. Persze, meg lett, aminek meg kell lennie. Bár ne lett volna meg! A lényeg csupán annyi, hogy közel se olyan szobát kaptam, mint ami reprezentatív célokból fel lett tüntetve az egyetem honlapján. A 70-es évek kis lyukáról van szó. Beléptem és megtántorodtam. Nem, mondtam magamnak, nem lehet ilyen hamar megtántorodni és hazamenekülni, hogy én ezt nem akarom. Így nem. Azonnal meghátrálni…, pedig amikor az ember jobban belegondol, hogy ezen a helyen az elkövetkezendő egy évben… Brrr, borsózik a háta. De nem volt mit tenni, elkezdtem kipakolni.
Már régen se tartottak komplettnek, amikor kvázi a pesti lakásomat (amiről számtalan egyetemista oly áhítattal ábrándozik), hátrahagytam és beköltöztem egy kollégiumba. Ezek után már én is kételkedni kezdtem magamban. Nem elég, hogy egy pesti lakást, de még egy vadonatúj, rendkívül jó közösségű kolit képes voltam hátrahagyni, ezért(?!?).
Elmentem bevásárolni, mert az a szűk hely már egyre kevésbé volt elviselhető. Állítólag itt hétvégén nincsenek nyitva a boltok (én ezért siettem…), ezt most nyugodtan cáfolhatom. A sarki Lydl a hét minden napján nyitva tart, nyolctól nyolcig, vasárnap pedig 10-18-ig. Tehát hétvégén is be lehet szerezni a legszükségesebbet.
A bevásárlás is egy élmény volt. Körülbelül egy órámba került mire a tojást, a sót, az olajt, a borsot, a borotvahabot, a fogkefét megtaláltam. Hihetetlen mennyire eltért az itteniek észjárása. Mert igenis van benne logika, ahogy a termékek elhelyezkednek, de én a mi kis Közép-Európánkban teljesen máshoz vagyok szokva. Bár most, hogy így komolyabban végig gondolom, a GRobiba is a liszt mellett van a tojás. De itt a tojások óriási dobozokban vannak. Ráadásul már csak néhány darab volt, így nem is csodálkoztam, hogy annak a feneketlen doboznak a legalján lévő tojásokra nem figyeltem fel. Persze lehet, nektek menne….
Bevásárlás +reptérről idetalálás után már igazán azt éreztem, hogy kikommunikáltam magamat mára. Eddig se volt valami jó az angol kiejtésem, de így fogszabályzóval (a kivehetővel) nekem is sikerül feladnom a leckét az angoloknak :p.
Visszavittem zugomba a portékát, de már indultam is. Későre járt és még sötétedésig ki akartam érni a tengerpartra.
Közben összefutottam az egyik lakótársammal is Deallel, aki javasolta, hogy a Don folyó partján menjek. Le is kanyarodtam a völgybe, hogy kövessem a konyhában felvázolt utasításait.
Ha eddig nem volt szép őszöm, akkor a mostani igazán az lesz. Eszméletlenül romantikus hely a környék. Rengeteg zöld, fák, bokrok, és közülük itt ott kikukucskálnak a régi brit épületek, amelyeknek második emeleti ablakpárkányait elérem ha kinyújtózok. Eszméletlen, hogy bírnak ezek a házak több százezer fontot érni, és az emberek, hogyan képesek ilyen kis helyen elférni. Bár ha hozzáveszem a tájat, akkor lehet valóban megér annyit. Ebből a romantikus kis völgyből ível át a melankolikus Don folyó felett egy régi kőhíd, amely csak gyalogosoknak van fenntartva. Pehemre a hídon valamiféle munkálatok folynak, így nem tudtam rajta átkelni. A folyóparti séta ötletét, így kénytelen voltam máskorra halasztani.
A golfpálya mentén lyukadtam ki a tengerpartra. Aberdeennek ez a része különösen randa, mert a part mentén hatalmas panel lakóházak állnak. Még szerencse, hogy a tenger és közöttük ott van a golfpálya, így legalább a tengerpart hangulatából nem vesz el annyira.
A tenger pont olyan, mint szülőhazám nyílt tengeri partszakasza. A köveket ugyan olyan zöld moha növi be. Ahogy ott álltam, úgy éreztem otthon vagyok. És ez az érzés a tenger illatával nagyon sokáig elkísért. A tenger lesz a vigaszom nehéz napjaimon, mert úgy érzem fogom én itt még erősen szívni a fogamat.
Megbékélve tértem haza. Útközben még láttam, ahogy a golf pálya melletti mező a sirályoktól elfehéredik. Még akaratlanul is Hitchkok madarai jutnak az ember eszébe.
A köd a tenger felől szállt alá. Aligha fogok én itt napfelkeltét látni egy év alatt, ilyen időjárási viszonyok mellett (most annyira elképzelhetetlen, hogyan bukkan ki a nap ebből a morajló kedves óriásból). Tehát, amikor egy picit is kedvezőbbek lesznek az időjárási viszonyok, igyekszem majd fényképekben is beszámolni nektek.
Mielőtt nyugovóra térek, még egy történetet szeretnék megosztani veletek. Amint ott haladok el a fehérré vált mező mellett, egyszer csak megáll egy gépjármű és két húszas éveik végében járó fiatal pattan ki a kocsiból. Golfütőt ragadnak és egy marék golflabdát szórnak maguk elé, majd mintha gyakorlás képen elkezdenek ütögetni. Hát akkor nekem tényleg végigfutott az agyamon, hogy a madarak a végén még nekik mennek. De én nem tudom, hazajöttem és itt minden nyugalmas.
Holnap megyek nagyokat sétálni, mert hihetetlen szép park(ok) van(nak) a környéken és a fű mindenhol pofásan le van nyírva. Nincs is az ittenieknek parlagfű problémájuk! (És ne feledjük közterületről van szó) Ha nekik megy, nekünk vajon miért nem? Tudom, a kultúra, hagyományok stb., de hát akkor is….
