Razzia

- Kopp, kopp – koppannak a kéznek szálkás ujjperchajlatai az ajtón. Az üreges fatest válaszol: „Kopp, kopp”. Nincs mozgolódás, feleletre se várnak. Csusszan már a zárba, s fordul a kulcs. Kattan a nyelv, nyikorogva megindul az ajtó. Két nő belép.

A pillanatban, szobám tágasra nyílt ajtaján keresztül próbál meg elszökni a rántotta még ott ragadt széttespedő szaga. Menteni kell – érzem, bár nincs menthetőt. Felkapom a tányért, a tény kedvéért, de nem igyekszem oly annyira a konyha felé. A kezek újra koppannak, rendre, sorra, lakótársaim ajtajain. „Inspection” – mondják. Tudtuk mi ezt jól, előre megmondták, ahogy az eddigi kettőről is kaptunk írásbeli értesítést. De én még soha nem élhettem át, rendre távol maradtam, „dolgom van” illúziója vezérelt. Eddig nem értek itt. De nem a várva várt wardeni gárda és nem is a menedzsment érkezik. A takarítók kék uniformisát viselő hölgyek ők. Egyikük bősz igyekezetében szinte fellök, midőn a konyhába ront, igaz én csak téblábolok az útjukban a folyosón, tányérral a kezemben, céltalanul a mosdó felé. Másodpercek elejéig kinyitja a tűzhelyt, mintha bele nézne, de túl kevés időt szán rá, mégis elégedett kifejezéssel egyenesedik fel. Tekintete most máshova súlyt le „A szelektív hulladékgyűjtő tartályokat ki kell vinniük” villantja rám szemeit. A két kockatestű szatyorból már csüngve kívánkozik ki a tartalom. Yeah – hagyja el nyögve számat a szó.
Hozzám be se néznek, a többieket is csak felkeltik, akik nem reagálnak, arra rányitják az ajtót. Csak kinyitják, be nem néznek. „252” - hangzik és sercen a pipa a papíroson. Két perc, nem több. A negyedéves lakás felügyeleti vizsgálaton átestünk. Megállapíttatik: rongálás nem történt.
Komolytalan.