Ma találkoztam a helyi magyar diákokkal, dolgoztam, olvastam. Történt-e velem valami említésre érdemes? Hát nem is tudom…
Tegnap este, amikor a gépteremből jöttem hazafelé újabb égi jelenségnek lehettem szemtanúja. Telihold, vagy valami ahhoz hasonlatos állapotban van az ég királynője. A felhők sötét árnyként elszórtan kóvályogtak az égen, de fodraikat itt-ott megérintette a hold fénye, amelyek ilyenkor egy pillanatra ezüst szobrokként dermedtek az égre. Az imént, a könyvtárból jövet ismét gyönyörködhettem e számomra újszerű jelenségen.
Napközben a magyarokkal elsétáltunk a Don folyó partján, ahol a bokrok közül egy őz bukkant elő. Mintha egy vadrezervátumban élnék, vagy ez lenne inkább a természetes? Nem az, amihez otthon hozzá szoktam, mégis ennyire közel érezni magad a természethez az igazi.
Jó csapatnak ígérkezik a mi kis maréknyi magyar csoportunk, egy történész szakos, egy politológus-nemzetközi kapcsolatos, és jómagam. Talán még egy 56’-os megemlékezésre is futja erőnkből az egyetemünkön. Tudomásunk van még egy posztgraduális tanár szakos magyar hallgatóról is, de vele még nem sikerült felvennünk a kapcsolatot. Persze a tanár szakos lakótársaim is csak közel egy hónap elteltével voltak képesek kinyögni, hogy azért tudnak ők más magyarról is.
Munkahelyemen ma szerencsére az eredeti beosztásom szerinti munkám végeztem, de ma igazán egyszerű volt a dolgunk. Nem volt nagy forgalom, így rengeteg étel maradt. Én közel három adagot vacsorázhattam. Ami engem illet én szeretem ezeket az ésszerűtlen falásokat, van benne valami groteszkül kellemes érzés, úgy jóllakni, hogy utána szíved szerint inkább gurulnál semmint járnál. Bár ma már tapasztaltam, miről is beszélnek a többiek, amikor azt állítják ízetlenül főznek, mert a zöldséget és a krumplit tényleg a fűszerek teljes mértékű ignorálásával tálalják.Az egész konyha egy kicsit hátborzongató, mivel szinte semmit se készítenek helyben, az ételek elsöprő többsége egyszerű mirelit, még a krumpli is (értem, hogy így megspórolják a krumpli pucolást, de ezzel együtt megvonják azt a lehetőséget is, hogy bármi friss áruból készüljön). Egyre határozottabb meggyőződésem, hogy akkor vagy igazán szerencsés, ha magadra főzöl, akkor még marad egy hajszálnyi esélyed az egészséges táplálkozásra.
10/07/2006
10/06/2006
Pók
Már épp hajmosásba kezdtem volna, amikor megszólalt a tűzriasztó. Kellemetlen. Közel egy hónapja vagyok itt, és ez alatt az idő alatt, közel az összes környékbeli épületben volt téves tűzriadó, többnyire hajnalban vagy éjszaka. Nálunk ez már a második volt. Ezen a téren semmivel se állnak jobban itt, mint otthon. Ez valami új közösségi jogszabály lehet, de ezek az érzékelők, túl érzékenyen vannak beállítva. A sok téves riasztással csak a farkas és a bárányok esetét idézik elő. Ezt a történetet mindenki ismeri, a juhásszal, aki heccből fut a faluba farkast kiáltani, és amikor tényleg jön a farkas, már senki nem siet segítségére.
Így utólag már sokkal könnyebben tudom elfogadni azt a rengeteg téves riasztást, ami otthon volt. Semmivel nem tudják jobban csinálni itt, mint otthon. Ma például egy pók rángatott ki a zuhany alól. A felügyelő pedig itteni mértékhez képest arrogáns volt, mert, hogy ne tudjuk meg a téves riasztás okát, elküldött minket a normális tűzriasztás esetén felkeresendő gyülekezési helyre. Pedig egyértelmű volt, hogy csak a szokásos téves riasztásról van szó. De így is megtudtuk, hogy csak egy pók mászott be a készülékbe és okozta a balhét.
Ezenkívül egy órám volt. A vizuális és textuális. Eddig szövegkörnyezetben vizsgáltuk a spanyol hódítást és annak következményeit. Ma korabeli képeken elemeztük ugyan ezt. Véleményem szerint, ezt sokkal szerencsésebb lett volna szemináriumi keretek között végezni. Az óra rendkívül rövidre sikeredett, és gimnáziumi legjobb elemző történelem óráimra emlékeztetett. Én nagyon élveztem, de egy egyetemtől többet várnék. Igaz, az itteniek kevesebb tudással érkeznek az egyetemre (legalábbis erre, végül is nem Oxfordról vagy St Andrewsról beszélünk), és lehet, hogy ez magas ház, biztos alapjainak lerakását szolgálja. Végül is első félév, később lehet, sokkal többet fogok kapni, mint amit egy otthoni egyetem adni tudna. De ezt majd csak akkor fogom megtudni, ha majd eljutok odáig.
10/05/2006
Brit egyetemek jelentkezési határideje
Azoknak a figyelmébe ajánlom, akik ezt a blogot olvasva kedvet kaptak a brit felsőoktatásba való felvételire, hogy a jelentkezési határidő, azaz a hivatalos papírok postára adásának határideje Oxfordban és Cambridgeben OKTÓBER 15, a többi brit egyetemre JANUÁR 15. Ezektől csak a kéz- és színművészeti képzések határideje tér el egy kicsit. Jelentkezni lehet interneten keresztül is a www.ucas.ac.uk -en. Csak egy IELTS vagy TOEFL angol nyelvvizsgára van szükség. A magyar érettségit elfogadják és van lehetőség ezen eredmények utólagos beküldésére is (+ kell még egy ajánlólevél és egy Personal Statment, de ez a legkevesebb; tavaly a regisztrációs díj 15 font volt, függetlenül attól hány egyetemre jelentkezel, egyébként max.: 6). Bár a felsőoktatás az Egyesült Királyságban fizetős, van lehetőség arra, hogy ne kelljen fizetned érte. Skóciában például a SAAS-on keresztül, de erről is minden megtalálható a feljebb már említett UCAS honlapján (lásd még oldalt a linkek között). Kalandra fel! Itt az első benyomások alapján jól működik a bologna-i rendszer, otthon viszont te lennél a kísérleti nyuszi az egyetemeink számára. Ha mást nem, legalább angolul megtanulsz ;)
Habzó utca
Ma este elmentem az Amnesty International eheti szeánszára, ahol megnéztünk egy önsanyargató filmet, olyat amiről már írtam múltkor is. Londonban ezekből sokkal több van. Annak rendje és módja szerint jól kiakadtam. De legalább én akasztottam ki magamat és nem mások engem. Pedig szép estének indult.
Kiléptem a kapun és az arcomba szemerkélt az eső. Még mindig ott volt egy kis halomban a mosópor, amit két napja magam szórtam ki. A tisztítóba igyekeztem a szennyessel, amikor a mosóporos doboz fogantyúja úgy döntött nem szenved tovább és kiszakította magát a doboz oldalának nehézkes öleléséből. A doboz alá hullott és a baleset nyomaként egy fehér halmot hagyott maga után. Ez két napja történt, azóta nem esett eső. De most, hogy eleredt a szerencsétlenség nyoma elkezdett oldódni és habozva folyt alá.
Emlegettem már, hogy szép őszöm lesz. Most, hogy már hűvösödik az idő, és a vénasszonyok is arrébb álltak nyarastul mindenestül, az éji esti is korábban érkezik. Igazán őszi hangulatúvá váltak az esték. Különösen szemerkélő esőben. A felhők oldalt pelikán kékben pompáztak, előttem, ki tudja, tán a naplementétől, egy vörös sivatagi homokvihar képében tornyosodtak a felhők. A nedves macskakövek, csillogtatták sziámi szemeiket a halványan bóbiskoló lámpások fényénél. Szeretem ezt a fajta hűvös estét, amikor még a hideg odébb van, de felkelti benned a tél utáni epekedés vágyát. Ahogy sétálsz, és váltakozik az utca képe. Itt sötétebb, ott a lámpák tövében világosabb. Nézed, ahogy a pocsolyában úszkálnak a sárga ladikok.
A vissza út is kellemes volt, már nem eset. A cipőd sarka, mint megannyi bikapata koppantak az utcák kövein. Nem tudok betelni ezekkel a korai estékkel. Ilyen hangulatot csak ősszel tudnak adni. Egyediek, egyáltalán nem lehet őket tavaszi, nyári vagy késő téli estékhez hasonlítani, amikor hajnaltájt igyekszel hazafelé. Ezek a hat-, hétórakor beköszöntő sötétetek, ezek a mesélő nagypapák, nem bújnak elő, csak ilyenkor ősszel.
A két séta között azonban eltelt egy film.
A film képekben jó volt, történetben, hát nem is tudom. Klasszikus szegény Afrika történet, gyógyszeripari összeesküvés elmélettel, mindez romantikus glazúrba mártogatva, hogy tömegfogyasztásra alkalmas legyen.
De amiért elgondolkodtatott azokért jó volt (meg a csodás afrikai tájképek végett is). Ismét csak azzal a szóhasználat tudok élni, hogy a klasszikus történet. Egy fehér ember elmegy Afrikába segíteni, az ottani, rosszabb sorsra jutottakon, majd a megfelelő nézőpontból tekintve mártírként hal meg. Ez többé-kevésbé előfordul jelenleg is. Ott van például az iraki ENSZ misszió esete, ahol nem sokkal a „sikeres” „szövetséges” offenzíva után kezdték meg működésüket, majd ugyancsak kis idő elteltével egy súlyos terrortámadás után be is fejezték azt. Olyan ENSZ alkalmazottak mentek oda, akik egyszerűen segíteni akartak. Odamentek, hogy a honfitársaik, vagy más nyugatiak által elcseszet dolgon valahogyan segítsenek és mások hibáiért végül az életükkel fizettek.
Itt ülök egy gép előtt, körülöttem még több tucat található belőle. A G8-ak egyik országában egy olyan egyetemen hallgatok, amelynek bizonyos szakjai nem csak a királyság top10, de top3-jában vannak benne. Ki lesz belőlem, ha elvégzem az egyetemet? Egy több diplomás, öt nyelven beszélő fehér európai. Kétségtelenül kiváltságos, a világ felső 10, vagy akár 5 %-hoz fogok tartozni. Munkahelyem valamilyen középbeosztású vezető, vagy akár még feljebb. Munkám elméletileg hatással lesz annak a társadalomnak a mindennapjaira, amelyben dolgozni fogok. És képes leszek én változtatni a világon? Aligha, vagy legalábbis nagyon pöttömnyi mértékben, mert hihetetlenül kötött játékszabályok között játszunk. Ami Kelet-Európában a rendszerváltáskor hirtelen nyitottá bomlott, most ismét kezd egyre szilárdabb formát ölteni. Persze az idő feszíti, de a keretek ellenállnak a nyomásnak.
Ülök, látom a problémákat, tenni szeretnék. Hogyan? a) menj mártírnak, áldozd fel – mások butaságai miatt – magad, az emberiségért. Mondj le a családról, a nyugalomról, tisztességes életről, mert másokon kell segítened. b) adakozz, támogasd a jelenleg felálló újraelosztó rendszert, keress minél többet, hogy minél többet adakozhass c) légy a tettek embere, menj ki az utcára és segíts a környezetedben lévőknek, hány rászoruló ember, köztük hajléktalannak lenne szüksége minderre. Ez utóbbi lenne tán a lelkiismeretemet legmegnyugtatóbb, de ez is csak felületi kezelés lenne. Mindenkin nem vagyok képes segíteni, és nem oldódik meg a rászorulók reprodukálásának megfékezése. Konformista álláspont? Lehet, de előtte nézz magadba. Bizonyos fajta szinten én is a túlélésért küzdök, itt a többiekhez képest nem vagyok más, mint egy csóró közép-európai. De milyen túlélési is ez, az övékhez képest?
A nyáron láttam egy dokumentumfilmet, amely a Szovjetunióban, azon belül is egy balti országban készült a peresztrojka idején. A címe Könnyű-e fiatalnak lenni? Akkor készült, amikor a rendszer elkezdett puhulni, például már megengedett volt, hogy egy rock koncerten ugrálni lehessen. 86’ előtt ilyenről szó se lehetett. Különböző fiatalokat kérdeztek. Volt punk, orvos hallgató, művész, és kádár iskolába járó karrierista. Ez utóbbinak akkor is, most is ugyan az a célja. Magasra jutni, jól élni, „letenni valamit az asztalra”, ahogy a fiú fogalmazott „jó állást, kocsit, nyaralót, feleséget szeretnék”. A többiek többé-kevésbé egyöntetűen arról beszéltek, ami ma ismét vagy még mindig problémának tűnik. Nevezetesen, húszon éves fejjel céltalan az életed, tele vagy külső nyomással, elvárások formájában, de nincs miért lázadnod, mert nem tudsz ellene lázadni, mert kicsi vagy és tehetetlen. Nincsenek eszmék, elvek, amely mellett ki tudsz állni. Nincsen szikra, mert elvész a kavalkádban. Tengsz, lengsz, nem látsz a jövőbe, és nem tudod mi lesz veled. Kezdeményezhetsz, de az olyan, mint egy bokszütés egy szivacsfalba, a rendszer észrevétlenül nyeli el.
És maradsz tétlen a tehetetlenség dühétől habzó lelkeddel.
Kiléptem a kapun és az arcomba szemerkélt az eső. Még mindig ott volt egy kis halomban a mosópor, amit két napja magam szórtam ki. A tisztítóba igyekeztem a szennyessel, amikor a mosóporos doboz fogantyúja úgy döntött nem szenved tovább és kiszakította magát a doboz oldalának nehézkes öleléséből. A doboz alá hullott és a baleset nyomaként egy fehér halmot hagyott maga után. Ez két napja történt, azóta nem esett eső. De most, hogy eleredt a szerencsétlenség nyoma elkezdett oldódni és habozva folyt alá.
Emlegettem már, hogy szép őszöm lesz. Most, hogy már hűvösödik az idő, és a vénasszonyok is arrébb álltak nyarastul mindenestül, az éji esti is korábban érkezik. Igazán őszi hangulatúvá váltak az esték. Különösen szemerkélő esőben. A felhők oldalt pelikán kékben pompáztak, előttem, ki tudja, tán a naplementétől, egy vörös sivatagi homokvihar képében tornyosodtak a felhők. A nedves macskakövek, csillogtatták sziámi szemeiket a halványan bóbiskoló lámpások fényénél. Szeretem ezt a fajta hűvös estét, amikor még a hideg odébb van, de felkelti benned a tél utáni epekedés vágyát. Ahogy sétálsz, és váltakozik az utca képe. Itt sötétebb, ott a lámpák tövében világosabb. Nézed, ahogy a pocsolyában úszkálnak a sárga ladikok.
A vissza út is kellemes volt, már nem eset. A cipőd sarka, mint megannyi bikapata koppantak az utcák kövein. Nem tudok betelni ezekkel a korai estékkel. Ilyen hangulatot csak ősszel tudnak adni. Egyediek, egyáltalán nem lehet őket tavaszi, nyári vagy késő téli estékhez hasonlítani, amikor hajnaltájt igyekszel hazafelé. Ezek a hat-, hétórakor beköszöntő sötétetek, ezek a mesélő nagypapák, nem bújnak elő, csak ilyenkor ősszel.
A két séta között azonban eltelt egy film.
A film képekben jó volt, történetben, hát nem is tudom. Klasszikus szegény Afrika történet, gyógyszeripari összeesküvés elmélettel, mindez romantikus glazúrba mártogatva, hogy tömegfogyasztásra alkalmas legyen.
De amiért elgondolkodtatott azokért jó volt (meg a csodás afrikai tájképek végett is). Ismét csak azzal a szóhasználat tudok élni, hogy a klasszikus történet. Egy fehér ember elmegy Afrikába segíteni, az ottani, rosszabb sorsra jutottakon, majd a megfelelő nézőpontból tekintve mártírként hal meg. Ez többé-kevésbé előfordul jelenleg is. Ott van például az iraki ENSZ misszió esete, ahol nem sokkal a „sikeres” „szövetséges” offenzíva után kezdték meg működésüket, majd ugyancsak kis idő elteltével egy súlyos terrortámadás után be is fejezték azt. Olyan ENSZ alkalmazottak mentek oda, akik egyszerűen segíteni akartak. Odamentek, hogy a honfitársaik, vagy más nyugatiak által elcseszet dolgon valahogyan segítsenek és mások hibáiért végül az életükkel fizettek.
Itt ülök egy gép előtt, körülöttem még több tucat található belőle. A G8-ak egyik országában egy olyan egyetemen hallgatok, amelynek bizonyos szakjai nem csak a királyság top10, de top3-jában vannak benne. Ki lesz belőlem, ha elvégzem az egyetemet? Egy több diplomás, öt nyelven beszélő fehér európai. Kétségtelenül kiváltságos, a világ felső 10, vagy akár 5 %-hoz fogok tartozni. Munkahelyem valamilyen középbeosztású vezető, vagy akár még feljebb. Munkám elméletileg hatással lesz annak a társadalomnak a mindennapjaira, amelyben dolgozni fogok. És képes leszek én változtatni a világon? Aligha, vagy legalábbis nagyon pöttömnyi mértékben, mert hihetetlenül kötött játékszabályok között játszunk. Ami Kelet-Európában a rendszerváltáskor hirtelen nyitottá bomlott, most ismét kezd egyre szilárdabb formát ölteni. Persze az idő feszíti, de a keretek ellenállnak a nyomásnak.
Ülök, látom a problémákat, tenni szeretnék. Hogyan? a) menj mártírnak, áldozd fel – mások butaságai miatt – magad, az emberiségért. Mondj le a családról, a nyugalomról, tisztességes életről, mert másokon kell segítened. b) adakozz, támogasd a jelenleg felálló újraelosztó rendszert, keress minél többet, hogy minél többet adakozhass c) légy a tettek embere, menj ki az utcára és segíts a környezetedben lévőknek, hány rászoruló ember, köztük hajléktalannak lenne szüksége minderre. Ez utóbbi lenne tán a lelkiismeretemet legmegnyugtatóbb, de ez is csak felületi kezelés lenne. Mindenkin nem vagyok képes segíteni, és nem oldódik meg a rászorulók reprodukálásának megfékezése. Konformista álláspont? Lehet, de előtte nézz magadba. Bizonyos fajta szinten én is a túlélésért küzdök, itt a többiekhez képest nem vagyok más, mint egy csóró közép-európai. De milyen túlélési is ez, az övékhez képest?
A nyáron láttam egy dokumentumfilmet, amely a Szovjetunióban, azon belül is egy balti országban készült a peresztrojka idején. A címe Könnyű-e fiatalnak lenni? Akkor készült, amikor a rendszer elkezdett puhulni, például már megengedett volt, hogy egy rock koncerten ugrálni lehessen. 86’ előtt ilyenről szó se lehetett. Különböző fiatalokat kérdeztek. Volt punk, orvos hallgató, művész, és kádár iskolába járó karrierista. Ez utóbbinak akkor is, most is ugyan az a célja. Magasra jutni, jól élni, „letenni valamit az asztalra”, ahogy a fiú fogalmazott „jó állást, kocsit, nyaralót, feleséget szeretnék”. A többiek többé-kevésbé egyöntetűen arról beszéltek, ami ma ismét vagy még mindig problémának tűnik. Nevezetesen, húszon éves fejjel céltalan az életed, tele vagy külső nyomással, elvárások formájában, de nincs miért lázadnod, mert nem tudsz ellene lázadni, mert kicsi vagy és tehetetlen. Nincsenek eszmék, elvek, amely mellett ki tudsz állni. Nincsen szikra, mert elvész a kavalkádban. Tengsz, lengsz, nem látsz a jövőbe, és nem tudod mi lesz veled. Kezdeményezhetsz, de az olyan, mint egy bokszütés egy szivacsfalba, a rendszer észrevétlenül nyeli el.
És maradsz tétlen a tehetetlenség dühétől habzó lelkeddel.
10/04/2006
Demagógok
A jelenséggel először a Debater által szervezett vitákon és előadásokon figyeltem fel, mert rendkívül eltért az otthoni vitakultúrától. Bár akkor ezt inkább a vita szigorú szabályainak tudtam be (A felek két egymásnak homlok egyenest ellentmondó álláspontot képviselnek; hét perc áll rendelkezésre az álláspont kifejtésére; az első és az utolsó percet leszámítva van lehetőség közbevetésre, amelyre a választ a beszédbe belefűzve lehet megadni; a beszéd után reflektálni, kérdezni nincs lehetőség jön a következő – ez az úgy nevezett brit parlamenti vita műfaja). Mivel nem kell azzal számolni, hogy a mondottak szétcincálásra kerülnek vagy el kell tudni velük számolni, a közönség felé. A hallgatóságnak erre ugyanis nincs módja, tulajdonképpen szónoklat ez és nem vita. Mondom, itt ez engem, a szabályokból adódóan nem zavart. Ám amikor elmentem két különböző diákszervezet által rendezett vita estre, és ugyan ezzel a „vita” kultúrával találkoztam, olyan volt mintha homlokon vágtak volna.
Ma este voltam az ominózus másodikon, amikor számomra, legalábbis mikro szinten betelt a pohár. A szocialisták diákszervezete rendezett ma egy Latin-Amerika vitát, meghívott előadóval – mindez ne jelentse számotokra politikai elkötelezettségemet, egész egyszerűen arra járok el, ami érdekel pártállástól függetlenül. A kötött szabályokból adódóan hihetetlen mint engedhetett meg magának az előadó. Az Egyesült Államok és a neoliberalizmus maga volt az ördög, USA bármikor megismételheti a 70-es években alkalmazott módszereket Dél-Amerikában (sic!). És ezt ebben az országban? Egy egyetemen? A közönség meg mély egyetértéssel bólogat! Ennél mégiscsak többet várhattam el a helyiektől. És ha még ez lett volna az első eset! De nem, a harmadik volt! (eszembe jutott, hogy még egy civil szervezet rendezvényén is ez volt, ahol a harmadik világ gondjaira próbálták felhívni az ifjú egyetemisták figyelmét és vitára inspirálni a hallgatóságot.
De hiszen ezek, az én fogalmai szerint nem viták, hanem egymást követő szónoklatok, ahol a hallgatóságot mindenáron az én igazamról akarom meggyőzni, és csak ha kedvem szottyan, akkor reflektálok. Abszolút nincsen pozitív hozadéka ezeknek a vitáknak. És egy-egy demagógabb monológnál szeretnél felpattanni és tiltakozni, hogy ez így egy kőkemény csúsztatás, de nincs rá mód. Az open flournál a közönségnek is megadatik a lehetőség, hogy hozzászóljon, de ha visszatérsz az előző beszédre, reflektálsz az elhangzottakra, érvelni próbálsz amellett, hogy ez a kinyilvánítás miért nem állja meg a helyét, akkor, mint bárány az új kapura, hiszen at várják, hogy úgy, ahogy a többiek, te is vágj bele a saját a demagóg beszédbe. Ezen én teljesen kivagyok. Ilyen téren nálunk, egyelőre jobban állunk. Hol van az a jó kis kolis vitakultúra, ahol nyolcszázszor is végig gondolod mielőtt szót kérsz, mert okos emberek vesznek körül, akik ugranak, ha nem vagy alapos, precíz avagy csúsztatni próbálsz, itt úgy tűnik, mintha észre se vennék vagy már hozzá szoktak? Itt mindenki a tutit mondja, itt mindenki szónokol, mintha Róma lenne. Hol vannak a kérdések, hol az építő jelleg? Ennyire felesleges lenne? Ennyire minden lenyelnek a fülükön, ennyire nem tudják a csíziót, vagy ennyire flegmák?
Hugo Chavez, mint pozitív hős, felszabadító, egy jobb világot építő… Mi lesz Venezuellából, amikor már nem lesz olaja? Hát, nem a klasszikus latin-amerikai szindrómában függ-e, amikor a gazdasága egy nyersanyagtól függ? Hányszor fog ez még megismétlődni ez a történet a térség országaival?
Persze, hogy kiakadtam ezen. Nehezen bírom a demagógiát. A napom ettől függetlenül, a tegnapi megkoronázatlan változata. Ma palacsintázásra is sor került. És mennyire jó az itteni túró! Cottage cheese néven fut, és egy az egyben olyan, mint a litvánok graudaunais biezpienas, szép darabos és lekvárral a legtutibb.
A spanyol órával kapcsolatban, továbbra is fenntartom a teljes hírzárlatot, én még reménykedem egy pozitív irányú változásban.
Ma este voltam az ominózus másodikon, amikor számomra, legalábbis mikro szinten betelt a pohár. A szocialisták diákszervezete rendezett ma egy Latin-Amerika vitát, meghívott előadóval – mindez ne jelentse számotokra politikai elkötelezettségemet, egész egyszerűen arra járok el, ami érdekel pártállástól függetlenül. A kötött szabályokból adódóan hihetetlen mint engedhetett meg magának az előadó. Az Egyesült Államok és a neoliberalizmus maga volt az ördög, USA bármikor megismételheti a 70-es években alkalmazott módszereket Dél-Amerikában (sic!). És ezt ebben az országban? Egy egyetemen? A közönség meg mély egyetértéssel bólogat! Ennél mégiscsak többet várhattam el a helyiektől. És ha még ez lett volna az első eset! De nem, a harmadik volt! (eszembe jutott, hogy még egy civil szervezet rendezvényén is ez volt, ahol a harmadik világ gondjaira próbálták felhívni az ifjú egyetemisták figyelmét és vitára inspirálni a hallgatóságot.
De hiszen ezek, az én fogalmai szerint nem viták, hanem egymást követő szónoklatok, ahol a hallgatóságot mindenáron az én igazamról akarom meggyőzni, és csak ha kedvem szottyan, akkor reflektálok. Abszolút nincsen pozitív hozadéka ezeknek a vitáknak. És egy-egy demagógabb monológnál szeretnél felpattanni és tiltakozni, hogy ez így egy kőkemény csúsztatás, de nincs rá mód. Az open flournál a közönségnek is megadatik a lehetőség, hogy hozzászóljon, de ha visszatérsz az előző beszédre, reflektálsz az elhangzottakra, érvelni próbálsz amellett, hogy ez a kinyilvánítás miért nem állja meg a helyét, akkor, mint bárány az új kapura, hiszen at várják, hogy úgy, ahogy a többiek, te is vágj bele a saját a demagóg beszédbe. Ezen én teljesen kivagyok. Ilyen téren nálunk, egyelőre jobban állunk. Hol van az a jó kis kolis vitakultúra, ahol nyolcszázszor is végig gondolod mielőtt szót kérsz, mert okos emberek vesznek körül, akik ugranak, ha nem vagy alapos, precíz avagy csúsztatni próbálsz, itt úgy tűnik, mintha észre se vennék vagy már hozzá szoktak? Itt mindenki a tutit mondja, itt mindenki szónokol, mintha Róma lenne. Hol vannak a kérdések, hol az építő jelleg? Ennyire felesleges lenne? Ennyire minden lenyelnek a fülükön, ennyire nem tudják a csíziót, vagy ennyire flegmák?
Hugo Chavez, mint pozitív hős, felszabadító, egy jobb világot építő… Mi lesz Venezuellából, amikor már nem lesz olaja? Hát, nem a klasszikus latin-amerikai szindrómában függ-e, amikor a gazdasága egy nyersanyagtól függ? Hányszor fog ez még megismétlődni ez a történet a térség országaival?
Persze, hogy kiakadtam ezen. Nehezen bírom a demagógiát. A napom ettől függetlenül, a tegnapi megkoronázatlan változata. Ma palacsintázásra is sor került. És mennyire jó az itteni túró! Cottage cheese néven fut, és egy az egyben olyan, mint a litvánok graudaunais biezpienas, szép darabos és lekvárral a legtutibb.
A spanyol órával kapcsolatban, továbbra is fenntartom a teljes hírzárlatot, én még reménykedem egy pozitív irányú változásban.
10/03/2006
Nolblog és a csodák
Egy barátom javaslatára költöztettem át a blogom a Nolblogba és nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg is lesz az eredménye (így most párhuzamosan két helyen fut a történet).
A költözést követő első nap azt a tanulságot vonhattam le, hogy mennyire dominálhat az aznapi bejegyzés címe, mivel az Amnesty International cím alatt futó bejegyzésre két blogdigger is felfigyelt, míg a többi olvasatlan maradt. Nos, aligha azt kapták, amire ők vágytak. Egy nappal később viszont rá bukkant egy magyar egyetemi hallgató Aberdeenből! Így a legújabb információk birtokában hárman vagyunk itt magyarok (többen is, csak azok azért nem érnek, mert a város különböző részein, vagy ebben a megyében dolgoznak, és a „munkás osztályt” mégse illik egybemosni az egyetemistákkal… magyar közösség, ahol pedig egybe lehetne mosni, egyelőre nem létezik), lassan már hasonlítunk az Weores féle állapotra, már csak a cseresznyefa hiányzik.
Ezért megérte átköltözni.
A költözést követő első nap azt a tanulságot vonhattam le, hogy mennyire dominálhat az aznapi bejegyzés címe, mivel az Amnesty International cím alatt futó bejegyzésre két blogdigger is felfigyelt, míg a többi olvasatlan maradt. Nos, aligha azt kapták, amire ők vágytak. Egy nappal később viszont rá bukkant egy magyar egyetemi hallgató Aberdeenből! Így a legújabb információk birtokában hárman vagyunk itt magyarok (többen is, csak azok azért nem érnek, mert a város különböző részein, vagy ebben a megyében dolgoznak, és a „munkás osztályt” mégse illik egybemosni az egyetemistákkal… magyar közösség, ahol pedig egybe lehetne mosni, egyelőre nem létezik), lassan már hasonlítunk az Weores féle állapotra, már csak a cseresznyefa hiányzik.
Ezért megérte átköltözni.
Első nap munkában
Midőn reggel ébredeztem, aligha képzelhettem, hogy a kint szakadó esővel köszöntő nap, ily csodásra sikeredjék. A reggelit követően akadtam rá egy nekem címzett levélre. Váratlan gyorsasággal ellenőrzött le a skót rendőrség glasgow-i központja, így ma kézhez is vettem, a magyar fogalmak szerint leginkább az erkölcsi bizonyítványhoz hasonló okiratot. Ez volt a munkakezdés záloga.
Bár a munkahelyemnek is kiküldték az okirat másik példányát, én siettem betérni, még az első órám előtt, hogy főnökömmel közöljem az örömteli hírt. Persze, ő még nem kapta kézhez a saját példányát, így az enyémet másolta le bizonyítékként, hogy alkalmazható vagyok. - Mikor kezd? – így ő. – Akár már ma – feleltem. Így ma négy órakor vártak a legújabb munkahelyemen. De a részletekről egy kicsit később. Maradjunk szigorúan az időrendiségnél.
A nemzetközi kapcsolatok órám előtt még pont volt annyi szabadidőm, és még üres gép is akadt(!), hogy vessek egy pillantást a leveleimre. Nehezen hittem el, amit a monitoron látok. Idegen ember kommentálta a blogomat. Ki lehet az? Megnyitom a levelet, és lám egy honfitárs hallgató Aberdeenből!!! Az órát követően ismét gép közelbe kerültem, addigra kiderült, hogy két háztömbnyivel arrébb lakik tőlem. Két hét alatt sikerült teljes mértékben elkerülnünk egymást, pedig napjában legalább kétszer elmentem az ominózus ház bejárata előtt.
Ma ismét úgy éreztem, hogy nagyon jó helyre kerültem. Három remek órám volt. A nemzetközi kapcsolatokon, a mai napon – összesen két óra alatt – befejeztük a kolonializmus történetét. A teljességre való törekvés, és az elmélyedésre való lehetőség abszolút nem lehetséges ilyen időintervallumba, de hát nem is ez a lényeg. Mindkét óra lebilincselő volt! Érdekes, és bár felszínes, folyamatosan be tudott csempészni a tanár új megközelítéseket, addig nem ismert nézőpontokat. Otthon, véleményem szerint ezt rontják el. A teljességre törekednek, mindent be akarnak tömni az ember fejébe, így hatalmas lexikai tudást adagolnak beléje, miközben az esetek többségében a tanár nézőpontján kívül másra nem igen futja. De itt egy témán belül a nézőpontokról volt szó. Míg otthon rengeteg órára - szabdalt órarend mellett - ide-oda rohangálsz, a nap végére elfáradsz, és nem igazán jut időd egy-két könyvnél többe elmélyedned, addig itt pont az olvasáson az önművelésen van a hangsúly. Rengeteg időd marad olvasni, és ajánlott irodalom akad bőven. Egy-egy érdekes előadás után egyenesen kívánkozol belevetni magad az olvasmányokba. Lehet, hogy a bologna-i rendszer sok kívánni valót hagy maga után, de igen is nagyon jó dolgokat lehet belőle kihozni, ha meglátjuk benne a lehetőséget és nem a régi rendszert akarjuk egy az egybe átültetni rá.
Az antropológia régi érzéseket bizseregtetett meg bennem. Mintha hirtelen újra terepen lettem volna, hirtelen megint elkezdtek mardosni a klasszikus antropológusi dilemmák. Átfutottak fejemben, Malinowski, Geertz, Leach, Boas, Mauss irományai. Elfogott a bizsergés. Némelyikük szóba is került. Kicsit úgy éreztem magamat, mintha időutazáson lennék. Ott ülnénk, mindazokon az interjúkon, amit különböző terepeken készítettem… nem is találok szavakat, amivel leírhatnám ezt az újra terepen lévő érzést.
Latin-Amerika szöveg és vizuális kontextusa óra, pedig utolérhetetlen. A latin-amerikai professzor jó. Egész egyszerűen arról van szó, hogy jó. Szimplán élvezhető órákat tart, ennél többet nem nyújt, de vágyhat ennél többre egy egyetemista?
Az órák után várt rám a munka. Egy kis testgyakorlat, egy csésze tea, egy szendvics szünet otthon, s után tova. A munkában, az első egy óra adminisztrációs dolgokkal telt. A kollégiumi menzán lettem végül tálaló. A munkaköri leírásomat power pointos prezentáció segítségével adták elő és még szervezet diagramm is volt benne! Mintha ismét közgazdászok közé kerültem volna, akik – enyhe túlzással élve – nem tudnak meglenni power point és szervezet diagramm nélkül (bocs).
A munka gyorsan pörgött, így a munkaidő egy szemrebbenésre véget ért. Szert tettem két indián tetoválásra is. Az eset úgy történt, hogy ahol a forró tálak vannak az ételekkel, azok fölött végig húzódik egy fém rúd, amelyhez a világítás van rögzítve. Magas termetemnél fogva engem ez rendkívül zavar, amikor a meleg tálakat kell kicserélni, így először a jobb, majd a bal kezemet égettem meg a bicemszemnél. Így most két szép csíkkal gazdagabb a kezem. Fájni nem fáj, de jól néz ki :p.
A csapat többnyire másodéves diákokból áll és remek a légkör. Munka után megehettük a maradékot, és egy jót beszélgettünk. Elvileg a sütit és a tortát meg kell semmisítenünk, nekünk az nem jár. Viszont azok, akiknek ez lenne a feladatuk eldugták és nekünk is jutott. Micsoda répatorta volt! Mellesleg ők voltak az első skót diákok, akikkel találkoztam, eddig csak írekhez és angolokhoz volt szerencsém. Érdekes, mert volt közöttük olyan, aki messzi északi szigetekről jött, és egyáltalán nincs skót akcentusa. A munkát és a kollégáimat is bírom, jobb munkahelyre aligha vágyom.
A legérdekesebb a főnök volt. Nagyon kedves, megértő, mosolygós volt az eligazításnál, de amikor elindult a munka, hirtelen komollyá vált, amolyan tecseri vaslédivé. Ez velem szemben semmilyen változást nem jelentet. De különös volt, ahogy egy nagymamásan kedves ember, különböző élethelyzetekben mivé alakul át. Addig egy volt közülünk, a munka elkezdtével viszont egy másik szintre emelkedett. A jelenség volt különös, emberileg semmi negatív nem volt ebben, még ha így is hangzik. A briteknél ez is másképp van.
A legjobb az, amikor egy hőmérővel x időnként lemérik az étel és a szószok hőmérsékletét és feljegyzik egy adatlapra, mint ahogy az a takarítók szokták a közösségi terek x óránkénti takarításánál.
Az első félórában sikerült folyamatosan félreértenem a főszakácsot, de a végére már elsajátítottam gondolatainak olvasását és már rá se kellet néznem, hogy tudjam, mikor van mellette a helyem.
Ez a nap egyszerűen fantasztikus volt, mintha valaki gondolt volna rám. Elmentem a boltba, és az összes zöldség fél áron volt kapható! Kéthét után ennek az akciónak és a munkakezdés tényének köszönhetően végre uborkához és paradicsomhoz jutottam! Tudom, otthoni fejjel nem tűnik olyan nagy számnak, de 5 kg krumplihoz jutni 350 Ft-ért, és egy kiló hagymához 200 Ft-ért errefelé igen is nagyszó. Nem is beszélve a 350Ft/kg paradicsomról, ami nagyon nagy ritkaságnak tűnik errefelé.
Aludtam egyet Alejandro Jodorowsky-ra és meg kell állapítanom, hogy tulajdonképpen nem is annyira brutál. Semmivel sem durvább, mint a Kill Bill. Sőt a Santa Sangre ismeretében, a Kill Bill forgatókönyvírója akár ebből is inspirálódhatott volna. Leszámítva Alejandro nyers jeleneteit, azért a két film, teljesen más dimenziókban fut.
Bár a munkahelyemnek is kiküldték az okirat másik példányát, én siettem betérni, még az első órám előtt, hogy főnökömmel közöljem az örömteli hírt. Persze, ő még nem kapta kézhez a saját példányát, így az enyémet másolta le bizonyítékként, hogy alkalmazható vagyok. - Mikor kezd? – így ő. – Akár már ma – feleltem. Így ma négy órakor vártak a legújabb munkahelyemen. De a részletekről egy kicsit később. Maradjunk szigorúan az időrendiségnél.
A nemzetközi kapcsolatok órám előtt még pont volt annyi szabadidőm, és még üres gép is akadt(!), hogy vessek egy pillantást a leveleimre. Nehezen hittem el, amit a monitoron látok. Idegen ember kommentálta a blogomat. Ki lehet az? Megnyitom a levelet, és lám egy honfitárs hallgató Aberdeenből!!! Az órát követően ismét gép közelbe kerültem, addigra kiderült, hogy két háztömbnyivel arrébb lakik tőlem. Két hét alatt sikerült teljes mértékben elkerülnünk egymást, pedig napjában legalább kétszer elmentem az ominózus ház bejárata előtt.
Ma ismét úgy éreztem, hogy nagyon jó helyre kerültem. Három remek órám volt. A nemzetközi kapcsolatokon, a mai napon – összesen két óra alatt – befejeztük a kolonializmus történetét. A teljességre való törekvés, és az elmélyedésre való lehetőség abszolút nem lehetséges ilyen időintervallumba, de hát nem is ez a lényeg. Mindkét óra lebilincselő volt! Érdekes, és bár felszínes, folyamatosan be tudott csempészni a tanár új megközelítéseket, addig nem ismert nézőpontokat. Otthon, véleményem szerint ezt rontják el. A teljességre törekednek, mindent be akarnak tömni az ember fejébe, így hatalmas lexikai tudást adagolnak beléje, miközben az esetek többségében a tanár nézőpontján kívül másra nem igen futja. De itt egy témán belül a nézőpontokról volt szó. Míg otthon rengeteg órára - szabdalt órarend mellett - ide-oda rohangálsz, a nap végére elfáradsz, és nem igazán jut időd egy-két könyvnél többe elmélyedned, addig itt pont az olvasáson az önművelésen van a hangsúly. Rengeteg időd marad olvasni, és ajánlott irodalom akad bőven. Egy-egy érdekes előadás után egyenesen kívánkozol belevetni magad az olvasmányokba. Lehet, hogy a bologna-i rendszer sok kívánni valót hagy maga után, de igen is nagyon jó dolgokat lehet belőle kihozni, ha meglátjuk benne a lehetőséget és nem a régi rendszert akarjuk egy az egybe átültetni rá.
Az antropológia régi érzéseket bizseregtetett meg bennem. Mintha hirtelen újra terepen lettem volna, hirtelen megint elkezdtek mardosni a klasszikus antropológusi dilemmák. Átfutottak fejemben, Malinowski, Geertz, Leach, Boas, Mauss irományai. Elfogott a bizsergés. Némelyikük szóba is került. Kicsit úgy éreztem magamat, mintha időutazáson lennék. Ott ülnénk, mindazokon az interjúkon, amit különböző terepeken készítettem… nem is találok szavakat, amivel leírhatnám ezt az újra terepen lévő érzést.
Latin-Amerika szöveg és vizuális kontextusa óra, pedig utolérhetetlen. A latin-amerikai professzor jó. Egész egyszerűen arról van szó, hogy jó. Szimplán élvezhető órákat tart, ennél többet nem nyújt, de vágyhat ennél többre egy egyetemista?
Az órák után várt rám a munka. Egy kis testgyakorlat, egy csésze tea, egy szendvics szünet otthon, s után tova. A munkában, az első egy óra adminisztrációs dolgokkal telt. A kollégiumi menzán lettem végül tálaló. A munkaköri leírásomat power pointos prezentáció segítségével adták elő és még szervezet diagramm is volt benne! Mintha ismét közgazdászok közé kerültem volna, akik – enyhe túlzással élve – nem tudnak meglenni power point és szervezet diagramm nélkül (bocs).
A munka gyorsan pörgött, így a munkaidő egy szemrebbenésre véget ért. Szert tettem két indián tetoválásra is. Az eset úgy történt, hogy ahol a forró tálak vannak az ételekkel, azok fölött végig húzódik egy fém rúd, amelyhez a világítás van rögzítve. Magas termetemnél fogva engem ez rendkívül zavar, amikor a meleg tálakat kell kicserélni, így először a jobb, majd a bal kezemet égettem meg a bicemszemnél. Így most két szép csíkkal gazdagabb a kezem. Fájni nem fáj, de jól néz ki :p.
A csapat többnyire másodéves diákokból áll és remek a légkör. Munka után megehettük a maradékot, és egy jót beszélgettünk. Elvileg a sütit és a tortát meg kell semmisítenünk, nekünk az nem jár. Viszont azok, akiknek ez lenne a feladatuk eldugták és nekünk is jutott. Micsoda répatorta volt! Mellesleg ők voltak az első skót diákok, akikkel találkoztam, eddig csak írekhez és angolokhoz volt szerencsém. Érdekes, mert volt közöttük olyan, aki messzi északi szigetekről jött, és egyáltalán nincs skót akcentusa. A munkát és a kollégáimat is bírom, jobb munkahelyre aligha vágyom.
A legérdekesebb a főnök volt. Nagyon kedves, megértő, mosolygós volt az eligazításnál, de amikor elindult a munka, hirtelen komollyá vált, amolyan tecseri vaslédivé. Ez velem szemben semmilyen változást nem jelentet. De különös volt, ahogy egy nagymamásan kedves ember, különböző élethelyzetekben mivé alakul át. Addig egy volt közülünk, a munka elkezdtével viszont egy másik szintre emelkedett. A jelenség volt különös, emberileg semmi negatív nem volt ebben, még ha így is hangzik. A briteknél ez is másképp van.
A legjobb az, amikor egy hőmérővel x időnként lemérik az étel és a szószok hőmérsékletét és feljegyzik egy adatlapra, mint ahogy az a takarítók szokták a közösségi terek x óránkénti takarításánál.
Az első félórában sikerült folyamatosan félreértenem a főszakácsot, de a végére már elsajátítottam gondolatainak olvasását és már rá se kellet néznem, hogy tudjam, mikor van mellette a helyem.
Ez a nap egyszerűen fantasztikus volt, mintha valaki gondolt volna rám. Elmentem a boltba, és az összes zöldség fél áron volt kapható! Kéthét után ennek az akciónak és a munkakezdés tényének köszönhetően végre uborkához és paradicsomhoz jutottam! Tudom, otthoni fejjel nem tűnik olyan nagy számnak, de 5 kg krumplihoz jutni 350 Ft-ért, és egy kiló hagymához 200 Ft-ért errefelé igen is nagyszó. Nem is beszélve a 350Ft/kg paradicsomról, ami nagyon nagy ritkaságnak tűnik errefelé.
Aludtam egyet Alejandro Jodorowsky-ra és meg kell állapítanom, hogy tulajdonképpen nem is annyira brutál. Semmivel sem durvább, mint a Kill Bill. Sőt a Santa Sangre ismeretében, a Kill Bill forgatókönyvírója akár ebből is inspirálódhatott volna. Leszámítva Alejandro nyers jeleneteit, azért a két film, teljesen más dimenziókban fut.
10/02/2006
Calabobos – light shower
Avagy, ahogy egyik távoli spanyol ismerősünk mondta – rain for stupid people. Reggel, amint az egyetemre igyekeztem az eső cseppek lebegtek a légben. Szitált az eső. Jól esett, mert olyan érzés fogott el, mintha valaki gondolt volna rám. Valaki gondoskodott arról, hogy még egyszer megfürözdhessem az arcomat. Felfrissüljek, felébredjek ebből a mai nagyon nehezemre eső kelésből. Nagyon kedves ám ez az eső, akármennyire is tűnjék számotokra kellemetlennek. Nem több ez, mint lágy reggeli simogatás a hajnal részéről.
A nemzetközi kapcsolatok órám nagyon érdekes volt. A kolonializmus e hétnek a témája. Így, hogy a hétvégén a másik szakom miatt kénytelen voltam elmélyedni – azért megjegyezném, mindezt igen nagy élvezettel tettem – a spanyol gyarmatosításban különösen érdekes volt összehasonlítani, a különböző hozzáállásokat és politikai, adminisztratív eszközöket, amit a nagyhatalmak alkalmaztak. A gyarmatok funkcióiról már nem is beszélve. Holnap következik a folytatás.
Az órát, egy francia tartja, aki nagy örömmel számolt be arról, hogy a franciák már 1914-ben elvesztették a nagyhatalmi státuszukat azzal, hogy a németek lerohanták őket. Ami a második világháborút követő gyarmati háborúkig tartó periódust illeti, az nem más, mint egy hosszú agónia. Nos, egy francia megengedheti magának, hogy ilyet mondjon. Milyen kifinomult egy világban élünk…
A spanyol órámról nem szeretnék írni, mert vagy jót, vagy semmit. Egész egyszerűen arról van szó, hogy mind a csoport, mint a tanárnő nagy kevésbé szimpatikus. A csoport televan másodéven maradtakkal, ami errefelé sokkal inkább ritkaszámba megy, mint a mi kis hazánkban. Remélem csak az első benyomásom ilyen és idővel változik a helyzet. A jó dolgokhoz idő kell, legalábbis ezzel a semmitmondó sablonnal próbálom nyugtatgatni a lelkivilágomat. Végül is ha kell, önállóan is meg tudok és fogok tanulni spanyolul. Ha megy ez itt az angollal, és ment annak idején az orosszal, akkor a spanyollal miért ne menne?
A könyvtárban zéró tolerancia van, ahogy azt egy lakótársam tapasztalhatta ma. Tegnap este tízig kellett volna vissza vinnie egy könyvet, és csak ma reggel nyitásra tette meg mindezt. Az egy fontos büntetést szemrebbenés nélkül hajtották be rajta.
Délelőtt meglepődtem, mert elég nagyszámban láttam gumicsizmás embereket. Igaz egész nap esett. A kutyát sétáltató embereknél még logikusnak is tűnt, de egyetemre mégse mennék gumicsizmával… és abban lenni egész nap. Elképzelem magam elé ugyanezt egy esősebb nap Budapesten…
Bár nap végére már magam is Gumicsizmába kívánkoztam, hiszen az egyik cipőm beázott, de akkor mindösszesen 30 perc választott el meleg zugomtól, így nem lett akkora károm az egészből. És van még néhány pár cipőm, ha esetleg holnapig nem óhajt megszáradni eme pár cipőm.
A britek végtelenül körültekintőek. A könyvtárban ki volt nyitva két ablak. Az ablak száraihoz vörös póznát raktak, nehogy még véletlenül is belefuss. A „vigyázat, nedves padló! Csúszik”- táblán nem lepődök meg, mert ez otthon is elterjedőben van. De ez a póznázás. Igaz, a britek e téren nagyon előrébb vannak. Minden épület akadálymentes, mindegyik gépen van speciális szoftver a gyengén látóknak, és mindegyik gépteremben van egy olyan gép, ami a különböző fogyatékossággal élők számára alkalmas. Állítható asztal magasság, siketeknek, világtalanoknak alkalmas szoftver és hardver.
Amióta itt vagyok, másról sem szól a helyi sajtó, mint az egészségügy problémáiról és annak szükséges reformjairól. Kivétel, amikor a különböző pártok kongresszusairól adnak számot (múlt héten a Munkáspárt, e héten pedig a Konzervatívok vannak napirenden). A cikkek alapján tényleg úgy tűnik, hogy alapvető problémákkal szembesülnek, de amikor az utcán jársz és a sokadik elektromos tolókocsit látod elgondolkodsz, hogy azért itt mégis csak elég magas a színvonal. Persze egyik tulajdonoshoz se mentem oda, aki ilyen székkel bírt, hogy most ezt a biztosítója vagy az állam fizette, esetleg hitelt vett fel rá. Bár a személyek, mind idős emberek voltak, akik nem úgy tűntek, hogy ezt a nyugdíjukból megengedhetik vagy olyan biztosítóra futotta volna nekik, amelyik ezeket a költségeket állják. Ám, az is megeshet, hogy egy ilyen jól szuperált több ezer fontos járgányra, évekig kell várni. Mert nem egyszerű villany meghajtásos tolókocsit kell elképzelnetek. Hanem inkább, egy tengerparti mopedet. Három kerékkel, kormányozható első, és elektromos meghajtású kerekekkel. Ahol az ember, úgy tűnik nagyon kellemesen elücsörészik. Úgy tűnik, az 5 km/h sebesség határt nem is igazán lehet vele átlépni, bár ennek ellenére egy nagyon tuti kis járgánynak tűnik.
Péntek délután szert tettem arra az egyetemi papírra, amely a bankszámlához szükséges. Így ma ismét bankokat jártam, a fejleményekről, majd hamarosan beszámolok.
Film: Alejandro Jodorowsky – Santa Sagre, az első hatvan percben szép párhuzamok a latin-amerikai történelemmel és identitás kérdésekkel. Majd a film második felére átmegy egy brutális sorozatgyilkos történetébe. A filmben végig vannak brutál jelenetek, így csak erős idegzetűeknek. Amikor nézed a filmjeit elgondolkozol, ahhoz, hogy ilyet tudj alkotni, nem kell e valóban egy kicsit pszihopatának lenni ehhez. A szépből valóban ennyire nehéz mélyen megérintő filmet csinálni, és a brutálisból ennyire könnyű? Szerintem nem ennyire egyszerű a kérdés, de az érthető, hogy Jodorowsky miért annyira kevésbé kedvelt figura a filmklubokban, bár szerintem a filmtörténeti szerepe megkérdőjelezhetetlen és ott a helye a többi nagy között.
Ha pedig interjút nézel róla, akkor egy kedves jó humorú öreg úr képe jön át.
Amennyiben valamelyikkőtök birtokában van annak, hogy a főszerepeket miért a fia vagy az unokája játssza mindig, akkor kérlek osszátok ezt meg velem.
A nemzetközi kapcsolatok órám nagyon érdekes volt. A kolonializmus e hétnek a témája. Így, hogy a hétvégén a másik szakom miatt kénytelen voltam elmélyedni – azért megjegyezném, mindezt igen nagy élvezettel tettem – a spanyol gyarmatosításban különösen érdekes volt összehasonlítani, a különböző hozzáállásokat és politikai, adminisztratív eszközöket, amit a nagyhatalmak alkalmaztak. A gyarmatok funkcióiról már nem is beszélve. Holnap következik a folytatás.
Az órát, egy francia tartja, aki nagy örömmel számolt be arról, hogy a franciák már 1914-ben elvesztették a nagyhatalmi státuszukat azzal, hogy a németek lerohanták őket. Ami a második világháborút követő gyarmati háborúkig tartó periódust illeti, az nem más, mint egy hosszú agónia. Nos, egy francia megengedheti magának, hogy ilyet mondjon. Milyen kifinomult egy világban élünk…
A spanyol órámról nem szeretnék írni, mert vagy jót, vagy semmit. Egész egyszerűen arról van szó, hogy mind a csoport, mint a tanárnő nagy kevésbé szimpatikus. A csoport televan másodéven maradtakkal, ami errefelé sokkal inkább ritkaszámba megy, mint a mi kis hazánkban. Remélem csak az első benyomásom ilyen és idővel változik a helyzet. A jó dolgokhoz idő kell, legalábbis ezzel a semmitmondó sablonnal próbálom nyugtatgatni a lelkivilágomat. Végül is ha kell, önállóan is meg tudok és fogok tanulni spanyolul. Ha megy ez itt az angollal, és ment annak idején az orosszal, akkor a spanyollal miért ne menne?
A könyvtárban zéró tolerancia van, ahogy azt egy lakótársam tapasztalhatta ma. Tegnap este tízig kellett volna vissza vinnie egy könyvet, és csak ma reggel nyitásra tette meg mindezt. Az egy fontos büntetést szemrebbenés nélkül hajtották be rajta.
Délelőtt meglepődtem, mert elég nagyszámban láttam gumicsizmás embereket. Igaz egész nap esett. A kutyát sétáltató embereknél még logikusnak is tűnt, de egyetemre mégse mennék gumicsizmával… és abban lenni egész nap. Elképzelem magam elé ugyanezt egy esősebb nap Budapesten…
Bár nap végére már magam is Gumicsizmába kívánkoztam, hiszen az egyik cipőm beázott, de akkor mindösszesen 30 perc választott el meleg zugomtól, így nem lett akkora károm az egészből. És van még néhány pár cipőm, ha esetleg holnapig nem óhajt megszáradni eme pár cipőm.
A britek végtelenül körültekintőek. A könyvtárban ki volt nyitva két ablak. Az ablak száraihoz vörös póznát raktak, nehogy még véletlenül is belefuss. A „vigyázat, nedves padló! Csúszik”- táblán nem lepődök meg, mert ez otthon is elterjedőben van. De ez a póznázás. Igaz, a britek e téren nagyon előrébb vannak. Minden épület akadálymentes, mindegyik gépen van speciális szoftver a gyengén látóknak, és mindegyik gépteremben van egy olyan gép, ami a különböző fogyatékossággal élők számára alkalmas. Állítható asztal magasság, siketeknek, világtalanoknak alkalmas szoftver és hardver.
Amióta itt vagyok, másról sem szól a helyi sajtó, mint az egészségügy problémáiról és annak szükséges reformjairól. Kivétel, amikor a különböző pártok kongresszusairól adnak számot (múlt héten a Munkáspárt, e héten pedig a Konzervatívok vannak napirenden). A cikkek alapján tényleg úgy tűnik, hogy alapvető problémákkal szembesülnek, de amikor az utcán jársz és a sokadik elektromos tolókocsit látod elgondolkodsz, hogy azért itt mégis csak elég magas a színvonal. Persze egyik tulajdonoshoz se mentem oda, aki ilyen székkel bírt, hogy most ezt a biztosítója vagy az állam fizette, esetleg hitelt vett fel rá. Bár a személyek, mind idős emberek voltak, akik nem úgy tűntek, hogy ezt a nyugdíjukból megengedhetik vagy olyan biztosítóra futotta volna nekik, amelyik ezeket a költségeket állják. Ám, az is megeshet, hogy egy ilyen jól szuperált több ezer fontos járgányra, évekig kell várni. Mert nem egyszerű villany meghajtásos tolókocsit kell elképzelnetek. Hanem inkább, egy tengerparti mopedet. Három kerékkel, kormányozható első, és elektromos meghajtású kerekekkel. Ahol az ember, úgy tűnik nagyon kellemesen elücsörészik. Úgy tűnik, az 5 km/h sebesség határt nem is igazán lehet vele átlépni, bár ennek ellenére egy nagyon tuti kis járgánynak tűnik.
Péntek délután szert tettem arra az egyetemi papírra, amely a bankszámlához szükséges. Így ma ismét bankokat jártam, a fejleményekről, majd hamarosan beszámolok.
Film: Alejandro Jodorowsky – Santa Sagre, az első hatvan percben szép párhuzamok a latin-amerikai történelemmel és identitás kérdésekkel. Majd a film második felére átmegy egy brutális sorozatgyilkos történetébe. A filmben végig vannak brutál jelenetek, így csak erős idegzetűeknek. Amikor nézed a filmjeit elgondolkozol, ahhoz, hogy ilyet tudj alkotni, nem kell e valóban egy kicsit pszihopatának lenni ehhez. A szépből valóban ennyire nehéz mélyen megérintő filmet csinálni, és a brutálisból ennyire könnyű? Szerintem nem ennyire egyszerű a kérdés, de az érthető, hogy Jodorowsky miért annyira kevésbé kedvelt figura a filmklubokban, bár szerintem a filmtörténeti szerepe megkérdőjelezhetetlen és ott a helye a többi nagy között.
Ha pedig interjút nézel róla, akkor egy kedves jó humorú öreg úr képe jön át.
Amennyiben valamelyikkőtök birtokában van annak, hogy a főszerepeket miért a fia vagy az unokája játssza mindig, akkor kérlek osszátok ezt meg velem.
10/01/2006
Nyírfa tövében
A Don folyó partján, egy nyírfa tövében, egésznapos napsütésben, Kolumbusz naplóját és a maják történelmét olvasva.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
