Kedves zöld hely

„Kedves zöld hely”, ez lenne a nyersfordítása Glasgownak gaelicből. Tegnap Skócia legnagyobb városában jártam.

Aberdeen városa néha nagyon is tud Budapestet idéző lenni, amint a jeges, nem sózott utakon hajnali fél hat tájékában igyekszem a buszpályaudvarra, miközben a bőröndöm kerekei el-el akadnak a szanaszét heverő szeméthegyeken. Pedig ez még egy kis város.
A buszban legalább meleg van. Egyre inkább kezdem megkedvelni a fapados buszozást, különösen akkor, amikor az előzetes információkkal ellentétben még átszállni se kell Perthnél.
Glasgow vasárnap reggel féltízkor teljesen kihalt. Még a legnagyobb sétáló utcáján se lehet látni egy árva lelket sem. Tíz órakor kezdenek el szálingózni az első bámészkodók. Amint tizenegy órakor megnyitnak a boltok, úgy jelennek meg a karácsonyi vásárlás lázában égő ügyfél hullámok. Bár, ahogy eltekintünk a vásárlási lehetőségek tengerében ebben a városban, a vásárlási láz, a kacatokra vadászó tömegek valószínűleg mindennaposak, más különben nem élne meg ez a rengeteg bolt. A városismertető legelején, büszkén tudják maguknak a glasgowiak a világ hetedik legdrágább bérleti díjával büszkélkedő bevásárló utcáját a Buchanan street-et. De nem ékszer üzletek találhatóak itt, és nem is a felső tízezer márkáinak boltjai. A középosztálynak szólnak ők, hatalmas éves forgalommal. Itt bevásárolni valóban érdemes, a Buchanan Street, Sauchiehall Street, Argyle Street háromszögében.
Számomra ez aggasztónak tűnt, én nem vásárolni jöttem. Glasgow túl nagy ahhoz, hogy vásárláson, focin, koncerteken és bulizáson kívül ne lehessen mást csinálni. Pedig állítólag pont ez a három a legnagyobb erénye városnak és az első két órában már én is kezdek ennek hinni. De aztán felfedezem a várost a magam módján. A GoMA-t (Gallery of Modern Arts) nagyon élveztem és utána a Mackintosh épületeket is felfedeztem. Glasgow csúnyácskán szép. Még fel lehet fedezni itt-ott ipari múltjának maradványait, de mindemellett az építészete számos lenyűgöző elemet hordoz magában. Valamiféle megfoghatatlan harmóniában élnek együtt a viktoriánus épületek, az ipari funkcionáriusok és a modern üvegpaloták. Nincs ellentmondás, nincs harc, egységesen alkotnak városképet. Kelet Európában én erre még igazán jó példát nem láttam. Ebbe a városban mindenféle hangulatra lehet lelni, egy kis Amerika, egy kis Berlin, egy kis London, egy kis skót, egy kis kolonializmus.
És itt nem a régi bérházak vagy a régi köztisztviselői épületek a legpompásabbak, hanem a nagy múltú bankok, hajdani (XIX – XVIII sz.) központi épületei.

Glasgow Prestwick Int. Airport 30 mérföldes távolsága a várostól, pedig senkit ne riasszon vissza a fapados repüléstől. Az út vonattal 45 perc alatt kellemesen megtehető és a vonatjegy ára is csak két font, amit a vasútozás átlagos költségéhez viszonyítva különösnek olcsónak számít brit viszonylatban.
És igazából csak vonatozva érti meg az ember, hogy hatalmas épületekkel rendelkező, betondzsungellé vált Glasgow, hajdan miért is kapta a kedves zöld hely elnevezést.

Egy nap

Egy olyan alkalomról, amikor az ember egésznap csak sétál és közben ismét felfedezi az őt körülvevő szépet.

Lassan indult a reggel, sőt nem is indul el igazán. Miután sikerült először kinyitnom a szemem, még bő egy óra telt el heverészéssel az ágyban. Játszottam a gondolataimmal, mint egy gyermek. De az éhség parancsa szólt, és a rántotta engedelmesen elkészült. A nap akkor kezdődött, amikor megpróbáltam kinyitni a bejárati ajtót – épp távozni készültem -, de valami az útjában volt. Egy csomag hevert ott magatehetetlenül, a nevemre címezve. Úgy látszik először sikerült olyan mélyen aludnom, hogy nem hallottam a postás kopogását. Pedig minden reggel úgy szoktam őt várni! Reggelenként mindig hozzá igazodom, és többnyire sikerül csak azután elindulnom itthonról, miután ő tisztelet körét tette nálunk. Persze nekem csak ritkán hoz valamit, de ha hoz, akkor valami nagyon örömtelit. Mindegyik ilyen alkalmat úgy élem meg, mint egy karácsonyt, egy hatalmas régóta vágyott ajándékkal, ami után valahol legbelül vágyom, de annyira mélyen magamban, hogy még magam se tudok róla, így a hatalmas meglepetések rendre nem maradnak el. Mióta itt lakom megváltozott az életem, mivel azóta havonta egyszer van karácsonyom. Ha ez így folytatódik egy szűk éven belül, több meglepetés és öröm fog érni, mint egész eddigi életem során. Pedig ma már nem is vártam a postást. A feladó ráadásul mintha csak most cselekedett volna, rögtön miután reggeli gondolataimat elolvasta. Teasütemény, szaloncukor – amiről már azt hittem, hogy idén teljesen kimarad az életemből – és egy olyan tea, ami kizárólagos monopólium joggal rendelkezik a karácsonyi hangulatot illetően életemben. Én már ekkor a magasban szárnyaltam, de kiderült ez még csak a kezdet. Megnyitottam az Emiles postafiókom, és sűrű felkiáltó jelek közt szólt hozzám egy másik barátom. Megtalálta a tavaly januári (rendben ez idén volt, de már csak napok kérdése) legkedvesebb közös számunkat, ami csak egy hónapig tartott, mert utána szőrén-szálán eltűnt a netről, letölthetetlenül, kinyomozhatatlanul. Pedig az alatt az egy hónap alatt mennyi kedves emléket tudtunk ráaggatni! A hivatkozás ott volt, meglehetet hallgatni, persze nekem nem volt fülhallgatóm, de már maga a tudat elég volt, hogy odabent teljes hangerővel felcsendüljék és lilás ködbe úsztassa napomat. A karácsonyérzés betetőződött.
A Seaton park mindezek után olyan volt, mintha meseországba járnék. A dér mindent belepett. A nap téliesen szikrázott és csiszolta sugarait a szökőkút jegén, amelyen először csak a hajszálrepedések futottak szét, mint a borsók a hátadon. Mintha hangban testesült volna meg, ahogy egyenként állnak fel a szőrszálak a macska hátán. Majd egy nagy reccsenés, és a feszültséget nem bíró jégdarabkák világukból kiugorva, a kúton kívül próbáltak jobb életre lelni, de a kövezeten csupán az elkerülhetetlen szétolvadásra találtak.
A pázsitot ma ezüstből készítették, a rózsák szirmait porcukorral hintették. A levelek ereit a dér úgy ékesítette, mint a legdrágább gyémántnyakékek a hölgyek halánték és keblek közti tájait. Megdermedtem, de nem a látványtól. A Szent Machar katedrálisban a pillanat szentségében skót dudák hangjai csendültek fel. Az ég végtelennek tűnt, még mindig volt hova, magasabbra.

Aberdeen, a hullámok városa, a szociális hullámoké. Nem jártam még elég más brit városban ahhoz, hogy biztosra vegyem máshol is így vannak e dolgok. Itt, ha megfelelően hosszú utcát választasz, végig járhatod a szociális hullámvasút minden lépcsőjét. Például a George Street külvárosi részében bokáig érő szemétben gázolsz, aztán ahogy egyre beljebb érsz, annál inkább változik a kép. Először a különböző mesterségek, iparosok műhelyei jelennek meg - borbély, cipész, szűcs -, majd a butikok. Bizony más hely ez a Britannia, itt a nagy bevásárlóközpontok látszólag még nem fojtották meg, tették kihalttá a bevásárló utcákat. Úgy tűnik ez a régies dolog itt még mindig életképes. Persze az utca belvárosi részét mi más zárná, mint egy bevásárlóközpont. A karácsonyi vásárlók tömegén, egyszerű átsiklani, itt senkivel se kell küzdeni. A kikötő környéke, még napjainkban is a legősibb szakma melegágya. Az út felújításokkal itt se állnak jobban, mint minálunk. A kikötő környékén keresztül vezető fő út, már akkor fel volt túrva, amikor én megérkeztem (szept. 16) és az elmúlt három hónap során csupán csak a fél útszakaszt sikerült nekik új útburkolattal ellátniuk, Pesten ehhez képest gyorsan dolgoznak. Moszkvába senki se jár európai útmérnökök közül? Ott egy este alatt megoldják, hogy egy háromszor három szélességű utat az éjszaka folyamán újraaszfaltozzanak. Valamit nagyon elronthatnak az oroszok, ha senki nem akar tőlük tanulni e téren. Ezen töprengve, a lányokat elhagyva, pont valami orosz városrészbe érkeztem. A szembejövők mind oroszul beszéltek, majd a lengyelek következtek. Amint a hegyoldalon kapaszkodtam felfelé, úgy szépültek a házak. Hajdanán ez egy úri környék lehetett. Nagyok voltak házak ablakai, előttük kis pázsitok, vagy kertek. De csak hajdanán volt ez jó környék, a fű gazos, nyíratlan. Itt-ott egy-két betört ablak tanúskodik a környék mostani értékéről. Új kocsikat se látni, mindegyik ütött-kopott kilencvenes, nyolcvanas évekből való. Persze az utcán tovább haladva a domboldalon feljebb kapaszkodva szépül a környék. Megjelentek az újabb automobilok, a gondozott kertek. A 250 számozás környékén, már aranykilincses ajtók sorakoztak, a gyep frissen nyírt, a ház előtt Mercedes-Benz parkolt, majd a hirtelen feltűnt pompa alább hagyott, újra középosztályos volt a hangulat. A sorházak fiatalodtak, stílusukból következtetve a kilencvenes évek elejéből valóak. Már-már egyhangú képben egyszer csak egy lakóház tűnt ki, körülötte szemét és kellemetlen hangulat, majd ismét visszatért a rend a sorházakkal. Lábam alatt hevert a kikötő és a távolban feltűnt a tenger. Ahogy kiértem a városból, mi másba ütközhettem volna, mint egy golf klubba? Így azt meg kellett kerülnöm, hogy ki tudjak menni a sziklás tengerpartra. Az út lefelé kanyarodott a dombról, épp egy lakóparkot hagytam el magam mellett. A domb tövében egy rekreációs park, gördeszka pályával, játszótérrel, nagy gyep mezőkkel és focipályával. A parkba belépve tábla figyelmeztet: „Golf praktizálása a park területén szigorúan tilos és büntetendő!” Persze a parkban néhány kutyás mellett, egy öregúr igyekezett tökéletesíteni ütési stílusát és lábai előtt egy halom golflabda hevert. A park ideális lett volna a maga kilátásával a tengerre, egyik sarkában egy leégett templom romjaival - melynek már csak a tűzfalai álltak, és egy kisebb temető ölelte körbe -, ha nem lebegte volna be valami förtelmes pöce szag. A távolban látszódtak valamiféle épületek és ahogy átértem a park túlsó, lakóövezettől legtávolabb eső részébe, gyanúm beigazolódott, szennyvíztisztító üzem található ott. Néha a briteknek is vannak ötleteik…
Az út hátra lévő része, már sziklás ormok között vezetett. Még soha nem jártam ezelőtt sziklás tengerparton, ahol a tenger, húsz méterrel alólad sziszeg. Leírhatatlan és egyben sajnos lefényképezhetetlen élmény. Pár lépésre a várostól, csak sziklák, tenger, a kerítéseket leszámítva érintetlen táj vett körül, feltűnt egy birkanyáj, és néhány mogorva tehén. De a nap már nyugodni készült, így már fordulhattam is vissza.

Recept

Egy dologról biztosan tudom, hogy a britek jól tudják elkészíteni bármilyen körülmény közepette, ez a Baked beans, azaz paradicsomszószban „sütött” – tulajdonképpen főt – fehér bab. Ez az étel egyszerűen istenítendő és én már nagyon rászoktam a munkahelyemen, ahol ez a vasárnapi reggeli szerves része. Holnap nincs munka, holnap utazom haza, így előre pótoltam, mert már most hiányzott, de csavartam rajta egyet. Tésztát főztem, a babot reszelt sajttal, egy kevés kakukkfűvel és bőséges oregánóval ízesítettem. Az eredmény? Levettem magam a lábamról. :) Számomra már a Cottage Cheeseből készült túrós csusza se volt semmi, de az utóbbi nyomába se ér az előbbinek.

Egy kis sikerélmény

A britek munka után betérnek a legközelebbi kocsmába egy korsó sörre vagy más szeszes italra. Ez nem csupán egy tankönyvi példa, hanem a valóság is. Nálunk a műszak végének közeledtével, mindig összegyűlik két-három főszakács a környékről, hogy együtt menjenek el egy pofa sörre. A konyhán a csapatunk eléggé nemzetközi (írek, skótok, angolok, franciák, németek, magyarok, svédek, ghánaiak, indiaiak, thaiföldiek és hong-kongiak), de közülünk egyedül a britek ugortak be munka után, legalább hetente egyszer a helyi kocsmába, azaz a kollégiumi város pincehelységébe, a Wateringholeba. Szerintem abból eredendően, hogy ez az utolsó tanítási hét, járnak most már minden este a kocsmába. Persze kiderült, hogy egy picit tévedtem.

Pasi van ugyan is a dologban. Az egyik munkatársnőmnek tetszik a csapos, és most, hogy valóban kevesebbet kell készülni az egyetemi órákra már rátudja venni a kolléganőit, hogy térjenek be egy pohár italra, hátha felfigyel rá a pult mögül felszolgáló fazon. Meg kell valljam, nekem egy kicsit fura, hogy 25 éves fejjel az ember még mindig itt tart, de talán az ilyeneket az ember ki se növi.
Tegnap először engem is elhívtak, amit teljes sikerként éltem meg. Embere válogatja, de nekem három hónap alatt még egyszer se sikerült kizárólag brit társasággal bár hova is mennem, vagy hosszabb ideig beszélgetést folytatnom. A britek ugyanis, az én tapasztalataim szerint, kevésbé szeretnek vegyülni a nemzetközi hallgatókkal.
Igen(!), brit angol három órán át :D és az első korsó sör után, még azt is sikerült elérnem, hogy kijavítsák az angolom. A britek ugyanis illetlenségnek tartják kijavítani a másikat, még akkor is, ha kérve kéred őket. Megérteni, megértik és a kiejtésed miatt meg nem fognak kotnyeleskedni, de ha senki soha nem javít ki, akkor sohase fogom megtanulni a brit pronunciation-t. Ezek szerint egy korsó sör elég, hogy levedjék a morális korlátaikat. Persze a társaság bohócává váltam, de ez engem egyáltalán nem zavart. Három hónap után végre sikerült, csak britekkel lennem, és tanulnom. Mert szlenget a news.bbc.co.uk nem igen lehet olvasni, se a tankönyveimben. Mondanom se kell, hogy a mellékneveiket, jelzőiket életembe először hallottam és csak a szavak csengéséből, hangulatából próbáltam kitalálni, milyen jelentést hordoznak (A bohóc pózt meg amúgy is kedvelni szoktam).
A második korsó sör után, már sokkoló beszélgetések következtek. Az amúgy szolid, illemtudó, udvariasan beszélgető britek kifordultak magukból. Arról kezdtek mesélni, hogy amikor annyi idősek voltak, mint most én, akkor hogyan rohangáltak egy szál kombinéban az utcán egy-egy hasonló kocsmázás alkalmából. Elkerülhetetlen volt a téma, hogy találtam e már magamnak valakit, és milyennek találom a skót lányokat. Abszolút lelkesedéssel kezdték el találgatni; egyáltalán két méteres termetemmel, hogy találok magamnak alkalmas partnert, meg vajon, hogy vagyok képes állva csókolózni kisebb termetű lányokkal. De amikor ahhoz a részhez értek, hogy milyen gázul néz ki egy magas pasas egy alacsony termetű lánnyal, akkor örültem, hogy ültem. Azt még megértem, hogy egy magas lánynak problémás egy alacsony termetű pasi, de szerintem nekünk magas fiúknak a lány mérete nem oszt nem szoroz. Legfeljebb nem csókolózunk állva, és akkor mi van (de ha akarunk, akkor igen is tudunk ;))? Konklúzió: ők soha nem kezdenének ki velem, mert túl magas vagyok. Ez utóbbi már kevésbé ütött szíven, de csak azért nem járni valakivel mert túl magas? Most a látszat számít vagy a kapcsolat?

Életképek: Hát nem azon a reggelen törik el az ember egyetlen nadrágszíjának csatja, amikor öltönyben akar megjelenni az ösztöndíj interjúján! És hiába kopog ilyenkor – hajnali fél kilenckor – öt percig a lakótársa ajtaján, ha az álmából felverhetetlen. A többieknél utóbbi tapasztalatok fényében már nem is próbálkozik, hanem improvizál. Megoldja, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne rajta öv. Szerencséjére megérkezése óta belehízott a nadrágba, így ami szeptemberben még nem, most már öv nélkül is megállja a helyét.

Hab a tortán

A munkahelyemen mindenbõl ehetünk, kivételt csak a gyümölcsök és az édességek képeznek. Néha elõfordul, hogy egy-egy diák nem tud megjelenni a nyitvatartás alatt, így ha idõben szól, félrerakják neki az ételt. Mi zárás után eszünk, de tegnap velünk evett egy késõ is. Érintetlenül hagyta ott a torta szeletét és hárman csaptunk le rá.

Mire a lány befejezte az evést, már csak hárman maradtunk. Rögtön felfigyeltünk az érintetlenül hagyott csokis tortaszeletére. Nem vagyok nagy édesség rajongó, és munkaközben nem is nagyon vágyok azokra a tortaszeletekre, amit hetek óta pakolgatok a hûtõbe, de egy idõ után beköszönt a “tiltott gyümölcs” effektje. Osztozzunk meg hát az egy szelet tortán! Mindez még nem lenne olyan fertelmesen nagy matematikai feladvány, ha nem lenne ott a végében a tejszínhabgombóc. Egyikünk nagyvonalúan lemond róla, mivel nem szereti a tejszínt. Két részre osztani pedig már igazán nem lenne nehéz, így én azt javaslom felezzünk. De a brit kolléga makacskodik. Õ kõ papír ollózni szeretne, a gyõztes mindent visz alapon. Nem mintha, annyira ragaszkodnék ahhoz a tejszínhabhoz, annyira nem fontos, sõt nélküle is szép marad az estém, de a mentalitás sokkol. Hol van a bajtársiasság? Hol marad a megosztozás öröme? Rendben van, hogy itt a hétköznapokat jobban átitatja a versenyszellem és az individuum tisztelete, de azért rá fért volna a britekre is egy kis úttörõ mozgalom.

Az oroszlánbarlangban

Tegnap megtörtént. Bementem az irodájába. A „kinézett magának” (I, II, III), egyben a kedvenc tanárom irodájába. A katarzis elmaradt és az irodájában már kevésbé mosolyogott. Méltóságos komolyságot öltve magára, mint egy elfekve szemeltartó oroszlán figyelt és hallgatott.

Tudtam, konkrét kérdések nélkül nem szabad bemerészkednem hozzá, ezért készültem, de ennél azért egyfokkal könnyebb beszélgetésre számítottam. Leültetett és amolyan férfi a férfival beszélgetés hangulat lebegte be a teret. Mintha egy lelki szkander kezdődött volna, amelynek nem célja, hogy bárki győzzön, egyszerűen bizonyítani kell csupán, hogy erő van a kezedben. Méltó vagy arra, hogy bejöjj ebbe az irodába, méltó ezekre a percekre. Méltó arra, hogy majd a jövőben tényleg sor kerüljön egy intellektuális szkanderre kettőnk között, amennyiben komolyan gondolod ezt a szakot.
- Most már igazán elárulhatná a nevét – kezdte a beszélgetést. És valóban egészen ez idáig nem árultam el neki a nevem, mert egyszerűen nem volt rá alkalom. Soha nem úgy kezdődtek az eddigi beszélgetéseink, hogy be kellett volna mutatkoznom, vagy ez fontosnak tűnt volna, többnyire a helyzetek se adták magukat olyannak. Majd elhallgatott, a szemével kommunikált - mint a gimnáziumomban az egyik történelem tanár, onnan volt oly ismerős és olvasható ez a kedvesen ravasz mester és tanítványa oroszlán kommunikáció – most én jövök üzentek a szemek. Félve, de határozott kézzel fogtam meg a beszélgetés ladikjának kormányát, hogy kormányozni kezdjek.
Ösztöndíj lehetőségek, a harmadik évben kötelezően eltöltendő spanyol nyelvterület lehetőségei, tárgy kritika, óra és egyéb oktatás igények, érdeklődést kiváltó területek, a tanszék jövője mentén haladt a ladik húszperces útja során.
Sajnos a következő félévben hiába látogatnak meg barátaim otthonról, nem tudom velük megosztani a kedvenc tanárom előadásainak élményét, mivel a következő szemeszterben csak spanyol nyelvű órákat fog tartani.
Hispán tanulmányok szempontjából a lehető legjobb egyetemen kötöttem ki a beszélgetés alapján. Általánosan, mint egyetemi diák olvasva a híreket, programokat, terveket, tapasztalva a campus körülötti dolgokat, ebbe az intézménybe pumpálják a pénzt. Ömlenek a skót kőolaj fontok. Két olyan szakembert tudtak idecsábítani, a „kinézett magának” tanáron felül a következő tanévre, akik kb. a TOP10ben osztoznak Hispán tanulmányokból. Nem akartam hinni a fülemnek. De ez nem csak pénz kérdése, elég alternatív képet vázolt fel a tanszék jövőbeli céljáról, ami tovább mutat egyszerű Hispán kultúra, politika, szociológia stb. szakértők képzésén. Persze mindez szépen hangzik, és majd elválik, hogy mi és miként valósul meg mindebből. Állítólag már dolgoznak azon, hogy a könyvtár - egyébként siralmas gyűjteményét e szakterületen - felfejlesszék. Ha minden egyes szava valóra válik, akkor pont mire diplomázom ez lesz az egyik legjobb és vezető Hispán tanulmányokat biztosító egyetem a világon. A kapcsolatai, a lehetőségei és a víziója meg van hozzá.

Két dolog komikus volt. Az egyik, ahogy lehúzta a nemzetközi kapcsolatokat. „Az nem tudomány, az nem szakma”, hányszor hallottam én már ugyan ezt a kritikát az antropológiáról… ezek szerint engem már csak ilyen fiktív szakok és szakmák érdekelnek. :) Viszont a nemzetközi kapcsolatokról alkotott véleményt számos szempontból osztom. Én is úgy látom, hogy valamire helyén való párosítás nélkül (jog, közgazdaságtan, filozófia) nem sokat ér. Persze lehet babrálni és kombinálni, politológiával vagy történelemmel, de az még mindig olyan, se ilyen, se olyan. Sőt tovább megyek, alapvető közgazdaságtani ismeretek nélkül nem lehet érdemlegesen a modern világban nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozni. Lehet elméleteket, teóriákat gyártani, de a gazdasági kölcsönös - bár aszimmetrikus - függéseket értelmezni és elemezni tudni kell. Nonszensz, hogy amikor az Egyesült Államok hegemonikusságának kérdését tárgyaljuk, akkor a szeminárium vezetőm nem érti miről és miért beszélek az Államok ikerdeficitjének problémájáról, vagy a rögzített juan árfolyamáról. Jómagam távolról se értek a közgazdaságtanhoz, de azért egy makró és mikró könyv megfordult a kezemben, hogy legalább az újságcikkeken kiigazodjak.
A másik komikum jómagam voltam. Három hónapos itteni egyetemeskedés után elég határozottan jelentettem ki, hogy tanár szeretnék lenni. Igaz, a válasza se volt semmi. „Akkor magának könnyű dolga van. Teljesen tiszta mit kell tennie a PhDhez, és ha azt elvégzi az Államokban maga után dobnak egy egyetemi tanári állást.” Azért én úgy gondoltam erre ez idáig, hogy közel se ilyen könnyű ez a szakma. Tudni kell érdekesen és jól írni, újat mondani. Mindemellett kell valami tehetségszerűség vagy valami rejtett tulajdonság, ami az embert alkalmassá teszi az egyetemi pályára. Nem elég bejárni az előadásra, figyelni, sokat olvasni, esszéket írni, ennél több kell. Vagy mégis lehetne; biztosan, céltudatosan, szürke gombaként benőni ebbe a szakmába? Teljesítve az elvárásokat, megfelelő számú publikációt írni stb.?
Az első lécet szépen ugrottam át, ebben a tárgyban is first értékelést kapott az esszém, de csak most léptem rá az ösvényre, kezdetnek szép, de semmire se elég, semmit se jelent.

Életképek: Az indiai vendégmunkás munkatársam Audi A4essel jár munkába. Sőt mi több, ma munka után megkérdezte hová tartok. - A könyvtárba – feleltem. Ok, szálljak be, elvisz a kocsijával. Ezek után már tényleg feladtam, hogy kocsik alapján különbséget próbáljak tenni a középosztály, illetve az elit különböző szintjei között.
A svéd lakótársam például a héten vett magának 400 fontért egy kocsit, mert az „semmi”, 400 font nem pénz…
Még soha nem ültem Audi A4esben ezelőtt, de ha már választanom kellene akkor inkább egy Trabant vagy egy Zaparozsec, ott még érezte az ember mit jelent autóban ülni.

Retró

Vasárnap este kiültek a konyhába, rágyújtottak, eltekertek a megfelelő hullámhosszig és lelkesen együtt énekelték a rádióval a számok első néhány sorát.

A britek nem, vagy helyesebben szólva nagyon lassan változnak. Valahogy úgy képzelem az ötven évvel ezelőtti szigetországi társadalmat, ahogy azt tegnap két brit szobatársam mesterfokon bemutatta.
Mint minden hétvégén, most is sikerrel töltötték el az egész hétvégéjüket a tévékészülékük előtt, ahol megállás nélkül mérkőzés mérkőzést követett és késő éjjelig futballmérkőzések megtekintésében lelték kedvüket. Ehhez már hozzászoktam, a hétvégék általános háttérzajává vált az életemben a „Góóóóóóóóóóóóóóóóóól!” kifejezés, de tegnap este valami újat produkáltak a lakótársaim.
Kiültek a konyhába és magukra zárták az ajtót. Szeptemberben még kijártak az utcára dohányozni, de ahogy egyre makacsabbá vált az idő, szoktak rá a konyhaablakba való kiülés alternatívájához. Tegnap először, a konyha légterében dohányoztak, egész este. Körülbelül este háromnegyed hétkor ültek ki és főzték meg az első adag teájukat, de a teák csak készültek egymás után bele az éjszakába.
Valahonnan előkerült egy dizájnban ötvenes éveket idéző, de funkcióiban hipermodern digitális rádiókészülék. Rátekertek a rock állomásra, ahol még számomra is ismerős nóták csendültek fel. Dohányoztak, teáztak és egy-egy rock szám első passzusait a rádióval együtt énekelték. Láthatóan jól érezték magukat, az egy csomag kekszükkel, a többi liter csészénként megfőzött teájukkal, alkohol nélkül, egészen hajnali kettőig. Valahogy így kapcsolódhatott ki a brit munkás 50 évvel ezelőtt is, csak akkor még a focit talán rádión hallgatta.
Ma reggel se fosztott meg érdekes brit életképtől a sors: Egy harmincas jól megtermett úriember, BMWjével hozta ki a Seaton parkba fél karnyi nagyságú díszebét sétáltatni…

Szemezünk

Erőt vettem magamon, most tényleg bemegyek hozzá. Nem tudom miről tudnánk beszélni, de ajánlja magát, nekem pedig túl kíváncsi a természetem. A kezem már a lépcsőház ajtaját érintette, amikor megláttam az utcán. Állt és dohányzott. Odaléptem hozzá. Először adott kezet, hát kezetfogtunk. Öt percet esett meg, a „kinézet magának I II” tanárommal….

Embere válogatja, de nekem a kézfogás sokat jelent. Régi vágású vagyok, nehezen szokom hozzá, hogy sok tanár, az angol nyelvből fakadóan tegeződik. A spanyolok hozzám ebből a szempontból közelebb állnak, ők még tartják a formális távolságot. Az ember nem szokott a tanáraival kezet fogni, mert a „mester” nem tud kétszáz emberrel kezet fogni minden előadás előtt vagy után, nem pap, és nem is a lelki pásztorunk (?). Én már gimnáziumba nagyra tartottam ha kezet fogtak velem féri tanáraim, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva számomra ez a kollegialitás jele. Épp ezért sokszor érzem úgy, hogy nem érdemlem meg ezt a tiszteletet. A kézfogás a nagy és már valamit elért embereknek jár, nem olyan kallódóknak, mint én.
Kezet fogtunk és megint rám tört a marquezi mágikus realizmus. Még léteznek ilyen emberek? Mivel érdemeltem ezt ki? Bár talán pont az ilyen tanárok teszik az aberdeeni egyetem Hispán tanulmányok tanszékét a harmadik legjobbá az országban (maga mögé utasítva Cambridget!). De én akárhányszor találkozom ezzel a nagy tudású emberrel mindig csodálom, hogyan képes erre? És ha ő képes erre, akkor a többi tanár miért nem? Csak időpontot kérni léptem oda hozzá, mert jó jó dolog ez a közvetlenség, de annyira nagy fényűzés csak nincs, hogy csak úgy az utcáról állítson be hozzá az ember hirtelenjében. Keddre kaptam időpontot, de még volt hátra a cigarettájából, így kérdezgetett. Nekem úgy tűnik, mintha az összes eddigi fél mondatomra emlékezne. Vajon mindenkire így emlékszik? Vagy a többi diák „ennyire nem használja ki”, ezt a remek embert? Nem látják a lehetőséget? Vagy nem elég jók szakmailag, hogy ki tudják használni? De hol vagyok én szakmailag? Hiszen még az első vizsgáimon se vagyok túl! Néha azért úgy érzem ez az egész túl ideális, hogy igaz legyen, hogy ez valami csapda, de hiszem ez inkább csak a pesszimista énem.
- Ösztöndíjjal a British Columbiára? Nagyon jó, ott két nagyon jó barátom van, az egyikük épp a Hispán tanulmányok tanszékvezetője. Szóljon, ha sikeres az ösztöndíja, akkor írok magának egy ajánlólevelet és a két jó barátom majd gondját viselik magának! – ezzel a mondattal zárt.
Kell-e még valamit írnom, hogy érezzétek mi folyik itt?

A társadalmi egyenlőség tönkreteszi a konyhát?

Pénteken átestem életem első munkahelyi karácsonyi partyán, életemben először tapasztalhattam saját bőrömön mit jelent a nemi diszkrimináció, a főszakácsok sörözés közben elárulták miért pocsék a főztjük, mindezek után betekintést nyertem a “botrányos” brit péntek esti éjszakába.

Nagyműszak volt. Szinte mindenki dolgozott. Mindegyik ételhez külön-külön tálaló volt kirendelve. Egy ember a húst, egy másik a köretet, a harmadik a zöldséget rakta a tányérra. Számomra a desszert őrzése (Christmas puding vs. Eper rulád) – csak egy fajta desszert fogyasztható – és szósszal való leöntése lett kiosztva.

A tömeg lement. Főnökeink megterítettek nekünk és meghívtak minket egy italra a bárból. Nem tudtam mit igyak, de félre tettem minden elvemet, helyesebben szólva egy elv alá rendeltem azokat, az integráció elve alá. Így a főszakácsok unszolására egy korsó sör mellett maradtam – belépőjegy a férfitársadalomba - . Csak egy szót se fociról – gondoltam magamban.

Főnökeink tálaltak. Kapzsibbnak kellett volna lennem és tolakodnom, hogy előrébb álljak a sorban, de nem vagyok ilyen. Tudomásul vettem, hogy néhány ízletesebb falat nem kerül aznap este megkóstolásra. Titokban persze még reménykedtem, hogy majd valamelyik olyan kolléga mellett sikerül helyet foglalnom, akivel elég jóban vagyok ahhoz, hogy legalább egy falatnyi kóstolóig fut, de hideg zuhany. Utolsó voltam a sorban és nekem már nem jutott hely az asztalnál, de még helyet se szorítottak nekem. Egyedüli férfiként ültem egy másik asztalhoz magányosan. Mimóza lelkem mindezt még feldolgozta volna, ha nem ültek volna oda szolidaritásból a főnökeim. De miféle szimbolikus szolidaritás ez? Az asztal másik végébe ültek, hogy mégse legyek egyedül, de velük együtt mégiscsak túlzás lett volna. A végén persze ércelődés tárgya lettem kollégáim között, „aki a főnökökkel ebédel”. De mindez csak egy apró tintafolt a karácsonyi vacsora fehér papírján. Hamarabb végeztem, de hiába vártam kollégáimra ők valahol máshol kötöttek ki a tovább ünnepelésben.

A kollégiumi város egyetlen pince szórakozó helyére már svéd szobatársammal mentem. Belebotlottam a sörözgető főszakácsokba, akik hellyel kínáltak. Két hónapja dolgozunk együtt, de Isten igazából, csak most került sor egy testesebb beszélgetésre. Végre arra is fényderült honnan származom. Egyikük fogadása se jött be, se cseh, se dán nem vagyok. Kérdezték milyennek találom az ételeket a konyhán? Próbáltam diplomatikus maradni, mert igen is vannak nagyon finom fogások, csak tudni kell helyesen választani, de a zöldségeknek igazán nem ártana egy kis fűszer meg vaj. Ez bizony így van, felelték kórusban. De ők sok emberre főznek, és úgy kell főzniük, hogy mindenki számára fogyasztható legyen (a muszlimoknak, a lisztérzékenyeknek, a diabetikusoknak stb.). Őket – a szakácsokat – bosszantja a leginkább, hogy egyetlen egy levesbe se tehetnek húst és finom alapanyagoknál van megkötve a kezünk, hogy abból fantasztikus ételt készítsenek. Nekik tudományosan kell főzni, minden faktort figyelembe kell venniük.

Ez elgondolkodtatott. Hol húzódik a társadalmi érzékenység, egyenlőség határa? Vajon ez olyan dolog, ami minden költséget megér? Aki a kollégiumi konyhára jár enni, az a heti étkezéséért 40 fontot fizet. Sokan panaszkodnak, hogy a konyha nem elég jó és máshol esznek, de negyven fontot akkor is kell fizetniük, mivel az bele van építve a kollégiumi díjukba. Kíváncsi lennék mit szólnának ha tudnák, hogy az ételek nagy része nem költségvetési okokból és nem is a szakácsok képzetlenségéből eredendően ízetlen, hanem azért, hogy lehető legtöbb embernek jó legyen. A személyre szabott főzésnek tudom rendkívül nagyok a költségei, de ennek a szolidáris elvnek sem teljesen elhanyagolhatóak a költségei. Van egy liszt érzékeny lány, aki szerintem az egyetlen lisztérzékeny az 500 fős ügyfél körünkből, aki minden este nagyon nehezen választ. Mert nagyon szűk körből választhat, általában vagy megfelel neki az egyetlen étel, ami alkalmas számára vagy éhen marad. Ez négy fogásból egy. Ha a zöldségeket vesszük sorra, rendben, hogy az asztalokon ott a só és a bors, de az már csak sebtapaszként szolgálhat. Petrezselymet (ami nincs is), vajat hiába rakok rá utólag. A krumplinak is más az íze, ha sós vízben fő vagy ha utólag sózzuk meg.

Toleráns az ember, ha egy-egy alkalomról van szó, de amikor egy éven keresztül ilyen koszton kell élnie, akkor az igenis próbára teszi az elveit. Helyeslem ezt a törekvést, hogy főzéskor gondoljunk mindenkire, ugyan akkor látom, hogy a muszlimoknak, lisztérzékenyeknek még így is nehézkes és szűk a választék, persze még mindig jobb, mint a semmi. De én ezért a kosztért nem fizetnék, nekik viszont nincs választásuk. A menzásoknak ugyanis még teakonyhájuk sincs az épületben. Én ingyen kapok a munkám végeztével ebből a fajta ételből, ráadásul saját konyhám van a lakhelyemen, így bármikor azt főzhetek magamnak, amit csak szeretnék. Ám, ha csak a munkahelyi ételek jutnának..., nem is tudom.

Az éjszaka ígéretes volt. Több helyen tartottak házibulikat és a pinceclub is fel volt készülve az év legnagyobb forgalmát bonyolító estélyére. A friss tapasztalatok alapján állíthatom, hogy a franciák szervezik a legjobb házibulikat. Nem véletlenül mondják talán a Belgiumban élő ismerősök, bulizni a franciákkal érdemes. Az afrikaiaknak félelmetesen jó a mozgáskultúrájuk (APROPÓ valaki megírhatná, hogyan kell ezt politikailag korrekten írni, mert itt nem afro-amerikairól van szó. Hogyan nevezik az afrikai ősökkel bíró, generációk óta Európában élő sötétbőrű embereket?). A britek viszont félelmetesek voltak!

Jelenet 1:

Öt-hat pasas áll a club kijáratánál. A kilépő lányok fejét simogatják és bíztatják minden rendben van. Az első pillanatokban nem értem miről van szó. A lányok se nagyon értik miről van szó, némelyik mosolyog, némelyik határozottan tovább áll. Majd érkezik az első áldozat, egy erősen ittas lány a buksi simogatás hatására a pasi köré tekeredik és heves csókolózásba kezdenek. Láthatólag nem igen ismerték egymást előtte. A pasi friss párjával félre vonul. A következő láthatóan ittas lánnyal a helyzet megismétlődik csak most egy másik pasas a „szerencsés”.

Jelenet 2:

Kettő - de talán hárman is voltak – pasas egy szál tangában heves csípő mozgásokkal táncol. Előlről egy villogó fényű répával díszítve, az egész éjszaka folyamán.

Ha valaki minderről mesél nekem, csak vállat vonok és annyit mondok belefér, hol itt a probléma. De amikor melletted megy el és hozzád ér a szőrös farával, amikor téged zavar a táncban, amikor nem kívánt részletek kerülnek akaratlanul a szemed elé, akkor azért nagyon szeretnéd, hogy mindezt valahol máshol csinálják, a saját közegükben, de semmiféle kép ott, ahol Te vagy.

És a brit társadalom még meg volt lepődve, egy egy hónappal ezelőtt közölt felméréstől, amely szerint a 30 év felettiek félnek a tinédzserektől és a huszonévesektől? Ezek tükrében ez engem egyáltalán nem lep meg. Az újságírók siettek is riportsorozatokat készíteni, mindenféle tehetséges, jó eredményeket elért diákokkal, hogy feltérképezzék, ők hogyan látják a problémát (Bár szerintem ez inkább volt egy intellektuális hadjárat a publikált eredményekkel szemben, hogy felülírják a közvélekedést, miszerint a diákok többségétől egyáltalán nincs félni valója az embereknek). Kirívó esetekről van szó, a többsége rendes. Ezren lakunk a kollégiumi városba és csak kettő vett fel tangát, csak öten-hatan vadásztak, csak ketten verekedtek össze és csak egy csinált téves tűzriadót. Lehet, hogy ez is soknak tűnik, de nem éri el a statisztikai egy százalékot sem.

Máskülönben meg én nem értem a briteket. Nem tudok még egy olyan európai nemzetről, ahol az lenne a közvélekedés „bizony tizenhat év felett igyekezned kell a saját lábadra állnod, és ideje elköltöznöd a családi fészekből”. Miért lepődünk hát meg, ha átlagban több a probléma a brit fiatalokkal, mint máshol Európában?

Történetek tanáraimmal: Ezúttal a vizsga felépítésére és szerkezetére kellett rákérdeznem, mert a kurzusismertetőben található információt se elégségesnek, se egyértelműnek nem találtam.

Ez a tanárom a gimnáziumi osztályfőnökömre emlékeztet. Árad belőle a szeretet. Kiáll az előadóba és érzed. Nem kell vele beszélgetned, kérdezned vagy más interakcióban lépned, elég, ha a közelében vagy, mert a szeretete megérint. Nem ismer minket, nem tudja kik vagyunk, sokkal személytelenebb a kapcsolat, mint egy osztályfőnökkel, és mégis. Régen éreztem így, amióta nincs osztályfőnököm egy észrevétlen hiányérzettel éltem együtt. Mostanában, amikor ennek az előadómnak az óráján üldögélek, mindez mintha megszűnne.

Múlthéten elmaradt az egyik órája, mert megfázott és elment a hangja. A keddi óráját viszont erőből, betegen is lenyomta. Kérdésemre ezt felelte: „Hát ez egy kicsit igazságtalan, tudja annyi gyógyszert szedtem, hogy félek olyan dolgot is elmondok magának, amit nem kellene tudnia.” (a vizsgával kapcsolatban)

Végtelen közvetlenségének nem ez az egyetlen jele. Bizony könnyen belopja magát az ember szívébe. Szó sincs arról, hogy anyáskodna, mégis van benne valami anyás.

“Do not disturbe, I’m masturbating”

Áll a felirat az ajtón, ahova be kell lépnem. Már a szomszéd ajtó is ígéretes volt: „¿Te quieres follar?” (Szeretnél baszni? – spanyol). De ha jobban körülnézett az ember az egész hely ilyen hangulatú volt, fallikus szimbólumok amerre a szem ellát. Végül beléptem a szobába. A falon egy fényképen a szoba lakója látható, amint egy kétszer akkora fallosszal pózol. Nem, nem Spiró modern alexandriai bordélyában jártam, és nem is egy gimnáziumi férfiöltözőben.

A spanyol szóbeli vizsgámra készültem, amely két részből áll. Az első részben hármas csoportokban kell folyékony csevegést imitálni, ez a beugró. Egy hétre rá, egyedül kell kiállnod a próbát a szóbeli órákat tartó tanárral. Mivel a spanyol nyelvlaboros óráimon egymagam képviselem a másik nemet, nem volt más választásom, mint összeállni két lengyellel.
A lengyelekkel sokkal hamarabb lehet megtalálni a közös hangot, mint bármelyik más nemzettel erre felé, így ezt tűnt a legkézenfekvőbbnek. Arról már nem is beszélve, hogy a monolinguálisok, skatulya ide vagy oda, nehezebben tanulnak idegen nyelvet. Így a spanyol órák gyakorlatilag kettészakadtak. A már más idegen nyelven is tudó diákok mérföldekkel előbbre járnak azoknál, akik most próbálnak megbirkózni az első idegen nyelv nehézségeivel.

Én mentem át hozzájuk készülni. A mi „lakásunkhoz” képest ők igazán mindent beleadtak a díszítésbe. Mellesleg nem ez volt az első lánylakás, ahol ilyen fajta megnyilvánulással találkoztam. Igazából nem tudom eldönteni, hogy most a szexuális forradalommal, a női emancipációval vagy mivel mással állok én szembe?
Az aberdeeni egyetem eme kollégiumi városa mindenestre egészen biztosan nem az elit lakhelye, inkább a felső középosztályé, még akkor is ha csak a stílusból következtetek erre. Másik kollégiumi városban kétszer annyi kolidíjjal kezdenek, 100 font/hét, ahol egy csésze (1dl) filteres tea 1 fontról indul. Ott vajon milyen díszítés járja?

My „Class representative”

Ezt az intézményt bármelyik magyarországi egyetem vagy Hallgatói Önkormányzat megszívlelhetné és bevezethetné (Lehet valahol már működik is csak még nem tudok róla). Arról van szó, hogy minden tárgyhoz kapcsolódóan a diákok választanak maguk közül két képviselőt, akik visszajelzéssel élhetnek a tanszékek felé a tárgy jó és rossz oldalairól, hiányosságairól stb. a félévente kétszer megrendezésre kerülő tanszéki értekezleteken. Ez egy demokratikus intézmény a maga minden hibájával együtt. A minap, amikor megpróbáltam panasszal élni, a tantárgyi képviselő hallgató társam ahelyett, hogy meghallgatott volna, fél órán át próbált meggyőzni arról, miért hülyeség az, amit mondok…

A Hallgatói Önkormányzatokra (HÖK) rendkívül sok feladat hárul a diákság mindennapi életének menedzselése kapcsán. Magyarországon a HÖKök 1/3-os képviseleti joggal bírnak az egyetemi, illetve kari döntéshozatalokban. De valahogy pont a lényeg veszik el a sok feladatban. Azon budapesti egyetemeken, amelyekre némi betekintésem van, valahogy egyáltalán nincs megoldva a diákság véleményének beágyazása és visszacsatolása az órák minőségéről és hasznosságával kapcsolatban a tanszékek felé. Persze próbálkozások vannak. Némely tanszék a szemeszter utolsó óráján önkéntes kérdőív kitöltésre kéri meg a diákokat. Egyes egyetemeken egy hosszú online kérdőív kitöltögetése mellett adhatnak hangot véleményüknek a hallgatók, ami nem feltétlenül fókuszál arra, amit leginkább szóvá szeretne tenni az elmúlt félévvel kapcsolatban a diák. Kérdés, hogy az ebből fakadó személytelenségnek több e az előnyös vagy a hátrányos oldala?
A helyzet a Hallgatói Önkormányzattal (itt egy kicsit más néven fut, de lényegében ugyan az) kapcsolatban itt is hasonló. Rendkívül sok, hasznos feladatot lát el, de mindenre neki se telik. Így az oktatással kapcsolatos képviseletet „kiszervezték magukból”. Minden félév elején, az adott tárgyat felvevő diákok két képviselőt választanak maguk közül, akiknek egyszer a szemeszter közepén, majd a végén el kell menniük a tanszéki értekezletre, ahol hangoztathatják diáktársaik észrevételeit. Az e-mail címük publikus, minden féle dologgal fel lehet keresni őket, és van módjuk arra, hogy a problémákkal kapcsolatban évközben is konzultáljanak a tantárgy felelős tanárral, így ha nagy a baj nem muszáj a tanszéki értekezletet kivárni.

Véleményem szerint ez nem csak egyszerűen visszajelzés tanáraink felé, hanem egyfajta kooperáció a diákok és az előadók között, hogy még jobbá tegyék az előadások, tárgyak tartalmát. Az utóbbi időben színvonalbeli visszaesést tapasztaltam a nemzetközi kapcsolatok szemináriumaimon, így ha már szembe jött velem a tantárgyi képviselőm, miért ne tegyem neki mindezt szóvá?
Az esszé írás dömpingében részben megérthető volt, hogy a hallgatók jelentős része nem olvas, azaz nem készül a szemináriumokra, de arról nem volt szó, hogy ez rendszeressé váljék, és hosszútávon alkalmazzák az előadás jegyzetekből való túlélés stratégiáját. Egyáltalán az az alapvető baj, hogy túl tudják így élni.
Antropológián ez teljes mértékben megoldhatatlan lenne, ha ott nem olvas valaki az percek alatt kiderül. Nem tud részt venni a feladatok kidolgozásában, megoldásában és a vitákban. Kérdeztem hát a tárgyi képviselőmet nem lehetne e megoldani, hogy a jövőben nagyobb hangsúlyt kapjanak a nemzetközi kapcsolatok szemináriumon az olvasmányok?
- Már hat éve ez a rendszer, mi bajom van vele. – hangzott a válasz.
A nemzetközi kapcsolatok, mint a humán tudományágak elsöprő többsége meglátásom szerint olvasás és gondolkozás alapú. Azaz rengeteget kell olvasni, de ez egyedül nem elegendő, mert ezt bárki meg tudja csinálni. Viszont az olvasottakon érdemes gondolkodni, és másokkal megvitatni, hiszen a mi nézőpontunk, meglátásunk, felfogásunk csak egy a sok közül. Pont attól fejlődünk, hogy megvitatjuk, mások gondolkodási logikáját megismerjük és olyan dolgokat is meglássunk, ami magunknak nem jutott volna eszébe, így fejlődünk, így tanulunk. Ez lenne a szemináriumok lényege.
- Nézd, én se olvasok, és nem is akarok. Nagyon jól elvagyok az előadás jegyzeteimmel és még így is én beszélek a legtöbbet a szemináriumaimon. Az amiről te beszélsz, majd másod éven lesz.
- De miért? Miért pazaroljak el egy évet az egyetemből? Miért nem lehet már most? Tanulni jöttem ide stb. stb.
- Nézd, tudod mi az, hogy KGB?
- Igen.
- Látod én nem akarok check up-ot magamon. Nekem így jó. Azért szólaljak fel, hogy több check up legyen rajtam?
- De nem erről van szó. Azért jöttél, hogy tudásra tegyél szert, nem?…
És a parttalan kölcsönös egymás meggyőzni akaró vitánk csak folyt-folydogált a végtelenbe.
A srác közben x időközönként elfordított fejét és a válla fölött stílusosan egy turhát toccsantott az aszfaltra. Majd idővel odahívott hozzánk két megtermettebb borotvált tarkójú pajtását, hogy nyomatékosítsa a check up szükségtelenségét. Szerencsétlenségére pajtásai annyira nem látszódtak egyetérteni vele. – Nézd – mondták neki – a srácnak (azaz nekem) bizonyos szempontból igazat kell adnunk. De mi csak inni jöttünk ide (az egyetemre).

Almának

Kedden a „kinézett magának” tanárral volt órám. Almát érdekelte, hogy fog kijönni a tanárom abból a helyzetbõl, hogy egy folyósi találkozás után meghívott a fogadóórájára elbeszélgetésre, miközben azt sem tudja kifél, miféle vagyok. Íme a történet folytatása.

Kedden kedvenc tanárom azokkal a mondatokkal kezdte a 100 fõs elõadóteremben az órát, amelyeket én már egyszer személyszerint hallottam tõle a folyosón. Nevezetesen: mindenkit meghívott „személyes konzultációra” az irodájába négyszemközt. A tanár ezek szerint nem viccelt és nem is tévesztett össze engem senkivel. Egyszerûen kinézett magának minket...

Jó dolog ez a skót felsõoktatás. A szemináriumokon nem vagyunk 10 fõnél többen. Figyelnek ránk és emberszámba vesznek. Vajon a világnak hány olyan pontja van, ahol az egyetemi tanár veszi magának a fáradságot és még rá is ér, hogy elbeszélgessen az elsõ éves, még semmit sem bizonyított hallgatókkal a jövõjükrõl?

„Manapság az MA semmit se ér, skóciában 70%-os a diplomások aránya, nagy a
verseny. Ha versenyképesek akartok lenni, akkor tovább kell tanulnotok. Még
nincs késõ, de nem szabad túl késõn ébredni. Gyertek el hozzám, beszéljük meg mi
érdekel; a mûvészetek, az irodalom, a politika, esetleg a szociológia
[Latin-Amerikában]?. Nem azt mondom, hogy már most kell specializálódnotok,
megtalálni a szakterületeket, de már most érdemes elkezdeni azon gondolkozni,
hol PhD-tek. Mert vannak ösztöndíjjak és van lehetõségek, amiket ki lehet is ki
kell használnotok. Volt egy tanítványom, aki amikor PhDzot már mindenkit ismert
a szakmában (a szakterületen) és ez nagy dolog. Az egyik legfontosabb dolog.”

Az ember csak ül, és nem hisz a fülének, miket hord itt össze ez az ember. Ilyen még létezik?

Amikor sírok

Az antropológia esszémet utáltam leginkább. Iszonyatosan megszenvedtem vele. Háromszor írtam meg, mert soha nem voltam megelégedve vele. Pedig a téma nagyon is izgalmas volt „Két nem létezik: férfi és nő?”. De egy nappal a beadási határidő előtt betelt a pohár, elegem volt. Úgy éreztem életem egyik legszörnyűbb munkája alá kell odabiggyesztenem a nevem. Szégyeltem magam, de már belefáradtam, nem maradt erőm, hogy negyedszerre is nekilássak a semmiből írni egy esszét. Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb mégis leghátrább sorolódott, meg is lett az eredménye. Tegnap kézhez kaptam a kijavított, leosztályozott munkámat...

A brit felsőoktatási rendszerben 20 osztályzat van. Ha 8-ast kap az ember, akkor épphogy nem bukott meg. 12 alatt az ember nem veheti fel az adott tárgyra épülő további tantárgyakat. Az én értelmezésemben a 12 és 20 közötti jegyek felelnek meg 3, 4, 5 jegyeknek a magyar rendszerben, de nem egészen egyértelmű számomra ez az átalakítás. Az esszék tantárgyanként különböző súllyal szerepelnek a szemeszter végi jegyben, van ahol 50%, és van ahol csak 15%.
Remegő kézzel vettem át az esszém és lapoztam át a fedő lapot, hogy a következő oldalon meglássam az érdemjegyem. Könnybe lábadt a szemem, ettől alig láttam és még kevésbé hittem: Húszast kaptam.
Legyünk realisták, az esszé nem volt ennyire jó. Első éven még könnyen osztogatnak ilyen jegyeket. Egyetemi pályafutásom során meglehet utoljára kaptam ennyire jó minősítést. A szeminárium vezetőm ráadásul orosz PhD hallgató és nálam rosszabbul beszél angolul, ezért adhatott a writing skillsre kiváló (excellent) minősítést. Tamara a tanúm rá, hogy milyen pocsék angolsággal sikerült összehoznom például a nemzetközi kapcsolatok esszémet. Arra 14-et is kaptam, ahol a writting skillsem adequate minősítést kapott, ami kb 2 jegy veszteséget okozott, és kb 1 jegyet azon vesztettem el, hogy csúnyán átléptem a megengedett szó számot (Focus – Good). Az értékelés többi része egyébként úgy ahogy megelégedésre adó okot magammal szembe (Content – Excellent, Argument – Very Good, Structure – Very Good, Sources – Excellent, Bibliography – Excellent, Presentation – Very Good) de fejlődni jócskán van hová.

Akkor most tényleg meg kellene fontolnom az antropológussá válást?

Észak-Korea rock fesztivált rendez a békéért

Most olvasom a tegnapi Guardianben, „Rock for Peace” névvel, 2007. májusában, Phenjanban Rock fesztivált rendeznek.

Az észak-koreai fővárosba, minden nyugati rock banda fellépését szívesen fogadják. A fesztiválon bármilyen dal lejátszható, amely nem tartalmazhat utalást a háborúra, szexre, brutalitásra, gyilkosságra, drogra, erőszakra, nem állami közösségekre, imperializmusra, gyarmatosításra, rasszizmusra, anti-KNDKra és anti-szocializmusra. Az eseményt az észak-koreai Kulturális minisztérium rendezi. A fesztivál menedzsmentje viszont Londonban található, itt ugyanis könnyebben fel lehet venni velük a kapcsolatot. Ám a főszervező Kim Baptiste –vel így is csak e-mail váltáson keresztül lehet interjút készíteni, aki szívesen tölti ki a hozzá eljutatott „kérdőíveket”.

A teljes cikk itt

Emlékszem a kubai származású spanyol tanárom külföldön azzal lepett meg, hogy tudott magyar mondatokat. Mivel a nyolcvanas években, a kubai állami televízióban rendszeresen sugároztak magyar filmeket eredeti nyelven, spanyol felirattal. Ugyan ilyen rendszerességgel jártak ki állítólag magyar rock zenekarok Havannába koncertet adni. Sok sikerrel, a tanárom egész versszakokat tudott…

Rock zenészek, egy kis kiruccanás Phenjanba?

A kulturális antropológus értéke itt

Szegény kulturális antropológiát sokan, sokféle képen szapulták már. Nevezték áltudománynak, erőltetetten kreáltnak, a gyarmatosítok tudományának, vagy épp a gyarmatosítok lelkiismeretének megnyugtatására létrehozott „valaminek”. Magyarországon jelenleg kétségtelenül túlképzés folyik ebből a szakmából az ELTE és a Miskolci Egyetem kínál ilyen képzését, de magyar munkaerőpiac még közel sem ismerte fel/el ezen szakemberek tudását. Pedig számtalan történetet lehet hallani arról, hogy Nyugaton – itt elsősorban az USAról és az Egyesült Királyságról van szó- mennyire elismert tudás a kulturális antropológusé. Az Atlanti-óceán két partján nem csak akadémiai karrier állhat az antropológusok előtt, mivel a multinacionális vállalatok, állami intézmények is előszeretettel töltik fel állásaikat a humán kapcsolatok és erőforrások szakterületén velük. Ezek mindaddig csak cikkek és történetek, amíg az ember nem fut össze egy hús-vér nyugati antropológussal. Azon a szombat estén nem csak a francia politológus hallgatóval beszélgettem…

A magát írnek kiadó, egyébként leeds-i származású fiatalember, mint az este folyamán kiderült végzős kulturális antropológus hallgató. Megtermett ember, mind magasságban, mind szélességben. Bőbeszédű a külföldiekkel, és az itteni átlagos brit egyetemi hallgatóhoz képest széles látókörű. Bár ez utóbbi egy antropológus esetén kicsit sem meglepő.
Egy antropológussal mindig érdemes beszélgetni, még akkor is, ha teljesen más véleményen vagyunk vele, nagyon másként tudják látni a világunkat, és valahol meg is van a maguk igaza. Ha saját platóni államot kreálhatnék, akkor a középiskolákban bevezetném az ötödik évfolyamot, ahol a kötelező jogi-, illetve közgazdasági alaptan oktatást egy kis kulturális antropológiával toldanám meg. Három éves korunk után valahogy elfelejtünk rákérdezni a legevidensebbnek tűnő dolgokra, pedig néhány társadalmi vita esetén nem ártana.
Visszatérve a leeds-i esethez. Vallás antropológiát tanul, szakterülete a leeds-i iszlám közösség. Bár még több mint félév választja el diplomájától, már biztos állás vár rá. A szerződését elmondása szerint már aláírta, az elkövetkezendő néhány éve több szempontból is biztosítottnak tűnik. A leeds-i rendőrség szakértőkén kívánja alkalmazni 2007 júliusától. A szakterülete aktualitásnak örvend és a kezdő fizetése bőven meghaladja az átlagos friss diplomás kezdő fizetését.
A diplomás átlag kezdő fizetés listáját egyébként a The Times szeptemberben publikált felmérése szerint a filozófia diplomával rendelkezők vezetik, akik évente kb.: 19000 fontot tehetnek le az asztalra, a jogászok, közgazdászok, mérnökök kezdő fizetései csak a top10 második felében tűnnek fel, 17, illetve 18 ezres nagyságrendekkel.

Történetek tanáraimmal: Nem vagyok egy könnyű eset vagy kötözködöm, vagy kérdéseim vannak. Múlt hét csütörtökön, antropológia előadás helyett, az Ongka’s big Moka című film került levetítésre. A film természetesen érdekes volt és előadás után muszáj volt megkérdeznem, hogy a film felvezető beszédében említett második résznek mi a címe. Az előadó nem tudta. Adott iránymutatókat, hogyan keressek rá, de megígérte utána néz személyesen is. Rákerestem, nem találtam. Ma előadás után odajött hozzám és bejelentette, hogy az általa említett film nem létezik. Ő csak hallomásból szerzett róla tudomást és lehet, hogy csak tervezték leforgatni. Egészségesnek tűnik az itteni felfogás, hogy az előadóknak, szeminárium vezetőknek meg van engedve, hogy nem kell tudniuk mindenről és ők is tévedhetnek. Ezekből senki nem csinál nagy ügyet, a rendszerrel együtt jár, de vajon hol a határ?

Szobatársi asszociációk: Magyarország hivatalos nyelve a német, mivel az a Habsburg Birodalom része, majd később az Osztrák-Magyar Monarchia volt. Te is Konrad valami fura német dialektusban szoktál beszélni...

Kommuna vs az egyén

Sétáim során a kollégiumi városban felfigyeltem arra, hogy néhány konyha ablak párkányán, olykor akár hat különböző mosószer is figyel. Bár a lila, zöld, sárga, piros, fehér színkavalkád, kétségtelenül feldobja az amúgy egyhangú és kopott konyha hangulatát, azért sejteni lehet, hogy szinte senki nem belsőépítészeti megfontolásból tartogat különböző típusú mosószer készleteket az ablakpárkányon. Sokáig éltem abban a hitben, hogy elszigetelt jelenségről van szó és csak egy-két kibékíthetetlen lakásban van ez így. De aztán felvilágosítottak…

Sétáim során a babaházak között – Esténként valóban babaházaknak tűnnek, ezek az apró épületek, amelyekbe lakunk. Kis, két emeletes tömbházak, emeletenként két lakással, lakásonként hat lakóval a kollégiumi város szívében - figyeltem fel arra a jelenségre, hogy néhány konyha ablak párkányán, olykor akár hat különböző mosószer is figyel. Bár a lila, zöld, sárga, piros, fehér színkavalkád, kétségtelenül feldobja az amúgy egyhangú és kopott konyha hangulatát, azért sejteni lehet, hogy szinte senki sem belsőépítészeti megfontolásból tartogat ilyen mértékben, különböző típusú mosószer és mosószivacs készleteket az ablakpárkányon. Sokáig éltem abban a hitben, hogy elszigetelt jelenségről van csupán szó és néhány kibékíthetetlen lakásban van mindez így. Gondoltam, magyar ismerősöm is csak a véletlen játéka folytán került ilyen lakóközösségbe, ahol mindenkinek saját mosószere és mosószivacsa van, a fürdőszobai kézi szappanról már nem is beszélve. Kíváncsiságból rákérdeztem a munkatársaimnál, akik meggyőztek arról, hogy tömeges jelenségről beszélhetünk. Azóta többektől is érdeklődtem, kiderült a számomra oly alapvető kommunális eszközök, másoknál ilyen formába nem léteznek. Nálunk a mosószer, mosószivacs, a kézmosó szappan a fürdőszobában, a só közjószág. Az elfogyó készleteket, szabályozástól függetlenül, spontánszerűen kialakult rotális rendszer segítségével pótoljuk. Mint kiderült, a szelektív hulladékgyűjtésben is kivételek közé vagyunk sorolhatóak lelkesedésünkkel, bár az egyenletesen megoszló szemét le, illetve kivivés továbbra is komoly problémákba ütközik. Mindenki mosogat maga után, mint a kisangyal, de bizony az ebédlő asztalon meglátszik, ha már két hete nem járt itt a takarítónő.
Lehet, hogy kissé hideg a kapcsolat (bár férfiak között ez akár normálisnak mondható viszony is lehetne) lakótársaim között, de néhány számomra - és ezek szerint a többiek számára is – fontos, alapvető dolog magától működik. Ugyan a villanylekapcsolásra még alaposan rá kellene gyúrnunk.

Kedvenc eszköz: a kilencven fokkal „megtört” olló, amellyel a gyepszőnyeg szélét nyírják. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy sövényvágó ollót, csak kisebb pengékkel, de hosszabb nyelekkel. A nyelek merőlegesek a földre, míg maga a vágó része párhuzamos a talajjal. Az eszközt a gyep csinosítására vetik be.
A közparkokban általában található virágos kertpark. Itt a gyep nincs egy síkban a talajjal, hanem kiemelkedik, így a széle ugyanúgy nyírásra szorul, mint maga a gyepszőnyeg. A látvány, mindenestre elsőre mosolygást vált ki az emberből, amikor az ilyen foglalatosságot űző kertészekkel találkozik.

Szobatársi asszociációk: A szobámban egy a szekrény és az ablak között kihúzott kötélre szoktam teregetni. Erre a svéd lakótársam rendszeresen megjegyzi, hogy ilyenkor biztosan kemping hangulatra vágyom. Míg az angol csak annyit mordul: „kínai mosoda”.

„Sexy”

Tegnap este egy francia politológus hallgatóval vetett össze a sors. Hallgatag, visszahúzódó fickó volt, egészen addig, amíg a megfelelő témára terelődött a szó, nevezetesen a francia szocialista elnökjelöltre Ségolène Royalra. Minden harmadik mondatában szerepelt, hogy a jelölt „sexy”, de miért is fontos ez? Előnyről vagy hátrányról beszélünk? A franciák köztudottan soviniszták…?

Érdekesen indult a szombat. Reggel hosszú idő után először érthetetlen okokból sokáig aludtam. Zazin ébredtem, és ha az egyik aznap esti vendégem nem ír sms-et „később érkezem”, akkor el is felejtettem volna, hogy vendégeket várok. Szerencsémre a rozskenyér leveset percek alatt összecsapható, a többi szerény vendégváró pedig érkezésem óta a polcokon hevert. Lévén már megérkezésem előtt szándékomban állt valamiféle képpen megemlékezni a függetlenség napjáról. Kellemesen indult az este, jót beszélgettünk és a szervezés fejébe, egy-két delikát bor - ha nem is a markomat csapta, de - az asztalomon díszelget. A nagy szerénységben, már el is felejtettem lassan, mit is jelent egy jó bor. Ám a vendégeknek éjfél előtt még vissza kellett juttatniuk a bérelt kocsiukat az autókölcsönzőbe, így aránylag hamar távoztak. Kikísértem őket az ajtóig, kinyitottam, kimentem velük.
A szembeszomszédnál is buli volt aznap este, erről már szórólapok tanúskodtak kora délután. Mindenkit meghívtak a környékről. Az ajtójukon valamiféle plakát éktelenkedett. Vendégeim már kiléptek a lépcsőházból, egy lépést előre léptem, hogy a homályban jobban kivehessem mi is áll a plakáton. Szokatlanul nagy volt a csend. A mulatság biztos csak vicc, mivel akkor nem lenne ekkora csend, gondoltam. A plakát nem okozott meglepetést, csak az állt benne nagyban, kicsit másképp, mint a szórólapokon délután. Csatt! Csattant az ajtó. Hátranéztem, valóban az ajtó bezárult. Nálunk mindenki elment. Kizártam magam! Kulcs nélkül…, muszáj volt hát idegen emberek bulijába mennem.

A barátságot bizony pénzben lehet mérni. Hívtak engem már sokszor, sok helyre, sokan, de én mindig udvariasan kihátráltam a helyzetből, látván, hogy legalább egy fontos vonzata lenne egy-egy ilyen kiruccanásnak. Ám ez a 10%-os költségvetési kilengés heti egyenlegemben, a fiskális fegyelem komoly megroppanását jelentené, így szerzetesi életmódra rendezkedtem be és szociális határaim az ingyenes rendezvények és lehetőségek korlátaival korrelált erősen. De végre volt kezdőtőkém! Igaz két üveg megbontott bor, de jó minőségű és még legalább félig tele! Szombat este! Ki kellett valahogy használnom az alkalmat. Elrohantam a recepcióra, szerencsémre az első kizáródás ingyenes, azaz ingyen nyitották ki a lakás ajtaját, ahol végre kabátot ölthettem és felfegyverkezhettem két üveg borommal. Legközelebb, ha ilyen butaságot csinálok, hogy kulcs nélkül lépek ki az ajtón, miközben senki sincs otthon, akkor az bizony kemény három font költséget jelent.
Kopogtattam a szomszédoknál. Négy úrfi, két hölgy, a többiek állítólag a városban szórakoztak, a hátramaradottak rájuk vártak. Kezdetnek nem rossz. Egy spanyol és egy angol lány, egy leeds-i, aki írnek adta ki magát, két német és egy francia pasas. A keletnémetet folyamatosan ugratták. Még nem volt becsípve, de rendszeresen félrebeszélt, meg félre értette a dolgokat. Most már értem miért mondják az én angolomra, hogy jó. A keletnémetével összehasonlítva tényleg úgy tűnhet, mintha tudnék is valamit. Egy órát csevegtünk és vártunk. A falra mindenféle idézeteket raktak ki a lányok, ki, mikor, mit beszélt félre. Ezen valóban lehetet fél órán át derülni. De várni nem lehet örökké, így elmentünk a főépület pincéjébe, ahol az egyetlen mikrolokális szórakozóhely található. A lányok szublimáltak, a pasik bevetésre indultak, maradtam a franciával. Hamar letudtuk, ki vagy, hol tanulsz kötelező köröket, majd berendezkedtünk egy üres asztalnál, ahol két elfelejtett félig tele sörös korsó hevert és alibinak tökéletesen megfelelt.
Mennyi esélye is van egy nőnek Franciaországban? – kérdeztem. És az addig hallgatag, szűkszavúan felelgető francia beindult, elkezdett hadarni, gondolatai gyorsabban szálltak, mint a nyelve. Néha, néha már franciát kevert a mondandójába, de ezek szalagkorlátként szolgáltak számomra, ilyenkor megállt és vette magának a fáradságot, hogy fordítson.
Annyit, a mindennapi sajtót olvasó közember is tud, hogy Franciaországban, a napokban, hetekben, hónapokban minikampány és miniszavazás zajlott. A szocialisták nyíltan vitáztak arról, hogy ki is legyen a párt köztársaság elnök jelöltje a soron következő választásokon. A jelöltek nyílt televíziós vitákon védték álláspontjukat és próbáltak maguknak híveket toborozni. Bár a legnépszerűbb jelölt mindvégig Royal volt, a franciák az egész sót (show) újszerűnek élték meg, ilyen eddig még nem volt. Sajnálkozott is újdonsült barátom, hogy pont most nincs otthon.
- Sárközy a bushi politika gallositója. Lassan, egyszerűen beszél, „kissé populista”, azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének. De közel sem annyira közvetlen, mint az amerikai kollégája. Nem ereszkedik le az egyszerű emberig, Párizs leggazdagabb negyedében lakik és csak magas körökben fordul meg. A párizsi zavargások? – hát az nem okozott törést a karrierjében, elhárította magáról a felelősséget és a probléma megoldójaként lépett elő, az akkor Belügyminiszterként tevékenykedő politikus. De veszélyesnek tartom és nincs is igazi víziója Franciaországról a XXI században – mondta az ellentábor elnök jelöltjéről politológus társalgó partnerem.
- Ségolène, ő remek, fiatal, lendületes, új dolgokat hoz be, nagyon örülök, hogy ő lett a szocialisták jelöltje – folytatta mondanivalóját csillogó szemekkel – ő tudna cselekedni és sexy. Karizmatikus, okos és sexy. – De miért fontos, hogy sexy? – vetettem közbe én. - Mert az előny, mert ő nő.
- De ez ugyan így hátrányára is válhat. A franciák a nőben nem a gyengébbik nemet látják?
- De pont ez benne az érdekes. Nekünk királyaink voltak és császárunk. Számos politikusunk a XX. századba úgy viselkedett, mint ha az ő utódjuk lenne. De Gaulle, mintha Napóleon nyomdokában szerette volna járni karrakterében, míg Jacques Chirac az utóbbi időben úgy viselkedik, mintha király lenne. Ha nem a politikusok, akkor a nép szereti a vezetőit valami ilyen féle karakterrel – király, császár – felruházni. Royalra nem lehet, mert ő nő, mert ilyen még nem volt. Rendkívül érdekes lesz az elkövetkezendő fél év, szembe kell néznünk önmagunkkal. Most ötven-ötven százalék a jelöltek esélye, de nagy viták, csúnya húzások előtt állunk.
Aztán valamiféle külső okokból megszakadt az amúgy rendkívül érdekes monologizálása, melyet időként szó keresése torpantott meg. Vadászó társaink is körénk gyűlve visszatértek. Még belénk kötött egy angol lány, de a helyet szerencsékre hamarosan zárták és kidobtak minket. Másnap reggel munka, különben is ideje volt már lefeküdni.

Életképek

A dér megcsípte a járdát, épp annyira, hogy egy kicsit csússzék. Előttem egy csajszi siet az egyetemre, síkesztyűben vastagon sálba bugyolálva, miközben az egész dereka kilátszik, a lábán, pedig egy papucs, semmi több (se zokni, se harisnya). A brit vér ugye…

Zenei élmény: Hakim – La muchacha turca, amikor egy arab spanyolul énekel, flamenco-ósított Shimarikra.

Szakma: levél fújó mester a parkból, a legértelmetlenebb szakma, amit valaha láttam az életemben.

Gépjármű: avar felszippantó tehergépkocsi - ennél szezonálisabb eszközzel már aligha rendelkezhetne a helyi köztisztaság fenntartó vállalat.

Ennyire jó élnek, ennyire nincs hová tenni a pénzt, vagy ez kell ahhoz, hogy jó legyen a közérzetünk???

Segélycsomagok Magyarországról

Közel sem találom mulattatónak, hogy pont a tea európai felfedezőinek szülőhazájában nem tudok szert tenni a lelkemnek kedves teára. A problémával, mint a napokban fényderült közel sem vagyok egyedül. Tamara is otthonról kapja a Hibiszkusz szállítmányait.

Kizártnak tartom, hogy a városba ne lehessen kapni normális teafüvet. Ugyanúgy, ahogy végül tejfölre is szert tettem a Marks&Spancerben, biztosan kapható ilyen áru is, egész egyszerűen helyismeret hiányáról van szó, meg a bevásárlóközpontokba vetett túlzott optimalizmusról. Filteres teán kívül egész egyszerűen nincs más választék a széles polcokon. Ám ebben a kategóriában is silány a választék. Többnyire Assam van, a különbség csak a csomagoló cég kilétében rejlik. Gyümölcsteák még szó, szó, de zöld teából kizárólag egy fajta, a fehér pedig mintha nem is létezne.
Az esetet megpendítettem az egyik otthoni barátomnak, akik legnagyobb meglepetésemre nemes egyszerűséggel egy 200 g-os levéllel válaszolt, melyben az általam oly kedvelt, és hiányolt teák voltak találhatók. Azóta is az eseten derülök, hogy pont ide küldenek nekem teát :), amely tea London mellett elhaladva Hamburgon vagy Amszterdamon keresztül jutott el hozzá, majd egy bumeráng fordulattal élve ide.
Biztosan én vagyok túl naiv, amikor azt gondolom, hogy egy ilyen bőséges, régmúltba nyúló teakultúrával rendelkező országban, minden sarkon normális teát kellene kapni. De legalább megértettem miért jó teát tejjel inni, így a filteres tea teljesen elviselhetővé válik, némi fahéjjal pedig kimondottan ízletessé.
A tejfölre visszatérve. A M&S-ben valóban lehet kapni, de az én életembe ez luxusjószággá vált, nem kimondottan az ára miatt, hanem azért mert a város szívébe kellene érte begyalogolnom és amekkora mennyiségekben „szoktam azt volt” fogyasztani, ez minimum heti háromszori utat tenne ki. És mivel az utam parkok helyett, füstös, dugóban álló utcákon keresztül vezetne, nemes egyszerűséggel lemondok róla, majd ha hazatérek legfeljebb deficitet okozok tejfölből a magyar nemzetgazdaságban, a francia, német, szlovák és olasz beruházók és kereskedők legnagyobb örömére.

Kinézett magának

Gondolataim magamba süllyesztettek, miközben egyhangúan baktattam le a lépcsőn a Spanyol tanszékről. Valaki hangosan rám köszönt, már a hangjáról felismertem, hogy a kedvenc Latin-Amerikás tanárom az. Hirtelenjében Добры День-el akartam köszönni, majd majdnem egy ¡Hola! szököt ki a számon, de tanárnak így még se illene köszönni. Nagy nehezen csak előkotortam a mélységekből a Good Morning-ot, de eközben mintha órák suhantak volna el. Jól van, akkor jöjjön be az irodában – felelte ő. Tessék???

Hát de nem is ismer! Azt se tudja ki vagyok! Kétszáz embernek tart előadást, és aligha hiszem, hogy mindenkinek hasonló ajánlatokat szokott tenni, ha összeakad velük a folyosón. Az mondjuk igaz, hogy az óráin többnyire abnormálisan rikító narancssárga és zöld pulóverekben szoktam megjelenni, de ebbe semmi szándékoltság nincsen. Nem az első sorban szoktam ülni, de nem is az utolsóban, többnyire valahogy úgy alakul, hogy pont a szemmagasságában. Kérdezni is szokott rendszeresen, de én nem tulajdonítottam eddig annak nagy jelentőséget, hogy benne vagyok abban a körülbelül tucatnyi embernek a körében, akinek a kérdéseket felteszi. Válaszolgattam, amikor rám került a sor: Aliende, Castro, Perón, Fuentes, vagy épp vállat vontam.
- És hová valósi? Kérdezi, miközben én még mindig az előző mondatán értetlenkedem, biztos összekever valakivel. Elrebegem a választ. – Jól van – erre ő – nagyon érdekes, akkor jöjjön egyszer el az irodámba és megbeszéljük ezt. – Mit, hogy hová valósi vagyok? Még az esszémet se látta, majd kiábrándul, ha meglátja. Mit tudok én elsőévesen neki nyújtani? Ha legalább tanulmányi verseny lenne, vagy TDK, de így! Persze, hogy elmegyek, már csak kíváncsiságból is, de miről lesz szó, arról sejtelmem sincs.Utána kellemesen elbeszélgettünk az óráiról, meg megjegyeztem észrevételeimet, mitől lenne még jobb. Ezt követően már igazán nem volt kedvem tovább fenntartani, és ő se időzött tovább. Ha csak viccelt volna, vagy lehet nem tudott másképp kihátrálni a helyzetből, miután rájött, hogy nem az vagyok, akinek vélt. Érdekesen alakulnak itt a dolgaim. Különösen annak a fényében, hogy a nemzetközi szemináriumvezetőm végtelenül segítőkész és mindent elkövet, hogy egy jó esszét hozzak össze, amióta tudja, hogy majd be kell mutatni tanszéki profnak. De, hogy a kedvenc tanárom kiszúrjon…

Egy jogkövető ember mizériája

A munkavállalói regiszterbe történő felvételemet elutasították. Két hónapos várakozás, elutasítás, bank általi papírelvesztés után, ezen a héten hirtelen három bankszámlám is lett. Most akkor mi van? Avagy egy brit mizéria leírása.

Mint már írtam több éve itt tanuló magyar ismerőseim egyike se regisztrálta magát a Worker Registration Schame-be (WRS) és bár a regisztráció kötelező, nekik éveken keresztül semmi problémájuk nem akadt a kötelességük elhanyagolásából.
A WRS-be az első munkanapot követő 28 napon belül kell regisztrálni minden olyan külföldi munkavállaló állampolgárnak, aki az újonnan csatlakozó tíz EU tagállamból érkezett Nagy-Britanniába (kivételt képez ez alól Málta és Ciprus).
Erről a kötelességemről 10 nappal a határidő lejárta előtt értesültem, mert se a munkaadóm, se az adóhivatal, se az egyetem, se a JobCenter – ahol a National Insurance number interjú zajlott – munkatársai nem hívták fel a figyelmemet rá. Mivel nem voltam biztos benne, hogy nekem, mint itteni teljes programú egyetemi hallgatónak is kötelező a regisztráció, kapcsolatba léptem a hivatallal. A részletesen megírt állapotomra azt a kurta felelet kaptam, hogy bizony nekem is regisztrálnom kell. Két nappal a határidő előtt végül feladtam a postán a jelentkezésemet, minden kötelező irattal együtt (pl.: eredeti személyi igazolvány stb.). A személyim egy hét után visszajött, a válasz viszont csak ma. A hivatal válaszában közli, hogy nem tudnak regisztrálni a rendszerbe, mivel idézem: Before an application for registraition on the schame can be approved, we must be satisfied that you are undertaking genuine and effective employment. In this case, from the information you have provided, we are not satisfied that you qualify for registration under the schame. Ezek értelmébe a munkaadótól kapott levelem vagy nem volt megfelelő, vagy a heti előreirányzott 9 órás munkaviszony mentesül a regisztráció alól… újabb levélváltás következik.

A legkedvesebb történetté mégis a bankok fognak az én életembe válni. Erről is esett már korábban szó, hogy egy bank szőrén szálán elvesztette a papírjaimat. Az alkalmazottat, akivel szerződést kötöttem, pedig kirúgták. Persze minderről semmit se tudtam és hiába vártam napokon keresztül jóindulattal a bankszámlaszámom adataira. Egy napig jártam utána, mi végre, milyen okok által nincs se híre se hamva a bankomnak, a megjelölt határidő lejárta után. Ahhoz már hozzászoktam, hogy nem hívnak vissza, nem ők voltak az elsők a bankok körében, akik ezt megtették velem. Így miután annyi kiderült, hogy nem tudják kivagyok és benne se vagyok a rendszerükben, úgy gondoltam más bankhoz fordulok, ahol ugyan kedvezőtlenebb feltételek mellett, de tudok bankszámlát nyitni. Ez annyit tesz, hogy csak olyan bankszámlám lehet, amelyen nem tudok lekötést végezni, és kizárólag csak ATM automatából juthatok hozzá a pénzemhez. Ilyen feltételekkel mindenhol ajánlottak számlát, de érthető okokból ezt sokáig nem akartam elfogadni, végül a kényszer győzött (már két havi fizetésem van visszatartva, mert nincs bankszámlám). Miután probléma nélkül megnyitották a fent említett számlát, felajánlották, hogy most, miután a bank ügyfele lettem, nyithatok olyan számlát, amivel már tudok lekötést végezni, illetve kártyával vásárolni a boltban, és az interneten, továbbra is számlavezetési és kártyaköltségektől díjmentesen. Hát persze, hogy jelentkeztem. Nem sokat értetlenkedtem azon, hogy előtte miért nem mondták el azt, ha ügyféllé leszek, akkor több mindent felajánlanak. Néhány felesleges kört megspóroltak volna nekem. Vajon a többi banknál is így van ez, csak mindenhol elfelejtették megjegyezni ezt az apróságot? Hiszen ugyan úgy külföldi maradok, ugyan azzal az előélettel. Attól, hogy 24 órája vagyok az ügyfelük még semmi sem változott. Nincs több fizetésem, nem lakom itt három éve, és továbbra se vagyok állampolgár. Kérdezték, van-e máshol UK bankban bankszámlám. Mivel az adott pillanatban nem volt, nemmel feleltem. Igaz, számtalan máshelyen meg volt adva a telefonszámom és ki volt töltve a jelentkezésem, de egy bank kivételével, aki elutasított, a többi válaszra se méltatott a kijelölt határidőn belül. Tiszta lelkiismeretem volt egészen a mai napig, amikor is házhoz jött a posta. Az a bank küldte meg a bankkártyámat, amelyik elvesztette a papírjaimat. Azt ígérték, felhívnak, ha előkerülnek a papírjaim, nem azt, hogy majd akkor se szó se beszéd nyitunk neked egy számlát! Így most három bankszámlám is van, két hiper-szuper funkciós bankkártyával. Most akkor jó fiúnak kellene lennem és elmennem mindkét bankba, bevallani, hogy bocs mégis van bankszámlám egy másik bankban? De hát, amikor jelentkeztem, akkor még sehol se volt! És ezt el is hinnék, vagy mindkét bank kirúgna és feltenne valami feketelistára, ahonnan évekig nem lehet lekerülni?
Van három bankszámlám, mindegyik egy lyukas garas nélkül, miközben félmillió forintnyi hitelt tudok felvenni a nagy semmire.

Hirdetések – a félreértések elkerülése végett

A blogom honlapján tartozó hirdetésekből adódó bevétel hozzám folyik be és nem a blog üzemeltetőjéhez. Ez az első jelen annak, hogy végre valahára van bankszámlám.

Mielőtt bárki megvetne, hogy a semmiből is próbálok pénzt csinálni, talán előtte próbáljon meg tíz fontból hetente megélni. Így talán év végére összegyűlhet egy repülőjegynyire való.

A brit energiatakarékosságról

Miközben Tony Blair a globális felmelegedésről papol, és Darfur mellett az utóbbi időben ezt próbálja meg témává tenni az európai vezetők körében – kevés sikerrel -, a britek körülnézhetnének egy kicsit a saját házuk táján. Néhány dologról, ami szúrja a szemem, ám apró intézkedésekkel lehetne tenni ellene valamit.

Az odáig rendben van, hogy két hete London főpolgármestere bejelentette, hogy évi ötszáz hibrid üzemeltetésű buszjárművet kívánnak üzembe helyezni 2007-től, de ez csak egy város a sok közül.
A legszembetűnőbb, így ősszel, a parkok karbantartása. A leveleket dízelüzemeltetésű avarfúvó berendezéssel fújják kupacokban. Az avar ráadásul nedves, az idő szeles… Igazán nem hiszem, hogy nem lehetne más módszert kitalálni az avar eltakarítására. Két héten keresztül az esős napokat kivéve idestova minden nap egy tucat ember rohangált ilyen berendezéssel a Seaton parkban. A hátukon egy kb. 10 literes benzin tartáj, a kezükben a fúvó berendezés. Amit ma „összefújnak” egy kupacba, azt holnap fújhatják újra, mert vagy a szél szétviszi az avart, vagy újabb levelek hullanak alá. Nem lenne egyszerűbb e tényleg megerőltető munka helyett inkább gereblyét ragadni? Ok, ha ez sérti a kényes brit gyepet, akkor ebben az innovatív társadalomban igazán feltalálhattak volna már valamit. De ez szerintem egy kimondottan felesleges CO2 kibocsátási mód, kis tétel, de amennyi park errefelé van…

Rendben, hogy egy kőolaj nagyhatalom városban élek és fosszilis energiaforrás akad bőven (Bár össze nem lehet hasonlítani Abu Dabival. Inkább hasonlít valamelyik jó 70-es években épült szocialista város nyugati interpretációjára, néhány középkori épülettel, meg egy óvárossal megspékelve), de így a 21. század derekán gondolhatnának a szigetelésre. A kollégiumi várost stílusából ítélve a hetvenes évek elején építették. Bár északon vagyunk, ahol télen szeles és hűvös az idő, sikerült egy falas ablakokat berakniuk. Ez még kevésbé aggasztana, ha az ablak kerete nem szimplán egy fém lap lenne, amelynek semmilyen vastagsága, szigetelőképessége nincs. A fűtést már szeptember végén bekapcsolták, amikor még 15-18 fok között volt éjjel-nappal a hőmérséklet, hogy a szobában tartani tudják a 20 fokot. Most már sokkal aktívabban fűtenek, de a meleg érezhetően szökik. Előbb utóbb kapcsolni fognak, de nem mi vagyunk az egyetlen ilyen közintézmény….

A harmadik: a csapok. Bár ezt inkább nem kritizálnám, mert megszerettem ezalatt a rövidke idő alatt, és majd ez is egy olyan dologgá válik életemben, ami hiányozni fog. Brites módra két csap van; egy hideg és egy meleg vizes. A meleg vízből gőzölögve folyik ki a forró víz, ami az elején kétségtelenül irritáló, de amikor hozzászoksz…. Ha valaki brit rendeletetés módja szerint használja a csapokat, akkor az kész vízpazarlás. Ez annyit tesz, hogy az illető bedugaszolja a mosdót, a két csapból olyan arányba folyatja a vizet, amely számára kellemes hőmérsékletet biztosítja. Majd ebben mos arcot, fogat és/vagy borotválkozik. Dél-Angliában már vízhiány van, de csak ott, és csak most kezdték a britek feladni e kényelmes szokásukat. Csak ott kezdtek el állítólag keverőcsapokra váltani.

Ez kábé olyan, mint az itteni emberek általában, akik jól látják a világ problémáit. Érzik, picik ők a világhoz képest, nem nagyon tudnak tenni semmit. Adakoznak, meg rosszul érzik magukat a harmadik világ miatt, miközben kávét és narancslét isznak. A segélyekkel, tudják, a problémát nem tudják orvosolni.

A fennálló problémákat - ha nem is feltétlenül mi kelet-európaiak okoztuk, de manapság már mi is hozzájárulunk a fenntartásához -, az egyetlen hatásos eszközzel tudjuk kezelni, azzal, amellyel magukat a problémákat okozzuk, a fogyasztásunkkal. Ha tudatosan fogyasztunk, akkor enyhíthetnénk a problémákon (Bár az olcsó kávé, és a menzán felszolgált narancslé, jó ha életében egyelten kávébabot vagy narancsot ha látott). De az október 26.-ai Guardian cikk a Starbucksról jól jellemzi a problémát.
Hány, de hány angol diáktársam panaszkodott az újonnan átadott Hub-ról, hogy túl sok benne a plazmaképernyős tévé, adták volna a pénzt inkább az éhezőknek, miközben a kezükben ott gőzölög a 2 olykor 3 fontos valódi kávé (arról már nem is beszélve, hogy a képernyőket szponzorok adták ingyen).

Persze, ha egyedül kapcsolom le magam után a villanyt, azzal nem sokat segítek a világon. Az pedig elég irreális vágynak hangzik, hogy mindenki kapcsolja le maga után. Tavaly, otthon a kollégiumban 83 embernél sokkal könnyebben értem el sikereket e téren, mint most itt a 4 db nyugati kultúrából érkező lakótársamon. Elkerülhetetlenül tartunk a végkifejlett felé?

Az angol, az ír, a svéd, a malawi és jómagam

Ők lennének így mind a lakótársaim. És milyen is velük együtt élni így közel egy hónap távlatából? A viszonyunk fagyos (otthoni fogalmak szerint), de talán csak azért mert nem otthon vagyok és nem magyarok között, vagy egész egyszerűen errefelé ez az alapjárat?

Az angol és az ír srác egyéves posztgradulális tanár szakos képzését végzi. Az angol drámázik, az ír angolt oktat. Ők már akkor itt laktak, amikor én beköltöztem. Ismerkedésünket sikerült a legkevésbé szerencsésen indítanom. Emlékeim szerint a harmadik kérdésük volt (Hogy hívnak, honnan jöttem után), szeretem-e a focit? Naiv könnyedséggel feleltem, hogy utálom a megnevezett sportágat. Az elkövetkezendő két hétben nem is találtunk már közös témát. Ezt már csak egy kérdésük követte: azért a sportot ugye úgy általánosságban szeretem? Majd visszatértek beszélgetésük tárgyára, a focira. Ezt követően kommunikációnk egy jó ideig kimerült a Hello!/Hi, How are you? üres frázisaiban.

Az egész csapatból az angol a leghidegebb, teljes mértékben tárgyilagos a kapcsolatunk. Ám ez nem akadályozza meg, hogy végtelen mértékben segítőkész legyen. Így van ez az ír fiúval is, segítségre tőlük mindig lehet számítani. Az írrel már beszélgetni is lehet, igaz őt is leginkább a foci érdekli, de számára úgy tűnik külvilág is létezik.

A svéd srác utánam érkezett egy nappal. Ő jobban indított, szereti a focit, ért is hozzá. Nem dolgozik, futball mérkőzések fogadásával keres magának egy kis betevőt. Mindennek ellenére nem akkora focibolond, mint a két brit. Erasmusos, harmadéves civil-építészmérnök és csak az első félévben lesz velünk. Mint az Erasmusosoknak általában elég könnyed az élete. Bulizásról, ismerkedésről szól többnyire neki az ittlét. Nincsenek felé komoly elvárások és neki is van végre egy félév egyeteme, amit nem kell annyira komolyan vennie. Ez az egész életmódján meglátszik. Akkor kell és fekszik, amikor kedve szottyan. Napközben az eBay-en régi Volvo után kutat. Szeretne venni itt egy kocsit, és azzal hazamenni, majd otthon jó pénzért eladni, mert odaát sokkal többet ér egy régi Volvo, mint amennyiért errefelé adják. Vele tudok legkönnyebben szót érteni, még azt is mondhatnám, hogy bizonyos szinten valami barátságfélét is sikerült kiépítenünk egymás között. Szeptember végén elment korcsolyázni, ahol bukott és kiment a válla, egészen tegnapig félkezű volt, bár az orvosok szerint még két hónap kell, hogy a vállát nyugodtan használhassa. Bár először szakadt el otthonról, igen rátermetten viseli a sorscsapásokat, ugyanezt nem tudnám elmesélni a fészekből kirepült vagy kiesett magyar fiú ismerőseim többségéről.

Más világ az övé. Félelmetes megélnem a pénz életformáló erejét, szemlélni, hogyan él, mit engedhet meg magának, mi számára a „természetes”.

Malawi az egy más kultúra, még úgy is, hogy már évek óta Angliában él. Vele nincs miről beszélnem és még nem sikerült megfejtenem miért is van ez így. Orvosnak tanul elvileg, de itt valahogy fura a rendszer. Még nem dőlt el mi lesz belőle, ezért a szak párja a kémia, később dől el melyik pályán köt majd ki végül (talán most év végén, ugyanis ő az egyetlen másodéves közöttünk). A srác abszolút mértékben party arc. Eddig, ha jól számoltam, három éjszaka kivételével minden este elment bulizni. Amikor nem egyetemen van, nem alszik és nem bulizik, akkor dolgozik egy szállodában recepciósként, vagy a bőrt rúgja a Seaton parkban, majd nyakig sárosan jön haza. Sportol, bulizik, valamikor állítólag tanul is, teljes mértékben az ideális egyetemi életet él, helyi fogalmak szerint. Én csak annyit szoktam belőle látni, hogy háromnegyed kilenckor kikecmereg csipásan a szobájából, és valamiképp megpróbálja magát összekapni, hogy elsprinteljen a kilenc órás előadására. Vagy délutánonként, amikor hazajövök, elindul a zuhanyzó felé, hogy most neki munkába kell mennie és már muszáj volt felkelnie.

Érdekes néha meghallgatni a világ képét, ki számára a hot chick, meg hogyan érdemes házasodni, miért és kivel.

Igazából nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezekkel az emberekkel kerültem össze. Mindenki teljes mértékben udvarias a másikkal. Konfliktusok nincsenek. Rendesek vagyunk, eltakarítunk magunk után, bár a többiek krónikus lámpa le nem kapcsolásban szenvednek. Mosatlan edények nincsenek, ami néha kimondottan hiányozni tud. Viszont, ha valamelyik szomszédomnál kellene laknom, akkor talán már elmenekültem volna. Éjszaka kellős közepén tudják bömböltetni a Heavy Metált (addig jó nekem ameddig nem a technot), az ablakon szemetelnek, ami tíz fontos bírságot ró maga után, de ők nem nagyon látszanak zavartatni magukat a probléma miatt.

A szabályok értelmében 11-ig lehet hangosan viselkedni. Éjféltől, pedig különös tekintettel kell lenni mások nyugalmára. Amikor éjszaka fél kettő magasságban szólal meg a zene, akkor az ír lakótársam előszeretettel döngöli a padlót, néha eredménnyel. Az első három hét katasztrofális volt e téren. Bár én mintha edzve érkeztem volna az otthoniak után, és kicsivel jobban tűrtem az éjszakai eseményeket. Három hét után a briteknek elegük lett és egymást követő két éjszaka kihívták a kollégiumi felügyelőt, azóta nyugalom honol. Bár múlt héten péntek este, sikerült kettőkor felriasztaniuk legédesebb álmomból, de udvariasan lehalkították a zenét, amikor egy szál köpenyben tudtukra adtam, hogy én másnap dolgozom. Persze közel sem volt annyira egyszerű a lépcsőzés után visszacsábítanom álmomat az ágyamba.

Elveszteni a nyelvet

Lassan elvesztem a nyelvérzékem. Nem ismeretlen az érzés, lévén nem először fordul velem elő ilyesmi, de mégis valahol fájó és szomorú pillanatok ezek, minden egyes alkalommal. Megszokhatatlan.

A munkahelyemen, munka közben már angolul gondolkodom. Az első szavam angolul csúszik ki a számon. „Amikor a mit kell tennem, mi kell” kérdéskörben gondolkodom, angolul jutnak eszembe a dolgok nevei. Sőt, ha az egyetlen magyar srác jön enni, akkor egyre nehezebben váltok vissza a magyarra, így hirtelen tálalás közben. Nem először van ez így velem kétségtelen. Rendszeresen megtörténik nyáron, majd azt követően ősszel, a másik anyanyelvemmel. De mindig, amikor elveszik, űr támad az ember életében, ahogy most is. Egyre nehezebben érzem a magyart, egyre nehezebben formálódnak a mondatok, egyre inkább nehezemre esik a játékos könnyedség a szavakkal. Érzem. És a mindennapi hírolvasás közel se elég, hogy táplálja a könnyedség lángját, ahhoz szépirodalom kellene. Mindeközben az angol, csak csalóka ábránd. Az odáig rendben van, hogy végre valahára legalább egy helyen, egy rövid időre angolul gondolkodom, de ez közel se jelenti azt, hogy érzem én a nyelvet. Mert nem érzem egyáltalán. Tudok hangsúlyokat tenni a mondanivalómba, finomabban, vagy erősebben fogalmazni, de attól még nem érzem. Szavakat teszek egymás mellé, miközben igyekszem betartani, azt a vajmi kevés nyelvtani szabályt, ami az angolban létezik, de nincs stílusom. Legfeljebb valami közép-európai féle. Nem érzem a stílust szóban, olvasás közben is csak ritkán. Apróságok a stílus jelei az angolban, de nagyon fontos apróságok ezek. Esszéket írok és ott se érzem a stílusom, legfeljebb a szárazságom. Ki-kijavít, bele-bele javít néhány angol, és tényleg jobb úgy, ahogy ők javasolják, de én nem érzem, még, de majd idővel, talán.

Őszi rózsák

Lassan rózsákba borulna a Seaton park, ha tudna, idén talán utoljára.

Tegnap már már valóban sikerült legalább félig rózsákba borulnia a Seaton parknak, amin minden napi utam vezet keresztül az egyetemre menet és jövet. A park kertje kecses brit ízlésességgel van berendezve, tuja cserjék, rózsadombok és virágágyak. Sajnos errefelé is lopnak a közparkokból. Egy reggelre virradóra eltűnt az egyik tuja csemete, a másiknak pedig lenyesték a felső felét.

Távozik mélán, susogás közepette az ősz. A fák alkalmi, színekben pompázó báli ruhájukat, lassan felakasztják a fogasaikra vagy nemes egyszerűséggel a földre vetve állnak tovább. A virágok erejéből nyílásra már nem igen telik, csupán a rózsák próbálkoznak még. Sárga, vörös, és fehér szemeiket felvillantják, kacsingatnak, olykor sokan, sokáig téged szemlélnek, lépteidet kísérik a parkon át.
Színekben pompázott tegnap még a park, amelyet az éjszakai eső és az orkán erejű szél vert el. Így megy ez már lassan egy hete. A rózsák harca a természettel. Egy-egy nap már majdnem győznek, már majdnem sikerül újra színekkel festeniük a gyepet, de az ősz és tél makacsul összefogva szemtelenkedik velük.
Az év utolsó virágai ezek, mely után a tél szerelme következik.
Fura lény a tél. Ártatlan fehérségével érkezik, tisztára mossa az év mocskát, elfedi az őszi karnevál hulladékát. Fagyos szerelmével éget. Ő az egyetlen be nem teljesülő szerelem. Ha szeretni próbálod, kezedbe veszed, fájdalmak közepette múlik ki és tűnik el ujjaid között, miközben oly egyszerű szerelmet ígér, melyre társai mind képtelenek. Ők pompáznak, sokarcúságukkal csábítanak. A tél nem ereszkedik le furfangos női játékokba, ő tiszta, egyszerű és tökéletesnek tetsző. Ugyanakkor nem beteljesedő. Talán pont ettől válik az általa nyújtott szerelem, ily idillivé és áhítottá.

A repülés veszélyezteti Ön és környezete jövőjét

A repülés globális felmelegedést okoz; A repülés veszélyezteti a föld egészségét; A repülés 5%-kal járul hozzá az Unió széndioxid kibocsátásához; A repülés elsivatagosodáshoz vezethet; A repülés vízhiányt okozhat, olvasható majd éveken belül az Európai Unióban váltott repülőjegyeken és légitársaságok honlapján. Egyes tagországokban, a háttérben, a veszély súlyosságát hangsúlyozva környezeti katasztrófák, mint például árvizek, elsivatagosodott területek, hurrikánok és tornádók, képei láthatóak majd.
A helyzet sajnos közel sem ennyire komikus. Bár a fenti intézkedések kilátásba helyezéséről senki se beszél, valamit sürgősen tenni kell, mert a globális felmelegedés valóban égető probléma. Ha a cigarettás dobozokról ismert elrettentő taktikát nem is, de bizonyos adófajta kivetését a légitársaságok számára egyre határozottabban szorgalmaz London Brüsszel számára. Az EUban a légitársaságokat nem terheli járulékadó a kerozin után, viszont egy napokban napvilágot látott tanulmány szerint a vasmadarak 5%-kal járulnak hozzá az Unió teljes szén-dioxid kibocsátásához, amelynek aránya tovább nőhet, a fapados légitársaságok töretlen növekedése esetén. A londoni javaslat szerint, a légitársaságokra nem utasonként, hanem járatonként kellene kivetni az új adónemet.
Az amerikai szakértők szkeptikusak a brit törekvésekkel szemben, ők nem látják, hogy az utasokra lebontott, körülbelül 5 fontnyi többletköltség miért fogná vissza a repülni vágyók számát.
A repülés csak egy szektor, a számtalan más terület között, ahol valamit sürgősen tenni kell a szén-dioxid kibocsátás csökkentése érdekében. Cselekvés hiányában ugyanis éveken belül elveszthetjük a kontrolt a globális felmelegedés felett.

A brit média lázban ég. Kicsivel több, mint egy hete a vezető napilapok szinte napi rendszerességgel szerepeltették címlapjaikon a globális felmelegedés problémáját. Hétfőn végül nyilvánosságra hozták a teljes Stern jelentést, amelynek részletei az elmúlt hetek folyamán folyamatosan szivárogtak ki a média számára.
Sir Nicholas Stern Gordon Brown (UK pénzügyminiszter) megbízásából közel egy év alatt készítette el 579 oldalas jelentését a klímaváltozásról. Következtetése egyszerű üzenet: Cselekedni most kell, mert egyébként baj lesz.
Nicholas Stern többek között a Világbank volt vezető közgazdásza, akinek főbb szakterülete a makroökonómia, megfogható számokban adta tudtára a közvélemény és kormány számára, mennyibe fog számunkra kerülni, ha nem teszünk valamit a felmelegedés ellen azonnal, és mik lesznek a természeti következményei (éhínség, pusztító malária, sűrűsödő árvizek és szárazságok, 30% erősödő viharok, 300000 halott, 20% visszaesés a világ GDP-jében).
Bár a kritikusok, már számtalan hibájára mutattak rá a jelentésnek, úgy tűnik a brit kormány komolyan veszi az ott állítottakat és cselekvésre szánja el magát.

Rendben van, a kormány cselekedni fog, de mire annak hatása begyűröződig az életembe addig jó pár év el fog telni. Cselekedni állítólag pedig most kell. Hat javaslat mit tud tenni a probléma megfékezése érdekében az egyszerű ember:

1. szigeteli a lakását, alacsonyabb hőmérsékleten fűt, nem hagyja standby módon a TVjét és egyéb elektronikus eszközeit, takarékos izzókat vásárol
2. Kerüli a repülést
3. megválasztja az üzemanyagot, és benzin helyett autógázt használ
4. Szél, nap és egyéb természetes erőforrásokat használ elektromos energia előállításához
5. Környezetbarát gépjárműre vált
6. Ügyelünk az energia „lábnyomunkra” www.myfootprint.org

Ezek szerint, én, mint diák sajnos alig tehetek valamit, a radiátor lecsavarásán kívül. Bár, ha egy teszem azt Békásmegyeri panelben laknék és sikerülne meggyőznöm az egész lakóközösséget, hogy váltsunk alternatív energiaforrásra, aligha tudnák összeadni egy napelmere, vagy szélerőműre valónyit úgy hiszem.

Kicsit kezdem megérezni a bőrömön azt, amit Széchenyi érezhetett, amikor Angliában járt és összehasonlított az itt látottakat az otthoni állapotokkal. Bár most talán közel sem akkora a különbség.

Témához kapcsolódóan:
www.guardian.co.uk/climatechange
www.monbiot.com

Arcok: Konyhás nénik

Hétvégi munkatársaimról szeretnék egy röpke képet felvázolni a következőkben. Munkanapokon ugyan olyan hallgatókkal dolgozom együtt, mint jómagam, ilyenkor a szakácsokat leszámítva két „felnőtt”, helyesebben szólva, teljes állású felügyelő van beosztva mellénk. Hétvégénként azonban hiány van a diák munkaerőben, ekkor jönnek képbe a Magyarországot idéző konyhás nénik.

Magyarországot csak korukban idéznek. Életéveik száma valahol édesanyám és nagymamám kora között ingadozik, azonban életmódjukban bármelyik hallgatón túltesznek. A péntek és szombat estéket kivétel nélkül bulizással töltik. Ilyenkor hétvégenként valahogy megélénkül a konyha. Az asszonyok pletykálnak, beszámolnak a hétvégi nagy kiruccanásról. Persze egy mukkot se értek a förtelmes skót kiejtésükből. A skót akcentust az utcán még csak csak meg értem, de ahogy ezek az asszonyok beszélnek, az csak foszlányaiban emlékeztet az angolra. Félreértés ne essék, nem keltául beszélnek, egyszerűen skót ajakkal ejtik ki az angol szavakat. Ha érteném, tán még fel is fedezhetném benne a szépet.
Hétvégén kisebb a tömeg, így a munka is könnyebb számunkra, de nem a másnapos asszonyoknak. Szombat estére többnyire sikerrel heverik ki az elmúlt éjszaka fáradalmait, de vasárnap, amikor 11-2 között dolgozunk, néha felejthetetlenül komikus másnapos fájdalmakat okoz nekik a munka. Néha az az érzésem, hogy vasárnap reggelre még az alkoholnak sincs ideje kipárologni belőlük. Egyikük immáron rendszeresen odajön hozzám, mesél valamit, amiből egy szót se értek, én meg csak megértően mosolygok. A történet, valahogy mindig úgy végződik, hogy fáj a feje és ezért ma különösen nehezen megy a munka. Látszik, hogy nehezükre esik a munka, de ez nem akadályozza meg őket, hogy mindig ugyan olyan akkurátusan végezzék el, amelyben nem lehet kivetni valót találni.

A munkavállalás költségei

Ezidáig egy petákot se kellett fizetnem semmiért. Az erkölcsi bizonyítványhoz hasonlatos disclosure –t, a National Insurance Numbert ingyen igényelhettem. Azonban az újonnan csatlakozott tízek közül, nyolc tagállam munkavállalóinak* kötelező jelleggel be kell regisztrálniuk magukat a Worker Registration Scheme -be 70 fontnyi regisztrációs díj ellenébe. A mai nap feladtam e célból a papírjaimat és 83,50 fontot költöttem erre a mókára, ami másfél heti fizetésem. De mi is ez tulajdonképpen?

* Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia

Nem szól ez másról, mint az újonnan felvett tagállamok munkavállalóinak ellenőrzött munkaerőpiacra jutásáról. A regisztrációt az első munkanaptól számított 28 napon belül kell megtenni. Ennek elmulasztása esetén az időtartamon túl megjelölt munkavállalás illegálisnak számít. A szankciókat nem ismerem. Mindenről részletesen és pontosan a hivatalos honlapról: www.workingintheuk.gov.uk vagy a magyarnyelvű hivatalos tájékoztatóban itt (pdf fájl) lehet olvasni.

Erről a WRS nem is tudtam, előtte róla nem hallottam és sehol se említették. Ha az egyik itteni magyar ismerősöm nem kérdez rá, hogy én már beregisztráltam-e magam, akkor nem is került volna rá sor. Tudtomon kívül váltam volna illegálissá. Ha a munkaadó nem is tud erről, akkor az NI interjún igazán figyelmeztethetnék az embert. Bár nem tudom mennyire kell komolyan venni ezt a dolgot. Az egyik ismerősöm két éve dolgozik itt, és tőlem hallott a dologról először. Két év alatt neki semmi problémája a regisztráció elmaradásából nem akadt. Nem tudom mennyire veszik itt komolyan ezt a dolgot. Nagydobra bizonyosan nem verik kötelező jellegét, ezt tanúsíthatom.
Drága dolog, de egyszeri. Az elkövetkezendő négy évben reményeim szerint itt leszek, így szerintem megéri. 12 hónapos munkaviszony után ráadásul munkanélküli segélyre is jogosulttá válok. Ha jobban belegondolok kevéssel úszom meg. Mivel diák vagyok és éves keresetem nem haladja meg a 5000 fontot adóznom nem is kell. Az NI járulékot minden áprilisban egy az egyben visszautalják. Nagyon kedvező a munkavállalói környezet és otthon külföldiként biztosan ezerszer bonyolultabb lenne mindez. Még valami P45(?) formanyomtatvány vár rám az adóhivataltól, aminek viszont már csak pár fontos a költsége. Így az elején nehéz, és az én életembe nagy tételek, de belefér. Az illegalitásnál bizonyosan jobb.
Ha nem lennék lúzer, akkor összeszedtem volna még 25 embert és velük együtt regisztrálok be. Ekkor a 70 fontos költség 26-unk között oszlott volna meg, ugyanis erre lehetőség van. Bár én azért fenntartásokkal viseltetek ez iránt, mivel a WRS hivatalos válaszában azt közölte velem, mivel diák vagyok, visszakaphatom a regisztrációs díjat, amennyiben heti 9 vagy annál kevesebb órában dolgozom. Szerencsém van, mert a munkaadótól kapott levelemben az áll, hogy heti 6 órát dolgozom, így reménykedem.A fényképezkedés 3.50 fontját nem érzem annyira nagyságrendnyivel nagyobbnak, mintha ezt otthon tettem volna meg, viszont a postai átutalás és az ajánlott küldemény feladásának tíz fontos költsége az én heti kiadásaimhoz viszonyítva kimondottan soknak tűnik. Ráadásul igen kellemetlen, hogy a hivatalnak helyi kirendeltsége nincsen. Mindent postán kell feladni. Fénymásolt dokumentumot nem fogadnak el, azaz vagy az eredeti útlevelet vagy a személyit el kell nekik küldeni. De mihez kezd az ember okirat nélkül? Szerencsémre nekem mind a kettő itt volt, így a személyimet fel mertem adni a postán. Remélem a közeljövőben viszont is fogom látni. A 2 db fényképen, és a személyin kívül még egy levél kellett a munkaadótól, amelyben igazolják, hogy hányadikától dolgozom. Mi lesz a történet végkicsengése? Mennyire érte meg ez a 70 font? Előbb utóbb tán kiderül.