A munkahelyemen mindenbõl ehetünk, kivételt csak a gyümölcsök és az édességek képeznek. Néha elõfordul, hogy egy-egy diák nem tud megjelenni a nyitvatartás alatt, így ha idõben szól, félrerakják neki az ételt. Mi zárás után eszünk, de tegnap velünk evett egy késõ is. Érintetlenül hagyta ott a torta szeletét és hárman csaptunk le rá.
Mire a lány befejezte az evést, már csak hárman maradtunk. Rögtön felfigyeltünk az érintetlenül hagyott csokis tortaszeletére. Nem vagyok nagy édesség rajongó, és munkaközben nem is nagyon vágyok azokra a tortaszeletekre, amit hetek óta pakolgatok a hûtõbe, de egy idõ után beköszönt a “tiltott gyümölcs” effektje. Osztozzunk meg hát az egy szelet tortán! Mindez még nem lenne olyan fertelmesen nagy matematikai feladvány, ha nem lenne ott a végében a tejszínhabgombóc. Egyikünk nagyvonalúan lemond róla, mivel nem szereti a tejszínt. Két részre osztani pedig már igazán nem lenne nehéz, így én azt javaslom felezzünk. De a brit kolléga makacskodik. Õ kõ papír ollózni szeretne, a gyõztes mindent visz alapon. Nem mintha, annyira ragaszkodnék ahhoz a tejszínhabhoz, annyira nem fontos, sõt nélküle is szép marad az estém, de a mentalitás sokkol. Hol van a bajtársiasság? Hol marad a megosztozás öröme? Rendben van, hogy itt a hétköznapokat jobban átitatja a versenyszellem és az individuum tisztelete, de azért rá fért volna a britekre is egy kis úttörõ mozgalom.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése