Arcok: Konyhás nénik

Hétvégi munkatársaimról szeretnék egy röpke képet felvázolni a következőkben. Munkanapokon ugyan olyan hallgatókkal dolgozom együtt, mint jómagam, ilyenkor a szakácsokat leszámítva két „felnőtt”, helyesebben szólva, teljes állású felügyelő van beosztva mellénk. Hétvégénként azonban hiány van a diák munkaerőben, ekkor jönnek képbe a Magyarországot idéző konyhás nénik.

Magyarországot csak korukban idéznek. Életéveik száma valahol édesanyám és nagymamám kora között ingadozik, azonban életmódjukban bármelyik hallgatón túltesznek. A péntek és szombat estéket kivétel nélkül bulizással töltik. Ilyenkor hétvégenként valahogy megélénkül a konyha. Az asszonyok pletykálnak, beszámolnak a hétvégi nagy kiruccanásról. Persze egy mukkot se értek a förtelmes skót kiejtésükből. A skót akcentust az utcán még csak csak meg értem, de ahogy ezek az asszonyok beszélnek, az csak foszlányaiban emlékeztet az angolra. Félreértés ne essék, nem keltául beszélnek, egyszerűen skót ajakkal ejtik ki az angol szavakat. Ha érteném, tán még fel is fedezhetném benne a szépet.
Hétvégén kisebb a tömeg, így a munka is könnyebb számunkra, de nem a másnapos asszonyoknak. Szombat estére többnyire sikerrel heverik ki az elmúlt éjszaka fáradalmait, de vasárnap, amikor 11-2 között dolgozunk, néha felejthetetlenül komikus másnapos fájdalmakat okoz nekik a munka. Néha az az érzésem, hogy vasárnap reggelre még az alkoholnak sincs ideje kipárologni belőlük. Egyikük immáron rendszeresen odajön hozzám, mesél valamit, amiből egy szót se értek, én meg csak megértően mosolygok. A történet, valahogy mindig úgy végződik, hogy fáj a feje és ezért ma különösen nehezen megy a munka. Látszik, hogy nehezükre esik a munka, de ez nem akadályozza meg őket, hogy mindig ugyan olyan akkurátusan végezzék el, amelyben nem lehet kivetni valót találni.