Lassan elvesztem a nyelvérzékem. Nem ismeretlen az érzés, lévén nem először fordul velem elő ilyesmi, de mégis valahol fájó és szomorú pillanatok ezek, minden egyes alkalommal. Megszokhatatlan.
A munkahelyemen, munka közben már angolul gondolkodom. Az első szavam angolul csúszik ki a számon. „Amikor a mit kell tennem, mi kell” kérdéskörben gondolkodom, angolul jutnak eszembe a dolgok nevei. Sőt, ha az egyetlen magyar srác jön enni, akkor egyre nehezebben váltok vissza a magyarra, így hirtelen tálalás közben. Nem először van ez így velem kétségtelen. Rendszeresen megtörténik nyáron, majd azt követően ősszel, a másik anyanyelvemmel. De mindig, amikor elveszik, űr támad az ember életében, ahogy most is. Egyre nehezebben érzem a magyart, egyre nehezebben formálódnak a mondatok, egyre inkább nehezemre esik a játékos könnyedség a szavakkal. Érzem. És a mindennapi hírolvasás közel se elég, hogy táplálja a könnyedség lángját, ahhoz szépirodalom kellene. Mindeközben az angol, csak csalóka ábránd. Az odáig rendben van, hogy végre valahára legalább egy helyen, egy rövid időre angolul gondolkodom, de ez közel se jelenti azt, hogy érzem én a nyelvet. Mert nem érzem egyáltalán. Tudok hangsúlyokat tenni a mondanivalómba, finomabban, vagy erősebben fogalmazni, de attól még nem érzem. Szavakat teszek egymás mellé, miközben igyekszem betartani, azt a vajmi kevés nyelvtani szabályt, ami az angolban létezik, de nincs stílusom. Legfeljebb valami közép-európai féle. Nem érzem a stílust szóban, olvasás közben is csak ritkán. Apróságok a stílus jelei az angolban, de nagyon fontos apróságok ezek. Esszéket írok és ott se érzem a stílusom, legfeljebb a szárazságom. Ki-kijavít, bele-bele javít néhány angol, és tényleg jobb úgy, ahogy ők javasolják, de én nem érzem, még, de majd idővel, talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése