Az oroszlánbarlangban

Tegnap megtörtént. Bementem az irodájába. A „kinézett magának” (I, II, III), egyben a kedvenc tanárom irodájába. A katarzis elmaradt és az irodájában már kevésbé mosolyogott. Méltóságos komolyságot öltve magára, mint egy elfekve szemeltartó oroszlán figyelt és hallgatott.

Tudtam, konkrét kérdések nélkül nem szabad bemerészkednem hozzá, ezért készültem, de ennél azért egyfokkal könnyebb beszélgetésre számítottam. Leültetett és amolyan férfi a férfival beszélgetés hangulat lebegte be a teret. Mintha egy lelki szkander kezdődött volna, amelynek nem célja, hogy bárki győzzön, egyszerűen bizonyítani kell csupán, hogy erő van a kezedben. Méltó vagy arra, hogy bejöjj ebbe az irodába, méltó ezekre a percekre. Méltó arra, hogy majd a jövőben tényleg sor kerüljön egy intellektuális szkanderre kettőnk között, amennyiben komolyan gondolod ezt a szakot.
- Most már igazán elárulhatná a nevét – kezdte a beszélgetést. És valóban egészen ez idáig nem árultam el neki a nevem, mert egyszerűen nem volt rá alkalom. Soha nem úgy kezdődtek az eddigi beszélgetéseink, hogy be kellett volna mutatkoznom, vagy ez fontosnak tűnt volna, többnyire a helyzetek se adták magukat olyannak. Majd elhallgatott, a szemével kommunikált - mint a gimnáziumomban az egyik történelem tanár, onnan volt oly ismerős és olvasható ez a kedvesen ravasz mester és tanítványa oroszlán kommunikáció – most én jövök üzentek a szemek. Félve, de határozott kézzel fogtam meg a beszélgetés ladikjának kormányát, hogy kormányozni kezdjek.
Ösztöndíj lehetőségek, a harmadik évben kötelezően eltöltendő spanyol nyelvterület lehetőségei, tárgy kritika, óra és egyéb oktatás igények, érdeklődést kiváltó területek, a tanszék jövője mentén haladt a ladik húszperces útja során.
Sajnos a következő félévben hiába látogatnak meg barátaim otthonról, nem tudom velük megosztani a kedvenc tanárom előadásainak élményét, mivel a következő szemeszterben csak spanyol nyelvű órákat fog tartani.
Hispán tanulmányok szempontjából a lehető legjobb egyetemen kötöttem ki a beszélgetés alapján. Általánosan, mint egyetemi diák olvasva a híreket, programokat, terveket, tapasztalva a campus körülötti dolgokat, ebbe az intézménybe pumpálják a pénzt. Ömlenek a skót kőolaj fontok. Két olyan szakembert tudtak idecsábítani, a „kinézett magának” tanáron felül a következő tanévre, akik kb. a TOP10ben osztoznak Hispán tanulmányokból. Nem akartam hinni a fülemnek. De ez nem csak pénz kérdése, elég alternatív képet vázolt fel a tanszék jövőbeli céljáról, ami tovább mutat egyszerű Hispán kultúra, politika, szociológia stb. szakértők képzésén. Persze mindez szépen hangzik, és majd elválik, hogy mi és miként valósul meg mindebből. Állítólag már dolgoznak azon, hogy a könyvtár - egyébként siralmas gyűjteményét e szakterületen - felfejlesszék. Ha minden egyes szava valóra válik, akkor pont mire diplomázom ez lesz az egyik legjobb és vezető Hispán tanulmányokat biztosító egyetem a világon. A kapcsolatai, a lehetőségei és a víziója meg van hozzá.

Két dolog komikus volt. Az egyik, ahogy lehúzta a nemzetközi kapcsolatokat. „Az nem tudomány, az nem szakma”, hányszor hallottam én már ugyan ezt a kritikát az antropológiáról… ezek szerint engem már csak ilyen fiktív szakok és szakmák érdekelnek. :) Viszont a nemzetközi kapcsolatokról alkotott véleményt számos szempontból osztom. Én is úgy látom, hogy valamire helyén való párosítás nélkül (jog, közgazdaságtan, filozófia) nem sokat ér. Persze lehet babrálni és kombinálni, politológiával vagy történelemmel, de az még mindig olyan, se ilyen, se olyan. Sőt tovább megyek, alapvető közgazdaságtani ismeretek nélkül nem lehet érdemlegesen a modern világban nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozni. Lehet elméleteket, teóriákat gyártani, de a gazdasági kölcsönös - bár aszimmetrikus - függéseket értelmezni és elemezni tudni kell. Nonszensz, hogy amikor az Egyesült Államok hegemonikusságának kérdését tárgyaljuk, akkor a szeminárium vezetőm nem érti miről és miért beszélek az Államok ikerdeficitjének problémájáról, vagy a rögzített juan árfolyamáról. Jómagam távolról se értek a közgazdaságtanhoz, de azért egy makró és mikró könyv megfordult a kezemben, hogy legalább az újságcikkeken kiigazodjak.
A másik komikum jómagam voltam. Három hónapos itteni egyetemeskedés után elég határozottan jelentettem ki, hogy tanár szeretnék lenni. Igaz, a válasza se volt semmi. „Akkor magának könnyű dolga van. Teljesen tiszta mit kell tennie a PhDhez, és ha azt elvégzi az Államokban maga után dobnak egy egyetemi tanári állást.” Azért én úgy gondoltam erre ez idáig, hogy közel se ilyen könnyű ez a szakma. Tudni kell érdekesen és jól írni, újat mondani. Mindemellett kell valami tehetségszerűség vagy valami rejtett tulajdonság, ami az embert alkalmassá teszi az egyetemi pályára. Nem elég bejárni az előadásra, figyelni, sokat olvasni, esszéket írni, ennél több kell. Vagy mégis lehetne; biztosan, céltudatosan, szürke gombaként benőni ebbe a szakmába? Teljesítve az elvárásokat, megfelelő számú publikációt írni stb.?
Az első lécet szépen ugrottam át, ebben a tárgyban is first értékelést kapott az esszém, de csak most léptem rá az ösvényre, kezdetnek szép, de semmire se elég, semmit se jelent.

Életképek: Az indiai vendégmunkás munkatársam Audi A4essel jár munkába. Sőt mi több, ma munka után megkérdezte hová tartok. - A könyvtárba – feleltem. Ok, szálljak be, elvisz a kocsijával. Ezek után már tényleg feladtam, hogy kocsik alapján különbséget próbáljak tenni a középosztály, illetve az elit különböző szintjei között.
A svéd lakótársam például a héten vett magának 400 fontért egy kocsit, mert az „semmi”, 400 font nem pénz…
Még soha nem ültem Audi A4esben ezelőtt, de ha már választanom kellene akkor inkább egy Trabant vagy egy Zaparozsec, ott még érezte az ember mit jelent autóban ülni.