Egy nap

Egy olyan alkalomról, amikor az ember egésznap csak sétál és közben ismét felfedezi az őt körülvevő szépet.

Lassan indult a reggel, sőt nem is indul el igazán. Miután sikerült először kinyitnom a szemem, még bő egy óra telt el heverészéssel az ágyban. Játszottam a gondolataimmal, mint egy gyermek. De az éhség parancsa szólt, és a rántotta engedelmesen elkészült. A nap akkor kezdődött, amikor megpróbáltam kinyitni a bejárati ajtót – épp távozni készültem -, de valami az útjában volt. Egy csomag hevert ott magatehetetlenül, a nevemre címezve. Úgy látszik először sikerült olyan mélyen aludnom, hogy nem hallottam a postás kopogását. Pedig minden reggel úgy szoktam őt várni! Reggelenként mindig hozzá igazodom, és többnyire sikerül csak azután elindulnom itthonról, miután ő tisztelet körét tette nálunk. Persze nekem csak ritkán hoz valamit, de ha hoz, akkor valami nagyon örömtelit. Mindegyik ilyen alkalmat úgy élem meg, mint egy karácsonyt, egy hatalmas régóta vágyott ajándékkal, ami után valahol legbelül vágyom, de annyira mélyen magamban, hogy még magam se tudok róla, így a hatalmas meglepetések rendre nem maradnak el. Mióta itt lakom megváltozott az életem, mivel azóta havonta egyszer van karácsonyom. Ha ez így folytatódik egy szűk éven belül, több meglepetés és öröm fog érni, mint egész eddigi életem során. Pedig ma már nem is vártam a postást. A feladó ráadásul mintha csak most cselekedett volna, rögtön miután reggeli gondolataimat elolvasta. Teasütemény, szaloncukor – amiről már azt hittem, hogy idén teljesen kimarad az életemből – és egy olyan tea, ami kizárólagos monopólium joggal rendelkezik a karácsonyi hangulatot illetően életemben. Én már ekkor a magasban szárnyaltam, de kiderült ez még csak a kezdet. Megnyitottam az Emiles postafiókom, és sűrű felkiáltó jelek közt szólt hozzám egy másik barátom. Megtalálta a tavaly januári (rendben ez idén volt, de már csak napok kérdése) legkedvesebb közös számunkat, ami csak egy hónapig tartott, mert utána szőrén-szálán eltűnt a netről, letölthetetlenül, kinyomozhatatlanul. Pedig az alatt az egy hónap alatt mennyi kedves emléket tudtunk ráaggatni! A hivatkozás ott volt, meglehetet hallgatni, persze nekem nem volt fülhallgatóm, de már maga a tudat elég volt, hogy odabent teljes hangerővel felcsendüljék és lilás ködbe úsztassa napomat. A karácsonyérzés betetőződött.
A Seaton park mindezek után olyan volt, mintha meseországba járnék. A dér mindent belepett. A nap téliesen szikrázott és csiszolta sugarait a szökőkút jegén, amelyen először csak a hajszálrepedések futottak szét, mint a borsók a hátadon. Mintha hangban testesült volna meg, ahogy egyenként állnak fel a szőrszálak a macska hátán. Majd egy nagy reccsenés, és a feszültséget nem bíró jégdarabkák világukból kiugorva, a kúton kívül próbáltak jobb életre lelni, de a kövezeten csupán az elkerülhetetlen szétolvadásra találtak.
A pázsitot ma ezüstből készítették, a rózsák szirmait porcukorral hintették. A levelek ereit a dér úgy ékesítette, mint a legdrágább gyémántnyakékek a hölgyek halánték és keblek közti tájait. Megdermedtem, de nem a látványtól. A Szent Machar katedrálisban a pillanat szentségében skót dudák hangjai csendültek fel. Az ég végtelennek tűnt, még mindig volt hova, magasabbra.

Aberdeen, a hullámok városa, a szociális hullámoké. Nem jártam még elég más brit városban ahhoz, hogy biztosra vegyem máshol is így vannak e dolgok. Itt, ha megfelelően hosszú utcát választasz, végig járhatod a szociális hullámvasút minden lépcsőjét. Például a George Street külvárosi részében bokáig érő szemétben gázolsz, aztán ahogy egyre beljebb érsz, annál inkább változik a kép. Először a különböző mesterségek, iparosok műhelyei jelennek meg - borbély, cipész, szűcs -, majd a butikok. Bizony más hely ez a Britannia, itt a nagy bevásárlóközpontok látszólag még nem fojtották meg, tették kihalttá a bevásárló utcákat. Úgy tűnik ez a régies dolog itt még mindig életképes. Persze az utca belvárosi részét mi más zárná, mint egy bevásárlóközpont. A karácsonyi vásárlók tömegén, egyszerű átsiklani, itt senkivel se kell küzdeni. A kikötő környéke, még napjainkban is a legősibb szakma melegágya. Az út felújításokkal itt se állnak jobban, mint minálunk. A kikötő környékén keresztül vezető fő út, már akkor fel volt túrva, amikor én megérkeztem (szept. 16) és az elmúlt három hónap során csupán csak a fél útszakaszt sikerült nekik új útburkolattal ellátniuk, Pesten ehhez képest gyorsan dolgoznak. Moszkvába senki se jár európai útmérnökök közül? Ott egy este alatt megoldják, hogy egy háromszor három szélességű utat az éjszaka folyamán újraaszfaltozzanak. Valamit nagyon elronthatnak az oroszok, ha senki nem akar tőlük tanulni e téren. Ezen töprengve, a lányokat elhagyva, pont valami orosz városrészbe érkeztem. A szembejövők mind oroszul beszéltek, majd a lengyelek következtek. Amint a hegyoldalon kapaszkodtam felfelé, úgy szépültek a házak. Hajdanán ez egy úri környék lehetett. Nagyok voltak házak ablakai, előttük kis pázsitok, vagy kertek. De csak hajdanán volt ez jó környék, a fű gazos, nyíratlan. Itt-ott egy-két betört ablak tanúskodik a környék mostani értékéről. Új kocsikat se látni, mindegyik ütött-kopott kilencvenes, nyolcvanas évekből való. Persze az utcán tovább haladva a domboldalon feljebb kapaszkodva szépül a környék. Megjelentek az újabb automobilok, a gondozott kertek. A 250 számozás környékén, már aranykilincses ajtók sorakoztak, a gyep frissen nyírt, a ház előtt Mercedes-Benz parkolt, majd a hirtelen feltűnt pompa alább hagyott, újra középosztályos volt a hangulat. A sorházak fiatalodtak, stílusukból következtetve a kilencvenes évek elejéből valóak. Már-már egyhangú képben egyszer csak egy lakóház tűnt ki, körülötte szemét és kellemetlen hangulat, majd ismét visszatért a rend a sorházakkal. Lábam alatt hevert a kikötő és a távolban feltűnt a tenger. Ahogy kiértem a városból, mi másba ütközhettem volna, mint egy golf klubba? Így azt meg kellett kerülnöm, hogy ki tudjak menni a sziklás tengerpartra. Az út lefelé kanyarodott a dombról, épp egy lakóparkot hagytam el magam mellett. A domb tövében egy rekreációs park, gördeszka pályával, játszótérrel, nagy gyep mezőkkel és focipályával. A parkba belépve tábla figyelmeztet: „Golf praktizálása a park területén szigorúan tilos és büntetendő!” Persze a parkban néhány kutyás mellett, egy öregúr igyekezett tökéletesíteni ütési stílusát és lábai előtt egy halom golflabda hevert. A park ideális lett volna a maga kilátásával a tengerre, egyik sarkában egy leégett templom romjaival - melynek már csak a tűzfalai álltak, és egy kisebb temető ölelte körbe -, ha nem lebegte volna be valami förtelmes pöce szag. A távolban látszódtak valamiféle épületek és ahogy átértem a park túlsó, lakóövezettől legtávolabb eső részébe, gyanúm beigazolódott, szennyvíztisztító üzem található ott. Néha a briteknek is vannak ötleteik…
Az út hátra lévő része, már sziklás ormok között vezetett. Még soha nem jártam ezelőtt sziklás tengerparton, ahol a tenger, húsz méterrel alólad sziszeg. Leírhatatlan és egyben sajnos lefényképezhetetlen élmény. Pár lépésre a várostól, csak sziklák, tenger, a kerítéseket leszámítva érintetlen táj vett körül, feltűnt egy birkanyáj, és néhány mogorva tehén. De a nap már nyugodni készült, így már fordulhattam is vissza.

Recept

Egy dologról biztosan tudom, hogy a britek jól tudják elkészíteni bármilyen körülmény közepette, ez a Baked beans, azaz paradicsomszószban „sütött” – tulajdonképpen főt – fehér bab. Ez az étel egyszerűen istenítendő és én már nagyon rászoktam a munkahelyemen, ahol ez a vasárnapi reggeli szerves része. Holnap nincs munka, holnap utazom haza, így előre pótoltam, mert már most hiányzott, de csavartam rajta egyet. Tésztát főztem, a babot reszelt sajttal, egy kevés kakukkfűvel és bőséges oregánóval ízesítettem. Az eredmény? Levettem magam a lábamról. :) Számomra már a Cottage Cheeseből készült túrós csusza se volt semmi, de az utóbbi nyomába se ér az előbbinek.