Szemezünk

Erőt vettem magamon, most tényleg bemegyek hozzá. Nem tudom miről tudnánk beszélni, de ajánlja magát, nekem pedig túl kíváncsi a természetem. A kezem már a lépcsőház ajtaját érintette, amikor megláttam az utcán. Állt és dohányzott. Odaléptem hozzá. Először adott kezet, hát kezetfogtunk. Öt percet esett meg, a „kinézet magának I II” tanárommal….

Embere válogatja, de nekem a kézfogás sokat jelent. Régi vágású vagyok, nehezen szokom hozzá, hogy sok tanár, az angol nyelvből fakadóan tegeződik. A spanyolok hozzám ebből a szempontból közelebb állnak, ők még tartják a formális távolságot. Az ember nem szokott a tanáraival kezet fogni, mert a „mester” nem tud kétszáz emberrel kezet fogni minden előadás előtt vagy után, nem pap, és nem is a lelki pásztorunk (?). Én már gimnáziumba nagyra tartottam ha kezet fogtak velem féri tanáraim, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva számomra ez a kollegialitás jele. Épp ezért sokszor érzem úgy, hogy nem érdemlem meg ezt a tiszteletet. A kézfogás a nagy és már valamit elért embereknek jár, nem olyan kallódóknak, mint én.
Kezet fogtunk és megint rám tört a marquezi mágikus realizmus. Még léteznek ilyen emberek? Mivel érdemeltem ezt ki? Bár talán pont az ilyen tanárok teszik az aberdeeni egyetem Hispán tanulmányok tanszékét a harmadik legjobbá az országban (maga mögé utasítva Cambridget!). De én akárhányszor találkozom ezzel a nagy tudású emberrel mindig csodálom, hogyan képes erre? És ha ő képes erre, akkor a többi tanár miért nem? Csak időpontot kérni léptem oda hozzá, mert jó jó dolog ez a közvetlenség, de annyira nagy fényűzés csak nincs, hogy csak úgy az utcáról állítson be hozzá az ember hirtelenjében. Keddre kaptam időpontot, de még volt hátra a cigarettájából, így kérdezgetett. Nekem úgy tűnik, mintha az összes eddigi fél mondatomra emlékezne. Vajon mindenkire így emlékszik? Vagy a többi diák „ennyire nem használja ki”, ezt a remek embert? Nem látják a lehetőséget? Vagy nem elég jók szakmailag, hogy ki tudják használni? De hol vagyok én szakmailag? Hiszen még az első vizsgáimon se vagyok túl! Néha azért úgy érzem ez az egész túl ideális, hogy igaz legyen, hogy ez valami csapda, de hiszem ez inkább csak a pesszimista énem.
- Ösztöndíjjal a British Columbiára? Nagyon jó, ott két nagyon jó barátom van, az egyikük épp a Hispán tanulmányok tanszékvezetője. Szóljon, ha sikeres az ösztöndíja, akkor írok magának egy ajánlólevelet és a két jó barátom majd gondját viselik magának! – ezzel a mondattal zárt.
Kell-e még valamit írnom, hogy érezzétek mi folyik itt?