Ők lennének így mind a lakótársaim. És milyen is velük együtt élni így közel egy hónap távlatából? A viszonyunk fagyos (otthoni fogalmak szerint), de talán csak azért mert nem otthon vagyok és nem magyarok között, vagy egész egyszerűen errefelé ez az alapjárat?
Az angol és az ír srác egyéves posztgradulális tanár szakos képzését végzi. Az angol drámázik, az ír angolt oktat. Ők már akkor itt laktak, amikor én beköltöztem. Ismerkedésünket sikerült a legkevésbé szerencsésen indítanom. Emlékeim szerint a harmadik kérdésük volt (Hogy hívnak, honnan jöttem után), szeretem-e a focit? Naiv könnyedséggel feleltem, hogy utálom a megnevezett sportágat. Az elkövetkezendő két hétben nem is találtunk már közös témát. Ezt már csak egy kérdésük követte: azért a sportot ugye úgy általánosságban szeretem? Majd visszatértek beszélgetésük tárgyára, a focira. Ezt követően kommunikációnk egy jó ideig kimerült a Hello!/Hi, How are you? üres frázisaiban.
Az egész csapatból az angol a leghidegebb, teljes mértékben tárgyilagos a kapcsolatunk. Ám ez nem akadályozza meg, hogy végtelen mértékben segítőkész legyen. Így van ez az ír fiúval is, segítségre tőlük mindig lehet számítani. Az írrel már beszélgetni is lehet, igaz őt is leginkább a foci érdekli, de számára úgy tűnik külvilág is létezik.
A svéd srác utánam érkezett egy nappal. Ő jobban indított, szereti a focit, ért is hozzá. Nem dolgozik, futball mérkőzések fogadásával keres magának egy kis betevőt. Mindennek ellenére nem akkora focibolond, mint a két brit. Erasmusos, harmadéves civil-építészmérnök és csak az első félévben lesz velünk. Mint az Erasmusosoknak általában elég könnyed az élete. Bulizásról, ismerkedésről szól többnyire neki az ittlét. Nincsenek felé komoly elvárások és neki is van végre egy félév egyeteme, amit nem kell annyira komolyan vennie. Ez az egész életmódján meglátszik. Akkor kell és fekszik, amikor kedve szottyan. Napközben az eBay-en régi Volvo után kutat. Szeretne venni itt egy kocsit, és azzal hazamenni, majd otthon jó pénzért eladni, mert odaát sokkal többet ér egy régi Volvo, mint amennyiért errefelé adják. Vele tudok legkönnyebben szót érteni, még azt is mondhatnám, hogy bizonyos szinten valami barátságfélét is sikerült kiépítenünk egymás között. Szeptember végén elment korcsolyázni, ahol bukott és kiment a válla, egészen tegnapig félkezű volt, bár az orvosok szerint még két hónap kell, hogy a vállát nyugodtan használhassa. Bár először szakadt el otthonról, igen rátermetten viseli a sorscsapásokat, ugyanezt nem tudnám elmesélni a fészekből kirepült vagy kiesett magyar fiú ismerőseim többségéről.
Más világ az övé. Félelmetes megélnem a pénz életformáló erejét, szemlélni, hogyan él, mit engedhet meg magának, mi számára a „természetes”.
Malawi az egy más kultúra, még úgy is, hogy már évek óta Angliában él. Vele nincs miről beszélnem és még nem sikerült megfejtenem miért is van ez így. Orvosnak tanul elvileg, de itt valahogy fura a rendszer. Még nem dőlt el mi lesz belőle, ezért a szak párja a kémia, később dől el melyik pályán köt majd ki végül (talán most év végén, ugyanis ő az egyetlen másodéves közöttünk). A srác abszolút mértékben party arc. Eddig, ha jól számoltam, három éjszaka kivételével minden este elment bulizni. Amikor nem egyetemen van, nem alszik és nem bulizik, akkor dolgozik egy szállodában recepciósként, vagy a bőrt rúgja a Seaton parkban, majd nyakig sárosan jön haza. Sportol, bulizik, valamikor állítólag tanul is, teljes mértékben az ideális egyetemi életet él, helyi fogalmak szerint. Én csak annyit szoktam belőle látni, hogy háromnegyed kilenckor kikecmereg csipásan a szobájából, és valamiképp megpróbálja magát összekapni, hogy elsprinteljen a kilenc órás előadására. Vagy délutánonként, amikor hazajövök, elindul a zuhanyzó felé, hogy most neki munkába kell mennie és már muszáj volt felkelnie.
Érdekes néha meghallgatni a világ képét, ki számára a hot chick, meg hogyan érdemes házasodni, miért és kivel.
Igazából nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezekkel az emberekkel kerültem össze. Mindenki teljes mértékben udvarias a másikkal. Konfliktusok nincsenek. Rendesek vagyunk, eltakarítunk magunk után, bár a többiek krónikus lámpa le nem kapcsolásban szenvednek. Mosatlan edények nincsenek, ami néha kimondottan hiányozni tud. Viszont, ha valamelyik szomszédomnál kellene laknom, akkor talán már elmenekültem volna. Éjszaka kellős közepén tudják bömböltetni a Heavy Metált (addig jó nekem ameddig nem a technot), az ablakon szemetelnek, ami tíz fontos bírságot ró maga után, de ők nem nagyon látszanak zavartatni magukat a probléma miatt.
A szabályok értelmében 11-ig lehet hangosan viselkedni. Éjféltől, pedig különös tekintettel kell lenni mások nyugalmára. Amikor éjszaka fél kettő magasságban szólal meg a zene, akkor az ír lakótársam előszeretettel döngöli a padlót, néha eredménnyel. Az első három hét katasztrofális volt e téren. Bár én mintha edzve érkeztem volna az otthoniak után, és kicsivel jobban tűrtem az éjszakai eseményeket. Három hét után a briteknek elegük lett és egymást követő két éjszaka kihívták a kollégiumi felügyelőt, azóta nyugalom honol. Bár múlt héten péntek este, sikerült kettőkor felriasztaniuk legédesebb álmomból, de udvariasan lehalkították a zenét, amikor egy szál köpenyben tudtukra adtam, hogy én másnap dolgozom. Persze közel sem volt annyira egyszerű a lépcsőzés után visszacsábítanom álmomat az ágyamba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése