Két óra

Ma elméletileg átestem a tűzkeresztségen, azaz megtartották az első két előadásomat. Itt egy idegen országban, melyben tíz napja élek és soha előtte nem tapasztaltam saját bőrömön létét. Még levegőjének illatát se szoktam meg, még csak épphogy megtanultam megérteni az itteniek nyelvjárását, még épp, hogy túl vagyok a három napig tartó csoda élményének effektusán. De csak elméletileg estem én át a tűzkeresztségen, a java csak jövő héten kezdődik, amikor sor kerül az első spanyol órákra is, de legjava még 12 napig várat magára, mivel a szemináriumokra csak az október 9.-ével datált héten kerül sor. Lassan sétál csak bele az ember ebbe a mély vízbe.

Nem is tudom, hogy érdemes e sorokban fejtegetni a mai bevezető órákat. Délelőtt került sorra a nemzetközi kapcsolatok konyhájára, mely előadás sorozatot, egy dél-koreai professzor, egy argentin, egy francia és egy skót tanár tart meg. A tanszékvezető kissé angolszászizmussal túltengő bevezetője után, sort kerítettek a tantárgy éves tematikájának bemutatására. Én pedig ott ültem, mint egy lekötözött fenevad, aki elé kitették a friss vadhúst, de nem engedik hozzá. Hányszor, de hányszor éreztem már ennek a friss, ropogós, lédús húsnak az illatát, hányszor, de hányszor átolvastam már a tematikát, a könyvek listáját, hányszor, de hányszor merengtem el a példa esszék kérdésein. Én végre dolgozni, tanulni akarok! Nem bevezetőt, hanem konkrét munkát! Soha még életem során nem vágytam ennyire arra, hogy tanulhassak. A békességgel elfogadott időhúzás andalító. Félreértés ne essék, nem kell nekem szeminárium, hogy olvassak, járassam az agytekervényeimet. De amíg várom a skót rendőrségtől a munkaengedélyemet, naponta elolvasok egy könyvet (lássuk be nem kellett sok idő, hogy elérjem ezt a szintet), és jut időm az általam ismert nyelvek napilapjainak szemléjére is. Ezelőtt csak igen kevésszer éreztem azt, hogy azzal foglalkozom, amivel szeretnék, és annyi időt szánok rá, amennyi csak jólesik. De mégis, ezt a bennem felhalmozódó tudást nem csak input formájában, hanem output formájában is szeretném megtestesíteni.

Így történt ez ma este is, amikor elmentem Debater ma esti szeánszára, ahol a diskurzus tárgya Skócia függetlensége volt. Az asztal két oldalán ügyvédek ültek és meglepő módon gazdasági érvekkel pedáloztak, sokszor hibásan. De hát sem ők, sem a közönség nem volt a kellő ismeretek birtokában, így mélyen szántó eszmefuttatások helyet, csak elgondolkodtató példákat volt lehetőség felvillantani (Ők meg, ők vajon mégis miért csináljál úgy, ahogy és miért nincs példa arra, amit a tisztelt érvelő kollégák argumentumokként használnak), de ha ennyire érzelmeket megpendítő vitáról van szó, milyen szerepet is játszik a racionalitás, a gondolkodás?

Számomra egy dolog világos, amit a ma este csak tovább erősített bennem. Beszélni, beszélni és beszélni. Levedleni ezt a gyalázatos közép-európai akcentust (a lakótársaim nem értik mi bajom van ezzel, de gondolom nektek nem kell elmagyaráznom, pláne úgy, hogy mindenhova belépőkártyádként viszed magaddal. Ennek egy titkos fegyvernek kéne lennie és nem egy pecsétnek a homlokodon) és úgy érvelni, hogy közben azt érzed, úszol a nyelvben, bármikor bármire válthatsz mellről hátra, vagy éppen pillangóról gyorsba. Igen, már magyarul se egészen egyszerű magasreptű vitákban brillírozó beszédet tartani, ahol az érvek, mint vasbeton cövekek, mélyen, kidönthetetlenül állnak a földben. De azt mégiscsak elvárhatja magától az ember, hogy amikor szóra emelkedik, és minden tekintet rá szegeződik, akkor ne kelljen magát katonásan vasfegyelemre szorítani, és mint egy cirkuszi artista végig menni a kötélen megtorpanás nélkül, mert érzi a hallgatók lelkében a felszisszenést, midőn egyensúlyában meginog, és a felszisszenések ólomsúlyokként pihennek vállain, miközben a kötél java még hátra van.

A textuális és vizuális kontextus a latin-amerikai világban című órán, már helye volt az érzelmeknek is. „Landa egy katolikus fundamentalista” és az indiánokat leigázó spanyolok nem mások, mint „pszihopaták”. Képekben gazdagon, tökéletes angol nyelvtan mellett, erős spanyol akcentussal tartja óráját egy latin-amerikai származású, eddig az Egyesül Államokban spanyol nyelven (!) oktató professzor. Igen, ez már egy óra. Egy jobb bölcsészettudományi óra is lehetne az ELTE-éről (ha lenne ott ilyen professzor, meg ilyen tárgy; hazamegyek, ha törik, ha szakad, elmegyek Anderle órájára vagy benézek Torreshez összehasonlítás végett!), de ez még csak a kezdet. Ez még csak a felvezető óra, jövő héttől szövegelemzéssel. Egyetlen bánata az embernek, hogy ebből az órából szemináriumot nem kap, csak enyhe túlkapásokkal fűszerezet, briliáns előadásokat. Bár a passzívan hallgatónak fejéből ki-kikukucskál a fejéből az a törpe ördög, hogy bizony-bizony sokkalta többet tudsz te professzor, mint én, de egy kis közgazdaságtan, és antropológia neked is jól jönne. De lehet, akkor pont a fűszer varázsa tűnnék el…

U.I.: erős itt a keresztény diákkör, de nagyon. Most például fánkot osztogatnak. Nagyon finom, csak ragad tőle a billentyűzet.