Első benyomásra nagyon pozitívnak tűnt mennyi előnnyel jár, ha egy ilyen nagy nemzetközi civil szervezet áll mögötted. Komoly kiadványok és hasznos útmutatások a központból (ez utóbbit természetesen nem láttam, csak elolvastam az újságban, hogy ilyen is van). Lám, milyen jól állnak anyagilag, hogy megengedhetik maguknak a gólyák borral és tortával való köszöntését. Hasonló súlyú és taglétszámú diákszervezetek pár tízezer forinttal próbálják túlélni az egész évet. Ahogy aztán elkezdtem beszélgetni a tagsággal egyre kiábrándítóbb képet kaptam.
Tulajdonképpen „nem csinálnak semmit”, csak pénzt tarhálnak és megtanulnak menedzselni egy diákszervezetet. Vetítéseket, vitaesteket szerveznek, ahol a tudatlanok tömegeinek hívják fel a figyelmét a világon uralkodó katasztrofális helyzetekre, emberjogi problémákra és kérik az embereket, hogy adományaikkal segítsenek. Miért nem szólhatna ez részben önképzésről is? Műhelyekről, ahol az egyetemisták új készségeket vagy akár tudást sajátítanak el. Amikor rendesen dolgozó emberekké válnak, tudjanak lobbizni, tudják, hogy az adott poszton, szakmában, milyen lehetőségeik vannak, hogy jobbá tegyék a világot vagy csupán a környezetüket? Elsajátítsák a helyzet felismerés készségét, az emberjogi problémák felismerését stb. Tudom, hogy erre az lenne a válasz, a lehetőség meg van. Lépj be és csináld meg. De nem ezért jöttem.
A kezedbe veszed az Amnesty magazine legfrissebb számát, és megállapítod ez igen, ez kiadvány. Komoly cikkek, program és előadás ajánlók az egész országban, de nagyrészük mégiscsak Londonban. Ilyen és amolyan dokumentumfilmek a világ különböző krízis pontjaiból. – de elmennék - gondolod. Aztán egy pillanatra felmerül benned, hogy jó, jó ez a kiadvány, de lehetne még jobban. Á nyugaton biztosan még jobbat csinálnak. És ráeszmélsz, hogy nincs tovább. Mert ez az iránymutató, ezt a modellt veszik majd át otthon a társ szervezetek. Ennél jobb nincs, mert az Amnesty anyaországában vagy, ez a csúcs, nincs tovább.
Kiábrándító, mert pénzpiramis az egész. A szervezet két dolgot kíván elérni, és ez nem csak az Amnestyre vonatkozik ilyen mikro szinten, hanem a legtöbb civilszervezetre is, ilyenek a humanisták például nálunk otthon (Tudom, nincs új a nap alatt, de az én idealista lelkemet, ez mégis megterheli). A két dolog pedig az újabb aktivisták beszervezése és pénz tarhálása. A pénz tovább megy a központba és onnan a megfelelő helyre kerül. Csak nekem ettől valamiért zsigeri viszolygásom van. Amikor odaadod a pénzed egy vadidegennek és a pénz elkezd utazni. Nem arról van szó, hogy nem bízok meg bennük, csak olyan rossz érzés, hogy nem tudsz a sorsáról, amikor nem tudod nyomon követni (Tudom, az Amnesty honlapján fenn van az éves elszámolás, hogy mire mennyit, de ez akkor is kicsit más, személyesebb). Látod, mennyi pénz megy el marketingre, kiadványokra, hogy csak megszólítsák az újabb adományozókat, vagy újra felvegyék veled a kapcsolatot. Abba már bele se akarok gondolni, mi a marketing és krízisgócokba jutatott összegek közti arány.
Én meg ott vagyok, ennek a szervezetnek az estjén és egy kész pénzkidobás vagyok számukra. Olvasom és hazahozom a kiadványaikat, majszolom a sajt tortájukat, miközben eszem ágában sincs egy penit se adományozni nekik. Mert boldog vagyok, hogy 12 nap óta először végre édességhez jutottam, mert erre igazán nem jutott. Pedig mi az a tizenkét nap, hányan nem ettek tortát egész életükben?! Meg hol vagyok, milyen környezetben, milyen körülmények között? A magam módján én is a túlélésért küzdök, de egy milyen túlélésért, egy milyen világban? Eközben nem tudunk semmi mást tenni, csak beszélni a problémákról, adakozni, tollat gyűjteni.
Még tudnám folytatni, de haszontalan. Mint közgazdász diák ez a fajta újraelosztás logikus és ésszerű, de mint halandó ember továbbra is abszurdnak, kiábrándítónak érzem. Világunkat egyre inkább csak számokba kívánjuk kifejezni, fizikai, biológiai, kémiai képletekkel és pénzzel. Így azt hisszük könnyebb, mert a számok nyelvét mindenki érti, és abban igazuk van, hogy ez az út is vezet valahová.
Széljegyzet*: Ha azzal a kérdéssel indítasz, hogy hol van a sajttortából a sajt, akkor azt a választ hallod: Oké, te hová valósi is vagy? A briteknél a sajt torta elnevezés alatt, édes tojássárgájával kikevert krémes tortát értenek. Ellentétben azzal, hogy Európa észak-keleti részén, ez egy valóban sajtós, sós tortát jelent.
* Tudom, hogy igazából ez lábjegyzet, de ha betudnám valahogy állítani akkor ez a bal oldali margó jelenne meg. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése