Avagy, ahogy egyik távoli spanyol ismerősünk mondta – rain for stupid people. Reggel, amint az egyetemre igyekeztem az eső cseppek lebegtek a légben. Szitált az eső. Jól esett, mert olyan érzés fogott el, mintha valaki gondolt volna rám. Valaki gondoskodott arról, hogy még egyszer megfürözdhessem az arcomat. Felfrissüljek, felébredjek ebből a mai nagyon nehezemre eső kelésből. Nagyon kedves ám ez az eső, akármennyire is tűnjék számotokra kellemetlennek. Nem több ez, mint lágy reggeli simogatás a hajnal részéről.
A nemzetközi kapcsolatok órám nagyon érdekes volt. A kolonializmus e hétnek a témája. Így, hogy a hétvégén a másik szakom miatt kénytelen voltam elmélyedni – azért megjegyezném, mindezt igen nagy élvezettel tettem – a spanyol gyarmatosításban különösen érdekes volt összehasonlítani, a különböző hozzáállásokat és politikai, adminisztratív eszközöket, amit a nagyhatalmak alkalmaztak. A gyarmatok funkcióiról már nem is beszélve. Holnap következik a folytatás.
Az órát, egy francia tartja, aki nagy örömmel számolt be arról, hogy a franciák már 1914-ben elvesztették a nagyhatalmi státuszukat azzal, hogy a németek lerohanták őket. Ami a második világháborút követő gyarmati háborúkig tartó periódust illeti, az nem más, mint egy hosszú agónia. Nos, egy francia megengedheti magának, hogy ilyet mondjon. Milyen kifinomult egy világban élünk…
A spanyol órámról nem szeretnék írni, mert vagy jót, vagy semmit. Egész egyszerűen arról van szó, hogy mind a csoport, mint a tanárnő nagy kevésbé szimpatikus. A csoport televan másodéven maradtakkal, ami errefelé sokkal inkább ritkaszámba megy, mint a mi kis hazánkban. Remélem csak az első benyomásom ilyen és idővel változik a helyzet. A jó dolgokhoz idő kell, legalábbis ezzel a semmitmondó sablonnal próbálom nyugtatgatni a lelkivilágomat. Végül is ha kell, önállóan is meg tudok és fogok tanulni spanyolul. Ha megy ez itt az angollal, és ment annak idején az orosszal, akkor a spanyollal miért ne menne?
A könyvtárban zéró tolerancia van, ahogy azt egy lakótársam tapasztalhatta ma. Tegnap este tízig kellett volna vissza vinnie egy könyvet, és csak ma reggel nyitásra tette meg mindezt. Az egy fontos büntetést szemrebbenés nélkül hajtották be rajta.
Délelőtt meglepődtem, mert elég nagyszámban láttam gumicsizmás embereket. Igaz egész nap esett. A kutyát sétáltató embereknél még logikusnak is tűnt, de egyetemre mégse mennék gumicsizmával… és abban lenni egész nap. Elképzelem magam elé ugyanezt egy esősebb nap Budapesten…
Bár nap végére már magam is Gumicsizmába kívánkoztam, hiszen az egyik cipőm beázott, de akkor mindösszesen 30 perc választott el meleg zugomtól, így nem lett akkora károm az egészből. És van még néhány pár cipőm, ha esetleg holnapig nem óhajt megszáradni eme pár cipőm.
A britek végtelenül körültekintőek. A könyvtárban ki volt nyitva két ablak. Az ablak száraihoz vörös póznát raktak, nehogy még véletlenül is belefuss. A „vigyázat, nedves padló! Csúszik”- táblán nem lepődök meg, mert ez otthon is elterjedőben van. De ez a póznázás. Igaz, a britek e téren nagyon előrébb vannak. Minden épület akadálymentes, mindegyik gépen van speciális szoftver a gyengén látóknak, és mindegyik gépteremben van egy olyan gép, ami a különböző fogyatékossággal élők számára alkalmas. Állítható asztal magasság, siketeknek, világtalanoknak alkalmas szoftver és hardver.
Amióta itt vagyok, másról sem szól a helyi sajtó, mint az egészségügy problémáiról és annak szükséges reformjairól. Kivétel, amikor a különböző pártok kongresszusairól adnak számot (múlt héten a Munkáspárt, e héten pedig a Konzervatívok vannak napirenden). A cikkek alapján tényleg úgy tűnik, hogy alapvető problémákkal szembesülnek, de amikor az utcán jársz és a sokadik elektromos tolókocsit látod elgondolkodsz, hogy azért itt mégis csak elég magas a színvonal. Persze egyik tulajdonoshoz se mentem oda, aki ilyen székkel bírt, hogy most ezt a biztosítója vagy az állam fizette, esetleg hitelt vett fel rá. Bár a személyek, mind idős emberek voltak, akik nem úgy tűntek, hogy ezt a nyugdíjukból megengedhetik vagy olyan biztosítóra futotta volna nekik, amelyik ezeket a költségeket állják. Ám, az is megeshet, hogy egy ilyen jól szuperált több ezer fontos járgányra, évekig kell várni. Mert nem egyszerű villany meghajtásos tolókocsit kell elképzelnetek. Hanem inkább, egy tengerparti mopedet. Három kerékkel, kormányozható első, és elektromos meghajtású kerekekkel. Ahol az ember, úgy tűnik nagyon kellemesen elücsörészik. Úgy tűnik, az 5 km/h sebesség határt nem is igazán lehet vele átlépni, bár ennek ellenére egy nagyon tuti kis járgánynak tűnik.
Péntek délután szert tettem arra az egyetemi papírra, amely a bankszámlához szükséges. Így ma ismét bankokat jártam, a fejleményekről, majd hamarosan beszámolok.
Film: Alejandro Jodorowsky – Santa Sagre, az első hatvan percben szép párhuzamok a latin-amerikai történelemmel és identitás kérdésekkel. Majd a film második felére átmegy egy brutális sorozatgyilkos történetébe. A filmben végig vannak brutál jelenetek, így csak erős idegzetűeknek. Amikor nézed a filmjeit elgondolkozol, ahhoz, hogy ilyet tudj alkotni, nem kell e valóban egy kicsit pszihopatának lenni ehhez. A szépből valóban ennyire nehéz mélyen megérintő filmet csinálni, és a brutálisból ennyire könnyű? Szerintem nem ennyire egyszerű a kérdés, de az érthető, hogy Jodorowsky miért annyira kevésbé kedvelt figura a filmklubokban, bár szerintem a filmtörténeti szerepe megkérdőjelezhetetlen és ott a helye a többi nagy között.
Ha pedig interjút nézel róla, akkor egy kedves jó humorú öreg úr képe jön át.
Amennyiben valamelyikkőtök birtokában van annak, hogy a főszerepeket miért a fia vagy az unokája játssza mindig, akkor kérlek osszátok ezt meg velem.
10/02/2006
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Budapesten él Sôrés Zsolt, Jodorowsky mesterrôl mindent, magasan...... email címet adok, ha kell.....Klára
Megjegyzés küldése