Demagógok

A jelenséggel először a Debater által szervezett vitákon és előadásokon figyeltem fel, mert rendkívül eltért az otthoni vitakultúrától. Bár akkor ezt inkább a vita szigorú szabályainak tudtam be (A felek két egymásnak homlok egyenest ellentmondó álláspontot képviselnek; hét perc áll rendelkezésre az álláspont kifejtésére; az első és az utolsó percet leszámítva van lehetőség közbevetésre, amelyre a választ a beszédbe belefűzve lehet megadni; a beszéd után reflektálni, kérdezni nincs lehetőség jön a következő – ez az úgy nevezett brit parlamenti vita műfaja). Mivel nem kell azzal számolni, hogy a mondottak szétcincálásra kerülnek vagy el kell tudni velük számolni, a közönség felé. A hallgatóságnak erre ugyanis nincs módja, tulajdonképpen szónoklat ez és nem vita. Mondom, itt ez engem, a szabályokból adódóan nem zavart. Ám amikor elmentem két különböző diákszervezet által rendezett vita estre, és ugyan ezzel a „vita” kultúrával találkoztam, olyan volt mintha homlokon vágtak volna.

Ma este voltam az ominózus másodikon, amikor számomra, legalábbis mikro szinten betelt a pohár. A szocialisták diákszervezete rendezett ma egy Latin-Amerika vitát, meghívott előadóval – mindez ne jelentse számotokra politikai elkötelezettségemet, egész egyszerűen arra járok el, ami érdekel pártállástól függetlenül. A kötött szabályokból adódóan hihetetlen mint engedhetett meg magának az előadó. Az Egyesült Államok és a neoliberalizmus maga volt az ördög, USA bármikor megismételheti a 70-es években alkalmazott módszereket Dél-Amerikában (sic!). És ezt ebben az országban? Egy egyetemen? A közönség meg mély egyetértéssel bólogat! Ennél mégiscsak többet várhattam el a helyiektől. És ha még ez lett volna az első eset! De nem, a harmadik volt! (eszembe jutott, hogy még egy civil szervezet rendezvényén is ez volt, ahol a harmadik világ gondjaira próbálták felhívni az ifjú egyetemisták figyelmét és vitára inspirálni a hallgatóságot.
De hiszen ezek, az én fogalmai szerint nem viták, hanem egymást követő szónoklatok, ahol a hallgatóságot mindenáron az én igazamról akarom meggyőzni, és csak ha kedvem szottyan, akkor reflektálok. Abszolút nincsen pozitív hozadéka ezeknek a vitáknak. És egy-egy demagógabb monológnál szeretnél felpattanni és tiltakozni, hogy ez így egy kőkemény csúsztatás, de nincs rá mód. Az open flournál a közönségnek is megadatik a lehetőség, hogy hozzászóljon, de ha visszatérsz az előző beszédre, reflektálsz az elhangzottakra, érvelni próbálsz amellett, hogy ez a kinyilvánítás miért nem állja meg a helyét, akkor, mint bárány az új kapura, hiszen at várják, hogy úgy, ahogy a többiek, te is vágj bele a saját a demagóg beszédbe. Ezen én teljesen kivagyok. Ilyen téren nálunk, egyelőre jobban állunk. Hol van az a jó kis kolis vitakultúra, ahol nyolcszázszor is végig gondolod mielőtt szót kérsz, mert okos emberek vesznek körül, akik ugranak, ha nem vagy alapos, precíz avagy csúsztatni próbálsz, itt úgy tűnik, mintha észre se vennék vagy már hozzá szoktak? Itt mindenki a tutit mondja, itt mindenki szónokol, mintha Róma lenne. Hol vannak a kérdések, hol az építő jelleg? Ennyire felesleges lenne? Ennyire minden lenyelnek a fülükön, ennyire nem tudják a csíziót, vagy ennyire flegmák?
Hugo Chavez, mint pozitív hős, felszabadító, egy jobb világot építő… Mi lesz Venezuellából, amikor már nem lesz olaja? Hát, nem a klasszikus latin-amerikai szindrómában függ-e, amikor a gazdasága egy nyersanyagtól függ? Hányszor fog ez még megismétlődni ez a történet a térség országaival?

Persze, hogy kiakadtam ezen. Nehezen bírom a demagógiát. A napom ettől függetlenül, a tegnapi megkoronázatlan változata. Ma palacsintázásra is sor került. És mennyire jó az itteni túró! Cottage cheese néven fut, és egy az egyben olyan, mint a litvánok graudaunais biezpienas, szép darabos és lekvárral a legtutibb.
A spanyol órával kapcsolatban, továbbra is fenntartom a teljes hírzárlatot, én még reménykedem egy pozitív irányú változásban.