Habzó utca

 Ma este elmentem az Amnesty International eheti szeánszára, ahol megnéztünk egy önsanyargató filmet, olyat amiről már írtam múltkor is. Londonban ezekből sokkal több van. Annak rendje és módja szerint jól kiakadtam. De legalább én akasztottam ki magamat és nem mások engem. Pedig szép estének indult.

Kiléptem a kapun és az arcomba szemerkélt az eső. Még mindig ott volt egy kis halomban a mosópor, amit két napja magam szórtam ki. A tisztítóba igyekeztem a szennyessel, amikor a mosóporos doboz fogantyúja úgy döntött nem szenved tovább és kiszakította magát a doboz oldalának nehézkes öleléséből. A doboz alá hullott és a baleset nyomaként egy fehér halmot hagyott maga után. Ez két napja történt, azóta nem esett eső. De most, hogy eleredt a szerencsétlenség nyoma elkezdett oldódni és habozva folyt alá.
Emlegettem már, hogy szép őszöm lesz. Most, hogy már hűvösödik az idő, és a vénasszonyok is arrébb álltak nyarastul mindenestül, az éji esti is korábban érkezik. Igazán őszi hangulatúvá váltak az esték. Különösen szemerkélő esőben. A felhők oldalt pelikán kékben pompáztak, előttem, ki tudja, tán a naplementétől, egy vörös sivatagi homokvihar képében tornyosodtak a felhők. A nedves macskakövek, csillogtatták sziámi szemeiket a halványan bóbiskoló lámpások fényénél. Szeretem ezt a fajta hűvös estét, amikor még a hideg odébb van, de felkelti benned a tél utáni epekedés vágyát. Ahogy sétálsz, és váltakozik az utca képe. Itt sötétebb, ott a lámpák tövében világosabb. Nézed, ahogy a pocsolyában úszkálnak a sárga ladikok.
A vissza út is kellemes volt, már nem eset. A cipőd sarka, mint megannyi bikapata koppantak az utcák kövein. Nem tudok betelni ezekkel a korai estékkel. Ilyen hangulatot csak ősszel tudnak adni. Egyediek, egyáltalán nem lehet őket tavaszi, nyári vagy késő téli estékhez hasonlítani, amikor hajnaltájt igyekszel hazafelé. Ezek a hat-, hétórakor beköszöntő sötétetek, ezek a mesélő nagypapák, nem bújnak elő, csak ilyenkor ősszel.
A két séta között azonban eltelt egy film.
A film képekben jó volt, történetben, hát nem is tudom. Klasszikus szegény Afrika történet, gyógyszeripari összeesküvés elmélettel, mindez romantikus glazúrba mártogatva, hogy tömegfogyasztásra alkalmas legyen.
De amiért elgondolkodtatott azokért jó volt (meg a csodás afrikai tájképek végett is). Ismét csak azzal a szóhasználat tudok élni, hogy a klasszikus történet. Egy fehér ember elmegy Afrikába segíteni, az ottani, rosszabb sorsra jutottakon, majd a megfelelő nézőpontból tekintve mártírként hal meg. Ez többé-kevésbé előfordul jelenleg is. Ott van például az iraki ENSZ misszió esete, ahol nem sokkal a „sikeres” „szövetséges” offenzíva után kezdték meg működésüket, majd ugyancsak kis idő elteltével egy súlyos terrortámadás után be is fejezték azt. Olyan ENSZ alkalmazottak mentek oda, akik egyszerűen segíteni akartak. Odamentek, hogy a honfitársaik, vagy más nyugatiak által elcseszet dolgon valahogyan segítsenek és mások hibáiért végül az életükkel fizettek.
Itt ülök egy gép előtt, körülöttem még több tucat található belőle. A G8-ak egyik országában egy olyan egyetemen hallgatok, amelynek bizonyos szakjai nem csak a királyság top10, de top3-jában vannak benne. Ki lesz belőlem, ha elvégzem az egyetemet? Egy több diplomás, öt nyelven beszélő fehér európai. Kétségtelenül kiváltságos, a világ felső 10, vagy akár 5 %-hoz fogok tartozni. Munkahelyem valamilyen középbeosztású vezető, vagy akár még feljebb. Munkám elméletileg hatással lesz annak a társadalomnak a mindennapjaira, amelyben dolgozni fogok. És képes leszek én változtatni a világon? Aligha, vagy legalábbis nagyon pöttömnyi mértékben, mert hihetetlenül kötött játékszabályok között játszunk. Ami Kelet-Európában a rendszerváltáskor hirtelen nyitottá bomlott, most ismét kezd egyre szilárdabb formát ölteni. Persze az idő feszíti, de a keretek ellenállnak a nyomásnak.
Ülök, látom a problémákat, tenni szeretnék. Hogyan? a) menj mártírnak, áldozd fel – mások butaságai miatt – magad, az emberiségért. Mondj le a családról, a nyugalomról, tisztességes életről, mert másokon kell segítened. b) adakozz, támogasd a jelenleg felálló újraelosztó rendszert, keress minél többet, hogy minél többet adakozhass c) légy a tettek embere, menj ki az utcára és segíts a környezetedben lévőknek, hány rászoruló ember, köztük hajléktalannak lenne szüksége minderre. Ez utóbbi lenne tán a lelkiismeretemet legmegnyugtatóbb, de ez is csak felületi kezelés lenne. Mindenkin nem vagyok képes segíteni, és nem oldódik meg a rászorulók reprodukálásának megfékezése. Konformista álláspont? Lehet, de előtte nézz magadba. Bizonyos fajta szinten én is a túlélésért küzdök, itt a többiekhez képest nem vagyok más, mint egy csóró közép-európai. De milyen túlélési is ez, az övékhez képest?

A nyáron láttam egy dokumentumfilmet, amely a Szovjetunióban, azon belül is egy balti országban készült a peresztrojka idején. A címe Könnyű-e fiatalnak lenni? Akkor készült, amikor a rendszer elkezdett puhulni, például már megengedett volt, hogy egy rock koncerten ugrálni lehessen. 86’ előtt ilyenről szó se lehetett. Különböző fiatalokat kérdeztek. Volt punk, orvos hallgató, művész, és kádár iskolába járó karrierista. Ez utóbbinak akkor is, most is ugyan az a célja. Magasra jutni, jól élni, „letenni valamit az asztalra”, ahogy a fiú fogalmazott „jó állást, kocsit, nyaralót, feleséget szeretnék”. A többiek többé-kevésbé egyöntetűen arról beszéltek, ami ma ismét vagy még mindig problémának tűnik. Nevezetesen, húszon éves fejjel céltalan az életed, tele vagy külső nyomással, elvárások formájában, de nincs miért lázadnod, mert nem tudsz ellene lázadni, mert kicsi vagy és tehetetlen. Nincsenek eszmék, elvek, amely mellett ki tudsz állni. Nincsen szikra, mert elvész a kavalkádban. Tengsz, lengsz, nem látsz a jövőbe, és nem tudod mi lesz veled. Kezdeményezhetsz, de az olyan, mint egy bokszütés egy szivacsfalba, a rendszer észrevétlenül nyeli el.
És maradsz tétlen a tehetetlenség dühétől habzó lelkeddel.