Kocsik, pasik/nők, bulik és az elengedhetetlen alkohol. Valóban erről szól egy európai egyetemista élete a tanuláson kívül? Úgy tűnik igen. A brit diákok elsöprő többsége nem dolgozik. Jelentős részük diákhitelből él, ami a szülői apanázzsal kiegészítve, a lakhelyet leszámítva elég kényelmes középosztálybeli életet ígér. Meglepődtem, hogy a rektori köszöntőben oly hangsúlyosan szerepelt, "bizony azokban az időkben csak pár autó volt, és az nagy dolognak számított". Ahogy telt az idő felfigyeltem arra, hogy valóban, szinten minden lakásban van olyan hallgató, aki gépkocsival bír. Például az én lakótársamnak is van, de ez csak a napokban derült ki. A srác, tanárszakos posztgraduális képzését végzi. Nem dolgozik, de a diákhitel eltartja őt, a koli díját, meg a kocsiját is. Amióta megjöttem a kollégiumi városban minden este party hangulat uralkodik. Pénteken és szombaton nem lehet felférni a városközpontba vivő buszra, kígyózva állnak a sorok a következő buszra várva. Meglátásom szerint a busztársaság ekkor keres a legjobban, mert a buszok napközben többnyire üresen fordulnak. A buliból, az erősen ittas hallgatótársak taxival érkeznek vissza. Egy-egy jobb hangulatú bulihoz az elbeszélésekből hallva 50-60 fontot kell elinni. Egyszer vagyunk egyetemisták, ez a korszak a bulikról és az ismerkedésről szól… Ez az irdatlan mennyiségű alkoholizálás otthon se folyt másképp. Biztosan csak bennem van a hiba, hogy én ezt silány kikapcsolódási formának tartom. Bár, aki nem iszik, nem is csoda, hogy nem élvezi. Az is igaz, hogy otthon különösen a bölcsészek között a diákhitelt, csak kocsmapénzként emlegették, bár lássuk a különbséget az itteni és az otthoni diákhitel vásárló ereje között. Elsöprő a partiláz különösen az elsős és a másodéves hallgatók között. Ennek fényében már nem is meglepő az a minap napfényt látott statisztika, melyszerint az egyetemre bekerült hallgatók csupán 38% végez. Bár nem tudom milyen lehet az az élet, amit ekkora adóssággal a hátán kezd meg az ember. Mi ez, ha nem a hitel rabjává válása? Egy különös jelenség amit itt megfigyeltem, az a lányok szingli viselkedési stílusa az egyetemen. Nem nagyon lehet közös hangot találni a brit lányokkal. Nekem legalábbis eddig nem sikerült, mivel vagy ők akarnak valamit, vagy azt hiszik, hogy én akarok tőlük valamit. Mintha a barátságot, mint olyat, a két nem között nem ismernék el. Még szerencse, hogy a külföldi diákoknak még van valami fogalma erről az ódivatú dologról. A brit lányok péntek és szombat estével csapatokba verődnek és elmennek pasira vadászni, majd másnap jól megbeszélik egy éjszakás kalandjaikat. Mintha valami férfi öltözőbe lennék. Sajnos számomra ez nem az oly áhított női emancipáció megtestesítője, hanem sokkal inkább a női társadalom elférfiasitása. Egy nőnek valóban el kellene fogadnia a férfi játékszabályokat, és aszerint játszania, hogy egyenlő lehessen? Nem is tudjuk még igazán mekkorát vesztünk, ha valóban erre megyünk.
Nagyon nagy szerencsém van a lakótársaimmal. Nagyon jól kijövünk és teljességgel el tudjuk fogadni egymást. Komolyan fogjuk fel az élet kihívásait, de nem esünk e téren túlzásokba. Bezzeg alattunk, korombeli huszonkét éves fiúk vannak, de úgy viselkednek, mint a tizenhat évesek. Egész nap bömbölve hallgatják a rockot és még éjfélkor se képesek lehalkítani. Ilyenkor az ír lakótársam kezdi el döngölni a padlót, olykor eredménnyel. Egyszer hajnali kettőkor riasztottak fel álmomból, le is mentem. Illedelmesek voltak, és majd öt perc elteltével sikeresen lehalkították a zenét. De álmodtam én – szerencsémre – már Manu Chaoval is. Azért szerencsémre, mert én álomként éltem meg, viszont a lakótársaim nem tudtak tőle aludni. De volt olyan éjszakám, amikor egész éjjel dobszó szólt, mintha a kongói őserdő kellős közepén lennék. Egyszer csak kollektíve az egész kis közösségünknek elfogyott a türelme, és kihívtuk a kollégiumi felügyelőt. Halványit javult a helyzet, háború még nincs, de a lakótársam tegnap éjjel ismét döngette a padlót.
A hallgatók korosztálya széles skálán oszlik meg. Mind spanyolon, mind antropológián vannak párokba összeverődött nyugdíjas hallgatók, akad néhány középkorú, munkahelyükből valahogy kiszakadt hallgató is. Számomra ez rendkívül szimpatikus. Az elsöprő többség korának mediánja mégis valahol húsz év körül alakul. Az igazán tehetségesek már 16 éves korukban egyetemre kerülnek. Vannak, akik dolgoznak néhány évet a gimi után és csak utána jönnek egyetemre. Ebből eredően a társaság rendkívül kevert. Mintha a gimnazista tinédzsereket összekeverték volna az egyetemistákkal. Vannak komoly arcok már 18-19 éves fejjel, viszont a 22-23 éves kamaszviselkedésű fiatalokat nehezen viselem. Mikor ilyenekkel találkozom már túl öregnek érzem magam, én erre egyáltalán nem vagyok vevő. Korszerint diszkrimináltnak érzem magam. “Nem vagyok elég fiatalos”, de milyen fiatalosság ez kérem?!?Este zárásig maradtam a könyvtárban. Két asztallal arrébb egy lány ült. Mikor meglátta, hogy indulásra készülődöm, kérdezte a Hillheaden lakom-e. Igenleges válasz fejében, reményét fejezte ki, hogy nem bánom-e, ha csatlakozik hozzám. Kint esett, így kénytelen voltam elővenni az esernyőmet a hátizsákomból, amiből akkor derült ki, nem sikerült teljesen kiürítenem a köveket, amelyeket a tengerparton gyűjtöttem. így derült arra fény, hogy ő is köveket gyűjt. Két kérdéssel arrébb, már nem is tűnt ez annyira meglepő ténynek. A közös nemzeti identitás alapjai, a tengerparti kő gyűjtés. Ő is szülőhazám nemzetje, aki nem hitt a fülének és még két mondat erejéig angolul próbálkozott. 4:4 az állás, de biztos, hogy még többen vagyunk itt. Ami engem illet, én egyre jobban érzem itt magam. Ráadásul kicsit jobb is itt, mint Pesten, mert csak ki kell mennem a szobámból és beszélgethetek svéddel, franciával, némettel, ha közép-európaiságra vágyom ott vannak a lengyelek, ha hazavágyom beszélhetek magyarul vagy lettül, az oroszok nem valami barátságosak, de majd idővel hiszem, ez is menni fog. Ez itt igazán a világ közepe. Ez a fajta kollégista lét is hiányozni fog nagyon.
10/09/2006
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése