Azt kaptam, amiért jöttem

Depresszió hullámok, egészhétvégés szótárazás, kínszenvedés, gyötrelem, elveszetség érzés, olykor már a sírhatnék határán, a magányról már nem is beszélve. Klasszikus tünetek, ha az ember túl mély vízbe dobja magát. Ám nincs nagyobb elégtétel mindennél, amikor az ember bizonyít. Így történt ez velem, amikor tegnap túlestem az első itteni prezentációmon.
Egy hetet készültem rá, és vasárnap még mindig halvány sejtelmem se volt arról mit is kéne prezentálni a rokonságról (kinship) antropológián. A szemináriumvezető útmutatása kimerült annyiban, hogy „légy kreatív”, ezzel közel se segített hozzá a jó prezentáció ötletének csíráihoz.
Ha az ember jó prezentációt akar csinálni, akkor nem azt fogja előadni hallgató társainak, amit az előadáson már hallott, vagy amit kötelező irodalomként feladtak. Mivel azt ők is tudják. A lehetőséggel pedig élni kell, semmi értelme egy unalmas prezentációnak, amit az ember erőből tud le.
Nem maradt más, mint szorgalmasan neki látni az ajánlott irodalom olvasásának. A könyvtárban egy hét alatt a feléhez hozzá se lehetett jutni, mert másoknak is vannak szemináriumai és mások is prezentálnak. Persze az a maradék egy tucat könyv, amihez hozzáfértem se segített rajtam. Se elejük, se végük nem volt. Bár a tudásomat bővítették és jobb lett a rálátásom a dolgokra, attól még a prezentációmban semmi előre lépést nem tapasztaltam. Az ott olvasottakat nem lehetett úgy megfogni, hogy egy komplex 10 perces előadást alkossanak. Arról nem is beszélve, amikor ott gubbasztasz a nyitott könyv felett, a szavakat egyenként érted, de nem érted a mondatot, vagy a mondanivalót. Végül is ezért jöttem, mikor, ha nem most tanulok meg angolul? Ezt a fájdalmas gyötrelmet pedig meg kell fizetni valamikor a tudásért.
Lévi-Strauss húzott ki végül a csávából. Ő nem volt rajta az ajánlott irodalom listáján, magamtól akadtam rá. Ő megadta az alapokat, amire a már építkezni tudtam.
A szeminárium után odajöttek a brit diákok, akik megveregették a vállam, „szép volt, mi nem tudtuk volna ennyire jól megcsinálni ezt a témát”, a szemináriumvezető pedig így szólt „A diákok el szoktak veszni ebben a témában, magának ezt sikerült elkerülnie. Félni szoktak attól a vastag Lévi-Strauss könyvtől.”
Azt mondom, ezért megérte egy hétig elveszetnek érezni magam. Majd jön még számtalanszor az esszék és a vizsgák korszaka, amikor ismét megkísért ez az érzés, de négy év múlva mondhatom talán, hogy megérte.