Munkatársaim hüledeznek, még három vizsgám van, de ennek ellenére az összes túlórát elvállaltam, és így először értem el a maximális heti 20 órás foglalkoztatást. De, hát a vizsgák a pénznél fontosabbak – mondják. Teljesen igazuk van, de nincs annyi tanulni való, sőt szusszanásra kell igazán időt hagyni. Miért ne lehetne a munka szusszanás? Angolozni persze soha se árt, de aki egész évben tisztességgel készült, annak most a gondolkodáson kívül más tenni valója nem igen akad. Ha látnák az antropológia vizsgakérdéseimet, talán könnyebben megértenének. (Én, ezután a nagyszájúskodásom után a jegyeimre leszek igazán kíváncsi).
Most, lehet nagy hibát követek el, de magam ellen fogok beszélni. Ennek a bejegyzésnek azt kéne bizonyítgatni a nagyvilágnak, magamnak, a családomnak és barátaimnak, hogy én itt drága pénzen nagyon sok hasznos dolgot tanulok meg. Mindemellett, illene megvédenem a kulturális antropológia tudományát is, ha már ennyire oda vagyok érte. És ahelyett, hogy időmet blog bejegyzések pötyögésével töltöm el, Isten igazából az ülepemre kellene ülni, kinyit a könyvet és begyömöszölni a buksimba azt, amit még nem tudok. De már nem ezen múlik, mások persze azt mondanák joggal, az utolsó pillanatig hajtani kell. Én fenntartom; már nem ezen múlik, hogy 20, 19, 18, stb. kapjak. Hanem az érveken, a példákon, az érvelési struktúrán és az angolságomon fog múlni a hétfő eredménye. Három oldalba – rendben még talán felfejleszthetem az íráskészségem 4 oldal/30 percre a maradék három nap alatt – annál több érvet, példát, amit jelenleg tudok, témakörönként nem igen tudnék belepréselni. Beköszöntött a tökvakargató értelmiségi éra. Amikor naphosszat elheverészek az ágyamból kialakított fotelben, jegyzetek, papírok, tárva nyitott könyvek vesznek körbe, és mint valami szerzetes töprengek. Jegyzetek, pontokat írok, néha egy-egy ábra is kicsúszik a kezemből, és mindeközbe persze mardos a lelkiismeret, hogy látszólagos semmit tevéssel készülök a vizsgáimra. Esténként kimondottan örülök, amikor két és fél órára kiszabadulok gondolati rabszolgaságomból és a konyhán egy is kis fizikai tevékenységet űzök. Majd újult erővel bedobom magam a tárgyam gondolataiba, amíg el nem nyom az álom.
A vizsgakérdések néha hajmeresztőek (néhány régebbi vizsgasorból szemeztem):
a) „Hogyan magyaráznál el egy látogatónak a Marsról, hogy az ember nem csupán egyfajta a csimpánzok közül?”
b) „Ön egy időgéppel rendelkezik, amelynek segítségével meglátogatja egy millió évvel ezelőtti felmenőit. Hogyan döntené el, hogy ezek a lények emberségesek avagy sem?”
Ilyen típusú kreatív kérdésekkel általános iskolában találkoztam utoljára. Ráadásul, ha összehasonlítom a svéd lakótársam portfolió elemző vizsgakérdéseivel, akkor az utóbbi „hasznosabbnak” tűnik az emberiség számára. Sőt az ő válaszaiért, el tudom képzelni, hogy a következő néhány évben akad majd jó pár ember, aki hajlandó lesz mind ezért fizetni, míg én legfeljebb a sci-fi magazinoknál kopogtathatnék. De ez utóbbi azért mégis túlzás. Bár fizetni, aligha fizetne érte bárki, de az érvelési képességeit és tudását kikezdi az illetőnek, ezek, a látszólagos általános iskolába való kérdések. Nem elég mondani, állítani valamit, azt alá is kell tudni támasztani oda illő antropológusok kutatásaival. Ilyenkor igazán meghálálja magát a sok olvasás. Úgy érzem magam, mint egy ügyvéd, akinek meg kell védenie valamit vagy valakit. Esetleg, mint egy marketinges szakember, akinek minden áron, minél több embert meg kell győzni a „termék” hasznosságáról, igazáról. Ráadásul a kérdésekre nem lehet, egyszerű legyintéssel feketén vagy fehéren válaszolni, olyanok mintha forgó érmék lennének, gömböt alkotnak, két sík oldal helyett, rengeteg érintési ponttal. Hova pozícionáljam magam, miért pont oda, mert mindenről írni, még egy doktori értekezésben se szokás. Sok múlik az olvasón, még több múlik azon, hogy az adott pillanatban milyen ösvény tűnik majd a legmeggyőzőbbnek. Lehet gyakorolni, fejleszteni az ösvény képzést, de az, hosszú idők munkája és a döntőnek tűnő vizsga előtti egy hét, igazán döntő?
*
Robert Burns ide járt nyaralni: 