A szóbeli vizsgám utózöngéi

Rendben, adjanak 15-öt, de legalább árulják el miért voltam ennyire rossz. Engedjék meg, hogy tanulhassak a hibáimból.

Miután megláttam a spanyol tanszék hirdető tábláján a diákigazolványszámom mellett feltűnő érdemjegyeket kiakadtam. 15-re – ami ugyan még mindig upper second – értékelte a tanár a spanyol szóbeli tudásomat és készségemet. Délután a vérnyomásom már hanyatlani kezdett, így egy kurta levélre futotta már belőlem a Tanulmányi Előadómnak (Study Adviser – ez egészen más errefelé, mint az otthoni megfelelője), aki egyben a kezdő spanyol nyelv kurzusfelelőse is, hogy rákérdezzek ki lehet e kérni írásbeli értékelést a szóbeli vizsgáról. A válasz még aznap érkezett, amely szerint erre nincs mód, de a Penelope Cruz-t idéző előadóm annyit elárult, hogy jó teljesítményt mutattam fel, folyékonyan tudtam beszélni, jól alkalmaztam a különböző múlt időket, tudtam a kivételeket stb. stb., ám kisebb visszatérő hibáim voltak a nemekkel, mint pl.: el ciudad. Pedig tudom…, de amelyik nyelvben nemek vannak, ott rendszeresen küzdök önmagam ezen hiányosságával.

Végig olvastam a levelét és elfogott a pánik. Kurta levélre, kurta válasz érkezett. Elkezdtem aggódni az angol stílusomért. Talán durva lettem volna? Nem fogalmaztam elég udvariasan? Abból a két sorból sugárzott volna a felháborodásom és a csalódottságom? stb. Őrlődtem és eközben gyorsan írtam a helyi Penelope Cruznak még egy levelet. Megköszöntem a válaszát, mivel bár nem szoktak – ahogy írta-, valamennyit ugyan mégis elárult a szóbeli vizsgám értékeléséből. Legjobb tudásom szerint egy visszajelzés (feedback) témájú levelet igyekeztem írni, im ígyen mentegetve előző levelem kurtaságát. Hosszú levélre, hosszú válasz érkezett. Ha levélben én is udvariasságok köreit teszem, akkor ezt itt viszonozzák.
Ő is megköszönte az én észrevételeimet, majd tudomásomra hozta: harmad és negyedéven az összes nyelvi tanszék közül a spanyol az egyetlen, amely személy szerinti írásbeli vizsgaértékelést biztosít a szóbeli vizsgákról. Kifejtette, ő is szeretné, ha már első és másodéven megoldható lenne a visszajelzés, de erre jelenleg nincs kapacitása a tanszéküknek.

Vizsga II., III.

Hispán tanulmányok* és kulturális antropológia. Összesen négy óra, öt kérdés.

Az első vizsga témája Latin-Amerika irodalma, történelme és művészete volt. Öt témában, tíz kérdésből, kettőt kellett kiválasztani, melyekben az adott egy-egy órában Istenesen el lehetett veszni. A mexikói forradalom sikertelenségének okai, még mentek, Nicolás Guillién Cukornád című versének szociális aspektusaira vonatkozó elemzése is sikernek könyvelhető el részemről. Mégse távoztam a vizsgáról azzal a várva várt kellemes szájízzel. Valami mintha hiányzott volna. A tartalom meg volt, a megfogalmazás minőségbiztosítása egyelőre jó ideig garantálhatatlan marad; az íráskép idősoros viszonyulása viszont tragikus tendenciákat mutatott.

Az antropológia unalmas volt. Nem jó az a vizsga, amelybe a vizsgázó nem tudja bele élni magát, ahol hiányzik a téma személyes átélése. Mind a kilenc téma jó volt, de még a legérdekesebb három kiválasztása se változtatott elkeseredett állapotomon. Egy gépi kéz írt, személy szerint máshol jártam volna, de nem tudtam. Valahol az író géphez kötöttség és a távolban járás közötti ürességben leledztem. Ezek szerint van olyan, hogy nincs hangulatom vizsgázni, ami nem tudás hiányból ered, vagy stresszből, akár pánikból. Egyszerűen a nyers kedv, hangulat, mint olyan hiányában, még akkor is, ha az a kedvenc tantárgyam.
Ahogy kedvtől és egyéb tényezőktől függ egy jó vagy egy rosszabb blog bejegyzés megszületése, úgy van ez az esszé alapú vizsgák megírásával. Íráshoz elsősorban kedvre van szükség.
Pedig volt tét mindkét esetben. Egy és ugyan az. First-öt (jelest) vagy upper second-öt (jó) kapni. Szép is lett volna úgy elvégezni az első félévet ideát, hogy mindenből first-tel végezzek…

A spanyol nyelvtan vizsga maradt hát hátra (csütörtök). Ott igazán önmagamat kell legyőznöm és nem tárgyi tudásomat bizonyítanom. A mindenhová elkísérő figyelmetlenségemet kell felülmúlnom. Ha négyszer átolvasom, még akkor sem veszem észre, pedig tudom, hogy vivir után mikor kellene odabiggyeszteni az en-t vagy egyéb hasonlatos dolgok. Egy-egy ékezet, vagy egyéb más apróság rendre észrevétlenül eltűnik a tartalomban. Pedig másról se szólna ez a négy év, mint önmagam árnyékának átlépésén, figyelmetlenségem legyőzésén. Magyarból rendre, újra és újra legyőztem. De mostanság újra felütötte fejét és vadul kezd elharapódzni szavaim közepette. Nem szeretnék ezzel örök életemen át minden általam bírt nyelven ez ellen hadakozni, egyszer szeretnék mindenkorra győzedelmeskedni. De lehet e kereszt levehetetlen és másra nem cserélhető?

* Hispán tanulmányok, ilyen szóösszetételről magyarul még soha nem hallottam. Megköszönöm, ha valaki a hivatalos terminológia tudatában megosztaná velem a Hispanic Studies helyes magyar megfelelőjét.

Marslakók, csimpánzok és az időgép

Munkatársaim hüledeznek, még három vizsgám van, de ennek ellenére az összes túlórát elvállaltam, és így először értem el a maximális heti 20 órás foglalkoztatást. De, hát a vizsgák a pénznél fontosabbak – mondják. Teljesen igazuk van, de nincs annyi tanulni való, sőt szusszanásra kell igazán időt hagyni. Miért ne lehetne a munka szusszanás? Angolozni persze soha se árt, de aki egész évben tisztességgel készült, annak most a gondolkodáson kívül más tenni valója nem igen akad. Ha látnák az antropológia vizsgakérdéseimet, talán könnyebben megértenének. (Én, ezután a nagyszájúskodásom után a jegyeimre leszek igazán kíváncsi).

Most, lehet nagy hibát követek el, de magam ellen fogok beszélni. Ennek a bejegyzésnek azt kéne bizonyítgatni a nagyvilágnak, magamnak, a családomnak és barátaimnak, hogy én itt drága pénzen nagyon sok hasznos dolgot tanulok meg. Mindemellett, illene megvédenem a kulturális antropológia tudományát is, ha már ennyire oda vagyok érte. És ahelyett, hogy időmet blog bejegyzések pötyögésével töltöm el, Isten igazából az ülepemre kellene ülni, kinyit a könyvet és begyömöszölni a buksimba azt, amit még nem tudok. De már nem ezen múlik, mások persze azt mondanák joggal, az utolsó pillanatig hajtani kell. Én fenntartom; már nem ezen múlik, hogy 20, 19, 18, stb. kapjak. Hanem az érveken, a példákon, az érvelési struktúrán és az angolságomon fog múlni a hétfő eredménye. Három oldalba – rendben még talán felfejleszthetem az íráskészségem 4 oldal/30 percre a maradék három nap alatt – annál több érvet, példát, amit jelenleg tudok, témakörönként nem igen tudnék belepréselni. Beköszöntött a tökvakargató értelmiségi éra. Amikor naphosszat elheverészek az ágyamból kialakított fotelben, jegyzetek, papírok, tárva nyitott könyvek vesznek körbe, és mint valami szerzetes töprengek. Jegyzetek, pontokat írok, néha egy-egy ábra is kicsúszik a kezemből, és mindeközbe persze mardos a lelkiismeret, hogy látszólagos semmit tevéssel készülök a vizsgáimra. Esténként kimondottan örülök, amikor két és fél órára kiszabadulok gondolati rabszolgaságomból és a konyhán egy is kis fizikai tevékenységet űzök. Majd újult erővel bedobom magam a tárgyam gondolataiba, amíg el nem nyom az álom.
A vizsgakérdések néha hajmeresztőek (néhány régebbi vizsgasorból szemeztem):
a) „Hogyan magyaráznál el egy látogatónak a Marsról, hogy az ember nem csupán egyfajta a csimpánzok közül?”
b) „Ön egy időgéppel rendelkezik, amelynek segítségével meglátogatja egy millió évvel ezelőtti felmenőit. Hogyan döntené el, hogy ezek a lények emberségesek avagy sem?”
Ilyen típusú kreatív kérdésekkel általános iskolában találkoztam utoljára. Ráadásul, ha összehasonlítom a svéd lakótársam portfolió elemző vizsgakérdéseivel, akkor az utóbbi „hasznosabbnak” tűnik az emberiség számára. Sőt az ő válaszaiért, el tudom képzelni, hogy a következő néhány évben akad majd jó pár ember, aki hajlandó lesz mind ezért fizetni, míg én legfeljebb a sci-fi magazinoknál kopogtathatnék. De ez utóbbi azért mégis túlzás. Bár fizetni, aligha fizetne érte bárki, de az érvelési képességeit és tudását kikezdi az illetőnek, ezek, a látszólagos általános iskolába való kérdések. Nem elég mondani, állítani valamit, azt alá is kell tudni támasztani oda illő antropológusok kutatásaival. Ilyenkor igazán meghálálja magát a sok olvasás. Úgy érzem magam, mint egy ügyvéd, akinek meg kell védenie valamit vagy valakit. Esetleg, mint egy marketinges szakember, akinek minden áron, minél több embert meg kell győzni a „termék” hasznosságáról, igazáról. Ráadásul a kérdésekre nem lehet, egyszerű legyintéssel feketén vagy fehéren válaszolni, olyanok mintha forgó érmék lennének, gömböt alkotnak, két sík oldal helyett, rengeteg érintési ponttal. Hova pozícionáljam magam, miért pont oda, mert mindenről írni, még egy doktori értekezésben se szokás. Sok múlik az olvasón, még több múlik azon, hogy az adott pillanatban milyen ösvény tűnik majd a legmeggyőzőbbnek. Lehet gyakorolni, fejleszteni az ösvény képzést, de az, hosszú idők munkája és a döntőnek tűnő vizsga előtti egy hét, igazán döntő?