Rendben, adjanak 15-öt, de legalább árulják el miért voltam ennyire rossz. Engedjék meg, hogy tanulhassak a hibáimból.
Miután megláttam a spanyol tanszék hirdető tábláján a diákigazolványszámom mellett feltűnő érdemjegyeket kiakadtam. 15-re – ami ugyan még mindig upper second – értékelte a tanár a spanyol szóbeli tudásomat és készségemet. Délután a vérnyomásom már hanyatlani kezdett, így egy kurta levélre futotta már belőlem a Tanulmányi Előadómnak (Study Adviser – ez egészen más errefelé, mint az otthoni megfelelője), aki egyben a kezdő spanyol nyelv kurzusfelelőse is, hogy rákérdezzek ki lehet e kérni írásbeli értékelést a szóbeli vizsgáról. A válasz még aznap érkezett, amely szerint erre nincs mód, de a Penelope Cruz-t idéző előadóm annyit elárult, hogy jó teljesítményt mutattam fel, folyékonyan tudtam beszélni, jól alkalmaztam a különböző múlt időket, tudtam a kivételeket stb. stb., ám kisebb visszatérő hibáim voltak a nemekkel, mint pl.: el ciudad. Pedig tudom…, de amelyik nyelvben nemek vannak, ott rendszeresen küzdök önmagam ezen hiányosságával.
Végig olvastam a levelét és elfogott a pánik. Kurta levélre, kurta válasz érkezett. Elkezdtem aggódni az angol stílusomért. Talán durva lettem volna? Nem fogalmaztam elég udvariasan? Abból a két sorból sugárzott volna a felháborodásom és a csalódottságom? stb. Őrlődtem és eközben gyorsan írtam a helyi Penelope Cruznak még egy levelet. Megköszöntem a válaszát, mivel bár nem szoktak – ahogy írta-, valamennyit ugyan mégis elárult a szóbeli vizsgám értékeléséből. Legjobb tudásom szerint egy visszajelzés (feedback) témájú levelet igyekeztem írni, im ígyen mentegetve előző levelem kurtaságát. Hosszú levélre, hosszú válasz érkezett. Ha levélben én is udvariasságok köreit teszem, akkor ezt itt viszonozzák.
Ő is megköszönte az én észrevételeimet, majd tudomásomra hozta: harmad és negyedéven az összes nyelvi tanszék közül a spanyol az egyetlen, amely személy szerinti írásbeli vizsgaértékelést biztosít a szóbeli vizsgákról. Kifejtette, ő is szeretné, ha már első és másodéven megoldható lenne a visszajelzés, de erre jelenleg nincs kapacitása a tanszéküknek.
1/27/2007
A britek atommal fegyverkeznének
Des Browne nemzetvédelmi miniszter csütörtökön a King’s College hallgatóinak Londonban kifejtette, az Egyesült Királyságnak át kell térnie az újgenerációs haditechnikára, amelynek szerves részét kell, hogy képezzék az atomfegyverek. Hozátette, a nukleáris fegyverzet csak végső szükség esetén, kizárólag önvédelmi célból kerülne bevetésre. Browne szerint, efajta elrettentő eszközökre szükség van a XXI században.
Mint elmondta, „sajnálatos, hogy az elrettentés képe ennyire szorosan asszociálódik a hidegháborúval”. A jelenlegi Trident típusú tölteteket hordozó tengeralattjárók 2024-re elérik maximális életkorukat, addigra meg kell oldani a lecserélésüket. A miniszter tervei szerint, az újgenerációs atom-tengeralattjárók telepítésének költsége megközelítőleg 20 billió fontot tesz majd ki.
A javaslatról a kormány márciusban dönt.
Kapcsolódó cikkek linkjei:
BBC
The Guardian
A földi telepítésű atomfegyverekről való teljes áttérés az angolok részéről talán még érthető. Stratégiai szemponból a tengeralattjárók nehezebben sebezhetők. De az „északiakkal” is számolni kell. Egyes skót képviseleti csoportok szeretnék elérni; amennyiben Skócia függetlenné válik, a nyugati partján fekvő atomtöltetekkel rendelkező rakéta silókat számolják fel és annak fegyverzetét vonják ki a függetlenné váló állam területéről. Ám a tengeralattjárókra való áttérés se jelentene biztos megoldást az angolok számára. A Skót Nacionalista Párt ugyanis szeretne 1 millió fontos illetéket róni minden egyes Trident robbanófejre, amely belép Skócia területére. Ezzel az intézkedéssel mintegy megelőzve, hogy az angolok újgenerációs atomfegyvereket telepítsenek Clyde-ba, az Egyesült Királyság Haditengerészetének skóciai tengeralattjáró bázisára.
Egy kis brit fegyverkezés:
Kedden Glasgowban vízrebocsátották az első újgenerációs rombolót, amely jelenleg „a világ legfejlettebb rombolója” titulussal rendelkezik. A Védelmi Minisztérium összesen hat darabot rendelt, az egyenként 800 millió fontot érő Type 45 típusú rombolóból.
U.I.: Azért Iránnak mégse legyen, mi szeretnénk magunkat biztonságban érezni, nekik ehhez nincs joguk…
U.I.2: Ma hangosan röhögtem a BBC rádió kabaréján, olyan nagyon nagy baj tán még sincs.
Mint elmondta, „sajnálatos, hogy az elrettentés képe ennyire szorosan asszociálódik a hidegháborúval”. A jelenlegi Trident típusú tölteteket hordozó tengeralattjárók 2024-re elérik maximális életkorukat, addigra meg kell oldani a lecserélésüket. A miniszter tervei szerint, az újgenerációs atom-tengeralattjárók telepítésének költsége megközelítőleg 20 billió fontot tesz majd ki.
A javaslatról a kormány márciusban dönt.
Kapcsolódó cikkek linkjei:
BBC
The Guardian
A földi telepítésű atomfegyverekről való teljes áttérés az angolok részéről talán még érthető. Stratégiai szemponból a tengeralattjárók nehezebben sebezhetők. De az „északiakkal” is számolni kell. Egyes skót képviseleti csoportok szeretnék elérni; amennyiben Skócia függetlenné válik, a nyugati partján fekvő atomtöltetekkel rendelkező rakéta silókat számolják fel és annak fegyverzetét vonják ki a függetlenné váló állam területéről. Ám a tengeralattjárókra való áttérés se jelentene biztos megoldást az angolok számára. A Skót Nacionalista Párt ugyanis szeretne 1 millió fontos illetéket róni minden egyes Trident robbanófejre, amely belép Skócia területére. Ezzel az intézkedéssel mintegy megelőzve, hogy az angolok újgenerációs atomfegyvereket telepítsenek Clyde-ba, az Egyesült Királyság Haditengerészetének skóciai tengeralattjáró bázisára.
Egy kis brit fegyverkezés:
Kedden Glasgowban vízrebocsátották az első újgenerációs rombolót, amely jelenleg „a világ legfejlettebb rombolója” titulussal rendelkezik. A Védelmi Minisztérium összesen hat darabot rendelt, az egyenként 800 millió fontot érő Type 45 típusú rombolóból.
U.I.: Azért Iránnak mégse legyen, mi szeretnénk magunkat biztonságban érezni, nekik ehhez nincs joguk…
U.I.2: Ma hangosan röhögtem a BBC rádió kabaréján, olyan nagyon nagy baj tán még sincs.
1/26/2007
Letöltendő szabadságvesztésre ítéltek egy egyetemista bloggert
Csütörtökön az egyiptomi bíróság megerősítette ítéletét, amely szerint Kareem Amert, a 22 éves Al-Azhar Egyetem hallgatóját kilenc éves letöltendő börtönbüntetéssel sújtotta.
Az egyetemi hallgató bűne, hogy kritizálta a szélsőséges nézeteket valló professzorait. Amikor bejegyzéseit az egyetem illetékesei felfedezték, átadták az ügyet a helyi ügyészségnek. Még novemberben egy hónapos fogházra ítélték Amert, „az egyiptomi elnök becsmérléséért”, valamint „a helytelenül kihangsúlyozott aspektusok miatt, amelyek ártanak Egyiptom hírnevének”. Az ifjú egy hónap alatt „nem tért” észhez, így komolyra fordult az ügy, kilenc évet kapott, hogy észhez térjen.
Az Egyesült Államok és az Amnesty International tiltakozik.
A hatóságoknak pedig igazuk volt, a fiú valóban nem tesz jót Egyiptom hírnevének, de nem a blog bejegyzéseivel…
Előzmények itt:
http://www.iht.com/articles/2006/12/27/opinion/edsage.php
Egyiptomban közel sem elszigetelt esetről beszélhetünk:
http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/6164798.stm
Az egyiptomi bloggerek társadalmi szerepe:
http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/6264193.stm
Bloggerek bebörtönzése a világ számos pontján:
USA – New York Times - Blogger Jailed After Defying Court Orders
Kína – The Times – Blogger Jailed fo backing elections
Irán – The Register – Iranian Blogger Jailed for 14 years
Így tessék blogolni!
Szól a rádió
Tegnap végre megvettem a hónapok óta áhítozott rádiót. Ismét tanultam. A kapitalizmusban az alapszabály: fogd és vidd. Azaz ne várj arra, amikor lesz pénzed, hanem vedd meg akkor, amikor áru van, még akkor is, ha nincs pénzed.
Magam se reménykedtem abban, hogy a M&S-nél marad abból a nagyon klassz kis kinézetű, retró hangulatú, 10 fontos rádiókészülékből akár egy darab is. Túl jól nézett ki. De Karácsony előtt mindenfelé lehetett hozzá hasonlót kapni, igaz kicsivel drágábban. Kiderült az M&S minden akciós termékéből maradt néhány darab, csak pont abból nem, ami nekem tetszett. Elkezdtem hát járni a várost. Meg kellett állapítanom, hogy digitális rádió őrület van, azaz hagyományosat olcsón a város szívében már nem is árulnak. Még a „legprimitívebb” rádiós ébresztőóra is 30 fontnál kezdődött, mert abból is már csak digitálist árulnak. Az ASDA volt végül a nyerő, hét fontért vágtam zsebre a drágát. Azóta éjjel nappal szól a rádió, lakótársaim legnagyobb örömére. Ráadásul beszélgetek is vele, ismétlem, amit mondanak, mert már piszkosul elegem van a közép-európai akcentusomból (legutóbb horvátnak véltek). Ha nyárig sem történik változás – 5 hónap intenzív beszélgetéssel a rádióval – akkor…. Hm, olyan nincs, hogy az ember képtelen valamire… Akkor csodálkozni fogok, nagyon.
1/25/2007
Vizsga IV
Spanyol nyelvtan volt az utolsó vizsgám. Mottója: Hulljon a férgese. Helyszíne: a hűtőszekrény
Arra számítottam, hogy ez lesz a legnehezebb vizsgám. Szépen megoldogattam a régi vizsgasorokat, bár tudtuk az idei másképp fog kinézni. Arról azonban nem volt szó, hogy ennyire nehéz lesz! Az egyszerűen megoldható házi dolgozatok és a nevetségesen könnyű órai vizsga után övön aluli ütésként jött egy ennyire nehéz vizsga. Az évfolyam 10%-a az első fél óra után felállt, a következő egy órában még 30%-a adta fel, így már érthető miért csökken a következő félévben a spanyol csoportok száma az eddigi 2/3.-ára. Hulljon a férgese! Igazuk van, mert néha engem is már nagyon bosszantott a tömeges nem tudás, és a helyben való toporzékolás, csak azért mert mások nem tanulnak.
A vizsga nehéz volt, nem lesz first, de arra igazán nem is számítottam.
Bár izzasztó volt, de a fűtést igazán bekapcsolhatták volna.
VISZONT, amin nagyon KIAKADTAM, és ami miatt felment bennem az agyvíz és IDEGESÍT, az a szóbeli vizsgám eredménye. Az argentin 15-öt adott nekem, nekem! aki hónapokig az egyetlen volt, aki képes volt egy épkézláb mondatot kinyögni spanyolul az óráján, nekem, aki rendre tudta a kikérdezett szavakat, nekem… és még folytatnám.
A lengyel csajok, akiket korrepetáltam 19-et és 17-et kaptak. És mi így hárman kelet-európaiak teljesítettünk a legjobban. A 15-ön teljesen ki vagyok bukva. Végig beszéltem az egész vizsgát, a tanár pedig csak idétlenül vigyorgott. Egy szó nem jutott eszembe, a teniszpálya, de azt körül írtam neki, ahogy ilyenkor szokás. Mindenre válaszoltam, nem kötekedett.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Én bírtam őt, de most nagyon nem tudom mit gondoljak róla. 15, de hát az még az upper second-öt is csak alulról szagolja!
Ez az első dolog, amit igazságtalannak érzek itt. Már a rendszer tökéletességének illúziójában voltam, egészen mostanáig.
Érzem, ha lenyugszom megint ki fogom törölni ezt a posztot.
Arra számítottam, hogy ez lesz a legnehezebb vizsgám. Szépen megoldogattam a régi vizsgasorokat, bár tudtuk az idei másképp fog kinézni. Arról azonban nem volt szó, hogy ennyire nehéz lesz! Az egyszerűen megoldható házi dolgozatok és a nevetségesen könnyű órai vizsga után övön aluli ütésként jött egy ennyire nehéz vizsga. Az évfolyam 10%-a az első fél óra után felállt, a következő egy órában még 30%-a adta fel, így már érthető miért csökken a következő félévben a spanyol csoportok száma az eddigi 2/3.-ára. Hulljon a férgese! Igazuk van, mert néha engem is már nagyon bosszantott a tömeges nem tudás, és a helyben való toporzékolás, csak azért mert mások nem tanulnak.
A vizsga nehéz volt, nem lesz first, de arra igazán nem is számítottam.
Bár izzasztó volt, de a fűtést igazán bekapcsolhatták volna.
VISZONT, amin nagyon KIAKADTAM, és ami miatt felment bennem az agyvíz és IDEGESÍT, az a szóbeli vizsgám eredménye. Az argentin 15-öt adott nekem, nekem! aki hónapokig az egyetlen volt, aki képes volt egy épkézláb mondatot kinyögni spanyolul az óráján, nekem, aki rendre tudta a kikérdezett szavakat, nekem… és még folytatnám.
A lengyel csajok, akiket korrepetáltam 19-et és 17-et kaptak. És mi így hárman kelet-európaiak teljesítettünk a legjobban. A 15-ön teljesen ki vagyok bukva. Végig beszéltem az egész vizsgát, a tanár pedig csak idétlenül vigyorgott. Egy szó nem jutott eszembe, a teniszpálya, de azt körül írtam neki, ahogy ilyenkor szokás. Mindenre válaszoltam, nem kötekedett.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Én bírtam őt, de most nagyon nem tudom mit gondoljak róla. 15, de hát az még az upper second-öt is csak alulról szagolja!
Ez az első dolog, amit igazságtalannak érzek itt. Már a rendszer tökéletességének illúziójában voltam, egészen mostanáig.
Érzem, ha lenyugszom megint ki fogom törölni ezt a posztot.
1/24/2007
Razzia
- Kopp, kopp – koppannak a kéznek szálkás ujjperchajlatai az ajtón. Az üreges fatest válaszol: „Kopp, kopp”. Nincs mozgolódás, feleletre se várnak. Csusszan már a zárba, s fordul a kulcs. Kattan a nyelv, nyikorogva megindul az ajtó. Két nő belép.
A pillanatban, szobám tágasra nyílt ajtaján keresztül próbál meg elszökni a rántotta még ott ragadt széttespedő szaga. Menteni kell – érzem, bár nincs menthetőt. Felkapom a tányért, a tény kedvéért, de nem igyekszem oly annyira a konyha felé. A kezek újra koppannak, rendre, sorra, lakótársaim ajtajain. „Inspection” – mondják. Tudtuk mi ezt jól, előre megmondták, ahogy az eddigi kettőről is kaptunk írásbeli értesítést. De én még soha nem élhettem át, rendre távol maradtam, „dolgom van” illúziója vezérelt. Eddig nem értek itt. De nem a várva várt wardeni gárda és nem is a menedzsment érkezik. A takarítók kék uniformisát viselő hölgyek ők. Egyikük bősz igyekezetében szinte fellök, midőn a konyhába ront, igaz én csak téblábolok az útjukban a folyosón, tányérral a kezemben, céltalanul a mosdó felé. Másodpercek elejéig kinyitja a tűzhelyt, mintha bele nézne, de túl kevés időt szán rá, mégis elégedett kifejezéssel egyenesedik fel. Tekintete most máshova súlyt le „A szelektív hulladékgyűjtő tartályokat ki kell vinniük” villantja rám szemeit. A két kockatestű szatyorból már csüngve kívánkozik ki a tartalom. Yeah – hagyja el nyögve számat a szó.
Hozzám be se néznek, a többieket is csak felkeltik, akik nem reagálnak, arra rányitják az ajtót. Csak kinyitják, be nem néznek. „252” - hangzik és sercen a pipa a papíroson. Két perc, nem több. A negyedéves lakás felügyeleti vizsgálaton átestünk. Megállapíttatik: rongálás nem történt.
Komolytalan.
A pillanatban, szobám tágasra nyílt ajtaján keresztül próbál meg elszökni a rántotta még ott ragadt széttespedő szaga. Menteni kell – érzem, bár nincs menthetőt. Felkapom a tányért, a tény kedvéért, de nem igyekszem oly annyira a konyha felé. A kezek újra koppannak, rendre, sorra, lakótársaim ajtajain. „Inspection” – mondják. Tudtuk mi ezt jól, előre megmondták, ahogy az eddigi kettőről is kaptunk írásbeli értesítést. De én még soha nem élhettem át, rendre távol maradtam, „dolgom van” illúziója vezérelt. Eddig nem értek itt. De nem a várva várt wardeni gárda és nem is a menedzsment érkezik. A takarítók kék uniformisát viselő hölgyek ők. Egyikük bősz igyekezetében szinte fellök, midőn a konyhába ront, igaz én csak téblábolok az útjukban a folyosón, tányérral a kezemben, céltalanul a mosdó felé. Másodpercek elejéig kinyitja a tűzhelyt, mintha bele nézne, de túl kevés időt szán rá, mégis elégedett kifejezéssel egyenesedik fel. Tekintete most máshova súlyt le „A szelektív hulladékgyűjtő tartályokat ki kell vinniük” villantja rám szemeit. A két kockatestű szatyorból már csüngve kívánkozik ki a tartalom. Yeah – hagyja el nyögve számat a szó.
Hozzám be se néznek, a többieket is csak felkeltik, akik nem reagálnak, arra rányitják az ajtót. Csak kinyitják, be nem néznek. „252” - hangzik és sercen a pipa a papíroson. Két perc, nem több. A negyedéves lakás felügyeleti vizsgálaton átestünk. Megállapíttatik: rongálás nem történt.
Komolytalan.
1/23/2007
Elment a svéd
Eltávozott „máma” a svéd, és vele a dzsuva a konyhából is. Talán.
A Félkarú - ahogy a helyi magyarság köztudatába, és hétköznapi nyelvezetébe beivódott -, tegnap éjszaka, saját, Dél-Angliában beszerzett MG-B típusú, 1978-as évjáratú személygépkocsijával távozott Aberdeenből. Tervei szerint örökre. Erasmus ösztöndíjas őszi szemeszterét letudta.
Mindent magával vihetett volna, hisz kocsival távozott, de ehelyett sok kacatot hátra hagyott, ráadásul nekem. Talán szeretett. Talán nem csak nekem ő, hanem neki is én voltam az egyetlen, akivel igazán szót tudott érteni ötös csapatunkból.
Hátrahagyott sok posztert, melyek végzetüket még így se kerülhetik el. A papírhulladék feldolgozó üzemben kötnek ki hamarosan. Hiába, e téren nem volt közös az ízlésünk.
Mosóporból már biztosan nem fogok kifogyni év végéig, de mit kezdjek egy 2/3 telítettségű öblítővel? Soha se éltem effélével, és nem érzem magam motiváltnak, eme habitusom változtatásához. Már bőszen ajánlgatom többi lakótársaimnak, akik rezzenéstelenül vesznek tudomást az ajánlatról, látszik, aligha fognak élni a lehetőséggel.
Egy órán kívül, még egy bögre az örökségem. Rajta a felirat „god jul” állítólag a Merry Xmas svéd megfelelője, utána kellene nézni, de majd megteszi helyettem más. Talán.
A bögre tartalma: harminckilenc két penny-is, negyvenöt egy penny-is. Negyven penny híján egy korsó sör a helyi korcsmában. Hiába, még maradnia kellett volna, egy kicsit.
A megemlítésre nem kerülő karácsonyi égősor, nem is igazán F.M., a Félkarú emléke, sokkal inkább az ő első és remélhetőleg utolsó magányos karácsonyának tanúbizonysága, amely szintén perceken belül a szemétben végzi.
Nem ő az első ember az életemben, akit soha nem fogok viszont látni. Ám az ilyen típusú elválások megszokhatatlanok a maguk bizarrságával.
Az 1 font 23 penny-is hagyatékot konyhai mosogatószer vásárlásra fordítjuk, mivel pont a Félkarú volt soros a beszerzéssel.
Fél évig tiszta konyha? Reménykedem.
A Félkarú - ahogy a helyi magyarság köztudatába, és hétköznapi nyelvezetébe beivódott -, tegnap éjszaka, saját, Dél-Angliában beszerzett MG-B típusú, 1978-as évjáratú személygépkocsijával távozott Aberdeenből. Tervei szerint örökre. Erasmus ösztöndíjas őszi szemeszterét letudta.
Mindent magával vihetett volna, hisz kocsival távozott, de ehelyett sok kacatot hátra hagyott, ráadásul nekem. Talán szeretett. Talán nem csak nekem ő, hanem neki is én voltam az egyetlen, akivel igazán szót tudott érteni ötös csapatunkból.
Hátrahagyott sok posztert, melyek végzetüket még így se kerülhetik el. A papírhulladék feldolgozó üzemben kötnek ki hamarosan. Hiába, e téren nem volt közös az ízlésünk.
Mosóporból már biztosan nem fogok kifogyni év végéig, de mit kezdjek egy 2/3 telítettségű öblítővel? Soha se éltem effélével, és nem érzem magam motiváltnak, eme habitusom változtatásához. Már bőszen ajánlgatom többi lakótársaimnak, akik rezzenéstelenül vesznek tudomást az ajánlatról, látszik, aligha fognak élni a lehetőséggel.
Egy órán kívül, még egy bögre az örökségem. Rajta a felirat „god jul” állítólag a Merry Xmas svéd megfelelője, utána kellene nézni, de majd megteszi helyettem más. Talán.
A bögre tartalma: harminckilenc két penny-is, negyvenöt egy penny-is. Negyven penny híján egy korsó sör a helyi korcsmában. Hiába, még maradnia kellett volna, egy kicsit.
A megemlítésre nem kerülő karácsonyi égősor, nem is igazán F.M., a Félkarú emléke, sokkal inkább az ő első és remélhetőleg utolsó magányos karácsonyának tanúbizonysága, amely szintén perceken belül a szemétben végzi.
Nem ő az első ember az életemben, akit soha nem fogok viszont látni. Ám az ilyen típusú elválások megszokhatatlanok a maguk bizarrságával.
Az 1 font 23 penny-is hagyatékot konyhai mosogatószer vásárlásra fordítjuk, mivel pont a Félkarú volt soros a beszerzéssel.
Fél évig tiszta konyha? Reménykedem.
1/22/2007
Vizsga II., III.
Hispán tanulmányok* és kulturális antropológia. Összesen négy óra, öt kérdés.
Az első vizsga témája Latin-Amerika irodalma, történelme és művészete volt. Öt témában, tíz kérdésből, kettőt kellett kiválasztani, melyekben az adott egy-egy órában Istenesen el lehetett veszni. A mexikói forradalom sikertelenségének okai, még mentek, Nicolás Guillién Cukornád című versének szociális aspektusaira vonatkozó elemzése is sikernek könyvelhető el részemről. Mégse távoztam a vizsgáról azzal a várva várt kellemes szájízzel. Valami mintha hiányzott volna. A tartalom meg volt, a megfogalmazás minőségbiztosítása egyelőre jó ideig garantálhatatlan marad; az íráskép idősoros viszonyulása viszont tragikus tendenciákat mutatott.
Az antropológia unalmas volt. Nem jó az a vizsga, amelybe a vizsgázó nem tudja bele élni magát, ahol hiányzik a téma személyes átélése. Mind a kilenc téma jó volt, de még a legérdekesebb három kiválasztása se változtatott elkeseredett állapotomon. Egy gépi kéz írt, személy szerint máshol jártam volna, de nem tudtam. Valahol az író géphez kötöttség és a távolban járás közötti ürességben leledztem. Ezek szerint van olyan, hogy nincs hangulatom vizsgázni, ami nem tudás hiányból ered, vagy stresszből, akár pánikból. Egyszerűen a nyers kedv, hangulat, mint olyan hiányában, még akkor is, ha az a kedvenc tantárgyam.
Ahogy kedvtől és egyéb tényezőktől függ egy jó vagy egy rosszabb blog bejegyzés megszületése, úgy van ez az esszé alapú vizsgák megírásával. Íráshoz elsősorban kedvre van szükség.
Pedig volt tét mindkét esetben. Egy és ugyan az. First-öt (jelest) vagy upper second-öt (jó) kapni. Szép is lett volna úgy elvégezni az első félévet ideát, hogy mindenből first-tel végezzek…
A spanyol nyelvtan vizsga maradt hát hátra (csütörtök). Ott igazán önmagamat kell legyőznöm és nem tárgyi tudásomat bizonyítanom. A mindenhová elkísérő figyelmetlenségemet kell felülmúlnom. Ha négyszer átolvasom, még akkor sem veszem észre, pedig tudom, hogy vivir után mikor kellene odabiggyeszteni az en-t vagy egyéb hasonlatos dolgok. Egy-egy ékezet, vagy egyéb más apróság rendre észrevétlenül eltűnik a tartalomban. Pedig másról se szólna ez a négy év, mint önmagam árnyékának átlépésén, figyelmetlenségem legyőzésén. Magyarból rendre, újra és újra legyőztem. De mostanság újra felütötte fejét és vadul kezd elharapódzni szavaim közepette. Nem szeretnék ezzel örök életemen át minden általam bírt nyelven ez ellen hadakozni, egyszer szeretnék mindenkorra győzedelmeskedni. De lehet e kereszt levehetetlen és másra nem cserélhető?
* Hispán tanulmányok, ilyen szóösszetételről magyarul még soha nem hallottam. Megköszönöm, ha valaki a hivatalos terminológia tudatában megosztaná velem a Hispanic Studies helyes magyar megfelelőjét.
Az első vizsga témája Latin-Amerika irodalma, történelme és művészete volt. Öt témában, tíz kérdésből, kettőt kellett kiválasztani, melyekben az adott egy-egy órában Istenesen el lehetett veszni. A mexikói forradalom sikertelenségének okai, még mentek, Nicolás Guillién Cukornád című versének szociális aspektusaira vonatkozó elemzése is sikernek könyvelhető el részemről. Mégse távoztam a vizsgáról azzal a várva várt kellemes szájízzel. Valami mintha hiányzott volna. A tartalom meg volt, a megfogalmazás minőségbiztosítása egyelőre jó ideig garantálhatatlan marad; az íráskép idősoros viszonyulása viszont tragikus tendenciákat mutatott.
Az antropológia unalmas volt. Nem jó az a vizsga, amelybe a vizsgázó nem tudja bele élni magát, ahol hiányzik a téma személyes átélése. Mind a kilenc téma jó volt, de még a legérdekesebb három kiválasztása se változtatott elkeseredett állapotomon. Egy gépi kéz írt, személy szerint máshol jártam volna, de nem tudtam. Valahol az író géphez kötöttség és a távolban járás közötti ürességben leledztem. Ezek szerint van olyan, hogy nincs hangulatom vizsgázni, ami nem tudás hiányból ered, vagy stresszből, akár pánikból. Egyszerűen a nyers kedv, hangulat, mint olyan hiányában, még akkor is, ha az a kedvenc tantárgyam.
Ahogy kedvtől és egyéb tényezőktől függ egy jó vagy egy rosszabb blog bejegyzés megszületése, úgy van ez az esszé alapú vizsgák megírásával. Íráshoz elsősorban kedvre van szükség.
Pedig volt tét mindkét esetben. Egy és ugyan az. First-öt (jelest) vagy upper second-öt (jó) kapni. Szép is lett volna úgy elvégezni az első félévet ideát, hogy mindenből first-tel végezzek…
A spanyol nyelvtan vizsga maradt hát hátra (csütörtök). Ott igazán önmagamat kell legyőznöm és nem tárgyi tudásomat bizonyítanom. A mindenhová elkísérő figyelmetlenségemet kell felülmúlnom. Ha négyszer átolvasom, még akkor sem veszem észre, pedig tudom, hogy vivir után mikor kellene odabiggyeszteni az en-t vagy egyéb hasonlatos dolgok. Egy-egy ékezet, vagy egyéb más apróság rendre észrevétlenül eltűnik a tartalomban. Pedig másról se szólna ez a négy év, mint önmagam árnyékának átlépésén, figyelmetlenségem legyőzésén. Magyarból rendre, újra és újra legyőztem. De mostanság újra felütötte fejét és vadul kezd elharapódzni szavaim közepette. Nem szeretnék ezzel örök életemen át minden általam bírt nyelven ez ellen hadakozni, egyszer szeretnék mindenkorra győzedelmeskedni. De lehet e kereszt levehetetlen és másra nem cserélhető?
* Hispán tanulmányok, ilyen szóösszetételről magyarul még soha nem hallottam. Megköszönöm, ha valaki a hivatalos terminológia tudatában megosztaná velem a Hispanic Studies helyes magyar megfelelőjét.
1/21/2007
Bekávézott
Ha érdekes szóval találkozom, mindig kedvem van ide megírni. De aztán valahogy mégsem, pedig mára már egészen szép szógyűjteményt állíthatnék össze.
Az igazság az, hogy az angolul jól tudóknak úgy sem tudnék újat mondani, akik meg kevésbé tudnak, őket lehet, nem is érdekelné. A mai találmányomról végül úgy döntöttem, mégis megosztom veletek. Odavetem magam, hogy akik már szétszedésemre specializálódtak, kedvükre szedjenek szét. Már nem érdekel.
Queer – azaz bekávézott, ez a szó igazán magyarul ütött meg, de mind emellett jelenti még: homoszexuális, hamis pénz, hibbant, részeg, kétes, különös, szokatlan, süsü.
Queer cove – nem más, mint maga a csodabogár
Queer fish - pedig fura alak.
Sajnálom.
Mellesleg, ma leesett az első hó, de csak az ablakból láttam, mert dolgoztam. Mire végeztem, már valami tavaszhoz hasonlatos dolog várt rám…
Az igazság az, hogy az angolul jól tudóknak úgy sem tudnék újat mondani, akik meg kevésbé tudnak, őket lehet, nem is érdekelné. A mai találmányomról végül úgy döntöttem, mégis megosztom veletek. Odavetem magam, hogy akik már szétszedésemre specializálódtak, kedvükre szedjenek szét. Már nem érdekel.
Queer – azaz bekávézott, ez a szó igazán magyarul ütött meg, de mind emellett jelenti még: homoszexuális, hamis pénz, hibbant, részeg, kétes, különös, szokatlan, süsü.
Queer cove – nem más, mint maga a csodabogár
Queer fish - pedig fura alak.
Sajnálom.
Mellesleg, ma leesett az első hó, de csak az ablakból láttam, mert dolgoztam. Mire végeztem, már valami tavaszhoz hasonlatos dolog várt rám…
1/20/2007
Skót nyelvlecke
Half eight – akár hogyan is csavarjuk, ez fél nyolc. Hm, nem, itt valami nem stimmel. Angol így nem beszél. Nekem azt tanították, hogy half past eight az helyes, másként nem lehet mondani. Kompromisszumos javaslatnak létezik még a 8:30. Vagy rövidít? Az angol egyszerűen lusta és rövidít, pofátlanul. Mivel nem mindegy, hogy munkába reggel fél nyolcra vagy fél kilencre érkezem, gondoltam helyes, ha visszakérdezek. Visszakérdeztem, háromszor, háromféleképp, jól értem -e.
Először dolgoztam reggeli munkabeosztásban. A munkaidőm, a hivatalos adatlap szerint, nyolctól tízig tart. De miután tegnap végeztem, odajött hozzám a főnököm. Holnap kezdjen half eight-kor, rendben?
Half eight – azaz half past seven? Már láttam, ahogy főnököm arcán elterül az értetlenség. Rosszabbul már nem tehettem volna fel a kérdést. Rendkívül határozatlan igennel felelt. A munka beosztásban nyolc óra áll, akkor hányra szeretné, hogy bejöjjek? Half eight – hangozott a válasz. Akkor jól értem, hogy azt szeretné, fél órával korábban kezdjek és végezzek, azaz hét óra harminc percre érkezzem? Az általam várt nee [ní] (nem), nem hangzott el. Csak hümmögött, majd megismételte half eight. Akkor azt szeretné, hogy fél órával később kezdjek? Azaz half past eight-re jöjjek be? Erre hangzik: nee. A munkaideje half eight-től, half ten-ig tart. Ettől én kicsit se éreztem okosabbnak magam. Ennyire értelmetlenül nem karattyolhatok angolul. Nem értettem mit nem ért. Köszönés kép azt mondtam, akkor holnap hétóra harminc perckor találkozunk. Erre már végre megkaptam a vára várt megerősítést right (rendben). Majd még háromszor hozzá tette, half eight.
Ma reggel jött az értetlenkedések sora. Mondja, „de magának csak half eight-re kellett volna jönnie”. Erre én; de hát erre kérdeztem tegnap háromszor rá, hogy az azt jelent, half past eight? Ismét kezdett elkenődni az arcán a tegnapról már ismert értetlenség. Ok, nekem ebből elég – gondoltam. Elnézést kértem, hogy félreértettem – főnökkel apróságokon különösen értelmetlen torzsalkodni – és mentem a dolgomra. Egy óra multán visszatértem. Akkor odajött hozzám a német kollégám és azt mondta, már vele is előfordult, a németben is állítólag a half eight fél nyolcat jelent. Ez nem mentett meg attól, hogy lúzernek érezzem magam. Az ösztönömre kellett volna hallgatnom, de ki mer kockáztatni a munkahelyével? Ez a skót akcentus a maga dee –jeivel nee –jeivel és rövidítéseivel… de elvégre azért vagyok itt. Ám három visszakérdezés után, sőt másnap sem képes legalább egyszer irodalmi alakban kimondani… half past eight.
Életkép:
Az ebédhez ültem a konyhába, amit a svéd sikerrel újra összemocskolt. Már kis se kezdi az esztétikai érzékemet. Különben is, két szendvicset a legnagyobb koszban is képes vagyok beburkolni, ha közben nem nézek az asztalra, a tányéromra, csak automatikusan nyúlok a falat után. Az ablakon túl, lebilincselően gyönyörű színekben pompázott az ég, olyanok voltak a fények egész álló nap mintha napfelkelte, vagy naplemente lenne. Itt-ott lilás felhők bóklásztak. Egyszer csak egy árnyalak elhúzta a szembelévő ház ablakának függönyét. Mint egy bokorból kiugró gazella árnyéka, úgy vonalozódott ki egy mezítelen női test körvonalai az ablakban. Majd eltűnt a szoba mélységében. Már hallucinálok? Ennyire kikezdte idegrendszeremet a vizsgaidőszak? Mert, ennyire nem éhezhetem, vagy mégis? De nem, az isteni arányokkal megáldott test percekkel később újra feltűnt. Már csak azt nem értem, mindezt most mire föl?
Először dolgoztam reggeli munkabeosztásban. A munkaidőm, a hivatalos adatlap szerint, nyolctól tízig tart. De miután tegnap végeztem, odajött hozzám a főnököm. Holnap kezdjen half eight-kor, rendben?
Half eight – azaz half past seven? Már láttam, ahogy főnököm arcán elterül az értetlenség. Rosszabbul már nem tehettem volna fel a kérdést. Rendkívül határozatlan igennel felelt. A munka beosztásban nyolc óra áll, akkor hányra szeretné, hogy bejöjjek? Half eight – hangozott a válasz. Akkor jól értem, hogy azt szeretné, fél órával korábban kezdjek és végezzek, azaz hét óra harminc percre érkezzem? Az általam várt nee [ní] (nem), nem hangzott el. Csak hümmögött, majd megismételte half eight. Akkor azt szeretné, hogy fél órával később kezdjek? Azaz half past eight-re jöjjek be? Erre hangzik: nee. A munkaideje half eight-től, half ten-ig tart. Ettől én kicsit se éreztem okosabbnak magam. Ennyire értelmetlenül nem karattyolhatok angolul. Nem értettem mit nem ért. Köszönés kép azt mondtam, akkor holnap hétóra harminc perckor találkozunk. Erre már végre megkaptam a vára várt megerősítést right (rendben). Majd még háromszor hozzá tette, half eight.
Ma reggel jött az értetlenkedések sora. Mondja, „de magának csak half eight-re kellett volna jönnie”. Erre én; de hát erre kérdeztem tegnap háromszor rá, hogy az azt jelent, half past eight? Ismét kezdett elkenődni az arcán a tegnapról már ismert értetlenség. Ok, nekem ebből elég – gondoltam. Elnézést kértem, hogy félreértettem – főnökkel apróságokon különösen értelmetlen torzsalkodni – és mentem a dolgomra. Egy óra multán visszatértem. Akkor odajött hozzám a német kollégám és azt mondta, már vele is előfordult, a németben is állítólag a half eight fél nyolcat jelent. Ez nem mentett meg attól, hogy lúzernek érezzem magam. Az ösztönömre kellett volna hallgatnom, de ki mer kockáztatni a munkahelyével? Ez a skót akcentus a maga dee –jeivel nee –jeivel és rövidítéseivel… de elvégre azért vagyok itt. Ám három visszakérdezés után, sőt másnap sem képes legalább egyszer irodalmi alakban kimondani… half past eight.
Életkép:
Az ebédhez ültem a konyhába, amit a svéd sikerrel újra összemocskolt. Már kis se kezdi az esztétikai érzékemet. Különben is, két szendvicset a legnagyobb koszban is képes vagyok beburkolni, ha közben nem nézek az asztalra, a tányéromra, csak automatikusan nyúlok a falat után. Az ablakon túl, lebilincselően gyönyörű színekben pompázott az ég, olyanok voltak a fények egész álló nap mintha napfelkelte, vagy naplemente lenne. Itt-ott lilás felhők bóklásztak. Egyszer csak egy árnyalak elhúzta a szembelévő ház ablakának függönyét. Mint egy bokorból kiugró gazella árnyéka, úgy vonalozódott ki egy mezítelen női test körvonalai az ablakban. Majd eltűnt a szoba mélységében. Már hallucinálok? Ennyire kikezdte idegrendszeremet a vizsgaidőszak? Mert, ennyire nem éhezhetem, vagy mégis? De nem, az isteni arányokkal megáldott test percekkel később újra feltűnt. Már csak azt nem értem, mindezt most mire föl?
1/19/2007
Marslakók, csimpánzok és az időgép
Munkatársaim hüledeznek, még három vizsgám van, de ennek ellenére az összes túlórát elvállaltam, és így először értem el a maximális heti 20 órás foglalkoztatást. De, hát a vizsgák a pénznél fontosabbak – mondják. Teljesen igazuk van, de nincs annyi tanulni való, sőt szusszanásra kell igazán időt hagyni. Miért ne lehetne a munka szusszanás? Angolozni persze soha se árt, de aki egész évben tisztességgel készült, annak most a gondolkodáson kívül más tenni valója nem igen akad. Ha látnák az antropológia vizsgakérdéseimet, talán könnyebben megértenének. (Én, ezután a nagyszájúskodásom után a jegyeimre leszek igazán kíváncsi).
Most, lehet nagy hibát követek el, de magam ellen fogok beszélni. Ennek a bejegyzésnek azt kéne bizonyítgatni a nagyvilágnak, magamnak, a családomnak és barátaimnak, hogy én itt drága pénzen nagyon sok hasznos dolgot tanulok meg. Mindemellett, illene megvédenem a kulturális antropológia tudományát is, ha már ennyire oda vagyok érte. És ahelyett, hogy időmet blog bejegyzések pötyögésével töltöm el, Isten igazából az ülepemre kellene ülni, kinyit a könyvet és begyömöszölni a buksimba azt, amit még nem tudok. De már nem ezen múlik, mások persze azt mondanák joggal, az utolsó pillanatig hajtani kell. Én fenntartom; már nem ezen múlik, hogy 20, 19, 18, stb. kapjak. Hanem az érveken, a példákon, az érvelési struktúrán és az angolságomon fog múlni a hétfő eredménye. Három oldalba – rendben még talán felfejleszthetem az íráskészségem 4 oldal/30 percre a maradék három nap alatt – annál több érvet, példát, amit jelenleg tudok, témakörönként nem igen tudnék belepréselni. Beköszöntött a tökvakargató értelmiségi éra. Amikor naphosszat elheverészek az ágyamból kialakított fotelben, jegyzetek, papírok, tárva nyitott könyvek vesznek körbe, és mint valami szerzetes töprengek. Jegyzetek, pontokat írok, néha egy-egy ábra is kicsúszik a kezemből, és mindeközbe persze mardos a lelkiismeret, hogy látszólagos semmit tevéssel készülök a vizsgáimra. Esténként kimondottan örülök, amikor két és fél órára kiszabadulok gondolati rabszolgaságomból és a konyhán egy is kis fizikai tevékenységet űzök. Majd újult erővel bedobom magam a tárgyam gondolataiba, amíg el nem nyom az álom.
A vizsgakérdések néha hajmeresztőek (néhány régebbi vizsgasorból szemeztem):
a) „Hogyan magyaráznál el egy látogatónak a Marsról, hogy az ember nem csupán egyfajta a csimpánzok közül?”
b) „Ön egy időgéppel rendelkezik, amelynek segítségével meglátogatja egy millió évvel ezelőtti felmenőit. Hogyan döntené el, hogy ezek a lények emberségesek avagy sem?”
Ilyen típusú kreatív kérdésekkel általános iskolában találkoztam utoljára. Ráadásul, ha összehasonlítom a svéd lakótársam portfolió elemző vizsgakérdéseivel, akkor az utóbbi „hasznosabbnak” tűnik az emberiség számára. Sőt az ő válaszaiért, el tudom képzelni, hogy a következő néhány évben akad majd jó pár ember, aki hajlandó lesz mind ezért fizetni, míg én legfeljebb a sci-fi magazinoknál kopogtathatnék. De ez utóbbi azért mégis túlzás. Bár fizetni, aligha fizetne érte bárki, de az érvelési képességeit és tudását kikezdi az illetőnek, ezek, a látszólagos általános iskolába való kérdések. Nem elég mondani, állítani valamit, azt alá is kell tudni támasztani oda illő antropológusok kutatásaival. Ilyenkor igazán meghálálja magát a sok olvasás. Úgy érzem magam, mint egy ügyvéd, akinek meg kell védenie valamit vagy valakit. Esetleg, mint egy marketinges szakember, akinek minden áron, minél több embert meg kell győzni a „termék” hasznosságáról, igazáról. Ráadásul a kérdésekre nem lehet, egyszerű legyintéssel feketén vagy fehéren válaszolni, olyanok mintha forgó érmék lennének, gömböt alkotnak, két sík oldal helyett, rengeteg érintési ponttal. Hova pozícionáljam magam, miért pont oda, mert mindenről írni, még egy doktori értekezésben se szokás. Sok múlik az olvasón, még több múlik azon, hogy az adott pillanatban milyen ösvény tűnik majd a legmeggyőzőbbnek. Lehet gyakorolni, fejleszteni az ösvény képzést, de az, hosszú idők munkája és a döntőnek tűnő vizsga előtti egy hét, igazán döntő?
Most, lehet nagy hibát követek el, de magam ellen fogok beszélni. Ennek a bejegyzésnek azt kéne bizonyítgatni a nagyvilágnak, magamnak, a családomnak és barátaimnak, hogy én itt drága pénzen nagyon sok hasznos dolgot tanulok meg. Mindemellett, illene megvédenem a kulturális antropológia tudományát is, ha már ennyire oda vagyok érte. És ahelyett, hogy időmet blog bejegyzések pötyögésével töltöm el, Isten igazából az ülepemre kellene ülni, kinyit a könyvet és begyömöszölni a buksimba azt, amit még nem tudok. De már nem ezen múlik, mások persze azt mondanák joggal, az utolsó pillanatig hajtani kell. Én fenntartom; már nem ezen múlik, hogy 20, 19, 18, stb. kapjak. Hanem az érveken, a példákon, az érvelési struktúrán és az angolságomon fog múlni a hétfő eredménye. Három oldalba – rendben még talán felfejleszthetem az íráskészségem 4 oldal/30 percre a maradék három nap alatt – annál több érvet, példát, amit jelenleg tudok, témakörönként nem igen tudnék belepréselni. Beköszöntött a tökvakargató értelmiségi éra. Amikor naphosszat elheverészek az ágyamból kialakított fotelben, jegyzetek, papírok, tárva nyitott könyvek vesznek körbe, és mint valami szerzetes töprengek. Jegyzetek, pontokat írok, néha egy-egy ábra is kicsúszik a kezemből, és mindeközbe persze mardos a lelkiismeret, hogy látszólagos semmit tevéssel készülök a vizsgáimra. Esténként kimondottan örülök, amikor két és fél órára kiszabadulok gondolati rabszolgaságomból és a konyhán egy is kis fizikai tevékenységet űzök. Majd újult erővel bedobom magam a tárgyam gondolataiba, amíg el nem nyom az álom.
A vizsgakérdések néha hajmeresztőek (néhány régebbi vizsgasorból szemeztem):
a) „Hogyan magyaráznál el egy látogatónak a Marsról, hogy az ember nem csupán egyfajta a csimpánzok közül?”
b) „Ön egy időgéppel rendelkezik, amelynek segítségével meglátogatja egy millió évvel ezelőtti felmenőit. Hogyan döntené el, hogy ezek a lények emberségesek avagy sem?”
Ilyen típusú kreatív kérdésekkel általános iskolában találkoztam utoljára. Ráadásul, ha összehasonlítom a svéd lakótársam portfolió elemző vizsgakérdéseivel, akkor az utóbbi „hasznosabbnak” tűnik az emberiség számára. Sőt az ő válaszaiért, el tudom képzelni, hogy a következő néhány évben akad majd jó pár ember, aki hajlandó lesz mind ezért fizetni, míg én legfeljebb a sci-fi magazinoknál kopogtathatnék. De ez utóbbi azért mégis túlzás. Bár fizetni, aligha fizetne érte bárki, de az érvelési képességeit és tudását kikezdi az illetőnek, ezek, a látszólagos általános iskolába való kérdések. Nem elég mondani, állítani valamit, azt alá is kell tudni támasztani oda illő antropológusok kutatásaival. Ilyenkor igazán meghálálja magát a sok olvasás. Úgy érzem magam, mint egy ügyvéd, akinek meg kell védenie valamit vagy valakit. Esetleg, mint egy marketinges szakember, akinek minden áron, minél több embert meg kell győzni a „termék” hasznosságáról, igazáról. Ráadásul a kérdésekre nem lehet, egyszerű legyintéssel feketén vagy fehéren válaszolni, olyanok mintha forgó érmék lennének, gömböt alkotnak, két sík oldal helyett, rengeteg érintési ponttal. Hova pozícionáljam magam, miért pont oda, mert mindenről írni, még egy doktori értekezésben se szokás. Sok múlik az olvasón, még több múlik azon, hogy az adott pillanatban milyen ösvény tűnik majd a legmeggyőzőbbnek. Lehet gyakorolni, fejleszteni az ösvény képzést, de az, hosszú idők munkája és a döntőnek tűnő vizsga előtti egy hét, igazán döntő?
1/15/2007
Az első vizsga
Ma reggel 9:00 Nemzetközi kapcsolatok. Három esszékérdés, két óra. Tiszta sor.
Az utolsó héten minden előadáson azzal bocsátottak minket útnak, tanuljátok azt, amit igazán élveztek. Másképp nem megy, ami nem köt le Titeket, azzal ne igazán foglalkozzatok, legfeljebb ismerjétek.
A vizsgák ugyan ezt a filozófiát követik. Ma 12 kérdéssel találtuk szembe magunkat, amiből csupán háromra kellett választ adnunk. A magyar vizsgákhoz képest kellemes sétagaloppról beszélhetünk, nem csak azért mert az embernek nem erőből kell tanulnia…
Erre a vizsgára kimondottan élveztem a készülést. Az ünnepek alatt érdekes olvasmányok kötöttek le, néha még elszakadni se bírtam a könyveimtől, és mind mind valahogy a mai napra vezettek el. Az utóbbi napokban különböző vázlatokat, diagram ábrákat írtam a különböző témakörökhöz. Újra és újra szétszedtem egy-egy témakört, és mint 5-6 éves koromba újra és újra összeraktam a LEGOváram kockáit gyermeteg kacajjal.
Persze angolságban szokásomhoz híven alulteljesítettem, ami majd le is fog húzni, de csak január és február vége között derül ki igazán mennyire. Addig ugyanis nincsenek vizsgaeredmények.
Az utolsó héten minden előadáson azzal bocsátottak minket útnak, tanuljátok azt, amit igazán élveztek. Másképp nem megy, ami nem köt le Titeket, azzal ne igazán foglalkozzatok, legfeljebb ismerjétek.
A vizsgák ugyan ezt a filozófiát követik. Ma 12 kérdéssel találtuk szembe magunkat, amiből csupán háromra kellett választ adnunk. A magyar vizsgákhoz képest kellemes sétagaloppról beszélhetünk, nem csak azért mert az embernek nem erőből kell tanulnia…
Erre a vizsgára kimondottan élveztem a készülést. Az ünnepek alatt érdekes olvasmányok kötöttek le, néha még elszakadni se bírtam a könyveimtől, és mind mind valahogy a mai napra vezettek el. Az utóbbi napokban különböző vázlatokat, diagram ábrákat írtam a különböző témakörökhöz. Újra és újra szétszedtem egy-egy témakört, és mint 5-6 éves koromba újra és újra összeraktam a LEGOváram kockáit gyermeteg kacajjal.
Persze angolságban szokásomhoz híven alulteljesítettem, ami majd le is fog húzni, de csak január és február vége között derül ki igazán mennyire. Addig ugyanis nincsenek vizsgaeredmények.
1/13/2007
Meg kell tanulnom
Meg kell tanulnom, hogy a mi világunkban semmi se evidens. Meg kell tanulnom szemrebbenés nélkül tudomásul vennem a dolgokat.
Nem is értem magam, miért zavar, ha Skóciában, egy skót kollégiumban, a szobában kirakott Bibliában a leghíresebb idézet 26 nyelven olvasható. Köztük angolul, írül, walesi-ül, de pont skótul (gaelic-ül) nem.
Nem is értem magam, miért zavar, ha Skóciában, egy skót kollégiumban, a szobában kirakott Bibliában a leghíresebb idézet 26 nyelven olvasható. Köztük angolul, írül, walesi-ül, de pont skótul (gaelic-ül) nem.
1/11/2007
4 vizsga
Munka után leültünk beszélgetni. Mindig leülünk beszélgetni, helyesebben szólva enni, de soha nem ez utóbbin van a hangsúly. Révén, sokunknak a munkahely, azon belül is ez az alkalom a legfőbb szociális eseménye napnak.
Már munkaközben túljutottunk a szokásos fordulatukon, ki, hol, mivel és kivel töltötte az ünnepeket. Ezen a héten pangó a forgalom. Valójában több a bohóckodás, mint a valódi munka. Szerencsénkre a főnökség kapható, és velünk bohóckodik.
Mire az evéshez értünk, az ünnepekről már nem volt mit beszélnünk.Jött a jövőbetekintés, ki, mikor, miből, hányat vizsgázik. Egy, kettő, három hangoztak a számok.
- Négy – böktemm ki végül ostoba vigyorral magamból.
- Négy?!? – sokkolódott a hallgatóság – De hát az rengeteg! – hangzott egyöntetűen.
Lehetne még hová fokozni, kettő ugyanis egymás után lesz, ami összeszesen négy óra lázas írást jelent majd. De semmi értelme nem lenne ennek - gondoltam magamban. Helyette inkább a magyar állapotokkal kezdtem el őket sokkolni. Pesten az ismerőseimre átlagosan kilenc vizsga jut fejenként, a bölcsészkari rekord barátaim körében 16, azaz tizenhat darab vizsga, ahol az UVék, TUFok még bele sincsenek számítlva. Igaz, magyar honban háomszor lehet vizsgázni, lehet blöffölni, lehet keveset tanulni, mert hátha bejön. Itt ilyen nincs. Nincs repeta. Fél éved volt megtanulni, akkor mennie kell. Ha nem megy, persze lehet UVézni, de csak újabb fél év elteltével, ami szinte már automatikusan magával vonja az évismétlést. Talán pont ezért rendkívül ritka errefelé a 80, 90 vagy akár 100 százalékos bukási arány. Mindezt persze odahaza valahogy mind a diákok, mind a tanárok természetesnek vélik, elfogadják. “A tanárok az első vizsgán úgy is mindenkit meghúznak.” “A diákok, úgy se tanulnak semmit és csak az utolsó vizsgaalkalomra kerülnek úgy ahogy tisztába mindazzal, amit fél év alatt meg akartunk nekik tanítani”. Én mondjuk kilenc vizsgás vizsgaidőszak után tennék még egy próbavizsgát, mondjuk egy hónapra rá. Mennyi mindenre is emlékszik mindabból az éjszakázásból, utlsó pillanatbeli bebiflázásból egy átlagos pesti hallgató.
U.I.: Itt nincs vizsga Karácsony előtt, nincs vizsga a két ünnep között, Szilveszter után, még mindig marad két hét az első vizsgaalkalomig. A vizsgaidőszak sem tart egy hónapig, csupán két röpke hét az egész.
Már munkaközben túljutottunk a szokásos fordulatukon, ki, hol, mivel és kivel töltötte az ünnepeket. Ezen a héten pangó a forgalom. Valójában több a bohóckodás, mint a valódi munka. Szerencsénkre a főnökség kapható, és velünk bohóckodik.
Mire az evéshez értünk, az ünnepekről már nem volt mit beszélnünk.Jött a jövőbetekintés, ki, mikor, miből, hányat vizsgázik. Egy, kettő, három hangoztak a számok.
- Négy – böktemm ki végül ostoba vigyorral magamból.
- Négy?!? – sokkolódott a hallgatóság – De hát az rengeteg! – hangzott egyöntetűen.
Lehetne még hová fokozni, kettő ugyanis egymás után lesz, ami összeszesen négy óra lázas írást jelent majd. De semmi értelme nem lenne ennek - gondoltam magamban. Helyette inkább a magyar állapotokkal kezdtem el őket sokkolni. Pesten az ismerőseimre átlagosan kilenc vizsga jut fejenként, a bölcsészkari rekord barátaim körében 16, azaz tizenhat darab vizsga, ahol az UVék, TUFok még bele sincsenek számítlva. Igaz, magyar honban háomszor lehet vizsgázni, lehet blöffölni, lehet keveset tanulni, mert hátha bejön. Itt ilyen nincs. Nincs repeta. Fél éved volt megtanulni, akkor mennie kell. Ha nem megy, persze lehet UVézni, de csak újabb fél év elteltével, ami szinte már automatikusan magával vonja az évismétlést. Talán pont ezért rendkívül ritka errefelé a 80, 90 vagy akár 100 százalékos bukási arány. Mindezt persze odahaza valahogy mind a diákok, mind a tanárok természetesnek vélik, elfogadják. “A tanárok az első vizsgán úgy is mindenkit meghúznak.” “A diákok, úgy se tanulnak semmit és csak az utolsó vizsgaalkalomra kerülnek úgy ahogy tisztába mindazzal, amit fél év alatt meg akartunk nekik tanítani”. Én mondjuk kilenc vizsgás vizsgaidőszak után tennék még egy próbavizsgát, mondjuk egy hónapra rá. Mennyi mindenre is emlékszik mindabból az éjszakázásból, utlsó pillanatbeli bebiflázásból egy átlagos pesti hallgató.
U.I.: Itt nincs vizsga Karácsony előtt, nincs vizsga a két ünnep között, Szilveszter után, még mindig marad két hét az első vizsgaalkalomig. A vizsgaidőszak sem tart egy hónapig, csupán két röpke hét az egész.
1/10/2007
Vasárnapi másnaposság
10:56 perc, az atya szent Úristenit! Ugrom ki az ágyból, hogy fogok én négy perc alatt munkába érni? Muszáj nekem pont az év első munkanapján elkésnem?
A szemem még ki se nyílott, a kedvem is még csak bóbiskolt, amikor már az ebédlőben álltam. 9:05 perc, mutatta a falióra. Van nekem időm dörzsölni a szemem, és eltűnődni azon, hogy hány óra is van valójában? – de gondolkodás helyett cselekedtem. Kezdett lassan derengeni valami az előző napi estéből. Lefekvés előtt valóban megfeledkeztem átállítani az órámat, így a szobámban még az otthoni, nem brit idővel találtam szembe magam. Mire visszasétáltam komótosan a szobámba, már szó se lehetett alvásról, még két órám volt a munkakezdésig. Ennyire kevésbé még soha nem örültem szabad két üres órának. Így kezdődött a legutóbbi vasárnapom.
A három órás műszak alatt, rekord nagyságú forgalmat bonyolítottunk le, 47 diákot szolgáltunk ki összesen (a szokásos 370 helyett). Még szerencse, hogy kis kártyákon vittem magammal spanyol szavakat, így a munkám nagyobbik fele inkább szókincsgyarapítással telt, semmint valódi felszolgálással. De milyen diákokat kellett felszolgálni!
A másnaposság jegyei - kezdem úgy hinni -, univerzálisak. Az ivási szokások országonként, kultúránként eltérhetnek, ahogy a fogyasztás mennyisége emberenként más-más hatást vált ki, de ami egy igazi berúgás után következik… a között nem sok különbséget mutat egy brit vagy egy orosz eset.
Szombaton este érkeztem. Meglepett, hogy a kollégiumi város, amely látszólag a teljes kihaltság szindrómáját mutatta, ennek ellenére annak korcsmája már nyitva volt. A pince mélyéből hangos lánykacagások bugyogtak fel.
Másnap minden világos volt. Egy kemény mag bulizott, de nagyon. A 47 diák fele, több méteres rádiuszban hordozta magával, azt a bizonyos illatot. Az eltorzult arcú lányoknak még nem volt idejük alaposan lemosniuk magukról a toll tetoválások nyomait. Sőt, mintha ruhástól mentek volna aludni, és reggel még ébredés után se éreztek magukban elég erőt ahhoz, hogy átöltözzenek. Lassan talán hozzászokom, hogy a britek levedlik végtelen udvarias formájukat az alkohol hatására és mindenféle groteszk, néha már obszcén dologgal állnak elő. Kicsit örülök, hogy például az egyik lánynak a dekoltázsán kihelyezett szöveg fele el volt mosódva, így csak néhány szó kontextus nélkül terebélyesedett a rajzok közepette a hófedte domboldalakon.
A szemem még ki se nyílott, a kedvem is még csak bóbiskolt, amikor már az ebédlőben álltam. 9:05 perc, mutatta a falióra. Van nekem időm dörzsölni a szemem, és eltűnődni azon, hogy hány óra is van valójában? – de gondolkodás helyett cselekedtem. Kezdett lassan derengeni valami az előző napi estéből. Lefekvés előtt valóban megfeledkeztem átállítani az órámat, így a szobámban még az otthoni, nem brit idővel találtam szembe magam. Mire visszasétáltam komótosan a szobámba, már szó se lehetett alvásról, még két órám volt a munkakezdésig. Ennyire kevésbé még soha nem örültem szabad két üres órának. Így kezdődött a legutóbbi vasárnapom.
A három órás műszak alatt, rekord nagyságú forgalmat bonyolítottunk le, 47 diákot szolgáltunk ki összesen (a szokásos 370 helyett). Még szerencse, hogy kis kártyákon vittem magammal spanyol szavakat, így a munkám nagyobbik fele inkább szókincsgyarapítással telt, semmint valódi felszolgálással. De milyen diákokat kellett felszolgálni!
A másnaposság jegyei - kezdem úgy hinni -, univerzálisak. Az ivási szokások országonként, kultúránként eltérhetnek, ahogy a fogyasztás mennyisége emberenként más-más hatást vált ki, de ami egy igazi berúgás után következik… a között nem sok különbséget mutat egy brit vagy egy orosz eset.
Szombaton este érkeztem. Meglepett, hogy a kollégiumi város, amely látszólag a teljes kihaltság szindrómáját mutatta, ennek ellenére annak korcsmája már nyitva volt. A pince mélyéből hangos lánykacagások bugyogtak fel.
Másnap minden világos volt. Egy kemény mag bulizott, de nagyon. A 47 diák fele, több méteres rádiuszban hordozta magával, azt a bizonyos illatot. Az eltorzult arcú lányoknak még nem volt idejük alaposan lemosniuk magukról a toll tetoválások nyomait. Sőt, mintha ruhástól mentek volna aludni, és reggel még ébredés után se éreztek magukban elég erőt ahhoz, hogy átöltözzenek. Lassan talán hozzászokom, hogy a britek levedlik végtelen udvarias formájukat az alkohol hatására és mindenféle groteszk, néha már obszcén dologgal állnak elő. Kicsit örülök, hogy például az egyik lánynak a dekoltázsán kihelyezett szöveg fele el volt mosódva, így csak néhány szó kontextus nélkül terebélyesedett a rajzok közepette a hófedte domboldalakon.
1/08/2007
Lefejeltem a professzort
Szombaton visszatértem Aberdeenbe. Első tetteim közt elkönyvelhettem, hogy sikeresen lefejeltem a kulturális antropológia tanszék egyik professzorát.
A maga kétszázezer lelket számláló lakosságával Aberdeen kisvárosnak számít, mégis a repülőtele hatalmas forgalmat bonyolít, legalábbis a látszat és a hallatszat szerint. A kollégiumi város valószínűleg valami le és felszálló légifolyosó környékére esik, így az olajfúró tornyokra induló és onnan érkező helikopterek zajait egésznap hallgathatjuk. A google maps-on nem tűnt olyan hatalmas távolságnak a reptér-kollégium táv, a buszra ráadásul fél órát kellett várnom. Aznap már épp eleget vártam repülőgépre és épp eleget ültem, hogy borsos legyek és mehetnékem legyen. Nem csak arról volt szó, hogy a buszra sokat kell várni, hanem arról is, hogy a több fontért megváltott buszjeggyel, a város szívébe visznek be, ami nekem egyáltalán nem felel meg, mert onnan egy másik busztársasággal (azaz az itt megváltott jegyem érvénytelen) újabb fontokért visznek el a kollégiumi városba. Akkor már inkább legyen taxi, de annak költségeivel tisztába voltam. Így elindultam gyalog, a hátizsákommal és a görgőkkel, rendelkező bőröndömmel. Úgy 100 lépésre a reptér főépületétől botlottam bele az első mezei nyúlba. A szerencsétlen kétségbe esetten próbált meg előlem menekülni, de háromszori próbálkozással mindig rossz helyen ugrott neki a kerítésnek és visszapattant, negyedszerre végül betalált a lyukon. Újabb száz lépésre, már a vidéki romantika trágya szaga lebegett körül. A bicikli úton könnyen gördült a bőrönd és nagyon örültem, hogy a britek erre is gondoltak. Közel három órás gyaloglásom során, még két nyúllal találkoztam. Mindez alatt volt bőven időm gondolkodni azon, hogy a repülőgépen a folyosó túloldalán ülő ősz hajú úriember honnan volt nekem annyira ismerős. De hiába való volt ezen töprengenem, mert a választ csak az internet tudta, ott is az egyetemem honlapja.
Történt, hogy amint megérkeztem Aberdeenbe, perceken belül az első tettem közé került antropológia professzorom lefejelése, akivel mindketten egyszerre igyekeztünk felállni a repülőgépen és csomagunkért nyúlni. De amilyen hirtelen volt az akarat, olyan gyorsan huppantunk vissza a székbe. Nekem, mintha jobban fájt volna.
U.I.: így legalább bűntudat nélkül fogom tudni elkölteni a Karácsony előtt félrerakott tíz fontomat, a rádiókészülékre, amiért már 3 hónapja sóvárgok. Persze még meggyőzhetném magam, hogy a 3 fontos ugyan olyan jó lesz nekem…
A maga kétszázezer lelket számláló lakosságával Aberdeen kisvárosnak számít, mégis a repülőtele hatalmas forgalmat bonyolít, legalábbis a látszat és a hallatszat szerint. A kollégiumi város valószínűleg valami le és felszálló légifolyosó környékére esik, így az olajfúró tornyokra induló és onnan érkező helikopterek zajait egésznap hallgathatjuk. A google maps-on nem tűnt olyan hatalmas távolságnak a reptér-kollégium táv, a buszra ráadásul fél órát kellett várnom. Aznap már épp eleget vártam repülőgépre és épp eleget ültem, hogy borsos legyek és mehetnékem legyen. Nem csak arról volt szó, hogy a buszra sokat kell várni, hanem arról is, hogy a több fontért megváltott buszjeggyel, a város szívébe visznek be, ami nekem egyáltalán nem felel meg, mert onnan egy másik busztársasággal (azaz az itt megváltott jegyem érvénytelen) újabb fontokért visznek el a kollégiumi városba. Akkor már inkább legyen taxi, de annak költségeivel tisztába voltam. Így elindultam gyalog, a hátizsákommal és a görgőkkel, rendelkező bőröndömmel. Úgy 100 lépésre a reptér főépületétől botlottam bele az első mezei nyúlba. A szerencsétlen kétségbe esetten próbált meg előlem menekülni, de háromszori próbálkozással mindig rossz helyen ugrott neki a kerítésnek és visszapattant, negyedszerre végül betalált a lyukon. Újabb száz lépésre, már a vidéki romantika trágya szaga lebegett körül. A bicikli úton könnyen gördült a bőrönd és nagyon örültem, hogy a britek erre is gondoltak. Közel három órás gyaloglásom során, még két nyúllal találkoztam. Mindez alatt volt bőven időm gondolkodni azon, hogy a repülőgépen a folyosó túloldalán ülő ősz hajú úriember honnan volt nekem annyira ismerős. De hiába való volt ezen töprengenem, mert a választ csak az internet tudta, ott is az egyetemem honlapja.
Történt, hogy amint megérkeztem Aberdeenbe, perceken belül az első tettem közé került antropológia professzorom lefejelése, akivel mindketten egyszerre igyekeztünk felállni a repülőgépen és csomagunkért nyúlni. De amilyen hirtelen volt az akarat, olyan gyorsan huppantunk vissza a székbe. Nekem, mintha jobban fájt volna.
U.I.: így legalább bűntudat nélkül fogom tudni elkölteni a Karácsony előtt félrerakott tíz fontomat, a rádiókészülékre, amiért már 3 hónapja sóvárgok. Persze még meggyőzhetném magam, hogy a 3 fontos ugyan olyan jó lesz nekem…
1/06/2007
Meme NE! (My5)
Hettie meghívásának köszönhetõen úgy a tizedik szint környékén kerültem be a játékba.
A körleveleket már gyerekkoromban se szerettem, amikor még nem igen létezett Emil. Nem volt az a képes lap, vagy cél, amiért én hajlandó lettem volna lemásolni ugyan azt a szöveget tízszer egymás után. Az Emil éra beköszönése után se nagyon rajongtam az ilyen típusú levelekért, de bevallom néha elõfordult, hogy tovább küldtem. De általában ez a levelek, megnyitás nélkül a kukában kötnek ki, sõt egy jó ideje már a FWD betûhalmazt tartalmazó levelek, kevésbé vonzó tárgy esetén hasonló sorsra jutnak.
De lássuk, My5
0. Megfogattam, hogy amíg otthon vagyok nem írok bloggot, révén már így is keveset vagyok arrafelé…, nem a gép elõtt kellene eltölteni az idõt…, ahhoz repülni felesleges... Bár a blog írásra való fogadalmamat látható módon sikerült betartanom (ma tértem vissza), a gép elõtt még így is piszkosul sok idõt töltöttem el.
1. Drog: nem iszom (ok bort, rendkívül ritkán borszakértõk társaságában), nem dohányzom (anno egy kis vízipipázást tudtam be, de egy jó ideje azt se) és még a csokitól sem függöm. De visszajelzés, Internet és sikerélmény nélkül nem tudok meglenni. A már-már beteges tudásszomjamról már nem is beszélve.
2. A bajok velem kis koromba kezdõdtek; nekem nem az volt az elsõ szavam, hogy mama, vagy papa, hanem epülõ (repülõ).
3. Gyerekkoromba mindig arról álmodoztam, hogy legyen egy hálósapkám. De akármennyire is vágytam rá (ahogyan egy plüss százlábúra is), soha nem tettem rá szert, így amikor már betelt a pohár az alsónadrágjaimat húztam a fejemre, ennek gyanánt.
4. 16 éves koromig nem ettem paradicsomot, 16 éves koromtól nem eszem sertést, de hogy az olíva bogyó miért 18, azt magam se értem.
5. Vágy: Hong-Kongba szeretnék menni!
Itt igazán nehéz dolgom van, mivel nem igen szoktam blogokat olvasni, illetve azokat, akik néha elszoktam… nos, õk már bekerültek az elsõ 10 szintben.
Vaníliakávé, InGlobWeTrust, Csepeli György, Chinaman, Erõbõl nem megy, keveset olvasok
Amennyire én tudom, ilyen hullámszerû kezdeményezés nem igen volt ezelõtt a blogszférában. Számomra talán ez volt az utolsó.
A körleveleket már gyerekkoromban se szerettem, amikor még nem igen létezett Emil. Nem volt az a képes lap, vagy cél, amiért én hajlandó lettem volna lemásolni ugyan azt a szöveget tízszer egymás után. Az Emil éra beköszönése után se nagyon rajongtam az ilyen típusú levelekért, de bevallom néha elõfordult, hogy tovább küldtem. De általában ez a levelek, megnyitás nélkül a kukában kötnek ki, sõt egy jó ideje már a FWD betûhalmazt tartalmazó levelek, kevésbé vonzó tárgy esetén hasonló sorsra jutnak.
De lássuk, My5
0. Megfogattam, hogy amíg otthon vagyok nem írok bloggot, révén már így is keveset vagyok arrafelé…, nem a gép elõtt kellene eltölteni az idõt…, ahhoz repülni felesleges... Bár a blog írásra való fogadalmamat látható módon sikerült betartanom (ma tértem vissza), a gép elõtt még így is piszkosul sok idõt töltöttem el.
1. Drog: nem iszom (ok bort, rendkívül ritkán borszakértõk társaságában), nem dohányzom (anno egy kis vízipipázást tudtam be, de egy jó ideje azt se) és még a csokitól sem függöm. De visszajelzés, Internet és sikerélmény nélkül nem tudok meglenni. A már-már beteges tudásszomjamról már nem is beszélve.
2. A bajok velem kis koromba kezdõdtek; nekem nem az volt az elsõ szavam, hogy mama, vagy papa, hanem epülõ (repülõ).
3. Gyerekkoromba mindig arról álmodoztam, hogy legyen egy hálósapkám. De akármennyire is vágytam rá (ahogyan egy plüss százlábúra is), soha nem tettem rá szert, így amikor már betelt a pohár az alsónadrágjaimat húztam a fejemre, ennek gyanánt.
4. 16 éves koromig nem ettem paradicsomot, 16 éves koromtól nem eszem sertést, de hogy az olíva bogyó miért 18, azt magam se értem.
5. Vágy: Hong-Kongba szeretnék menni!
Itt igazán nehéz dolgom van, mivel nem igen szoktam blogokat olvasni, illetve azokat, akik néha elszoktam… nos, õk már bekerültek az elsõ 10 szintben.
Vaníliakávé, InGlobWeTrust, Csepeli György, Chinaman, Erõbõl nem megy, keveset olvasok
Amennyire én tudom, ilyen hullámszerû kezdeményezés nem igen volt ezelõtt a blogszférában. Számomra talán ez volt az utolsó.
12/18/2006
Kedves zöld hely
„Kedves zöld hely”, ez lenne a nyersfordítása Glasgownak gaelicből. Tegnap Skócia legnagyobb városában jártam.
Aberdeen városa néha nagyon is tud Budapestet idéző lenni, amint a jeges, nem sózott utakon hajnali fél hat tájékában igyekszem a buszpályaudvarra, miközben a bőröndöm kerekei el-el akadnak a szanaszét heverő szeméthegyeken. Pedig ez még egy kis város.
A buszban legalább meleg van. Egyre inkább kezdem megkedvelni a fapados buszozást, különösen akkor, amikor az előzetes információkkal ellentétben még átszállni se kell Perthnél.
Glasgow vasárnap reggel féltízkor teljesen kihalt. Még a legnagyobb sétáló utcáján se lehet látni egy árva lelket sem. Tíz órakor kezdenek el szálingózni az első bámészkodók. Amint tizenegy órakor megnyitnak a boltok, úgy jelennek meg a karácsonyi vásárlás lázában égő ügyfél hullámok. Bár, ahogy eltekintünk a vásárlási lehetőségek tengerében ebben a városban, a vásárlási láz, a kacatokra vadászó tömegek valószínűleg mindennaposak, más különben nem élne meg ez a rengeteg bolt. A városismertető legelején, büszkén tudják maguknak a glasgowiak a világ hetedik legdrágább bérleti díjával büszkélkedő bevásárló utcáját a Buchanan street-et. De nem ékszer üzletek találhatóak itt, és nem is a felső tízezer márkáinak boltjai. A középosztálynak szólnak ők, hatalmas éves forgalommal. Itt bevásárolni valóban érdemes, a Buchanan Street, Sauchiehall Street, Argyle Street háromszögében.
Számomra ez aggasztónak tűnt, én nem vásárolni jöttem. Glasgow túl nagy ahhoz, hogy vásárláson, focin, koncerteken és bulizáson kívül ne lehessen mást csinálni. Pedig állítólag pont ez a három a legnagyobb erénye városnak és az első két órában már én is kezdek ennek hinni. De aztán felfedezem a várost a magam módján. A GoMA-t (Gallery of Modern Arts) nagyon élveztem és utána a Mackintosh épületeket is felfedeztem. Glasgow csúnyácskán szép. Még fel lehet fedezni itt-ott ipari múltjának maradványait, de mindemellett az építészete számos lenyűgöző elemet hordoz magában. Valamiféle megfoghatatlan harmóniában élnek együtt a viktoriánus épületek, az ipari funkcionáriusok és a modern üvegpaloták. Nincs ellentmondás, nincs harc, egységesen alkotnak városképet. Kelet Európában én erre még igazán jó példát nem láttam. Ebbe a városban mindenféle hangulatra lehet lelni, egy kis Amerika, egy kis Berlin, egy kis London, egy kis skót, egy kis kolonializmus.
És itt nem a régi bérházak vagy a régi köztisztviselői épületek a legpompásabbak, hanem a nagy múltú bankok, hajdani (XIX – XVIII sz.) központi épületei.
Glasgow Prestwick Int. Airport 30 mérföldes távolsága a várostól, pedig senkit ne riasszon vissza a fapados repüléstől. Az út vonattal 45 perc alatt kellemesen megtehető és a vonatjegy ára is csak két font, amit a vasútozás átlagos költségéhez viszonyítva különösnek olcsónak számít brit viszonylatban.
És igazából csak vonatozva érti meg az ember, hogy hatalmas épületekkel rendelkező, betondzsungellé vált Glasgow, hajdan miért is kapta a kedves zöld hely elnevezést.
12/16/2006
Egy nap
Egy olyan alkalomról, amikor az ember egésznap csak sétál és közben ismét felfedezi az őt körülvevő szépet.
Lassan indult a reggel, sőt nem is indul el igazán. Miután sikerült először kinyitnom a szemem, még bő egy óra telt el heverészéssel az ágyban. Játszottam a gondolataimmal, mint egy gyermek. De az éhség parancsa szólt, és a rántotta engedelmesen elkészült. A nap akkor kezdődött, amikor megpróbáltam kinyitni a bejárati ajtót – épp távozni készültem -, de valami az útjában volt. Egy csomag hevert ott magatehetetlenül, a nevemre címezve. Úgy látszik először sikerült olyan mélyen aludnom, hogy nem hallottam a postás kopogását. Pedig minden reggel úgy szoktam őt várni! Reggelenként mindig hozzá igazodom, és többnyire sikerül csak azután elindulnom itthonról, miután ő tisztelet körét tette nálunk. Persze nekem csak ritkán hoz valamit, de ha hoz, akkor valami nagyon örömtelit. Mindegyik ilyen alkalmat úgy élem meg, mint egy karácsonyt, egy hatalmas régóta vágyott ajándékkal, ami után valahol legbelül vágyom, de annyira mélyen magamban, hogy még magam se tudok róla, így a hatalmas meglepetések rendre nem maradnak el. Mióta itt lakom megváltozott az életem, mivel azóta havonta egyszer van karácsonyom. Ha ez így folytatódik egy szűk éven belül, több meglepetés és öröm fog érni, mint egész eddigi életem során. Pedig ma már nem is vártam a postást. A feladó ráadásul mintha csak most cselekedett volna, rögtön miután reggeli gondolataimat elolvasta. Teasütemény, szaloncukor – amiről már azt hittem, hogy idén teljesen kimarad az életemből – és egy olyan tea, ami kizárólagos monopólium joggal rendelkezik a karácsonyi hangulatot illetően életemben. Én már ekkor a magasban szárnyaltam, de kiderült ez még csak a kezdet. Megnyitottam az Emiles postafiókom, és sűrű felkiáltó jelek közt szólt hozzám egy másik barátom. Megtalálta a tavaly januári (rendben ez idén volt, de már csak napok kérdése) legkedvesebb közös számunkat, ami csak egy hónapig tartott, mert utána szőrén-szálán eltűnt a netről, letölthetetlenül, kinyomozhatatlanul. Pedig az alatt az egy hónap alatt mennyi kedves emléket tudtunk ráaggatni! A hivatkozás ott volt, meglehetet hallgatni, persze nekem nem volt fülhallgatóm, de már maga a tudat elég volt, hogy odabent teljes hangerővel felcsendüljék és lilás ködbe úsztassa napomat. A karácsonyérzés betetőződött.
A Seaton park mindezek után olyan volt, mintha meseországba járnék. A dér mindent belepett. A nap téliesen szikrázott és csiszolta sugarait a szökőkút jegén, amelyen először csak a hajszálrepedések futottak szét, mint a borsók a hátadon. Mintha hangban testesült volna meg, ahogy egyenként állnak fel a szőrszálak a macska hátán. Majd egy nagy reccsenés, és a feszültséget nem bíró jégdarabkák világukból kiugorva, a kúton kívül próbáltak jobb életre lelni, de a kövezeten csupán az elkerülhetetlen szétolvadásra találtak.
A pázsitot ma ezüstből készítették, a rózsák szirmait porcukorral hintették. A levelek ereit a dér úgy ékesítette, mint a legdrágább gyémántnyakékek a hölgyek halánték és keblek közti tájait. Megdermedtem, de nem a látványtól. A Szent Machar katedrálisban a pillanat szentségében skót dudák hangjai csendültek fel. Az ég végtelennek tűnt, még mindig volt hova, magasabbra.
Aberdeen, a hullámok városa, a szociális hullámoké. Nem jártam még elég más brit városban ahhoz, hogy biztosra vegyem máshol is így vannak e dolgok. Itt, ha megfelelően hosszú utcát választasz, végig járhatod a szociális hullámvasút minden lépcsőjét. Például a George Street külvárosi részében bokáig érő szemétben gázolsz, aztán ahogy egyre beljebb érsz, annál inkább változik a kép. Először a különböző mesterségek, iparosok műhelyei jelennek meg - borbély, cipész, szűcs -, majd a butikok. Bizony más hely ez a Britannia, itt a nagy bevásárlóközpontok látszólag még nem fojtották meg, tették kihalttá a bevásárló utcákat. Úgy tűnik ez a régies dolog itt még mindig életképes. Persze az utca belvárosi részét mi más zárná, mint egy bevásárlóközpont. A karácsonyi vásárlók tömegén, egyszerű átsiklani, itt senkivel se kell küzdeni. A kikötő környéke, még napjainkban is a legősibb szakma melegágya. Az út felújításokkal itt se állnak jobban, mint minálunk. A kikötő környékén keresztül vezető fő út, már akkor fel volt túrva, amikor én megérkeztem (szept. 16) és az elmúlt három hónap során csupán csak a fél útszakaszt sikerült nekik új útburkolattal ellátniuk, Pesten ehhez képest gyorsan dolgoznak. Moszkvába senki se jár európai útmérnökök közül? Ott egy este alatt megoldják, hogy egy háromszor három szélességű utat az éjszaka folyamán újraaszfaltozzanak. Valamit nagyon elronthatnak az oroszok, ha senki nem akar tőlük tanulni e téren. Ezen töprengve, a lányokat elhagyva, pont valami orosz városrészbe érkeztem. A szembejövők mind oroszul beszéltek, majd a lengyelek következtek. Amint a hegyoldalon kapaszkodtam felfelé, úgy szépültek a házak. Hajdanán ez egy úri környék lehetett. Nagyok voltak házak ablakai, előttük kis pázsitok, vagy kertek. De csak hajdanán volt ez jó környék, a fű gazos, nyíratlan. Itt-ott egy-két betört ablak tanúskodik a környék mostani értékéről. Új kocsikat se látni, mindegyik ütött-kopott kilencvenes, nyolcvanas évekből való. Persze az utcán tovább haladva a domboldalon feljebb kapaszkodva szépül a környék. Megjelentek az újabb automobilok, a gondozott kertek. A 250 számozás környékén, már aranykilincses ajtók sorakoztak, a gyep frissen nyírt, a ház előtt Mercedes-Benz parkolt, majd a hirtelen feltűnt pompa alább hagyott, újra középosztályos volt a hangulat. A sorházak fiatalodtak, stílusukból következtetve a kilencvenes évek elejéből valóak. Már-már egyhangú képben egyszer csak egy lakóház tűnt ki, körülötte szemét és kellemetlen hangulat, majd ismét visszatért a rend a sorházakkal. Lábam alatt hevert a kikötő és a távolban feltűnt a tenger. Ahogy kiértem a városból, mi másba ütközhettem volna, mint egy golf klubba? Így azt meg kellett kerülnöm, hogy ki tudjak menni a sziklás tengerpartra. Az út lefelé kanyarodott a dombról, épp egy lakóparkot hagytam el magam mellett. A domb tövében egy rekreációs park, gördeszka pályával, játszótérrel, nagy gyep mezőkkel és focipályával. A parkba belépve tábla figyelmeztet: „Golf praktizálása a park területén szigorúan tilos és büntetendő!” Persze a parkban néhány kutyás mellett, egy öregúr igyekezett tökéletesíteni ütési stílusát és lábai előtt egy halom golflabda hevert. A park ideális lett volna a maga kilátásával a tengerre, egyik sarkában egy leégett templom romjaival - melynek már csak a tűzfalai álltak, és egy kisebb temető ölelte körbe -, ha nem lebegte volna be valami förtelmes pöce szag. A távolban látszódtak valamiféle épületek és ahogy átértem a park túlsó, lakóövezettől legtávolabb eső részébe, gyanúm beigazolódott, szennyvíztisztító üzem található ott. Néha a briteknek is vannak ötleteik…
Az út hátra lévő része, már sziklás ormok között vezetett. Még soha nem jártam ezelőtt sziklás tengerparton, ahol a tenger, húsz méterrel alólad sziszeg. Leírhatatlan és egyben sajnos lefényképezhetetlen élmény. Pár lépésre a várostól, csak sziklák, tenger, a kerítéseket leszámítva érintetlen táj vett körül, feltűnt egy birkanyáj, és néhány mogorva tehén. De a nap már nyugodni készült, így már fordulhattam is vissza.
Recept
Egy dologról biztosan tudom, hogy a britek jól tudják elkészíteni bármilyen körülmény közepette, ez a Baked beans, azaz paradicsomszószban „sütött” – tulajdonképpen főt – fehér bab. Ez az étel egyszerűen istenítendő és én már nagyon rászoktam a munkahelyemen, ahol ez a vasárnapi reggeli szerves része. Holnap nincs munka, holnap utazom haza, így előre pótoltam, mert már most hiányzott, de csavartam rajta egyet. Tésztát főztem, a babot reszelt sajttal, egy kevés kakukkfűvel és bőséges oregánóval ízesítettem. Az eredmény? Levettem magam a lábamról. :) Számomra már a Cottage Cheeseből készült túrós csusza se volt semmi, de az utóbbi nyomába se ér az előbbinek.
Lassan indult a reggel, sőt nem is indul el igazán. Miután sikerült először kinyitnom a szemem, még bő egy óra telt el heverészéssel az ágyban. Játszottam a gondolataimmal, mint egy gyermek. De az éhség parancsa szólt, és a rántotta engedelmesen elkészült. A nap akkor kezdődött, amikor megpróbáltam kinyitni a bejárati ajtót – épp távozni készültem -, de valami az útjában volt. Egy csomag hevert ott magatehetetlenül, a nevemre címezve. Úgy látszik először sikerült olyan mélyen aludnom, hogy nem hallottam a postás kopogását. Pedig minden reggel úgy szoktam őt várni! Reggelenként mindig hozzá igazodom, és többnyire sikerül csak azután elindulnom itthonról, miután ő tisztelet körét tette nálunk. Persze nekem csak ritkán hoz valamit, de ha hoz, akkor valami nagyon örömtelit. Mindegyik ilyen alkalmat úgy élem meg, mint egy karácsonyt, egy hatalmas régóta vágyott ajándékkal, ami után valahol legbelül vágyom, de annyira mélyen magamban, hogy még magam se tudok róla, így a hatalmas meglepetések rendre nem maradnak el. Mióta itt lakom megváltozott az életem, mivel azóta havonta egyszer van karácsonyom. Ha ez így folytatódik egy szűk éven belül, több meglepetés és öröm fog érni, mint egész eddigi életem során. Pedig ma már nem is vártam a postást. A feladó ráadásul mintha csak most cselekedett volna, rögtön miután reggeli gondolataimat elolvasta. Teasütemény, szaloncukor – amiről már azt hittem, hogy idén teljesen kimarad az életemből – és egy olyan tea, ami kizárólagos monopólium joggal rendelkezik a karácsonyi hangulatot illetően életemben. Én már ekkor a magasban szárnyaltam, de kiderült ez még csak a kezdet. Megnyitottam az Emiles postafiókom, és sűrű felkiáltó jelek közt szólt hozzám egy másik barátom. Megtalálta a tavaly januári (rendben ez idén volt, de már csak napok kérdése) legkedvesebb közös számunkat, ami csak egy hónapig tartott, mert utána szőrén-szálán eltűnt a netről, letölthetetlenül, kinyomozhatatlanul. Pedig az alatt az egy hónap alatt mennyi kedves emléket tudtunk ráaggatni! A hivatkozás ott volt, meglehetet hallgatni, persze nekem nem volt fülhallgatóm, de már maga a tudat elég volt, hogy odabent teljes hangerővel felcsendüljék és lilás ködbe úsztassa napomat. A karácsonyérzés betetőződött.
A Seaton park mindezek után olyan volt, mintha meseországba járnék. A dér mindent belepett. A nap téliesen szikrázott és csiszolta sugarait a szökőkút jegén, amelyen először csak a hajszálrepedések futottak szét, mint a borsók a hátadon. Mintha hangban testesült volna meg, ahogy egyenként állnak fel a szőrszálak a macska hátán. Majd egy nagy reccsenés, és a feszültséget nem bíró jégdarabkák világukból kiugorva, a kúton kívül próbáltak jobb életre lelni, de a kövezeten csupán az elkerülhetetlen szétolvadásra találtak.
A pázsitot ma ezüstből készítették, a rózsák szirmait porcukorral hintették. A levelek ereit a dér úgy ékesítette, mint a legdrágább gyémántnyakékek a hölgyek halánték és keblek közti tájait. Megdermedtem, de nem a látványtól. A Szent Machar katedrálisban a pillanat szentségében skót dudák hangjai csendültek fel. Az ég végtelennek tűnt, még mindig volt hova, magasabbra.
Aberdeen, a hullámok városa, a szociális hullámoké. Nem jártam még elég más brit városban ahhoz, hogy biztosra vegyem máshol is így vannak e dolgok. Itt, ha megfelelően hosszú utcát választasz, végig járhatod a szociális hullámvasút minden lépcsőjét. Például a George Street külvárosi részében bokáig érő szemétben gázolsz, aztán ahogy egyre beljebb érsz, annál inkább változik a kép. Először a különböző mesterségek, iparosok műhelyei jelennek meg - borbély, cipész, szűcs -, majd a butikok. Bizony más hely ez a Britannia, itt a nagy bevásárlóközpontok látszólag még nem fojtották meg, tették kihalttá a bevásárló utcákat. Úgy tűnik ez a régies dolog itt még mindig életképes. Persze az utca belvárosi részét mi más zárná, mint egy bevásárlóközpont. A karácsonyi vásárlók tömegén, egyszerű átsiklani, itt senkivel se kell küzdeni. A kikötő környéke, még napjainkban is a legősibb szakma melegágya. Az út felújításokkal itt se állnak jobban, mint minálunk. A kikötő környékén keresztül vezető fő út, már akkor fel volt túrva, amikor én megérkeztem (szept. 16) és az elmúlt három hónap során csupán csak a fél útszakaszt sikerült nekik új útburkolattal ellátniuk, Pesten ehhez képest gyorsan dolgoznak. Moszkvába senki se jár európai útmérnökök közül? Ott egy este alatt megoldják, hogy egy háromszor három szélességű utat az éjszaka folyamán újraaszfaltozzanak. Valamit nagyon elronthatnak az oroszok, ha senki nem akar tőlük tanulni e téren. Ezen töprengve, a lányokat elhagyva, pont valami orosz városrészbe érkeztem. A szembejövők mind oroszul beszéltek, majd a lengyelek következtek. Amint a hegyoldalon kapaszkodtam felfelé, úgy szépültek a házak. Hajdanán ez egy úri környék lehetett. Nagyok voltak házak ablakai, előttük kis pázsitok, vagy kertek. De csak hajdanán volt ez jó környék, a fű gazos, nyíratlan. Itt-ott egy-két betört ablak tanúskodik a környék mostani értékéről. Új kocsikat se látni, mindegyik ütött-kopott kilencvenes, nyolcvanas évekből való. Persze az utcán tovább haladva a domboldalon feljebb kapaszkodva szépül a környék. Megjelentek az újabb automobilok, a gondozott kertek. A 250 számozás környékén, már aranykilincses ajtók sorakoztak, a gyep frissen nyírt, a ház előtt Mercedes-Benz parkolt, majd a hirtelen feltűnt pompa alább hagyott, újra középosztályos volt a hangulat. A sorházak fiatalodtak, stílusukból következtetve a kilencvenes évek elejéből valóak. Már-már egyhangú képben egyszer csak egy lakóház tűnt ki, körülötte szemét és kellemetlen hangulat, majd ismét visszatért a rend a sorházakkal. Lábam alatt hevert a kikötő és a távolban feltűnt a tenger. Ahogy kiértem a városból, mi másba ütközhettem volna, mint egy golf klubba? Így azt meg kellett kerülnöm, hogy ki tudjak menni a sziklás tengerpartra. Az út lefelé kanyarodott a dombról, épp egy lakóparkot hagytam el magam mellett. A domb tövében egy rekreációs park, gördeszka pályával, játszótérrel, nagy gyep mezőkkel és focipályával. A parkba belépve tábla figyelmeztet: „Golf praktizálása a park területén szigorúan tilos és büntetendő!” Persze a parkban néhány kutyás mellett, egy öregúr igyekezett tökéletesíteni ütési stílusát és lábai előtt egy halom golflabda hevert. A park ideális lett volna a maga kilátásával a tengerre, egyik sarkában egy leégett templom romjaival - melynek már csak a tűzfalai álltak, és egy kisebb temető ölelte körbe -, ha nem lebegte volna be valami förtelmes pöce szag. A távolban látszódtak valamiféle épületek és ahogy átértem a park túlsó, lakóövezettől legtávolabb eső részébe, gyanúm beigazolódott, szennyvíztisztító üzem található ott. Néha a briteknek is vannak ötleteik…
Az út hátra lévő része, már sziklás ormok között vezetett. Még soha nem jártam ezelőtt sziklás tengerparton, ahol a tenger, húsz méterrel alólad sziszeg. Leírhatatlan és egyben sajnos lefényképezhetetlen élmény. Pár lépésre a várostól, csak sziklák, tenger, a kerítéseket leszámítva érintetlen táj vett körül, feltűnt egy birkanyáj, és néhány mogorva tehén. De a nap már nyugodni készült, így már fordulhattam is vissza.
Recept
Egy dologról biztosan tudom, hogy a britek jól tudják elkészíteni bármilyen körülmény közepette, ez a Baked beans, azaz paradicsomszószban „sütött” – tulajdonképpen főt – fehér bab. Ez az étel egyszerűen istenítendő és én már nagyon rászoktam a munkahelyemen, ahol ez a vasárnapi reggeli szerves része. Holnap nincs munka, holnap utazom haza, így előre pótoltam, mert már most hiányzott, de csavartam rajta egyet. Tésztát főztem, a babot reszelt sajttal, egy kevés kakukkfűvel és bőséges oregánóval ízesítettem. Az eredmény? Levettem magam a lábamról. :) Számomra már a Cottage Cheeseből készült túrós csusza se volt semmi, de az utóbbi nyomába se ér az előbbinek.
12/15/2006
Egy kis sikerélmény
A britek munka után betérnek a legközelebbi kocsmába egy korsó sörre vagy más szeszes italra. Ez nem csupán egy tankönyvi példa, hanem a valóság is. Nálunk a műszak végének közeledtével, mindig összegyűlik két-három főszakács a környékről, hogy együtt menjenek el egy pofa sörre. A konyhán a csapatunk eléggé nemzetközi (írek, skótok, angolok, franciák, németek, magyarok, svédek, ghánaiak, indiaiak, thaiföldiek és hong-kongiak), de közülünk egyedül a britek ugortak be munka után, legalább hetente egyszer a helyi kocsmába, azaz a kollégiumi város pincehelységébe, a Wateringholeba. Szerintem abból eredendően, hogy ez az utolsó tanítási hét, járnak most már minden este a kocsmába. Persze kiderült, hogy egy picit tévedtem.
Pasi van ugyan is a dologban. Az egyik munkatársnőmnek tetszik a csapos, és most, hogy valóban kevesebbet kell készülni az egyetemi órákra már rátudja venni a kolléganőit, hogy térjenek be egy pohár italra, hátha felfigyel rá a pult mögül felszolgáló fazon. Meg kell valljam, nekem egy kicsit fura, hogy 25 éves fejjel az ember még mindig itt tart, de talán az ilyeneket az ember ki se növi.
Tegnap először engem is elhívtak, amit teljes sikerként éltem meg. Embere válogatja, de nekem három hónap alatt még egyszer se sikerült kizárólag brit társasággal bár hova is mennem, vagy hosszabb ideig beszélgetést folytatnom. A britek ugyanis, az én tapasztalataim szerint, kevésbé szeretnek vegyülni a nemzetközi hallgatókkal.
Igen(!), brit angol három órán át :D és az első korsó sör után, még azt is sikerült elérnem, hogy kijavítsák az angolom. A britek ugyanis illetlenségnek tartják kijavítani a másikat, még akkor is, ha kérve kéred őket. Megérteni, megértik és a kiejtésed miatt meg nem fognak kotnyeleskedni, de ha senki soha nem javít ki, akkor sohase fogom megtanulni a brit pronunciation-t. Ezek szerint egy korsó sör elég, hogy levedjék a morális korlátaikat. Persze a társaság bohócává váltam, de ez engem egyáltalán nem zavart. Három hónap után végre sikerült, csak britekkel lennem, és tanulnom. Mert szlenget a news.bbc.co.uk nem igen lehet olvasni, se a tankönyveimben. Mondanom se kell, hogy a mellékneveiket, jelzőiket életembe először hallottam és csak a szavak csengéséből, hangulatából próbáltam kitalálni, milyen jelentést hordoznak (A bohóc pózt meg amúgy is kedvelni szoktam).
A második korsó sör után, már sokkoló beszélgetések következtek. Az amúgy szolid, illemtudó, udvariasan beszélgető britek kifordultak magukból. Arról kezdtek mesélni, hogy amikor annyi idősek voltak, mint most én, akkor hogyan rohangáltak egy szál kombinéban az utcán egy-egy hasonló kocsmázás alkalmából. Elkerülhetetlen volt a téma, hogy találtam e már magamnak valakit, és milyennek találom a skót lányokat. Abszolút lelkesedéssel kezdték el találgatni; egyáltalán két méteres termetemmel, hogy találok magamnak alkalmas partnert, meg vajon, hogy vagyok képes állva csókolózni kisebb termetű lányokkal. De amikor ahhoz a részhez értek, hogy milyen gázul néz ki egy magas pasas egy alacsony termetű lánnyal, akkor örültem, hogy ültem. Azt még megértem, hogy egy magas lánynak problémás egy alacsony termetű pasi, de szerintem nekünk magas fiúknak a lány mérete nem oszt nem szoroz. Legfeljebb nem csókolózunk állva, és akkor mi van (de ha akarunk, akkor igen is tudunk ;))? Konklúzió: ők soha nem kezdenének ki velem, mert túl magas vagyok. Ez utóbbi már kevésbé ütött szíven, de csak azért nem járni valakivel mert túl magas? Most a látszat számít vagy a kapcsolat?
Életképek: Hát nem azon a reggelen törik el az ember egyetlen nadrágszíjának csatja, amikor öltönyben akar megjelenni az ösztöndíj interjúján! És hiába kopog ilyenkor – hajnali fél kilenckor – öt percig a lakótársa ajtaján, ha az álmából felverhetetlen. A többieknél utóbbi tapasztalatok fényében már nem is próbálkozik, hanem improvizál. Megoldja, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne rajta öv. Szerencséjére megérkezése óta belehízott a nadrágba, így ami szeptemberben még nem, most már öv nélkül is megállja a helyét.
Pasi van ugyan is a dologban. Az egyik munkatársnőmnek tetszik a csapos, és most, hogy valóban kevesebbet kell készülni az egyetemi órákra már rátudja venni a kolléganőit, hogy térjenek be egy pohár italra, hátha felfigyel rá a pult mögül felszolgáló fazon. Meg kell valljam, nekem egy kicsit fura, hogy 25 éves fejjel az ember még mindig itt tart, de talán az ilyeneket az ember ki se növi.
Tegnap először engem is elhívtak, amit teljes sikerként éltem meg. Embere válogatja, de nekem három hónap alatt még egyszer se sikerült kizárólag brit társasággal bár hova is mennem, vagy hosszabb ideig beszélgetést folytatnom. A britek ugyanis, az én tapasztalataim szerint, kevésbé szeretnek vegyülni a nemzetközi hallgatókkal.
Igen(!), brit angol három órán át :D és az első korsó sör után, még azt is sikerült elérnem, hogy kijavítsák az angolom. A britek ugyanis illetlenségnek tartják kijavítani a másikat, még akkor is, ha kérve kéred őket. Megérteni, megértik és a kiejtésed miatt meg nem fognak kotnyeleskedni, de ha senki soha nem javít ki, akkor sohase fogom megtanulni a brit pronunciation-t. Ezek szerint egy korsó sör elég, hogy levedjék a morális korlátaikat. Persze a társaság bohócává váltam, de ez engem egyáltalán nem zavart. Három hónap után végre sikerült, csak britekkel lennem, és tanulnom. Mert szlenget a news.bbc.co.uk nem igen lehet olvasni, se a tankönyveimben. Mondanom se kell, hogy a mellékneveiket, jelzőiket életembe először hallottam és csak a szavak csengéséből, hangulatából próbáltam kitalálni, milyen jelentést hordoznak (A bohóc pózt meg amúgy is kedvelni szoktam).
A második korsó sör után, már sokkoló beszélgetések következtek. Az amúgy szolid, illemtudó, udvariasan beszélgető britek kifordultak magukból. Arról kezdtek mesélni, hogy amikor annyi idősek voltak, mint most én, akkor hogyan rohangáltak egy szál kombinéban az utcán egy-egy hasonló kocsmázás alkalmából. Elkerülhetetlen volt a téma, hogy találtam e már magamnak valakit, és milyennek találom a skót lányokat. Abszolút lelkesedéssel kezdték el találgatni; egyáltalán két méteres termetemmel, hogy találok magamnak alkalmas partnert, meg vajon, hogy vagyok képes állva csókolózni kisebb termetű lányokkal. De amikor ahhoz a részhez értek, hogy milyen gázul néz ki egy magas pasas egy alacsony termetű lánnyal, akkor örültem, hogy ültem. Azt még megértem, hogy egy magas lánynak problémás egy alacsony termetű pasi, de szerintem nekünk magas fiúknak a lány mérete nem oszt nem szoroz. Legfeljebb nem csókolózunk állva, és akkor mi van (de ha akarunk, akkor igen is tudunk ;))? Konklúzió: ők soha nem kezdenének ki velem, mert túl magas vagyok. Ez utóbbi már kevésbé ütött szíven, de csak azért nem járni valakivel mert túl magas? Most a látszat számít vagy a kapcsolat?
Életképek: Hát nem azon a reggelen törik el az ember egyetlen nadrágszíjának csatja, amikor öltönyben akar megjelenni az ösztöndíj interjúján! És hiába kopog ilyenkor – hajnali fél kilenckor – öt percig a lakótársa ajtaján, ha az álmából felverhetetlen. A többieknél utóbbi tapasztalatok fényében már nem is próbálkozik, hanem improvizál. Megoldja, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne rajta öv. Szerencséjére megérkezése óta belehízott a nadrágba, így ami szeptemberben még nem, most már öv nélkül is megállja a helyét.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
