Észak-Korea rock fesztivált rendez a békéért

Most olvasom a tegnapi Guardianben, „Rock for Peace” névvel, 2007. májusában, Phenjanban Rock fesztivált rendeznek.

Az észak-koreai fővárosba, minden nyugati rock banda fellépését szívesen fogadják. A fesztiválon bármilyen dal lejátszható, amely nem tartalmazhat utalást a háborúra, szexre, brutalitásra, gyilkosságra, drogra, erőszakra, nem állami közösségekre, imperializmusra, gyarmatosításra, rasszizmusra, anti-KNDKra és anti-szocializmusra. Az eseményt az észak-koreai Kulturális minisztérium rendezi. A fesztivál menedzsmentje viszont Londonban található, itt ugyanis könnyebben fel lehet venni velük a kapcsolatot. Ám a főszervező Kim Baptiste –vel így is csak e-mail váltáson keresztül lehet interjút készíteni, aki szívesen tölti ki a hozzá eljutatott „kérdőíveket”.

A teljes cikk itt

Emlékszem a kubai származású spanyol tanárom külföldön azzal lepett meg, hogy tudott magyar mondatokat. Mivel a nyolcvanas években, a kubai állami televízióban rendszeresen sugároztak magyar filmeket eredeti nyelven, spanyol felirattal. Ugyan ilyen rendszerességgel jártak ki állítólag magyar rock zenekarok Havannába koncertet adni. Sok sikerrel, a tanárom egész versszakokat tudott…

Rock zenészek, egy kis kiruccanás Phenjanba?

A kulturális antropológus értéke itt

Szegény kulturális antropológiát sokan, sokféle képen szapulták már. Nevezték áltudománynak, erőltetetten kreáltnak, a gyarmatosítok tudományának, vagy épp a gyarmatosítok lelkiismeretének megnyugtatására létrehozott „valaminek”. Magyarországon jelenleg kétségtelenül túlképzés folyik ebből a szakmából az ELTE és a Miskolci Egyetem kínál ilyen képzését, de magyar munkaerőpiac még közel sem ismerte fel/el ezen szakemberek tudását. Pedig számtalan történetet lehet hallani arról, hogy Nyugaton – itt elsősorban az USAról és az Egyesült Királyságról van szó- mennyire elismert tudás a kulturális antropológusé. Az Atlanti-óceán két partján nem csak akadémiai karrier állhat az antropológusok előtt, mivel a multinacionális vállalatok, állami intézmények is előszeretettel töltik fel állásaikat a humán kapcsolatok és erőforrások szakterületén velük. Ezek mindaddig csak cikkek és történetek, amíg az ember nem fut össze egy hús-vér nyugati antropológussal. Azon a szombat estén nem csak a francia politológus hallgatóval beszélgettem…

A magát írnek kiadó, egyébként leeds-i származású fiatalember, mint az este folyamán kiderült végzős kulturális antropológus hallgató. Megtermett ember, mind magasságban, mind szélességben. Bőbeszédű a külföldiekkel, és az itteni átlagos brit egyetemi hallgatóhoz képest széles látókörű. Bár ez utóbbi egy antropológus esetén kicsit sem meglepő.
Egy antropológussal mindig érdemes beszélgetni, még akkor is, ha teljesen más véleményen vagyunk vele, nagyon másként tudják látni a világunkat, és valahol meg is van a maguk igaza. Ha saját platóni államot kreálhatnék, akkor a középiskolákban bevezetném az ötödik évfolyamot, ahol a kötelező jogi-, illetve közgazdasági alaptan oktatást egy kis kulturális antropológiával toldanám meg. Három éves korunk után valahogy elfelejtünk rákérdezni a legevidensebbnek tűnő dolgokra, pedig néhány társadalmi vita esetén nem ártana.
Visszatérve a leeds-i esethez. Vallás antropológiát tanul, szakterülete a leeds-i iszlám közösség. Bár még több mint félév választja el diplomájától, már biztos állás vár rá. A szerződését elmondása szerint már aláírta, az elkövetkezendő néhány éve több szempontból is biztosítottnak tűnik. A leeds-i rendőrség szakértőkén kívánja alkalmazni 2007 júliusától. A szakterülete aktualitásnak örvend és a kezdő fizetése bőven meghaladja az átlagos friss diplomás kezdő fizetését.
A diplomás átlag kezdő fizetés listáját egyébként a The Times szeptemberben publikált felmérése szerint a filozófia diplomával rendelkezők vezetik, akik évente kb.: 19000 fontot tehetnek le az asztalra, a jogászok, közgazdászok, mérnökök kezdő fizetései csak a top10 második felében tűnnek fel, 17, illetve 18 ezres nagyságrendekkel.

Történetek tanáraimmal: Nem vagyok egy könnyű eset vagy kötözködöm, vagy kérdéseim vannak. Múlt hét csütörtökön, antropológia előadás helyett, az Ongka’s big Moka című film került levetítésre. A film természetesen érdekes volt és előadás után muszáj volt megkérdeznem, hogy a film felvezető beszédében említett második résznek mi a címe. Az előadó nem tudta. Adott iránymutatókat, hogyan keressek rá, de megígérte utána néz személyesen is. Rákerestem, nem találtam. Ma előadás után odajött hozzám és bejelentette, hogy az általa említett film nem létezik. Ő csak hallomásból szerzett róla tudomást és lehet, hogy csak tervezték leforgatni. Egészségesnek tűnik az itteni felfogás, hogy az előadóknak, szeminárium vezetőknek meg van engedve, hogy nem kell tudniuk mindenről és ők is tévedhetnek. Ezekből senki nem csinál nagy ügyet, a rendszerrel együtt jár, de vajon hol a határ?

Szobatársi asszociációk: Magyarország hivatalos nyelve a német, mivel az a Habsburg Birodalom része, majd később az Osztrák-Magyar Monarchia volt. Te is Konrad valami fura német dialektusban szoktál beszélni...

Kommuna vs az egyén

Sétáim során a kollégiumi városban felfigyeltem arra, hogy néhány konyha ablak párkányán, olykor akár hat különböző mosószer is figyel. Bár a lila, zöld, sárga, piros, fehér színkavalkád, kétségtelenül feldobja az amúgy egyhangú és kopott konyha hangulatát, azért sejteni lehet, hogy szinte senki nem belsőépítészeti megfontolásból tartogat különböző típusú mosószer készleteket az ablakpárkányon. Sokáig éltem abban a hitben, hogy elszigetelt jelenségről van szó és csak egy-két kibékíthetetlen lakásban van ez így. De aztán felvilágosítottak…

Sétáim során a babaházak között – Esténként valóban babaházaknak tűnnek, ezek az apró épületek, amelyekbe lakunk. Kis, két emeletes tömbházak, emeletenként két lakással, lakásonként hat lakóval a kollégiumi város szívében - figyeltem fel arra a jelenségre, hogy néhány konyha ablak párkányán, olykor akár hat különböző mosószer is figyel. Bár a lila, zöld, sárga, piros, fehér színkavalkád, kétségtelenül feldobja az amúgy egyhangú és kopott konyha hangulatát, azért sejteni lehet, hogy szinte senki sem belsőépítészeti megfontolásból tartogat ilyen mértékben, különböző típusú mosószer és mosószivacs készleteket az ablakpárkányon. Sokáig éltem abban a hitben, hogy elszigetelt jelenségről van csupán szó és néhány kibékíthetetlen lakásban van mindez így. Gondoltam, magyar ismerősöm is csak a véletlen játéka folytán került ilyen lakóközösségbe, ahol mindenkinek saját mosószere és mosószivacsa van, a fürdőszobai kézi szappanról már nem is beszélve. Kíváncsiságból rákérdeztem a munkatársaimnál, akik meggyőztek arról, hogy tömeges jelenségről beszélhetünk. Azóta többektől is érdeklődtem, kiderült a számomra oly alapvető kommunális eszközök, másoknál ilyen formába nem léteznek. Nálunk a mosószer, mosószivacs, a kézmosó szappan a fürdőszobában, a só közjószág. Az elfogyó készleteket, szabályozástól függetlenül, spontánszerűen kialakult rotális rendszer segítségével pótoljuk. Mint kiderült, a szelektív hulladékgyűjtésben is kivételek közé vagyunk sorolhatóak lelkesedésünkkel, bár az egyenletesen megoszló szemét le, illetve kivivés továbbra is komoly problémákba ütközik. Mindenki mosogat maga után, mint a kisangyal, de bizony az ebédlő asztalon meglátszik, ha már két hete nem járt itt a takarítónő.
Lehet, hogy kissé hideg a kapcsolat (bár férfiak között ez akár normálisnak mondható viszony is lehetne) lakótársaim között, de néhány számomra - és ezek szerint a többiek számára is – fontos, alapvető dolog magától működik. Ugyan a villanylekapcsolásra még alaposan rá kellene gyúrnunk.

Kedvenc eszköz: a kilencven fokkal „megtört” olló, amellyel a gyepszőnyeg szélét nyírják. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy sövényvágó ollót, csak kisebb pengékkel, de hosszabb nyelekkel. A nyelek merőlegesek a földre, míg maga a vágó része párhuzamos a talajjal. Az eszközt a gyep csinosítására vetik be.
A közparkokban általában található virágos kertpark. Itt a gyep nincs egy síkban a talajjal, hanem kiemelkedik, így a széle ugyanúgy nyírásra szorul, mint maga a gyepszőnyeg. A látvány, mindenestre elsőre mosolygást vált ki az emberből, amikor az ilyen foglalatosságot űző kertészekkel találkozik.

Szobatársi asszociációk: A szobámban egy a szekrény és az ablak között kihúzott kötélre szoktam teregetni. Erre a svéd lakótársam rendszeresen megjegyzi, hogy ilyenkor biztosan kemping hangulatra vágyom. Míg az angol csak annyit mordul: „kínai mosoda”.

„Sexy”

Tegnap este egy francia politológus hallgatóval vetett össze a sors. Hallgatag, visszahúzódó fickó volt, egészen addig, amíg a megfelelő témára terelődött a szó, nevezetesen a francia szocialista elnökjelöltre Ségolène Royalra. Minden harmadik mondatában szerepelt, hogy a jelölt „sexy”, de miért is fontos ez? Előnyről vagy hátrányról beszélünk? A franciák köztudottan soviniszták…?

Érdekesen indult a szombat. Reggel hosszú idő után először érthetetlen okokból sokáig aludtam. Zazin ébredtem, és ha az egyik aznap esti vendégem nem ír sms-et „később érkezem”, akkor el is felejtettem volna, hogy vendégeket várok. Szerencsémre a rozskenyér leveset percek alatt összecsapható, a többi szerény vendégváró pedig érkezésem óta a polcokon hevert. Lévén már megérkezésem előtt szándékomban állt valamiféle képpen megemlékezni a függetlenség napjáról. Kellemesen indult az este, jót beszélgettünk és a szervezés fejébe, egy-két delikát bor - ha nem is a markomat csapta, de - az asztalomon díszelget. A nagy szerénységben, már el is felejtettem lassan, mit is jelent egy jó bor. Ám a vendégeknek éjfél előtt még vissza kellett juttatniuk a bérelt kocsiukat az autókölcsönzőbe, így aránylag hamar távoztak. Kikísértem őket az ajtóig, kinyitottam, kimentem velük.
A szembeszomszédnál is buli volt aznap este, erről már szórólapok tanúskodtak kora délután. Mindenkit meghívtak a környékről. Az ajtójukon valamiféle plakát éktelenkedett. Vendégeim már kiléptek a lépcsőházból, egy lépést előre léptem, hogy a homályban jobban kivehessem mi is áll a plakáton. Szokatlanul nagy volt a csend. A mulatság biztos csak vicc, mivel akkor nem lenne ekkora csend, gondoltam. A plakát nem okozott meglepetést, csak az állt benne nagyban, kicsit másképp, mint a szórólapokon délután. Csatt! Csattant az ajtó. Hátranéztem, valóban az ajtó bezárult. Nálunk mindenki elment. Kizártam magam! Kulcs nélkül…, muszáj volt hát idegen emberek bulijába mennem.

A barátságot bizony pénzben lehet mérni. Hívtak engem már sokszor, sok helyre, sokan, de én mindig udvariasan kihátráltam a helyzetből, látván, hogy legalább egy fontos vonzata lenne egy-egy ilyen kiruccanásnak. Ám ez a 10%-os költségvetési kilengés heti egyenlegemben, a fiskális fegyelem komoly megroppanását jelentené, így szerzetesi életmódra rendezkedtem be és szociális határaim az ingyenes rendezvények és lehetőségek korlátaival korrelált erősen. De végre volt kezdőtőkém! Igaz két üveg megbontott bor, de jó minőségű és még legalább félig tele! Szombat este! Ki kellett valahogy használnom az alkalmat. Elrohantam a recepcióra, szerencsémre az első kizáródás ingyenes, azaz ingyen nyitották ki a lakás ajtaját, ahol végre kabátot ölthettem és felfegyverkezhettem két üveg borommal. Legközelebb, ha ilyen butaságot csinálok, hogy kulcs nélkül lépek ki az ajtón, miközben senki sincs otthon, akkor az bizony kemény három font költséget jelent.
Kopogtattam a szomszédoknál. Négy úrfi, két hölgy, a többiek állítólag a városban szórakoztak, a hátramaradottak rájuk vártak. Kezdetnek nem rossz. Egy spanyol és egy angol lány, egy leeds-i, aki írnek adta ki magát, két német és egy francia pasas. A keletnémetet folyamatosan ugratták. Még nem volt becsípve, de rendszeresen félrebeszélt, meg félre értette a dolgokat. Most már értem miért mondják az én angolomra, hogy jó. A keletnémetével összehasonlítva tényleg úgy tűnhet, mintha tudnék is valamit. Egy órát csevegtünk és vártunk. A falra mindenféle idézeteket raktak ki a lányok, ki, mikor, mit beszélt félre. Ezen valóban lehetet fél órán át derülni. De várni nem lehet örökké, így elmentünk a főépület pincéjébe, ahol az egyetlen mikrolokális szórakozóhely található. A lányok szublimáltak, a pasik bevetésre indultak, maradtam a franciával. Hamar letudtuk, ki vagy, hol tanulsz kötelező köröket, majd berendezkedtünk egy üres asztalnál, ahol két elfelejtett félig tele sörös korsó hevert és alibinak tökéletesen megfelelt.
Mennyi esélye is van egy nőnek Franciaországban? – kérdeztem. És az addig hallgatag, szűkszavúan felelgető francia beindult, elkezdett hadarni, gondolatai gyorsabban szálltak, mint a nyelve. Néha, néha már franciát kevert a mondandójába, de ezek szalagkorlátként szolgáltak számomra, ilyenkor megállt és vette magának a fáradságot, hogy fordítson.
Annyit, a mindennapi sajtót olvasó közember is tud, hogy Franciaországban, a napokban, hetekben, hónapokban minikampány és miniszavazás zajlott. A szocialisták nyíltan vitáztak arról, hogy ki is legyen a párt köztársaság elnök jelöltje a soron következő választásokon. A jelöltek nyílt televíziós vitákon védték álláspontjukat és próbáltak maguknak híveket toborozni. Bár a legnépszerűbb jelölt mindvégig Royal volt, a franciák az egész sót (show) újszerűnek élték meg, ilyen eddig még nem volt. Sajnálkozott is újdonsült barátom, hogy pont most nincs otthon.
- Sárközy a bushi politika gallositója. Lassan, egyszerűen beszél, „kissé populista”, azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének. De közel sem annyira közvetlen, mint az amerikai kollégája. Nem ereszkedik le az egyszerű emberig, Párizs leggazdagabb negyedében lakik és csak magas körökben fordul meg. A párizsi zavargások? – hát az nem okozott törést a karrierjében, elhárította magáról a felelősséget és a probléma megoldójaként lépett elő, az akkor Belügyminiszterként tevékenykedő politikus. De veszélyesnek tartom és nincs is igazi víziója Franciaországról a XXI században – mondta az ellentábor elnök jelöltjéről politológus társalgó partnerem.
- Ségolène, ő remek, fiatal, lendületes, új dolgokat hoz be, nagyon örülök, hogy ő lett a szocialisták jelöltje – folytatta mondanivalóját csillogó szemekkel – ő tudna cselekedni és sexy. Karizmatikus, okos és sexy. – De miért fontos, hogy sexy? – vetettem közbe én. - Mert az előny, mert ő nő.
- De ez ugyan így hátrányára is válhat. A franciák a nőben nem a gyengébbik nemet látják?
- De pont ez benne az érdekes. Nekünk királyaink voltak és császárunk. Számos politikusunk a XX. századba úgy viselkedett, mint ha az ő utódjuk lenne. De Gaulle, mintha Napóleon nyomdokában szerette volna járni karrakterében, míg Jacques Chirac az utóbbi időben úgy viselkedik, mintha király lenne. Ha nem a politikusok, akkor a nép szereti a vezetőit valami ilyen féle karakterrel – király, császár – felruházni. Royalra nem lehet, mert ő nő, mert ilyen még nem volt. Rendkívül érdekes lesz az elkövetkezendő fél év, szembe kell néznünk önmagunkkal. Most ötven-ötven százalék a jelöltek esélye, de nagy viták, csúnya húzások előtt állunk.
Aztán valamiféle külső okokból megszakadt az amúgy rendkívül érdekes monologizálása, melyet időként szó keresése torpantott meg. Vadászó társaink is körénk gyűlve visszatértek. Még belénk kötött egy angol lány, de a helyet szerencsékre hamarosan zárták és kidobtak minket. Másnap reggel munka, különben is ideje volt már lefeküdni.

Életképek

A dér megcsípte a járdát, épp annyira, hogy egy kicsit csússzék. Előttem egy csajszi siet az egyetemre, síkesztyűben vastagon sálba bugyolálva, miközben az egész dereka kilátszik, a lábán, pedig egy papucs, semmi több (se zokni, se harisnya). A brit vér ugye…

Zenei élmény: Hakim – La muchacha turca, amikor egy arab spanyolul énekel, flamenco-ósított Shimarikra.

Szakma: levél fújó mester a parkból, a legértelmetlenebb szakma, amit valaha láttam az életemben.

Gépjármű: avar felszippantó tehergépkocsi - ennél szezonálisabb eszközzel már aligha rendelkezhetne a helyi köztisztaság fenntartó vállalat.

Ennyire jó élnek, ennyire nincs hová tenni a pénzt, vagy ez kell ahhoz, hogy jó legyen a közérzetünk???

Segélycsomagok Magyarországról

Közel sem találom mulattatónak, hogy pont a tea európai felfedezőinek szülőhazájában nem tudok szert tenni a lelkemnek kedves teára. A problémával, mint a napokban fényderült közel sem vagyok egyedül. Tamara is otthonról kapja a Hibiszkusz szállítmányait.

Kizártnak tartom, hogy a városba ne lehessen kapni normális teafüvet. Ugyanúgy, ahogy végül tejfölre is szert tettem a Marks&Spancerben, biztosan kapható ilyen áru is, egész egyszerűen helyismeret hiányáról van szó, meg a bevásárlóközpontokba vetett túlzott optimalizmusról. Filteres teán kívül egész egyszerűen nincs más választék a széles polcokon. Ám ebben a kategóriában is silány a választék. Többnyire Assam van, a különbség csak a csomagoló cég kilétében rejlik. Gyümölcsteák még szó, szó, de zöld teából kizárólag egy fajta, a fehér pedig mintha nem is létezne.
Az esetet megpendítettem az egyik otthoni barátomnak, akik legnagyobb meglepetésemre nemes egyszerűséggel egy 200 g-os levéllel válaszolt, melyben az általam oly kedvelt, és hiányolt teák voltak találhatók. Azóta is az eseten derülök, hogy pont ide küldenek nekem teát :), amely tea London mellett elhaladva Hamburgon vagy Amszterdamon keresztül jutott el hozzá, majd egy bumeráng fordulattal élve ide.
Biztosan én vagyok túl naiv, amikor azt gondolom, hogy egy ilyen bőséges, régmúltba nyúló teakultúrával rendelkező országban, minden sarkon normális teát kellene kapni. De legalább megértettem miért jó teát tejjel inni, így a filteres tea teljesen elviselhetővé válik, némi fahéjjal pedig kimondottan ízletessé.
A tejfölre visszatérve. A M&S-ben valóban lehet kapni, de az én életembe ez luxusjószággá vált, nem kimondottan az ára miatt, hanem azért mert a város szívébe kellene érte begyalogolnom és amekkora mennyiségekben „szoktam azt volt” fogyasztani, ez minimum heti háromszori utat tenne ki. És mivel az utam parkok helyett, füstös, dugóban álló utcákon keresztül vezetne, nemes egyszerűséggel lemondok róla, majd ha hazatérek legfeljebb deficitet okozok tejfölből a magyar nemzetgazdaságban, a francia, német, szlovák és olasz beruházók és kereskedők legnagyobb örömére.

Kinézett magának

Gondolataim magamba süllyesztettek, miközben egyhangúan baktattam le a lépcsőn a Spanyol tanszékről. Valaki hangosan rám köszönt, már a hangjáról felismertem, hogy a kedvenc Latin-Amerikás tanárom az. Hirtelenjében Добры День-el akartam köszönni, majd majdnem egy ¡Hola! szököt ki a számon, de tanárnak így még se illene köszönni. Nagy nehezen csak előkotortam a mélységekből a Good Morning-ot, de eközben mintha órák suhantak volna el. Jól van, akkor jöjjön be az irodában – felelte ő. Tessék???

Hát de nem is ismer! Azt se tudja ki vagyok! Kétszáz embernek tart előadást, és aligha hiszem, hogy mindenkinek hasonló ajánlatokat szokott tenni, ha összeakad velük a folyosón. Az mondjuk igaz, hogy az óráin többnyire abnormálisan rikító narancssárga és zöld pulóverekben szoktam megjelenni, de ebbe semmi szándékoltság nincsen. Nem az első sorban szoktam ülni, de nem is az utolsóban, többnyire valahogy úgy alakul, hogy pont a szemmagasságában. Kérdezni is szokott rendszeresen, de én nem tulajdonítottam eddig annak nagy jelentőséget, hogy benne vagyok abban a körülbelül tucatnyi embernek a körében, akinek a kérdéseket felteszi. Válaszolgattam, amikor rám került a sor: Aliende, Castro, Perón, Fuentes, vagy épp vállat vontam.
- És hová valósi? Kérdezi, miközben én még mindig az előző mondatán értetlenkedem, biztos összekever valakivel. Elrebegem a választ. – Jól van – erre ő – nagyon érdekes, akkor jöjjön egyszer el az irodámba és megbeszéljük ezt. – Mit, hogy hová valósi vagyok? Még az esszémet se látta, majd kiábrándul, ha meglátja. Mit tudok én elsőévesen neki nyújtani? Ha legalább tanulmányi verseny lenne, vagy TDK, de így! Persze, hogy elmegyek, már csak kíváncsiságból is, de miről lesz szó, arról sejtelmem sincs.Utána kellemesen elbeszélgettünk az óráiról, meg megjegyeztem észrevételeimet, mitől lenne még jobb. Ezt követően már igazán nem volt kedvem tovább fenntartani, és ő se időzött tovább. Ha csak viccelt volna, vagy lehet nem tudott másképp kihátrálni a helyzetből, miután rájött, hogy nem az vagyok, akinek vélt. Érdekesen alakulnak itt a dolgaim. Különösen annak a fényében, hogy a nemzetközi szemináriumvezetőm végtelenül segítőkész és mindent elkövet, hogy egy jó esszét hozzak össze, amióta tudja, hogy majd be kell mutatni tanszéki profnak. De, hogy a kedvenc tanárom kiszúrjon…

Egy jogkövető ember mizériája

A munkavállalói regiszterbe történő felvételemet elutasították. Két hónapos várakozás, elutasítás, bank általi papírelvesztés után, ezen a héten hirtelen három bankszámlám is lett. Most akkor mi van? Avagy egy brit mizéria leírása.

Mint már írtam több éve itt tanuló magyar ismerőseim egyike se regisztrálta magát a Worker Registration Schame-be (WRS) és bár a regisztráció kötelező, nekik éveken keresztül semmi problémájuk nem akadt a kötelességük elhanyagolásából.
A WRS-be az első munkanapot követő 28 napon belül kell regisztrálni minden olyan külföldi munkavállaló állampolgárnak, aki az újonnan csatlakozó tíz EU tagállamból érkezett Nagy-Britanniába (kivételt képez ez alól Málta és Ciprus).
Erről a kötelességemről 10 nappal a határidő lejárta előtt értesültem, mert se a munkaadóm, se az adóhivatal, se az egyetem, se a JobCenter – ahol a National Insurance number interjú zajlott – munkatársai nem hívták fel a figyelmemet rá. Mivel nem voltam biztos benne, hogy nekem, mint itteni teljes programú egyetemi hallgatónak is kötelező a regisztráció, kapcsolatba léptem a hivatallal. A részletesen megírt állapotomra azt a kurta felelet kaptam, hogy bizony nekem is regisztrálnom kell. Két nappal a határidő előtt végül feladtam a postán a jelentkezésemet, minden kötelező irattal együtt (pl.: eredeti személyi igazolvány stb.). A személyim egy hét után visszajött, a válasz viszont csak ma. A hivatal válaszában közli, hogy nem tudnak regisztrálni a rendszerbe, mivel idézem: Before an application for registraition on the schame can be approved, we must be satisfied that you are undertaking genuine and effective employment. In this case, from the information you have provided, we are not satisfied that you qualify for registration under the schame. Ezek értelmébe a munkaadótól kapott levelem vagy nem volt megfelelő, vagy a heti előreirányzott 9 órás munkaviszony mentesül a regisztráció alól… újabb levélváltás következik.

A legkedvesebb történetté mégis a bankok fognak az én életembe válni. Erről is esett már korábban szó, hogy egy bank szőrén szálán elvesztette a papírjaimat. Az alkalmazottat, akivel szerződést kötöttem, pedig kirúgták. Persze minderről semmit se tudtam és hiába vártam napokon keresztül jóindulattal a bankszámlaszámom adataira. Egy napig jártam utána, mi végre, milyen okok által nincs se híre se hamva a bankomnak, a megjelölt határidő lejárta után. Ahhoz már hozzászoktam, hogy nem hívnak vissza, nem ők voltak az elsők a bankok körében, akik ezt megtették velem. Így miután annyi kiderült, hogy nem tudják kivagyok és benne se vagyok a rendszerükben, úgy gondoltam más bankhoz fordulok, ahol ugyan kedvezőtlenebb feltételek mellett, de tudok bankszámlát nyitni. Ez annyit tesz, hogy csak olyan bankszámlám lehet, amelyen nem tudok lekötést végezni, és kizárólag csak ATM automatából juthatok hozzá a pénzemhez. Ilyen feltételekkel mindenhol ajánlottak számlát, de érthető okokból ezt sokáig nem akartam elfogadni, végül a kényszer győzött (már két havi fizetésem van visszatartva, mert nincs bankszámlám). Miután probléma nélkül megnyitották a fent említett számlát, felajánlották, hogy most, miután a bank ügyfele lettem, nyithatok olyan számlát, amivel már tudok lekötést végezni, illetve kártyával vásárolni a boltban, és az interneten, továbbra is számlavezetési és kártyaköltségektől díjmentesen. Hát persze, hogy jelentkeztem. Nem sokat értetlenkedtem azon, hogy előtte miért nem mondták el azt, ha ügyféllé leszek, akkor több mindent felajánlanak. Néhány felesleges kört megspóroltak volna nekem. Vajon a többi banknál is így van ez, csak mindenhol elfelejtették megjegyezni ezt az apróságot? Hiszen ugyan úgy külföldi maradok, ugyan azzal az előélettel. Attól, hogy 24 órája vagyok az ügyfelük még semmi sem változott. Nincs több fizetésem, nem lakom itt három éve, és továbbra se vagyok állampolgár. Kérdezték, van-e máshol UK bankban bankszámlám. Mivel az adott pillanatban nem volt, nemmel feleltem. Igaz, számtalan máshelyen meg volt adva a telefonszámom és ki volt töltve a jelentkezésem, de egy bank kivételével, aki elutasított, a többi válaszra se méltatott a kijelölt határidőn belül. Tiszta lelkiismeretem volt egészen a mai napig, amikor is házhoz jött a posta. Az a bank küldte meg a bankkártyámat, amelyik elvesztette a papírjaimat. Azt ígérték, felhívnak, ha előkerülnek a papírjaim, nem azt, hogy majd akkor se szó se beszéd nyitunk neked egy számlát! Így most három bankszámlám is van, két hiper-szuper funkciós bankkártyával. Most akkor jó fiúnak kellene lennem és elmennem mindkét bankba, bevallani, hogy bocs mégis van bankszámlám egy másik bankban? De hát, amikor jelentkeztem, akkor még sehol se volt! És ezt el is hinnék, vagy mindkét bank kirúgna és feltenne valami feketelistára, ahonnan évekig nem lehet lekerülni?
Van három bankszámlám, mindegyik egy lyukas garas nélkül, miközben félmillió forintnyi hitelt tudok felvenni a nagy semmire.

Hirdetések – a félreértések elkerülése végett

A blogom honlapján tartozó hirdetésekből adódó bevétel hozzám folyik be és nem a blog üzemeltetőjéhez. Ez az első jelen annak, hogy végre valahára van bankszámlám.

Mielőtt bárki megvetne, hogy a semmiből is próbálok pénzt csinálni, talán előtte próbáljon meg tíz fontból hetente megélni. Így talán év végére összegyűlhet egy repülőjegynyire való.

A brit energiatakarékosságról

Miközben Tony Blair a globális felmelegedésről papol, és Darfur mellett az utóbbi időben ezt próbálja meg témává tenni az európai vezetők körében – kevés sikerrel -, a britek körülnézhetnének egy kicsit a saját házuk táján. Néhány dologról, ami szúrja a szemem, ám apró intézkedésekkel lehetne tenni ellene valamit.

Az odáig rendben van, hogy két hete London főpolgármestere bejelentette, hogy évi ötszáz hibrid üzemeltetésű buszjárművet kívánnak üzembe helyezni 2007-től, de ez csak egy város a sok közül.
A legszembetűnőbb, így ősszel, a parkok karbantartása. A leveleket dízelüzemeltetésű avarfúvó berendezéssel fújják kupacokban. Az avar ráadásul nedves, az idő szeles… Igazán nem hiszem, hogy nem lehetne más módszert kitalálni az avar eltakarítására. Két héten keresztül az esős napokat kivéve idestova minden nap egy tucat ember rohangált ilyen berendezéssel a Seaton parkban. A hátukon egy kb. 10 literes benzin tartáj, a kezükben a fúvó berendezés. Amit ma „összefújnak” egy kupacba, azt holnap fújhatják újra, mert vagy a szél szétviszi az avart, vagy újabb levelek hullanak alá. Nem lenne egyszerűbb e tényleg megerőltető munka helyett inkább gereblyét ragadni? Ok, ha ez sérti a kényes brit gyepet, akkor ebben az innovatív társadalomban igazán feltalálhattak volna már valamit. De ez szerintem egy kimondottan felesleges CO2 kibocsátási mód, kis tétel, de amennyi park errefelé van…

Rendben, hogy egy kőolaj nagyhatalom városban élek és fosszilis energiaforrás akad bőven (Bár össze nem lehet hasonlítani Abu Dabival. Inkább hasonlít valamelyik jó 70-es években épült szocialista város nyugati interpretációjára, néhány középkori épülettel, meg egy óvárossal megspékelve), de így a 21. század derekán gondolhatnának a szigetelésre. A kollégiumi várost stílusából ítélve a hetvenes évek elején építették. Bár északon vagyunk, ahol télen szeles és hűvös az idő, sikerült egy falas ablakokat berakniuk. Ez még kevésbé aggasztana, ha az ablak kerete nem szimplán egy fém lap lenne, amelynek semmilyen vastagsága, szigetelőképessége nincs. A fűtést már szeptember végén bekapcsolták, amikor még 15-18 fok között volt éjjel-nappal a hőmérséklet, hogy a szobában tartani tudják a 20 fokot. Most már sokkal aktívabban fűtenek, de a meleg érezhetően szökik. Előbb utóbb kapcsolni fognak, de nem mi vagyunk az egyetlen ilyen közintézmény….

A harmadik: a csapok. Bár ezt inkább nem kritizálnám, mert megszerettem ezalatt a rövidke idő alatt, és majd ez is egy olyan dologgá válik életemben, ami hiányozni fog. Brites módra két csap van; egy hideg és egy meleg vizes. A meleg vízből gőzölögve folyik ki a forró víz, ami az elején kétségtelenül irritáló, de amikor hozzászoksz…. Ha valaki brit rendeletetés módja szerint használja a csapokat, akkor az kész vízpazarlás. Ez annyit tesz, hogy az illető bedugaszolja a mosdót, a két csapból olyan arányba folyatja a vizet, amely számára kellemes hőmérsékletet biztosítja. Majd ebben mos arcot, fogat és/vagy borotválkozik. Dél-Angliában már vízhiány van, de csak ott, és csak most kezdték a britek feladni e kényelmes szokásukat. Csak ott kezdtek el állítólag keverőcsapokra váltani.

Ez kábé olyan, mint az itteni emberek általában, akik jól látják a világ problémáit. Érzik, picik ők a világhoz képest, nem nagyon tudnak tenni semmit. Adakoznak, meg rosszul érzik magukat a harmadik világ miatt, miközben kávét és narancslét isznak. A segélyekkel, tudják, a problémát nem tudják orvosolni.

A fennálló problémákat - ha nem is feltétlenül mi kelet-európaiak okoztuk, de manapság már mi is hozzájárulunk a fenntartásához -, az egyetlen hatásos eszközzel tudjuk kezelni, azzal, amellyel magukat a problémákat okozzuk, a fogyasztásunkkal. Ha tudatosan fogyasztunk, akkor enyhíthetnénk a problémákon (Bár az olcsó kávé, és a menzán felszolgált narancslé, jó ha életében egyelten kávébabot vagy narancsot ha látott). De az október 26.-ai Guardian cikk a Starbucksról jól jellemzi a problémát.
Hány, de hány angol diáktársam panaszkodott az újonnan átadott Hub-ról, hogy túl sok benne a plazmaképernyős tévé, adták volna a pénzt inkább az éhezőknek, miközben a kezükben ott gőzölög a 2 olykor 3 fontos valódi kávé (arról már nem is beszélve, hogy a képernyőket szponzorok adták ingyen).

Persze, ha egyedül kapcsolom le magam után a villanyt, azzal nem sokat segítek a világon. Az pedig elég irreális vágynak hangzik, hogy mindenki kapcsolja le maga után. Tavaly, otthon a kollégiumban 83 embernél sokkal könnyebben értem el sikereket e téren, mint most itt a 4 db nyugati kultúrából érkező lakótársamon. Elkerülhetetlenül tartunk a végkifejlett felé?

Az angol, az ír, a svéd, a malawi és jómagam

Ők lennének így mind a lakótársaim. És milyen is velük együtt élni így közel egy hónap távlatából? A viszonyunk fagyos (otthoni fogalmak szerint), de talán csak azért mert nem otthon vagyok és nem magyarok között, vagy egész egyszerűen errefelé ez az alapjárat?

Az angol és az ír srác egyéves posztgradulális tanár szakos képzését végzi. Az angol drámázik, az ír angolt oktat. Ők már akkor itt laktak, amikor én beköltöztem. Ismerkedésünket sikerült a legkevésbé szerencsésen indítanom. Emlékeim szerint a harmadik kérdésük volt (Hogy hívnak, honnan jöttem után), szeretem-e a focit? Naiv könnyedséggel feleltem, hogy utálom a megnevezett sportágat. Az elkövetkezendő két hétben nem is találtunk már közös témát. Ezt már csak egy kérdésük követte: azért a sportot ugye úgy általánosságban szeretem? Majd visszatértek beszélgetésük tárgyára, a focira. Ezt követően kommunikációnk egy jó ideig kimerült a Hello!/Hi, How are you? üres frázisaiban.

Az egész csapatból az angol a leghidegebb, teljes mértékben tárgyilagos a kapcsolatunk. Ám ez nem akadályozza meg, hogy végtelen mértékben segítőkész legyen. Így van ez az ír fiúval is, segítségre tőlük mindig lehet számítani. Az írrel már beszélgetni is lehet, igaz őt is leginkább a foci érdekli, de számára úgy tűnik külvilág is létezik.

A svéd srác utánam érkezett egy nappal. Ő jobban indított, szereti a focit, ért is hozzá. Nem dolgozik, futball mérkőzések fogadásával keres magának egy kis betevőt. Mindennek ellenére nem akkora focibolond, mint a két brit. Erasmusos, harmadéves civil-építészmérnök és csak az első félévben lesz velünk. Mint az Erasmusosoknak általában elég könnyed az élete. Bulizásról, ismerkedésről szól többnyire neki az ittlét. Nincsenek felé komoly elvárások és neki is van végre egy félév egyeteme, amit nem kell annyira komolyan vennie. Ez az egész életmódján meglátszik. Akkor kell és fekszik, amikor kedve szottyan. Napközben az eBay-en régi Volvo után kutat. Szeretne venni itt egy kocsit, és azzal hazamenni, majd otthon jó pénzért eladni, mert odaát sokkal többet ér egy régi Volvo, mint amennyiért errefelé adják. Vele tudok legkönnyebben szót érteni, még azt is mondhatnám, hogy bizonyos szinten valami barátságfélét is sikerült kiépítenünk egymás között. Szeptember végén elment korcsolyázni, ahol bukott és kiment a válla, egészen tegnapig félkezű volt, bár az orvosok szerint még két hónap kell, hogy a vállát nyugodtan használhassa. Bár először szakadt el otthonról, igen rátermetten viseli a sorscsapásokat, ugyanezt nem tudnám elmesélni a fészekből kirepült vagy kiesett magyar fiú ismerőseim többségéről.

Más világ az övé. Félelmetes megélnem a pénz életformáló erejét, szemlélni, hogyan él, mit engedhet meg magának, mi számára a „természetes”.

Malawi az egy más kultúra, még úgy is, hogy már évek óta Angliában él. Vele nincs miről beszélnem és még nem sikerült megfejtenem miért is van ez így. Orvosnak tanul elvileg, de itt valahogy fura a rendszer. Még nem dőlt el mi lesz belőle, ezért a szak párja a kémia, később dől el melyik pályán köt majd ki végül (talán most év végén, ugyanis ő az egyetlen másodéves közöttünk). A srác abszolút mértékben party arc. Eddig, ha jól számoltam, három éjszaka kivételével minden este elment bulizni. Amikor nem egyetemen van, nem alszik és nem bulizik, akkor dolgozik egy szállodában recepciósként, vagy a bőrt rúgja a Seaton parkban, majd nyakig sárosan jön haza. Sportol, bulizik, valamikor állítólag tanul is, teljes mértékben az ideális egyetemi életet él, helyi fogalmak szerint. Én csak annyit szoktam belőle látni, hogy háromnegyed kilenckor kikecmereg csipásan a szobájából, és valamiképp megpróbálja magát összekapni, hogy elsprinteljen a kilenc órás előadására. Vagy délutánonként, amikor hazajövök, elindul a zuhanyzó felé, hogy most neki munkába kell mennie és már muszáj volt felkelnie.

Érdekes néha meghallgatni a világ képét, ki számára a hot chick, meg hogyan érdemes házasodni, miért és kivel.

Igazából nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezekkel az emberekkel kerültem össze. Mindenki teljes mértékben udvarias a másikkal. Konfliktusok nincsenek. Rendesek vagyunk, eltakarítunk magunk után, bár a többiek krónikus lámpa le nem kapcsolásban szenvednek. Mosatlan edények nincsenek, ami néha kimondottan hiányozni tud. Viszont, ha valamelyik szomszédomnál kellene laknom, akkor talán már elmenekültem volna. Éjszaka kellős közepén tudják bömböltetni a Heavy Metált (addig jó nekem ameddig nem a technot), az ablakon szemetelnek, ami tíz fontos bírságot ró maga után, de ők nem nagyon látszanak zavartatni magukat a probléma miatt.

A szabályok értelmében 11-ig lehet hangosan viselkedni. Éjféltől, pedig különös tekintettel kell lenni mások nyugalmára. Amikor éjszaka fél kettő magasságban szólal meg a zene, akkor az ír lakótársam előszeretettel döngöli a padlót, néha eredménnyel. Az első három hét katasztrofális volt e téren. Bár én mintha edzve érkeztem volna az otthoniak után, és kicsivel jobban tűrtem az éjszakai eseményeket. Három hét után a briteknek elegük lett és egymást követő két éjszaka kihívták a kollégiumi felügyelőt, azóta nyugalom honol. Bár múlt héten péntek este, sikerült kettőkor felriasztaniuk legédesebb álmomból, de udvariasan lehalkították a zenét, amikor egy szál köpenyben tudtukra adtam, hogy én másnap dolgozom. Persze közel sem volt annyira egyszerű a lépcsőzés után visszacsábítanom álmomat az ágyamba.

Elveszteni a nyelvet

Lassan elvesztem a nyelvérzékem. Nem ismeretlen az érzés, lévén nem először fordul velem elő ilyesmi, de mégis valahol fájó és szomorú pillanatok ezek, minden egyes alkalommal. Megszokhatatlan.

A munkahelyemen, munka közben már angolul gondolkodom. Az első szavam angolul csúszik ki a számon. „Amikor a mit kell tennem, mi kell” kérdéskörben gondolkodom, angolul jutnak eszembe a dolgok nevei. Sőt, ha az egyetlen magyar srác jön enni, akkor egyre nehezebben váltok vissza a magyarra, így hirtelen tálalás közben. Nem először van ez így velem kétségtelen. Rendszeresen megtörténik nyáron, majd azt követően ősszel, a másik anyanyelvemmel. De mindig, amikor elveszik, űr támad az ember életében, ahogy most is. Egyre nehezebben érzem a magyart, egyre nehezebben formálódnak a mondatok, egyre inkább nehezemre esik a játékos könnyedség a szavakkal. Érzem. És a mindennapi hírolvasás közel se elég, hogy táplálja a könnyedség lángját, ahhoz szépirodalom kellene. Mindeközben az angol, csak csalóka ábránd. Az odáig rendben van, hogy végre valahára legalább egy helyen, egy rövid időre angolul gondolkodom, de ez közel se jelenti azt, hogy érzem én a nyelvet. Mert nem érzem egyáltalán. Tudok hangsúlyokat tenni a mondanivalómba, finomabban, vagy erősebben fogalmazni, de attól még nem érzem. Szavakat teszek egymás mellé, miközben igyekszem betartani, azt a vajmi kevés nyelvtani szabályt, ami az angolban létezik, de nincs stílusom. Legfeljebb valami közép-európai féle. Nem érzem a stílust szóban, olvasás közben is csak ritkán. Apróságok a stílus jelei az angolban, de nagyon fontos apróságok ezek. Esszéket írok és ott se érzem a stílusom, legfeljebb a szárazságom. Ki-kijavít, bele-bele javít néhány angol, és tényleg jobb úgy, ahogy ők javasolják, de én nem érzem, még, de majd idővel, talán.

Őszi rózsák

Lassan rózsákba borulna a Seaton park, ha tudna, idén talán utoljára.

Tegnap már már valóban sikerült legalább félig rózsákba borulnia a Seaton parknak, amin minden napi utam vezet keresztül az egyetemre menet és jövet. A park kertje kecses brit ízlésességgel van berendezve, tuja cserjék, rózsadombok és virágágyak. Sajnos errefelé is lopnak a közparkokból. Egy reggelre virradóra eltűnt az egyik tuja csemete, a másiknak pedig lenyesték a felső felét.

Távozik mélán, susogás közepette az ősz. A fák alkalmi, színekben pompázó báli ruhájukat, lassan felakasztják a fogasaikra vagy nemes egyszerűséggel a földre vetve állnak tovább. A virágok erejéből nyílásra már nem igen telik, csupán a rózsák próbálkoznak még. Sárga, vörös, és fehér szemeiket felvillantják, kacsingatnak, olykor sokan, sokáig téged szemlélnek, lépteidet kísérik a parkon át.
Színekben pompázott tegnap még a park, amelyet az éjszakai eső és az orkán erejű szél vert el. Így megy ez már lassan egy hete. A rózsák harca a természettel. Egy-egy nap már majdnem győznek, már majdnem sikerül újra színekkel festeniük a gyepet, de az ősz és tél makacsul összefogva szemtelenkedik velük.
Az év utolsó virágai ezek, mely után a tél szerelme következik.
Fura lény a tél. Ártatlan fehérségével érkezik, tisztára mossa az év mocskát, elfedi az őszi karnevál hulladékát. Fagyos szerelmével éget. Ő az egyetlen be nem teljesülő szerelem. Ha szeretni próbálod, kezedbe veszed, fájdalmak közepette múlik ki és tűnik el ujjaid között, miközben oly egyszerű szerelmet ígér, melyre társai mind képtelenek. Ők pompáznak, sokarcúságukkal csábítanak. A tél nem ereszkedik le furfangos női játékokba, ő tiszta, egyszerű és tökéletesnek tetsző. Ugyanakkor nem beteljesedő. Talán pont ettől válik az általa nyújtott szerelem, ily idillivé és áhítottá.

A repülés veszélyezteti Ön és környezete jövőjét

A repülés globális felmelegedést okoz; A repülés veszélyezteti a föld egészségét; A repülés 5%-kal járul hozzá az Unió széndioxid kibocsátásához; A repülés elsivatagosodáshoz vezethet; A repülés vízhiányt okozhat, olvasható majd éveken belül az Európai Unióban váltott repülőjegyeken és légitársaságok honlapján. Egyes tagországokban, a háttérben, a veszély súlyosságát hangsúlyozva környezeti katasztrófák, mint például árvizek, elsivatagosodott területek, hurrikánok és tornádók, képei láthatóak majd.
A helyzet sajnos közel sem ennyire komikus. Bár a fenti intézkedések kilátásba helyezéséről senki se beszél, valamit sürgősen tenni kell, mert a globális felmelegedés valóban égető probléma. Ha a cigarettás dobozokról ismert elrettentő taktikát nem is, de bizonyos adófajta kivetését a légitársaságok számára egyre határozottabban szorgalmaz London Brüsszel számára. Az EUban a légitársaságokat nem terheli járulékadó a kerozin után, viszont egy napokban napvilágot látott tanulmány szerint a vasmadarak 5%-kal járulnak hozzá az Unió teljes szén-dioxid kibocsátásához, amelynek aránya tovább nőhet, a fapados légitársaságok töretlen növekedése esetén. A londoni javaslat szerint, a légitársaságokra nem utasonként, hanem járatonként kellene kivetni az új adónemet.
Az amerikai szakértők szkeptikusak a brit törekvésekkel szemben, ők nem látják, hogy az utasokra lebontott, körülbelül 5 fontnyi többletköltség miért fogná vissza a repülni vágyók számát.
A repülés csak egy szektor, a számtalan más terület között, ahol valamit sürgősen tenni kell a szén-dioxid kibocsátás csökkentése érdekében. Cselekvés hiányában ugyanis éveken belül elveszthetjük a kontrolt a globális felmelegedés felett.

A brit média lázban ég. Kicsivel több, mint egy hete a vezető napilapok szinte napi rendszerességgel szerepeltették címlapjaikon a globális felmelegedés problémáját. Hétfőn végül nyilvánosságra hozták a teljes Stern jelentést, amelynek részletei az elmúlt hetek folyamán folyamatosan szivárogtak ki a média számára.
Sir Nicholas Stern Gordon Brown (UK pénzügyminiszter) megbízásából közel egy év alatt készítette el 579 oldalas jelentését a klímaváltozásról. Következtetése egyszerű üzenet: Cselekedni most kell, mert egyébként baj lesz.
Nicholas Stern többek között a Világbank volt vezető közgazdásza, akinek főbb szakterülete a makroökonómia, megfogható számokban adta tudtára a közvélemény és kormány számára, mennyibe fog számunkra kerülni, ha nem teszünk valamit a felmelegedés ellen azonnal, és mik lesznek a természeti következményei (éhínség, pusztító malária, sűrűsödő árvizek és szárazságok, 30% erősödő viharok, 300000 halott, 20% visszaesés a világ GDP-jében).
Bár a kritikusok, már számtalan hibájára mutattak rá a jelentésnek, úgy tűnik a brit kormány komolyan veszi az ott állítottakat és cselekvésre szánja el magát.

Rendben van, a kormány cselekedni fog, de mire annak hatása begyűröződig az életembe addig jó pár év el fog telni. Cselekedni állítólag pedig most kell. Hat javaslat mit tud tenni a probléma megfékezése érdekében az egyszerű ember:

1. szigeteli a lakását, alacsonyabb hőmérsékleten fűt, nem hagyja standby módon a TVjét és egyéb elektronikus eszközeit, takarékos izzókat vásárol
2. Kerüli a repülést
3. megválasztja az üzemanyagot, és benzin helyett autógázt használ
4. Szél, nap és egyéb természetes erőforrásokat használ elektromos energia előállításához
5. Környezetbarát gépjárműre vált
6. Ügyelünk az energia „lábnyomunkra” www.myfootprint.org

Ezek szerint, én, mint diák sajnos alig tehetek valamit, a radiátor lecsavarásán kívül. Bár, ha egy teszem azt Békásmegyeri panelben laknék és sikerülne meggyőznöm az egész lakóközösséget, hogy váltsunk alternatív energiaforrásra, aligha tudnák összeadni egy napelmere, vagy szélerőműre valónyit úgy hiszem.

Kicsit kezdem megérezni a bőrömön azt, amit Széchenyi érezhetett, amikor Angliában járt és összehasonlított az itt látottakat az otthoni állapotokkal. Bár most talán közel sem akkora a különbség.

Témához kapcsolódóan:
www.guardian.co.uk/climatechange
www.monbiot.com

Arcok: Konyhás nénik

Hétvégi munkatársaimról szeretnék egy röpke képet felvázolni a következőkben. Munkanapokon ugyan olyan hallgatókkal dolgozom együtt, mint jómagam, ilyenkor a szakácsokat leszámítva két „felnőtt”, helyesebben szólva, teljes állású felügyelő van beosztva mellénk. Hétvégénként azonban hiány van a diák munkaerőben, ekkor jönnek képbe a Magyarországot idéző konyhás nénik.

Magyarországot csak korukban idéznek. Életéveik száma valahol édesanyám és nagymamám kora között ingadozik, azonban életmódjukban bármelyik hallgatón túltesznek. A péntek és szombat estéket kivétel nélkül bulizással töltik. Ilyenkor hétvégenként valahogy megélénkül a konyha. Az asszonyok pletykálnak, beszámolnak a hétvégi nagy kiruccanásról. Persze egy mukkot se értek a förtelmes skót kiejtésükből. A skót akcentust az utcán még csak csak meg értem, de ahogy ezek az asszonyok beszélnek, az csak foszlányaiban emlékeztet az angolra. Félreértés ne essék, nem keltául beszélnek, egyszerűen skót ajakkal ejtik ki az angol szavakat. Ha érteném, tán még fel is fedezhetném benne a szépet.
Hétvégén kisebb a tömeg, így a munka is könnyebb számunkra, de nem a másnapos asszonyoknak. Szombat estére többnyire sikerrel heverik ki az elmúlt éjszaka fáradalmait, de vasárnap, amikor 11-2 között dolgozunk, néha felejthetetlenül komikus másnapos fájdalmakat okoz nekik a munka. Néha az az érzésem, hogy vasárnap reggelre még az alkoholnak sincs ideje kipárologni belőlük. Egyikük immáron rendszeresen odajön hozzám, mesél valamit, amiből egy szót se értek, én meg csak megértően mosolygok. A történet, valahogy mindig úgy végződik, hogy fáj a feje és ezért ma különösen nehezen megy a munka. Látszik, hogy nehezükre esik a munka, de ez nem akadályozza meg őket, hogy mindig ugyan olyan akkurátusan végezzék el, amelyben nem lehet kivetni valót találni.

A munkavállalás költségei

Ezidáig egy petákot se kellett fizetnem semmiért. Az erkölcsi bizonyítványhoz hasonlatos disclosure –t, a National Insurance Numbert ingyen igényelhettem. Azonban az újonnan csatlakozott tízek közül, nyolc tagállam munkavállalóinak* kötelező jelleggel be kell regisztrálniuk magukat a Worker Registration Scheme -be 70 fontnyi regisztrációs díj ellenébe. A mai nap feladtam e célból a papírjaimat és 83,50 fontot költöttem erre a mókára, ami másfél heti fizetésem. De mi is ez tulajdonképpen?

* Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia

Nem szól ez másról, mint az újonnan felvett tagállamok munkavállalóinak ellenőrzött munkaerőpiacra jutásáról. A regisztrációt az első munkanaptól számított 28 napon belül kell megtenni. Ennek elmulasztása esetén az időtartamon túl megjelölt munkavállalás illegálisnak számít. A szankciókat nem ismerem. Mindenről részletesen és pontosan a hivatalos honlapról: www.workingintheuk.gov.uk vagy a magyarnyelvű hivatalos tájékoztatóban itt (pdf fájl) lehet olvasni.

Erről a WRS nem is tudtam, előtte róla nem hallottam és sehol se említették. Ha az egyik itteni magyar ismerősöm nem kérdez rá, hogy én már beregisztráltam-e magam, akkor nem is került volna rá sor. Tudtomon kívül váltam volna illegálissá. Ha a munkaadó nem is tud erről, akkor az NI interjún igazán figyelmeztethetnék az embert. Bár nem tudom mennyire kell komolyan venni ezt a dolgot. Az egyik ismerősöm két éve dolgozik itt, és tőlem hallott a dologról először. Két év alatt neki semmi problémája a regisztráció elmaradásából nem akadt. Nem tudom mennyire veszik itt komolyan ezt a dolgot. Nagydobra bizonyosan nem verik kötelező jellegét, ezt tanúsíthatom.
Drága dolog, de egyszeri. Az elkövetkezendő négy évben reményeim szerint itt leszek, így szerintem megéri. 12 hónapos munkaviszony után ráadásul munkanélküli segélyre is jogosulttá válok. Ha jobban belegondolok kevéssel úszom meg. Mivel diák vagyok és éves keresetem nem haladja meg a 5000 fontot adóznom nem is kell. Az NI járulékot minden áprilisban egy az egyben visszautalják. Nagyon kedvező a munkavállalói környezet és otthon külföldiként biztosan ezerszer bonyolultabb lenne mindez. Még valami P45(?) formanyomtatvány vár rám az adóhivataltól, aminek viszont már csak pár fontos a költsége. Így az elején nehéz, és az én életembe nagy tételek, de belefér. Az illegalitásnál bizonyosan jobb.
Ha nem lennék lúzer, akkor összeszedtem volna még 25 embert és velük együtt regisztrálok be. Ekkor a 70 fontos költség 26-unk között oszlott volna meg, ugyanis erre lehetőség van. Bár én azért fenntartásokkal viseltetek ez iránt, mivel a WRS hivatalos válaszában azt közölte velem, mivel diák vagyok, visszakaphatom a regisztrációs díjat, amennyiben heti 9 vagy annál kevesebb órában dolgozom. Szerencsém van, mert a munkaadótól kapott levelemben az áll, hogy heti 6 órát dolgozom, így reménykedem.A fényképezkedés 3.50 fontját nem érzem annyira nagyságrendnyivel nagyobbnak, mintha ezt otthon tettem volna meg, viszont a postai átutalás és az ajánlott küldemény feladásának tíz fontos költsége az én heti kiadásaimhoz viszonyítva kimondottan soknak tűnik. Ráadásul igen kellemetlen, hogy a hivatalnak helyi kirendeltsége nincsen. Mindent postán kell feladni. Fénymásolt dokumentumot nem fogadnak el, azaz vagy az eredeti útlevelet vagy a személyit el kell nekik küldeni. De mihez kezd az ember okirat nélkül? Szerencsémre nekem mind a kettő itt volt, így a személyimet fel mertem adni a postán. Remélem a közeljövőben viszont is fogom látni. A 2 db fényképen, és a személyin kívül még egy levél kellett a munkaadótól, amelyben igazolják, hogy hányadikától dolgozom. Mi lesz a történet végkicsengése? Mennyire érte meg ez a 70 font? Előbb utóbb tán kiderül.

Bankszámla nélkül még mindig

Első körben mindenhonnan elküldtek a ∏-be, mondván, aki nem állampolgár annak nem tudnak számlát nyitni. Igaz a külvárosi bankokban próbálkoztam. Míg a Royal Bank of Scotlandnál végre elárulták milyen papír fejében állnak velem szóba. Megszereztem hát a papírt. Már szóba álltak velem és meghallgathattam mindenki ajánlatát. A legkedvezőbbet választottam, ahol az ügyintézés a legtovább tartott. Más bankok 2-3 napról beszéltek, az én választásom tíz napba került, ráadásul hiába vártam.

Persze egyik ismerősömnek se volt ekkora tortúrája a bankokkal, mindenki szépen bebandukolt az egyetem mellett lévő egyetlen bankba a Bank of Scotlandba, ahol mindenféle papíros nélkül (itt nem a személyi okmányok hiányáról van szó, de tőlem mindenféle egyéb igazolást bekértek) külföldi létükre probléma nélkül számlát nyitottak. Nekem ez azért nem tűnt és tűnik továbbra se jó ajánlatnak, mert az említett bankfiókban mindig kígyózó sorok vannak. Ráadásul az egyetlen banki szolgáltatás, amit az említett számla nyújt, az a készpénz felvétele automatából.
Igen, talán túl sokat akarok. Vásárolni a kártyámmal a boltban és az interneten. Két bank is ígért nekem ilyet és én hittem nekik. Ám a tíz nap először naptárilag telt el, majd kizárólag munkanapokban számlálva is leketyegett az idő. Viszont mind a számlámra, mind a kártyára hiába vártam. Így ma telefont ragadtam. Mint az lenni szokott ilyen bonyolult nevű embereknek mint én, háromszori név betűzés után se tudtak segíteni, nem volt hát más választásom, mint elzarándokolni a bankba. Ott már nem is volt annyira meglepő, hogy telefonon eredménytelenül próbálkoztam. Történ ugyanis, hogy nem vagyok benne a számítógépes rendszerükben, a szerződésem és minden egyéb papírom ismeretlen helyen található. Az alkalmazottat, aki velem annak idején a szerződést kötötte, bő egy hete kirúgták. Az már csak hab a tortán, hogy még megközelítőleg se tudják megmondani, most mi várható, mi lesz a számlámmal (én már tudom, irány egy másik bank). Ennyit Adam Smith szülőhazájának bankjairól. (Nem is értem miért tanítják otthon azt, hogy angol volt, ha legalább britnek neveznék szegényt. És mi vagyunk megsértődve ha Budapestet keverik Bukaresttel?)

Most én szóltam be

Történet egyszer nem is olyan rég, hétfő derekán reggel tízóra magasságában, hogy nemzetközi kapcsolatok előadáson vettem részt. Az első világháború utáni európai nemzetközi helyzet került megvitatásra. A tantárgyfelelős tanárnak sikerült olyan ábrát kivetítenie, amely azt sugallta, hogy Magyarország is a Kis Antant része volt. Nem bírtam megállni, muszáj volt beszólnom.

Óra után mentem oda a tanárhoz. Ezek a britek annyira udvariasak tudnak lenni, hogy az óra hátra lévő felében csak a kellő udvariassági formán tudtam gondolkoni. Mindig úgy érzem, mintha túl nyers lennék, a brit figyelmesség szintje elérhetetlennek tűnik. Végül csak sikerült rátérnem a lényegre. „Különös, pedig egy igen neves professzor könyvéből vettem az ábrát. Akkor jöjjön be az irodámba.” – szólott a tanár.
Így esett, hogy egyéni témát kaptam, és nem a kötelező témákből kell esszét írnom. Mondván „igen keveset tudunk az ottani régióról”. Nem véletlenül, mert alig lehet fellelni könyvet itt a könyvtárban ebben a témában. Honnan szerzek most forrás irodalmat? De jól is jönne most az az AKGs töri könyv amiből tanultam annak idején… Nem is szólva arról, hogy miért nincsen egy rendes magyar elektronikus könyvtár.Megint kicsit magasra sikerült felemelnem a lécet. Két konzulenst kaptam, a szeminárium vezetőmet és a tantárgyfelelős tanárt, akit a tanszék húzoneveként szoktak emlegetni. Innen már szégyen lenne visszatáncolni.

63,80£/hét

Utóirat az előző bejegyzéshez

És mire is elég a pénz, amit így keresek? Azt kell mondjam kényelmesen meg lehet belőle élni, akármennyire is merészen hangozzék ez. Bár az kétségtelenül meglepő, hogy amikor Budapesten éltem csak ételre közel 65 fontot költöttem havonta. Ez ebben a “drágább” országban mindössze 40 fontot tesz ki.

A szállásom heti 55 fontot kóstál. Ételre és egyéb kiadásokra 10 font jut hetente. A két fontnyi költségvetési hiányt a szüleim pótolják. A 10 font engem is lenyűgöz. Különösen azért, mert mielőtt nem dolgoztam és magamra főztem legalább napi egyszer egytál meleg ételt, akkor is ki tudtam hozni a költségeimet heti tíz fontból. Most, hogy a munkahelyemen megoldódik a napi egy tál meleg étel kérdése a reggelimre és a vacsorámra költök tíz fontot. Mielőtt bárki elkezdene képzelődni, leszögezem, hogy egyszer se éheztem, amióta itt vagyok. Egy-két szemléltető példa: A tojás itt ugyan annyiba kerül, mint otthon, a 3,2% tej olcsóbb(!), mint Pesten (elutazásom pillanatában, bár aligha lett olcsóbb azóta az élet odaát). Nagy valószínűség szerint arról van szó, hogy nagy mennyiségekben kell vásárolni (krumpli 5 kg kiszerelésben stb.) és ebből kell felépíteni a készleteket. Nagy mennyiségek esetén olcsón meg lehet úszni a vásárlást (pl.: egy kiló sajtot veszek, ami egy hétre elég és 1200 ropogós forintot számolnak fel érte stb.)
A német társaim is csodálkoznak. Ők se élnek nagy lábon, de nekik a heti költségvetésük 30 font, igaz ebben benne van heti egyszeri bulizás.
Tankönyveim nincsenek, mindent ki tudok venni a könyvtárból ha kell. Egyedül spanyol nyelvkönyvem van. Abból nem volt hozzáférhető használt, miután egy teljesen új kiadásból tanítanak. Ez a könyv maga volt az érvágás a 40 fontjával, de ha belegondolunk, hogy egy évre vettem, akkor ahogy az egy darab 400 oldalas füzet (1 font) és a 8 db toll (szintén 1 font) beépültek a heti tíz fontos költségvetésembe, akkor ez a könyv is bele fog épülni egy év alatt. (Legrosszabb esetben majd utólag módosítunk a költségvetési kiadásokon egy kis kozmetikázással vagy módosítjuk az előre irányzott heti átlag tíz fontot).

A munkám jó és rossz oldaláról

Miért is választottam ezt a munkát más jobban fizető munkánál? És milyen szívással jár az általam jónak megítélt munka.

Mint írtam régebben, konyhán dolgozom. Magyar fogalmak szerint tálalóként, ami itt catering assistant néven fut. 6,38 fontot keresek vele óránként, heti tíz órát dolgozom. Van lehetőségem túlórázni, így ha kívánom, akkor akár heti 20 órát is dolgozhatom. Választhattam volna munkát 7 vagy akár 10 fontos órabérrel, de ezek éjszakai műszakok lettek volna, bent a város szívében, ami a munkaidőt legalább plusz egy órával megtoldotta volna az utazással oda-vissza. Az utazás költségeiről nem is beszélve. Amióta itt élek még egyszer se ültem helyi járaton, csak távolsági buszoztam. Mindenhova eljutok gyalog, még akkor is, ha néha ez 40 perces gyaloglást jelent egy irányba.
Beszélek nyelveket, elmehettem volna fordítani, ahogy ezt a NI nr. interjún szúrósan meg is jegyezte a hivatalnok. Ebben a szakmában tapasztalatom is van, referenciákat is tudnék felmutatni, de ez szellemi munka. Az egyetemen épp eleget kell olvasnom és észnél lennem, hogy a maradék szabadidőmben ne akarjak semmilyen szellemi tevékenységet űzni. Inkább keressek kevesebbet, de legalább engedjem megpihenni elcsigázott agytekervényeimet.
A munkahelyem így az egyetemi város kellős közepén van. Röpke három perc alatt odaérek. Átöltözöm és már munkaképes is vagyok. Forró edényekkel rohangálok, mosolyogva tálalok, majd a konyha bezártával takarítom a blokkomat (azt a területet, ahol a tálalás folyik). Munkaruhám van, amelyet langa alkatom miatt, személyre szabottan rendeltek főnökeim. Miután végeztem, a maradék ételek közül korlátlanul fogyaszthatok. Van egy két buta szabály, mint például csak egy fajta italt ihatok, a többi még ha marad is, kiöntésre kerül. Ez vonatkozik a sütikre is. Ha a főnök jelen van, minden az előírások szerint történik, de még akkor is néhány alkalmazott sikeresen eldug egy-két szelet tortát vagy süteményt. Ha meg nincsenek ott, akkor a gyümölcslékből is válogatás nélkül isznak.
Bár sokkal jobb kosztot tudok magamnak főzni, a munkám teljesen kikapcsol, nem kell gondolkodnom, kitalálnom, hogy mit szeretnék enni, mit kell bevásárolnom. Naponta egy óra úgy is elmenne a meleg ételkészítéssel. A bevásárlásra szánt plusz időről már nem is beszélve. Így szerintem sokkal jobban járok azzal, hogy azt az amúgy is elveszett órát pénzkeresésre tudom fordítani.

Egyetlen rossz oldaláról tudok beszámolni a munkámnak. Ez pedig a mosás. Ugyanis a munkaruhánkat magunknak kell tisztítatni, és minden nap tisztán, frissen vasaltan kell megjelennünk. Én nem vagyok hajlandó minden egyes műszak után pazar 2 fontot költeni a mosógépre. Egyszer tettem így, akkor ráadásul ki se jöttek a makacs zsírfoltok! Így kézzel mosok. Ami áztatással, öblítéssel, vasalással bruttó egy óra. Persze, ha nem kenem össze magam, akkor megúszom, de átlagosan minden második műszakra jut egy mosás. Ez szívás, mert nincs megfizetve, de én még így is úgy hiszem jól jártam.
Szeretek emberekkel dolgozni, de sok olyan hallgató munkatársam van, akit feszéjez, hogy a diáktársaikat kell kiszolgálni, ők mosogatnak. Őket nem látják az „ügyfelek”. A mosogatás, annak ellenére, hogy milyen kép ugrik be először a szó hallatán a fejünkbe, annyira nem is nagy szívás. Csak egy gépbe pakolják be, majd ki, a tiszta edényeket. Sokkal könnyebben is tudják tisztán tartani a munkaruhájukat…

Lehet más munkát találni, mert temérdek részmunkaidős állás akad. Van olyan –mint egy kedves blogolvasó írta -, ahol valamilyen adminisztratív munkát végzel és még emellett ingyen étkezel. Az én esetemben a döntő érv igazából a munkahely távolsága volt.