Kinézett magának

Gondolataim magamba süllyesztettek, miközben egyhangúan baktattam le a lépcsőn a Spanyol tanszékről. Valaki hangosan rám köszönt, már a hangjáról felismertem, hogy a kedvenc Latin-Amerikás tanárom az. Hirtelenjében Добры День-el akartam köszönni, majd majdnem egy ¡Hola! szököt ki a számon, de tanárnak így még se illene köszönni. Nagy nehezen csak előkotortam a mélységekből a Good Morning-ot, de eközben mintha órák suhantak volna el. Jól van, akkor jöjjön be az irodában – felelte ő. Tessék???

Hát de nem is ismer! Azt se tudja ki vagyok! Kétszáz embernek tart előadást, és aligha hiszem, hogy mindenkinek hasonló ajánlatokat szokott tenni, ha összeakad velük a folyosón. Az mondjuk igaz, hogy az óráin többnyire abnormálisan rikító narancssárga és zöld pulóverekben szoktam megjelenni, de ebbe semmi szándékoltság nincsen. Nem az első sorban szoktam ülni, de nem is az utolsóban, többnyire valahogy úgy alakul, hogy pont a szemmagasságában. Kérdezni is szokott rendszeresen, de én nem tulajdonítottam eddig annak nagy jelentőséget, hogy benne vagyok abban a körülbelül tucatnyi embernek a körében, akinek a kérdéseket felteszi. Válaszolgattam, amikor rám került a sor: Aliende, Castro, Perón, Fuentes, vagy épp vállat vontam.
- És hová valósi? Kérdezi, miközben én még mindig az előző mondatán értetlenkedem, biztos összekever valakivel. Elrebegem a választ. – Jól van – erre ő – nagyon érdekes, akkor jöjjön egyszer el az irodámba és megbeszéljük ezt. – Mit, hogy hová valósi vagyok? Még az esszémet se látta, majd kiábrándul, ha meglátja. Mit tudok én elsőévesen neki nyújtani? Ha legalább tanulmányi verseny lenne, vagy TDK, de így! Persze, hogy elmegyek, már csak kíváncsiságból is, de miről lesz szó, arról sejtelmem sincs.Utána kellemesen elbeszélgettünk az óráiról, meg megjegyeztem észrevételeimet, mitől lenne még jobb. Ezt követően már igazán nem volt kedvem tovább fenntartani, és ő se időzött tovább. Ha csak viccelt volna, vagy lehet nem tudott másképp kihátrálni a helyzetből, miután rájött, hogy nem az vagyok, akinek vélt. Érdekesen alakulnak itt a dolgaim. Különösen annak a fényében, hogy a nemzetközi szemináriumvezetőm végtelenül segítőkész és mindent elkövet, hogy egy jó esszét hozzak össze, amióta tudja, hogy majd be kell mutatni tanszéki profnak. De, hogy a kedvenc tanárom kiszúrjon…

Egy jogkövető ember mizériája

A munkavállalói regiszterbe történő felvételemet elutasították. Két hónapos várakozás, elutasítás, bank általi papírelvesztés után, ezen a héten hirtelen három bankszámlám is lett. Most akkor mi van? Avagy egy brit mizéria leírása.

Mint már írtam több éve itt tanuló magyar ismerőseim egyike se regisztrálta magát a Worker Registration Schame-be (WRS) és bár a regisztráció kötelező, nekik éveken keresztül semmi problémájuk nem akadt a kötelességük elhanyagolásából.
A WRS-be az első munkanapot követő 28 napon belül kell regisztrálni minden olyan külföldi munkavállaló állampolgárnak, aki az újonnan csatlakozó tíz EU tagállamból érkezett Nagy-Britanniába (kivételt képez ez alól Málta és Ciprus).
Erről a kötelességemről 10 nappal a határidő lejárta előtt értesültem, mert se a munkaadóm, se az adóhivatal, se az egyetem, se a JobCenter – ahol a National Insurance number interjú zajlott – munkatársai nem hívták fel a figyelmemet rá. Mivel nem voltam biztos benne, hogy nekem, mint itteni teljes programú egyetemi hallgatónak is kötelező a regisztráció, kapcsolatba léptem a hivatallal. A részletesen megírt állapotomra azt a kurta felelet kaptam, hogy bizony nekem is regisztrálnom kell. Két nappal a határidő előtt végül feladtam a postán a jelentkezésemet, minden kötelező irattal együtt (pl.: eredeti személyi igazolvány stb.). A személyim egy hét után visszajött, a válasz viszont csak ma. A hivatal válaszában közli, hogy nem tudnak regisztrálni a rendszerbe, mivel idézem: Before an application for registraition on the schame can be approved, we must be satisfied that you are undertaking genuine and effective employment. In this case, from the information you have provided, we are not satisfied that you qualify for registration under the schame. Ezek értelmébe a munkaadótól kapott levelem vagy nem volt megfelelő, vagy a heti előreirányzott 9 órás munkaviszony mentesül a regisztráció alól… újabb levélváltás következik.

A legkedvesebb történetté mégis a bankok fognak az én életembe válni. Erről is esett már korábban szó, hogy egy bank szőrén szálán elvesztette a papírjaimat. Az alkalmazottat, akivel szerződést kötöttem, pedig kirúgták. Persze minderről semmit se tudtam és hiába vártam napokon keresztül jóindulattal a bankszámlaszámom adataira. Egy napig jártam utána, mi végre, milyen okok által nincs se híre se hamva a bankomnak, a megjelölt határidő lejárta után. Ahhoz már hozzászoktam, hogy nem hívnak vissza, nem ők voltak az elsők a bankok körében, akik ezt megtették velem. Így miután annyi kiderült, hogy nem tudják kivagyok és benne se vagyok a rendszerükben, úgy gondoltam más bankhoz fordulok, ahol ugyan kedvezőtlenebb feltételek mellett, de tudok bankszámlát nyitni. Ez annyit tesz, hogy csak olyan bankszámlám lehet, amelyen nem tudok lekötést végezni, és kizárólag csak ATM automatából juthatok hozzá a pénzemhez. Ilyen feltételekkel mindenhol ajánlottak számlát, de érthető okokból ezt sokáig nem akartam elfogadni, végül a kényszer győzött (már két havi fizetésem van visszatartva, mert nincs bankszámlám). Miután probléma nélkül megnyitották a fent említett számlát, felajánlották, hogy most, miután a bank ügyfele lettem, nyithatok olyan számlát, amivel már tudok lekötést végezni, illetve kártyával vásárolni a boltban, és az interneten, továbbra is számlavezetési és kártyaköltségektől díjmentesen. Hát persze, hogy jelentkeztem. Nem sokat értetlenkedtem azon, hogy előtte miért nem mondták el azt, ha ügyféllé leszek, akkor több mindent felajánlanak. Néhány felesleges kört megspóroltak volna nekem. Vajon a többi banknál is így van ez, csak mindenhol elfelejtették megjegyezni ezt az apróságot? Hiszen ugyan úgy külföldi maradok, ugyan azzal az előélettel. Attól, hogy 24 órája vagyok az ügyfelük még semmi sem változott. Nincs több fizetésem, nem lakom itt három éve, és továbbra se vagyok állampolgár. Kérdezték, van-e máshol UK bankban bankszámlám. Mivel az adott pillanatban nem volt, nemmel feleltem. Igaz, számtalan máshelyen meg volt adva a telefonszámom és ki volt töltve a jelentkezésem, de egy bank kivételével, aki elutasított, a többi válaszra se méltatott a kijelölt határidőn belül. Tiszta lelkiismeretem volt egészen a mai napig, amikor is házhoz jött a posta. Az a bank küldte meg a bankkártyámat, amelyik elvesztette a papírjaimat. Azt ígérték, felhívnak, ha előkerülnek a papírjaim, nem azt, hogy majd akkor se szó se beszéd nyitunk neked egy számlát! Így most három bankszámlám is van, két hiper-szuper funkciós bankkártyával. Most akkor jó fiúnak kellene lennem és elmennem mindkét bankba, bevallani, hogy bocs mégis van bankszámlám egy másik bankban? De hát, amikor jelentkeztem, akkor még sehol se volt! És ezt el is hinnék, vagy mindkét bank kirúgna és feltenne valami feketelistára, ahonnan évekig nem lehet lekerülni?
Van három bankszámlám, mindegyik egy lyukas garas nélkül, miközben félmillió forintnyi hitelt tudok felvenni a nagy semmire.

Hirdetések – a félreértések elkerülése végett

A blogom honlapján tartozó hirdetésekből adódó bevétel hozzám folyik be és nem a blog üzemeltetőjéhez. Ez az első jelen annak, hogy végre valahára van bankszámlám.

Mielőtt bárki megvetne, hogy a semmiből is próbálok pénzt csinálni, talán előtte próbáljon meg tíz fontból hetente megélni. Így talán év végére összegyűlhet egy repülőjegynyire való.

A brit energiatakarékosságról

Miközben Tony Blair a globális felmelegedésről papol, és Darfur mellett az utóbbi időben ezt próbálja meg témává tenni az európai vezetők körében – kevés sikerrel -, a britek körülnézhetnének egy kicsit a saját házuk táján. Néhány dologról, ami szúrja a szemem, ám apró intézkedésekkel lehetne tenni ellene valamit.

Az odáig rendben van, hogy két hete London főpolgármestere bejelentette, hogy évi ötszáz hibrid üzemeltetésű buszjárművet kívánnak üzembe helyezni 2007-től, de ez csak egy város a sok közül.
A legszembetűnőbb, így ősszel, a parkok karbantartása. A leveleket dízelüzemeltetésű avarfúvó berendezéssel fújják kupacokban. Az avar ráadásul nedves, az idő szeles… Igazán nem hiszem, hogy nem lehetne más módszert kitalálni az avar eltakarítására. Két héten keresztül az esős napokat kivéve idestova minden nap egy tucat ember rohangált ilyen berendezéssel a Seaton parkban. A hátukon egy kb. 10 literes benzin tartáj, a kezükben a fúvó berendezés. Amit ma „összefújnak” egy kupacba, azt holnap fújhatják újra, mert vagy a szél szétviszi az avart, vagy újabb levelek hullanak alá. Nem lenne egyszerűbb e tényleg megerőltető munka helyett inkább gereblyét ragadni? Ok, ha ez sérti a kényes brit gyepet, akkor ebben az innovatív társadalomban igazán feltalálhattak volna már valamit. De ez szerintem egy kimondottan felesleges CO2 kibocsátási mód, kis tétel, de amennyi park errefelé van…

Rendben, hogy egy kőolaj nagyhatalom városban élek és fosszilis energiaforrás akad bőven (Bár össze nem lehet hasonlítani Abu Dabival. Inkább hasonlít valamelyik jó 70-es években épült szocialista város nyugati interpretációjára, néhány középkori épülettel, meg egy óvárossal megspékelve), de így a 21. század derekán gondolhatnának a szigetelésre. A kollégiumi várost stílusából ítélve a hetvenes évek elején építették. Bár északon vagyunk, ahol télen szeles és hűvös az idő, sikerült egy falas ablakokat berakniuk. Ez még kevésbé aggasztana, ha az ablak kerete nem szimplán egy fém lap lenne, amelynek semmilyen vastagsága, szigetelőképessége nincs. A fűtést már szeptember végén bekapcsolták, amikor még 15-18 fok között volt éjjel-nappal a hőmérséklet, hogy a szobában tartani tudják a 20 fokot. Most már sokkal aktívabban fűtenek, de a meleg érezhetően szökik. Előbb utóbb kapcsolni fognak, de nem mi vagyunk az egyetlen ilyen közintézmény….

A harmadik: a csapok. Bár ezt inkább nem kritizálnám, mert megszerettem ezalatt a rövidke idő alatt, és majd ez is egy olyan dologgá válik életemben, ami hiányozni fog. Brites módra két csap van; egy hideg és egy meleg vizes. A meleg vízből gőzölögve folyik ki a forró víz, ami az elején kétségtelenül irritáló, de amikor hozzászoksz…. Ha valaki brit rendeletetés módja szerint használja a csapokat, akkor az kész vízpazarlás. Ez annyit tesz, hogy az illető bedugaszolja a mosdót, a két csapból olyan arányba folyatja a vizet, amely számára kellemes hőmérsékletet biztosítja. Majd ebben mos arcot, fogat és/vagy borotválkozik. Dél-Angliában már vízhiány van, de csak ott, és csak most kezdték a britek feladni e kényelmes szokásukat. Csak ott kezdtek el állítólag keverőcsapokra váltani.

Ez kábé olyan, mint az itteni emberek általában, akik jól látják a világ problémáit. Érzik, picik ők a világhoz képest, nem nagyon tudnak tenni semmit. Adakoznak, meg rosszul érzik magukat a harmadik világ miatt, miközben kávét és narancslét isznak. A segélyekkel, tudják, a problémát nem tudják orvosolni.

A fennálló problémákat - ha nem is feltétlenül mi kelet-európaiak okoztuk, de manapság már mi is hozzájárulunk a fenntartásához -, az egyetlen hatásos eszközzel tudjuk kezelni, azzal, amellyel magukat a problémákat okozzuk, a fogyasztásunkkal. Ha tudatosan fogyasztunk, akkor enyhíthetnénk a problémákon (Bár az olcsó kávé, és a menzán felszolgált narancslé, jó ha életében egyelten kávébabot vagy narancsot ha látott). De az október 26.-ai Guardian cikk a Starbucksról jól jellemzi a problémát.
Hány, de hány angol diáktársam panaszkodott az újonnan átadott Hub-ról, hogy túl sok benne a plazmaképernyős tévé, adták volna a pénzt inkább az éhezőknek, miközben a kezükben ott gőzölög a 2 olykor 3 fontos valódi kávé (arról már nem is beszélve, hogy a képernyőket szponzorok adták ingyen).

Persze, ha egyedül kapcsolom le magam után a villanyt, azzal nem sokat segítek a világon. Az pedig elég irreális vágynak hangzik, hogy mindenki kapcsolja le maga után. Tavaly, otthon a kollégiumban 83 embernél sokkal könnyebben értem el sikereket e téren, mint most itt a 4 db nyugati kultúrából érkező lakótársamon. Elkerülhetetlenül tartunk a végkifejlett felé?

Az angol, az ír, a svéd, a malawi és jómagam

Ők lennének így mind a lakótársaim. És milyen is velük együtt élni így közel egy hónap távlatából? A viszonyunk fagyos (otthoni fogalmak szerint), de talán csak azért mert nem otthon vagyok és nem magyarok között, vagy egész egyszerűen errefelé ez az alapjárat?

Az angol és az ír srác egyéves posztgradulális tanár szakos képzését végzi. Az angol drámázik, az ír angolt oktat. Ők már akkor itt laktak, amikor én beköltöztem. Ismerkedésünket sikerült a legkevésbé szerencsésen indítanom. Emlékeim szerint a harmadik kérdésük volt (Hogy hívnak, honnan jöttem után), szeretem-e a focit? Naiv könnyedséggel feleltem, hogy utálom a megnevezett sportágat. Az elkövetkezendő két hétben nem is találtunk már közös témát. Ezt már csak egy kérdésük követte: azért a sportot ugye úgy általánosságban szeretem? Majd visszatértek beszélgetésük tárgyára, a focira. Ezt követően kommunikációnk egy jó ideig kimerült a Hello!/Hi, How are you? üres frázisaiban.

Az egész csapatból az angol a leghidegebb, teljes mértékben tárgyilagos a kapcsolatunk. Ám ez nem akadályozza meg, hogy végtelen mértékben segítőkész legyen. Így van ez az ír fiúval is, segítségre tőlük mindig lehet számítani. Az írrel már beszélgetni is lehet, igaz őt is leginkább a foci érdekli, de számára úgy tűnik külvilág is létezik.

A svéd srác utánam érkezett egy nappal. Ő jobban indított, szereti a focit, ért is hozzá. Nem dolgozik, futball mérkőzések fogadásával keres magának egy kis betevőt. Mindennek ellenére nem akkora focibolond, mint a két brit. Erasmusos, harmadéves civil-építészmérnök és csak az első félévben lesz velünk. Mint az Erasmusosoknak általában elég könnyed az élete. Bulizásról, ismerkedésről szól többnyire neki az ittlét. Nincsenek felé komoly elvárások és neki is van végre egy félév egyeteme, amit nem kell annyira komolyan vennie. Ez az egész életmódján meglátszik. Akkor kell és fekszik, amikor kedve szottyan. Napközben az eBay-en régi Volvo után kutat. Szeretne venni itt egy kocsit, és azzal hazamenni, majd otthon jó pénzért eladni, mert odaát sokkal többet ér egy régi Volvo, mint amennyiért errefelé adják. Vele tudok legkönnyebben szót érteni, még azt is mondhatnám, hogy bizonyos szinten valami barátságfélét is sikerült kiépítenünk egymás között. Szeptember végén elment korcsolyázni, ahol bukott és kiment a válla, egészen tegnapig félkezű volt, bár az orvosok szerint még két hónap kell, hogy a vállát nyugodtan használhassa. Bár először szakadt el otthonról, igen rátermetten viseli a sorscsapásokat, ugyanezt nem tudnám elmesélni a fészekből kirepült vagy kiesett magyar fiú ismerőseim többségéről.

Más világ az övé. Félelmetes megélnem a pénz életformáló erejét, szemlélni, hogyan él, mit engedhet meg magának, mi számára a „természetes”.

Malawi az egy más kultúra, még úgy is, hogy már évek óta Angliában él. Vele nincs miről beszélnem és még nem sikerült megfejtenem miért is van ez így. Orvosnak tanul elvileg, de itt valahogy fura a rendszer. Még nem dőlt el mi lesz belőle, ezért a szak párja a kémia, később dől el melyik pályán köt majd ki végül (talán most év végén, ugyanis ő az egyetlen másodéves közöttünk). A srác abszolút mértékben party arc. Eddig, ha jól számoltam, három éjszaka kivételével minden este elment bulizni. Amikor nem egyetemen van, nem alszik és nem bulizik, akkor dolgozik egy szállodában recepciósként, vagy a bőrt rúgja a Seaton parkban, majd nyakig sárosan jön haza. Sportol, bulizik, valamikor állítólag tanul is, teljes mértékben az ideális egyetemi életet él, helyi fogalmak szerint. Én csak annyit szoktam belőle látni, hogy háromnegyed kilenckor kikecmereg csipásan a szobájából, és valamiképp megpróbálja magát összekapni, hogy elsprinteljen a kilenc órás előadására. Vagy délutánonként, amikor hazajövök, elindul a zuhanyzó felé, hogy most neki munkába kell mennie és már muszáj volt felkelnie.

Érdekes néha meghallgatni a világ képét, ki számára a hot chick, meg hogyan érdemes házasodni, miért és kivel.

Igazából nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezekkel az emberekkel kerültem össze. Mindenki teljes mértékben udvarias a másikkal. Konfliktusok nincsenek. Rendesek vagyunk, eltakarítunk magunk után, bár a többiek krónikus lámpa le nem kapcsolásban szenvednek. Mosatlan edények nincsenek, ami néha kimondottan hiányozni tud. Viszont, ha valamelyik szomszédomnál kellene laknom, akkor talán már elmenekültem volna. Éjszaka kellős közepén tudják bömböltetni a Heavy Metált (addig jó nekem ameddig nem a technot), az ablakon szemetelnek, ami tíz fontos bírságot ró maga után, de ők nem nagyon látszanak zavartatni magukat a probléma miatt.

A szabályok értelmében 11-ig lehet hangosan viselkedni. Éjféltől, pedig különös tekintettel kell lenni mások nyugalmára. Amikor éjszaka fél kettő magasságban szólal meg a zene, akkor az ír lakótársam előszeretettel döngöli a padlót, néha eredménnyel. Az első három hét katasztrofális volt e téren. Bár én mintha edzve érkeztem volna az otthoniak után, és kicsivel jobban tűrtem az éjszakai eseményeket. Három hét után a briteknek elegük lett és egymást követő két éjszaka kihívták a kollégiumi felügyelőt, azóta nyugalom honol. Bár múlt héten péntek este, sikerült kettőkor felriasztaniuk legédesebb álmomból, de udvariasan lehalkították a zenét, amikor egy szál köpenyben tudtukra adtam, hogy én másnap dolgozom. Persze közel sem volt annyira egyszerű a lépcsőzés után visszacsábítanom álmomat az ágyamba.

Elveszteni a nyelvet

Lassan elvesztem a nyelvérzékem. Nem ismeretlen az érzés, lévén nem először fordul velem elő ilyesmi, de mégis valahol fájó és szomorú pillanatok ezek, minden egyes alkalommal. Megszokhatatlan.

A munkahelyemen, munka közben már angolul gondolkodom. Az első szavam angolul csúszik ki a számon. „Amikor a mit kell tennem, mi kell” kérdéskörben gondolkodom, angolul jutnak eszembe a dolgok nevei. Sőt, ha az egyetlen magyar srác jön enni, akkor egyre nehezebben váltok vissza a magyarra, így hirtelen tálalás közben. Nem először van ez így velem kétségtelen. Rendszeresen megtörténik nyáron, majd azt követően ősszel, a másik anyanyelvemmel. De mindig, amikor elveszik, űr támad az ember életében, ahogy most is. Egyre nehezebben érzem a magyart, egyre nehezebben formálódnak a mondatok, egyre inkább nehezemre esik a játékos könnyedség a szavakkal. Érzem. És a mindennapi hírolvasás közel se elég, hogy táplálja a könnyedség lángját, ahhoz szépirodalom kellene. Mindeközben az angol, csak csalóka ábránd. Az odáig rendben van, hogy végre valahára legalább egy helyen, egy rövid időre angolul gondolkodom, de ez közel se jelenti azt, hogy érzem én a nyelvet. Mert nem érzem egyáltalán. Tudok hangsúlyokat tenni a mondanivalómba, finomabban, vagy erősebben fogalmazni, de attól még nem érzem. Szavakat teszek egymás mellé, miközben igyekszem betartani, azt a vajmi kevés nyelvtani szabályt, ami az angolban létezik, de nincs stílusom. Legfeljebb valami közép-európai féle. Nem érzem a stílust szóban, olvasás közben is csak ritkán. Apróságok a stílus jelei az angolban, de nagyon fontos apróságok ezek. Esszéket írok és ott se érzem a stílusom, legfeljebb a szárazságom. Ki-kijavít, bele-bele javít néhány angol, és tényleg jobb úgy, ahogy ők javasolják, de én nem érzem, még, de majd idővel, talán.

Őszi rózsák

Lassan rózsákba borulna a Seaton park, ha tudna, idén talán utoljára.

Tegnap már már valóban sikerült legalább félig rózsákba borulnia a Seaton parknak, amin minden napi utam vezet keresztül az egyetemre menet és jövet. A park kertje kecses brit ízlésességgel van berendezve, tuja cserjék, rózsadombok és virágágyak. Sajnos errefelé is lopnak a közparkokból. Egy reggelre virradóra eltűnt az egyik tuja csemete, a másiknak pedig lenyesték a felső felét.

Távozik mélán, susogás közepette az ősz. A fák alkalmi, színekben pompázó báli ruhájukat, lassan felakasztják a fogasaikra vagy nemes egyszerűséggel a földre vetve állnak tovább. A virágok erejéből nyílásra már nem igen telik, csupán a rózsák próbálkoznak még. Sárga, vörös, és fehér szemeiket felvillantják, kacsingatnak, olykor sokan, sokáig téged szemlélnek, lépteidet kísérik a parkon át.
Színekben pompázott tegnap még a park, amelyet az éjszakai eső és az orkán erejű szél vert el. Így megy ez már lassan egy hete. A rózsák harca a természettel. Egy-egy nap már majdnem győznek, már majdnem sikerül újra színekkel festeniük a gyepet, de az ősz és tél makacsul összefogva szemtelenkedik velük.
Az év utolsó virágai ezek, mely után a tél szerelme következik.
Fura lény a tél. Ártatlan fehérségével érkezik, tisztára mossa az év mocskát, elfedi az őszi karnevál hulladékát. Fagyos szerelmével éget. Ő az egyetlen be nem teljesülő szerelem. Ha szeretni próbálod, kezedbe veszed, fájdalmak közepette múlik ki és tűnik el ujjaid között, miközben oly egyszerű szerelmet ígér, melyre társai mind képtelenek. Ők pompáznak, sokarcúságukkal csábítanak. A tél nem ereszkedik le furfangos női játékokba, ő tiszta, egyszerű és tökéletesnek tetsző. Ugyanakkor nem beteljesedő. Talán pont ettől válik az általa nyújtott szerelem, ily idillivé és áhítottá.

A repülés veszélyezteti Ön és környezete jövőjét

A repülés globális felmelegedést okoz; A repülés veszélyezteti a föld egészségét; A repülés 5%-kal járul hozzá az Unió széndioxid kibocsátásához; A repülés elsivatagosodáshoz vezethet; A repülés vízhiányt okozhat, olvasható majd éveken belül az Európai Unióban váltott repülőjegyeken és légitársaságok honlapján. Egyes tagországokban, a háttérben, a veszély súlyosságát hangsúlyozva környezeti katasztrófák, mint például árvizek, elsivatagosodott területek, hurrikánok és tornádók, képei láthatóak majd.
A helyzet sajnos közel sem ennyire komikus. Bár a fenti intézkedések kilátásba helyezéséről senki se beszél, valamit sürgősen tenni kell, mert a globális felmelegedés valóban égető probléma. Ha a cigarettás dobozokról ismert elrettentő taktikát nem is, de bizonyos adófajta kivetését a légitársaságok számára egyre határozottabban szorgalmaz London Brüsszel számára. Az EUban a légitársaságokat nem terheli járulékadó a kerozin után, viszont egy napokban napvilágot látott tanulmány szerint a vasmadarak 5%-kal járulnak hozzá az Unió teljes szén-dioxid kibocsátásához, amelynek aránya tovább nőhet, a fapados légitársaságok töretlen növekedése esetén. A londoni javaslat szerint, a légitársaságokra nem utasonként, hanem járatonként kellene kivetni az új adónemet.
Az amerikai szakértők szkeptikusak a brit törekvésekkel szemben, ők nem látják, hogy az utasokra lebontott, körülbelül 5 fontnyi többletköltség miért fogná vissza a repülni vágyók számát.
A repülés csak egy szektor, a számtalan más terület között, ahol valamit sürgősen tenni kell a szén-dioxid kibocsátás csökkentése érdekében. Cselekvés hiányában ugyanis éveken belül elveszthetjük a kontrolt a globális felmelegedés felett.

A brit média lázban ég. Kicsivel több, mint egy hete a vezető napilapok szinte napi rendszerességgel szerepeltették címlapjaikon a globális felmelegedés problémáját. Hétfőn végül nyilvánosságra hozták a teljes Stern jelentést, amelynek részletei az elmúlt hetek folyamán folyamatosan szivárogtak ki a média számára.
Sir Nicholas Stern Gordon Brown (UK pénzügyminiszter) megbízásából közel egy év alatt készítette el 579 oldalas jelentését a klímaváltozásról. Következtetése egyszerű üzenet: Cselekedni most kell, mert egyébként baj lesz.
Nicholas Stern többek között a Világbank volt vezető közgazdásza, akinek főbb szakterülete a makroökonómia, megfogható számokban adta tudtára a közvélemény és kormány számára, mennyibe fog számunkra kerülni, ha nem teszünk valamit a felmelegedés ellen azonnal, és mik lesznek a természeti következményei (éhínség, pusztító malária, sűrűsödő árvizek és szárazságok, 30% erősödő viharok, 300000 halott, 20% visszaesés a világ GDP-jében).
Bár a kritikusok, már számtalan hibájára mutattak rá a jelentésnek, úgy tűnik a brit kormány komolyan veszi az ott állítottakat és cselekvésre szánja el magát.

Rendben van, a kormány cselekedni fog, de mire annak hatása begyűröződig az életembe addig jó pár év el fog telni. Cselekedni állítólag pedig most kell. Hat javaslat mit tud tenni a probléma megfékezése érdekében az egyszerű ember:

1. szigeteli a lakását, alacsonyabb hőmérsékleten fűt, nem hagyja standby módon a TVjét és egyéb elektronikus eszközeit, takarékos izzókat vásárol
2. Kerüli a repülést
3. megválasztja az üzemanyagot, és benzin helyett autógázt használ
4. Szél, nap és egyéb természetes erőforrásokat használ elektromos energia előállításához
5. Környezetbarát gépjárműre vált
6. Ügyelünk az energia „lábnyomunkra” www.myfootprint.org

Ezek szerint, én, mint diák sajnos alig tehetek valamit, a radiátor lecsavarásán kívül. Bár, ha egy teszem azt Békásmegyeri panelben laknék és sikerülne meggyőznöm az egész lakóközösséget, hogy váltsunk alternatív energiaforrásra, aligha tudnák összeadni egy napelmere, vagy szélerőműre valónyit úgy hiszem.

Kicsit kezdem megérezni a bőrömön azt, amit Széchenyi érezhetett, amikor Angliában járt és összehasonlított az itt látottakat az otthoni állapotokkal. Bár most talán közel sem akkora a különbség.

Témához kapcsolódóan:
www.guardian.co.uk/climatechange
www.monbiot.com

Arcok: Konyhás nénik

Hétvégi munkatársaimról szeretnék egy röpke képet felvázolni a következőkben. Munkanapokon ugyan olyan hallgatókkal dolgozom együtt, mint jómagam, ilyenkor a szakácsokat leszámítva két „felnőtt”, helyesebben szólva, teljes állású felügyelő van beosztva mellénk. Hétvégénként azonban hiány van a diák munkaerőben, ekkor jönnek képbe a Magyarországot idéző konyhás nénik.

Magyarországot csak korukban idéznek. Életéveik száma valahol édesanyám és nagymamám kora között ingadozik, azonban életmódjukban bármelyik hallgatón túltesznek. A péntek és szombat estéket kivétel nélkül bulizással töltik. Ilyenkor hétvégenként valahogy megélénkül a konyha. Az asszonyok pletykálnak, beszámolnak a hétvégi nagy kiruccanásról. Persze egy mukkot se értek a förtelmes skót kiejtésükből. A skót akcentust az utcán még csak csak meg értem, de ahogy ezek az asszonyok beszélnek, az csak foszlányaiban emlékeztet az angolra. Félreértés ne essék, nem keltául beszélnek, egyszerűen skót ajakkal ejtik ki az angol szavakat. Ha érteném, tán még fel is fedezhetném benne a szépet.
Hétvégén kisebb a tömeg, így a munka is könnyebb számunkra, de nem a másnapos asszonyoknak. Szombat estére többnyire sikerrel heverik ki az elmúlt éjszaka fáradalmait, de vasárnap, amikor 11-2 között dolgozunk, néha felejthetetlenül komikus másnapos fájdalmakat okoz nekik a munka. Néha az az érzésem, hogy vasárnap reggelre még az alkoholnak sincs ideje kipárologni belőlük. Egyikük immáron rendszeresen odajön hozzám, mesél valamit, amiből egy szót se értek, én meg csak megértően mosolygok. A történet, valahogy mindig úgy végződik, hogy fáj a feje és ezért ma különösen nehezen megy a munka. Látszik, hogy nehezükre esik a munka, de ez nem akadályozza meg őket, hogy mindig ugyan olyan akkurátusan végezzék el, amelyben nem lehet kivetni valót találni.

A munkavállalás költségei

Ezidáig egy petákot se kellett fizetnem semmiért. Az erkölcsi bizonyítványhoz hasonlatos disclosure –t, a National Insurance Numbert ingyen igényelhettem. Azonban az újonnan csatlakozott tízek közül, nyolc tagállam munkavállalóinak* kötelező jelleggel be kell regisztrálniuk magukat a Worker Registration Scheme -be 70 fontnyi regisztrációs díj ellenébe. A mai nap feladtam e célból a papírjaimat és 83,50 fontot költöttem erre a mókára, ami másfél heti fizetésem. De mi is ez tulajdonképpen?

* Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia

Nem szól ez másról, mint az újonnan felvett tagállamok munkavállalóinak ellenőrzött munkaerőpiacra jutásáról. A regisztrációt az első munkanaptól számított 28 napon belül kell megtenni. Ennek elmulasztása esetén az időtartamon túl megjelölt munkavállalás illegálisnak számít. A szankciókat nem ismerem. Mindenről részletesen és pontosan a hivatalos honlapról: www.workingintheuk.gov.uk vagy a magyarnyelvű hivatalos tájékoztatóban itt (pdf fájl) lehet olvasni.

Erről a WRS nem is tudtam, előtte róla nem hallottam és sehol se említették. Ha az egyik itteni magyar ismerősöm nem kérdez rá, hogy én már beregisztráltam-e magam, akkor nem is került volna rá sor. Tudtomon kívül váltam volna illegálissá. Ha a munkaadó nem is tud erről, akkor az NI interjún igazán figyelmeztethetnék az embert. Bár nem tudom mennyire kell komolyan venni ezt a dolgot. Az egyik ismerősöm két éve dolgozik itt, és tőlem hallott a dologról először. Két év alatt neki semmi problémája a regisztráció elmaradásából nem akadt. Nem tudom mennyire veszik itt komolyan ezt a dolgot. Nagydobra bizonyosan nem verik kötelező jellegét, ezt tanúsíthatom.
Drága dolog, de egyszeri. Az elkövetkezendő négy évben reményeim szerint itt leszek, így szerintem megéri. 12 hónapos munkaviszony után ráadásul munkanélküli segélyre is jogosulttá válok. Ha jobban belegondolok kevéssel úszom meg. Mivel diák vagyok és éves keresetem nem haladja meg a 5000 fontot adóznom nem is kell. Az NI járulékot minden áprilisban egy az egyben visszautalják. Nagyon kedvező a munkavállalói környezet és otthon külföldiként biztosan ezerszer bonyolultabb lenne mindez. Még valami P45(?) formanyomtatvány vár rám az adóhivataltól, aminek viszont már csak pár fontos a költsége. Így az elején nehéz, és az én életembe nagy tételek, de belefér. Az illegalitásnál bizonyosan jobb.
Ha nem lennék lúzer, akkor összeszedtem volna még 25 embert és velük együtt regisztrálok be. Ekkor a 70 fontos költség 26-unk között oszlott volna meg, ugyanis erre lehetőség van. Bár én azért fenntartásokkal viseltetek ez iránt, mivel a WRS hivatalos válaszában azt közölte velem, mivel diák vagyok, visszakaphatom a regisztrációs díjat, amennyiben heti 9 vagy annál kevesebb órában dolgozom. Szerencsém van, mert a munkaadótól kapott levelemben az áll, hogy heti 6 órát dolgozom, így reménykedem.A fényképezkedés 3.50 fontját nem érzem annyira nagyságrendnyivel nagyobbnak, mintha ezt otthon tettem volna meg, viszont a postai átutalás és az ajánlott küldemény feladásának tíz fontos költsége az én heti kiadásaimhoz viszonyítva kimondottan soknak tűnik. Ráadásul igen kellemetlen, hogy a hivatalnak helyi kirendeltsége nincsen. Mindent postán kell feladni. Fénymásolt dokumentumot nem fogadnak el, azaz vagy az eredeti útlevelet vagy a személyit el kell nekik küldeni. De mihez kezd az ember okirat nélkül? Szerencsémre nekem mind a kettő itt volt, így a személyimet fel mertem adni a postán. Remélem a közeljövőben viszont is fogom látni. A 2 db fényképen, és a személyin kívül még egy levél kellett a munkaadótól, amelyben igazolják, hogy hányadikától dolgozom. Mi lesz a történet végkicsengése? Mennyire érte meg ez a 70 font? Előbb utóbb tán kiderül.

Bankszámla nélkül még mindig

Első körben mindenhonnan elküldtek a ∏-be, mondván, aki nem állampolgár annak nem tudnak számlát nyitni. Igaz a külvárosi bankokban próbálkoztam. Míg a Royal Bank of Scotlandnál végre elárulták milyen papír fejében állnak velem szóba. Megszereztem hát a papírt. Már szóba álltak velem és meghallgathattam mindenki ajánlatát. A legkedvezőbbet választottam, ahol az ügyintézés a legtovább tartott. Más bankok 2-3 napról beszéltek, az én választásom tíz napba került, ráadásul hiába vártam.

Persze egyik ismerősömnek se volt ekkora tortúrája a bankokkal, mindenki szépen bebandukolt az egyetem mellett lévő egyetlen bankba a Bank of Scotlandba, ahol mindenféle papíros nélkül (itt nem a személyi okmányok hiányáról van szó, de tőlem mindenféle egyéb igazolást bekértek) külföldi létükre probléma nélkül számlát nyitottak. Nekem ez azért nem tűnt és tűnik továbbra se jó ajánlatnak, mert az említett bankfiókban mindig kígyózó sorok vannak. Ráadásul az egyetlen banki szolgáltatás, amit az említett számla nyújt, az a készpénz felvétele automatából.
Igen, talán túl sokat akarok. Vásárolni a kártyámmal a boltban és az interneten. Két bank is ígért nekem ilyet és én hittem nekik. Ám a tíz nap először naptárilag telt el, majd kizárólag munkanapokban számlálva is leketyegett az idő. Viszont mind a számlámra, mind a kártyára hiába vártam. Így ma telefont ragadtam. Mint az lenni szokott ilyen bonyolult nevű embereknek mint én, háromszori név betűzés után se tudtak segíteni, nem volt hát más választásom, mint elzarándokolni a bankba. Ott már nem is volt annyira meglepő, hogy telefonon eredménytelenül próbálkoztam. Történ ugyanis, hogy nem vagyok benne a számítógépes rendszerükben, a szerződésem és minden egyéb papírom ismeretlen helyen található. Az alkalmazottat, aki velem annak idején a szerződést kötötte, bő egy hete kirúgták. Az már csak hab a tortán, hogy még megközelítőleg se tudják megmondani, most mi várható, mi lesz a számlámmal (én már tudom, irány egy másik bank). Ennyit Adam Smith szülőhazájának bankjairól. (Nem is értem miért tanítják otthon azt, hogy angol volt, ha legalább britnek neveznék szegényt. És mi vagyunk megsértődve ha Budapestet keverik Bukaresttel?)

Most én szóltam be

Történet egyszer nem is olyan rég, hétfő derekán reggel tízóra magasságában, hogy nemzetközi kapcsolatok előadáson vettem részt. Az első világháború utáni európai nemzetközi helyzet került megvitatásra. A tantárgyfelelős tanárnak sikerült olyan ábrát kivetítenie, amely azt sugallta, hogy Magyarország is a Kis Antant része volt. Nem bírtam megállni, muszáj volt beszólnom.

Óra után mentem oda a tanárhoz. Ezek a britek annyira udvariasak tudnak lenni, hogy az óra hátra lévő felében csak a kellő udvariassági formán tudtam gondolkoni. Mindig úgy érzem, mintha túl nyers lennék, a brit figyelmesség szintje elérhetetlennek tűnik. Végül csak sikerült rátérnem a lényegre. „Különös, pedig egy igen neves professzor könyvéből vettem az ábrát. Akkor jöjjön be az irodámba.” – szólott a tanár.
Így esett, hogy egyéni témát kaptam, és nem a kötelező témákből kell esszét írnom. Mondván „igen keveset tudunk az ottani régióról”. Nem véletlenül, mert alig lehet fellelni könyvet itt a könyvtárban ebben a témában. Honnan szerzek most forrás irodalmat? De jól is jönne most az az AKGs töri könyv amiből tanultam annak idején… Nem is szólva arról, hogy miért nincsen egy rendes magyar elektronikus könyvtár.Megint kicsit magasra sikerült felemelnem a lécet. Két konzulenst kaptam, a szeminárium vezetőmet és a tantárgyfelelős tanárt, akit a tanszék húzoneveként szoktak emlegetni. Innen már szégyen lenne visszatáncolni.

63,80£/hét

Utóirat az előző bejegyzéshez

És mire is elég a pénz, amit így keresek? Azt kell mondjam kényelmesen meg lehet belőle élni, akármennyire is merészen hangozzék ez. Bár az kétségtelenül meglepő, hogy amikor Budapesten éltem csak ételre közel 65 fontot költöttem havonta. Ez ebben a “drágább” országban mindössze 40 fontot tesz ki.

A szállásom heti 55 fontot kóstál. Ételre és egyéb kiadásokra 10 font jut hetente. A két fontnyi költségvetési hiányt a szüleim pótolják. A 10 font engem is lenyűgöz. Különösen azért, mert mielőtt nem dolgoztam és magamra főztem legalább napi egyszer egytál meleg ételt, akkor is ki tudtam hozni a költségeimet heti tíz fontból. Most, hogy a munkahelyemen megoldódik a napi egy tál meleg étel kérdése a reggelimre és a vacsorámra költök tíz fontot. Mielőtt bárki elkezdene képzelődni, leszögezem, hogy egyszer se éheztem, amióta itt vagyok. Egy-két szemléltető példa: A tojás itt ugyan annyiba kerül, mint otthon, a 3,2% tej olcsóbb(!), mint Pesten (elutazásom pillanatában, bár aligha lett olcsóbb azóta az élet odaát). Nagy valószínűség szerint arról van szó, hogy nagy mennyiségekben kell vásárolni (krumpli 5 kg kiszerelésben stb.) és ebből kell felépíteni a készleteket. Nagy mennyiségek esetén olcsón meg lehet úszni a vásárlást (pl.: egy kiló sajtot veszek, ami egy hétre elég és 1200 ropogós forintot számolnak fel érte stb.)
A német társaim is csodálkoznak. Ők se élnek nagy lábon, de nekik a heti költségvetésük 30 font, igaz ebben benne van heti egyszeri bulizás.
Tankönyveim nincsenek, mindent ki tudok venni a könyvtárból ha kell. Egyedül spanyol nyelvkönyvem van. Abból nem volt hozzáférhető használt, miután egy teljesen új kiadásból tanítanak. Ez a könyv maga volt az érvágás a 40 fontjával, de ha belegondolunk, hogy egy évre vettem, akkor ahogy az egy darab 400 oldalas füzet (1 font) és a 8 db toll (szintén 1 font) beépültek a heti tíz fontos költségvetésembe, akkor ez a könyv is bele fog épülni egy év alatt. (Legrosszabb esetben majd utólag módosítunk a költségvetési kiadásokon egy kis kozmetikázással vagy módosítjuk az előre irányzott heti átlag tíz fontot).

A munkám jó és rossz oldaláról

Miért is választottam ezt a munkát más jobban fizető munkánál? És milyen szívással jár az általam jónak megítélt munka.

Mint írtam régebben, konyhán dolgozom. Magyar fogalmak szerint tálalóként, ami itt catering assistant néven fut. 6,38 fontot keresek vele óránként, heti tíz órát dolgozom. Van lehetőségem túlórázni, így ha kívánom, akkor akár heti 20 órát is dolgozhatom. Választhattam volna munkát 7 vagy akár 10 fontos órabérrel, de ezek éjszakai műszakok lettek volna, bent a város szívében, ami a munkaidőt legalább plusz egy órával megtoldotta volna az utazással oda-vissza. Az utazás költségeiről nem is beszélve. Amióta itt élek még egyszer se ültem helyi járaton, csak távolsági buszoztam. Mindenhova eljutok gyalog, még akkor is, ha néha ez 40 perces gyaloglást jelent egy irányba.
Beszélek nyelveket, elmehettem volna fordítani, ahogy ezt a NI nr. interjún szúrósan meg is jegyezte a hivatalnok. Ebben a szakmában tapasztalatom is van, referenciákat is tudnék felmutatni, de ez szellemi munka. Az egyetemen épp eleget kell olvasnom és észnél lennem, hogy a maradék szabadidőmben ne akarjak semmilyen szellemi tevékenységet űzni. Inkább keressek kevesebbet, de legalább engedjem megpihenni elcsigázott agytekervényeimet.
A munkahelyem így az egyetemi város kellős közepén van. Röpke három perc alatt odaérek. Átöltözöm és már munkaképes is vagyok. Forró edényekkel rohangálok, mosolyogva tálalok, majd a konyha bezártával takarítom a blokkomat (azt a területet, ahol a tálalás folyik). Munkaruhám van, amelyet langa alkatom miatt, személyre szabottan rendeltek főnökeim. Miután végeztem, a maradék ételek közül korlátlanul fogyaszthatok. Van egy két buta szabály, mint például csak egy fajta italt ihatok, a többi még ha marad is, kiöntésre kerül. Ez vonatkozik a sütikre is. Ha a főnök jelen van, minden az előírások szerint történik, de még akkor is néhány alkalmazott sikeresen eldug egy-két szelet tortát vagy süteményt. Ha meg nincsenek ott, akkor a gyümölcslékből is válogatás nélkül isznak.
Bár sokkal jobb kosztot tudok magamnak főzni, a munkám teljesen kikapcsol, nem kell gondolkodnom, kitalálnom, hogy mit szeretnék enni, mit kell bevásárolnom. Naponta egy óra úgy is elmenne a meleg ételkészítéssel. A bevásárlásra szánt plusz időről már nem is beszélve. Így szerintem sokkal jobban járok azzal, hogy azt az amúgy is elveszett órát pénzkeresésre tudom fordítani.

Egyetlen rossz oldaláról tudok beszámolni a munkámnak. Ez pedig a mosás. Ugyanis a munkaruhánkat magunknak kell tisztítatni, és minden nap tisztán, frissen vasaltan kell megjelennünk. Én nem vagyok hajlandó minden egyes műszak után pazar 2 fontot költeni a mosógépre. Egyszer tettem így, akkor ráadásul ki se jöttek a makacs zsírfoltok! Így kézzel mosok. Ami áztatással, öblítéssel, vasalással bruttó egy óra. Persze, ha nem kenem össze magam, akkor megúszom, de átlagosan minden második műszakra jut egy mosás. Ez szívás, mert nincs megfizetve, de én még így is úgy hiszem jól jártam.
Szeretek emberekkel dolgozni, de sok olyan hallgató munkatársam van, akit feszéjez, hogy a diáktársaikat kell kiszolgálni, ők mosogatnak. Őket nem látják az „ügyfelek”. A mosogatás, annak ellenére, hogy milyen kép ugrik be először a szó hallatán a fejünkbe, annyira nem is nagy szívás. Csak egy gépbe pakolják be, majd ki, a tiszta edényeket. Sokkal könnyebben is tudják tisztán tartani a munkaruhájukat…

Lehet más munkát találni, mert temérdek részmunkaidős állás akad. Van olyan –mint egy kedves blogolvasó írta -, ahol valamilyen adminisztratív munkát végzel és még emellett ingyen étkezel. Az én esetemben a döntő érv igazából a munkahely távolsága volt.

Azt kaptam, amiért jöttem

Depresszió hullámok, egészhétvégés szótárazás, kínszenvedés, gyötrelem, elveszetség érzés, olykor már a sírhatnék határán, a magányról már nem is beszélve. Klasszikus tünetek, ha az ember túl mély vízbe dobja magát. Ám nincs nagyobb elégtétel mindennél, amikor az ember bizonyít. Így történt ez velem, amikor tegnap túlestem az első itteni prezentációmon.
Egy hetet készültem rá, és vasárnap még mindig halvány sejtelmem se volt arról mit is kéne prezentálni a rokonságról (kinship) antropológián. A szemináriumvezető útmutatása kimerült annyiban, hogy „légy kreatív”, ezzel közel se segített hozzá a jó prezentáció ötletének csíráihoz.
Ha az ember jó prezentációt akar csinálni, akkor nem azt fogja előadni hallgató társainak, amit az előadáson már hallott, vagy amit kötelező irodalomként feladtak. Mivel azt ők is tudják. A lehetőséggel pedig élni kell, semmi értelme egy unalmas prezentációnak, amit az ember erőből tud le.
Nem maradt más, mint szorgalmasan neki látni az ajánlott irodalom olvasásának. A könyvtárban egy hét alatt a feléhez hozzá se lehetett jutni, mert másoknak is vannak szemináriumai és mások is prezentálnak. Persze az a maradék egy tucat könyv, amihez hozzáfértem se segített rajtam. Se elejük, se végük nem volt. Bár a tudásomat bővítették és jobb lett a rálátásom a dolgokra, attól még a prezentációmban semmi előre lépést nem tapasztaltam. Az ott olvasottakat nem lehetett úgy megfogni, hogy egy komplex 10 perces előadást alkossanak. Arról nem is beszélve, amikor ott gubbasztasz a nyitott könyv felett, a szavakat egyenként érted, de nem érted a mondatot, vagy a mondanivalót. Végül is ezért jöttem, mikor, ha nem most tanulok meg angolul? Ezt a fájdalmas gyötrelmet pedig meg kell fizetni valamikor a tudásért.
Lévi-Strauss húzott ki végül a csávából. Ő nem volt rajta az ajánlott irodalom listáján, magamtól akadtam rá. Ő megadta az alapokat, amire a már építkezni tudtam.
A szeminárium után odajöttek a brit diákok, akik megveregették a vállam, „szép volt, mi nem tudtuk volna ennyire jól megcsinálni ezt a témát”, a szemináriumvezető pedig így szólt „A diákok el szoktak veszni ebben a témában, magának ezt sikerült elkerülnie. Félni szoktak attól a vastag Lévi-Strauss könyvtől.”
Azt mondom, ezért megérte egy hétig elveszetnek érezni magam. Majd jön még számtalanszor az esszék és a vizsgák korszaka, amikor ismét megkísért ez az érzés, de négy év múlva mondhatom talán, hogy megérte.

Back in the U.S.S.R.

Imádom ezt a helyet, talán nem is pont a helyet, hanem sokkal inkább a környezetet és a benne rejlő lehetőségeket, ami körülvesz. Ma este az oroszul beszélők diákszervezetének estjére mentem el, ahol embereimre leltem.

Azeriek, tádzsikok, kazahok, ukránok, baltiak és nem utolsó sorban az oroszok. Mennyire szép az orosz, és mennyire is imádom én ezt a nyelvet! Nos, ez az érzés valahogy mindig akkor tölt el, amikor élőben hallom a cirillbetűk hangbaöntést, elbűvölő.
A Háború című filmet tekintettük meg, amely a Csecsenföldi háborúról szólt. A vásznon láthattuk az orosz Bruce Willis-t, amint egy angol nyegle legénnyel halomra öli a gaz galád csecsen terroristákat, emberkínzókat és rablókat. Nem vagyok az akciófilmek kedvelője, de jó látni, hogy még akadnak országok, ahol a világot egy kicsit másképp látják.
Részben ráfogható, hogy propaganda film volt, de a kedvenc orosz zenekarom, a Splin zenéjével, úgy gondolom semmivel sem torzított jobban, mint bármelyik amerikai vagy egy nyugat-európai film tette volna egy hasonló helyzet esetén (lásd a vietnami háborúról szólókat stb.). Mindemellett a rendező meglátásom szerint sikeresen lavírozott azon a mezsgyén, hogy ne essék a pop film kategóriájában.

A társaság semmi kívánni valót nem hagyott maga után. Ezekkel az emberekkel van miről beszélnünk, van közös témánk, és hasonlóan látjuk a világot, még akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet. Az oroszom, még az angolnál is jócskán rosszabb, az est folyamán kifejezőkészségem erősen korlátozott volt, de mindemellett én rendkívül emelkedetten éreztem. Szép dolog a történelem, mert mi is hozott minket tulajdonképpen össze, és miért volt nekünk közös nyelvünk? Ma éreztem először úgy, hogy embereimre leltem, megtaláltam azt a társaságot, ahol jólérzem magam. Idővel az oroszom is eljut tán arra a szintre, hogy teljesen egyenlőnek érezzem magam velük – legalább társalgás szintjén -, bár ha megint olajipari technikák vagy Nazarbajev kuszás családi kapcsolatai kerülnek szóba, akkor az igazán penge élre állítják tudásomat.

Egy másik megközelítés szerint ennél egyszerűbb a dolog. Többségük nemzetközi kapcsolatot tanul és mind egy közös történelmi múlttal érkeztünk a folyó túloldalára.

A lengyelek

Már sokszor sok helyen szó eset a lengyel jelenségről, de ez oly mértékben nyilvánul meg, amelyet jómagam sem hagyhatok szó nélkül, ugyanis lengyelek vannak mindenhol, ráadásul tömegesen. Ami a világnak a kínai bevándorló az Nagy-Britaniának a lengyel.

Lodon Lutonba érkezvén a szigorított biztonsági intézkedések három nyelven olvashatóak: angolul, spanyolul és lengyelül. Ha az ember a JobCenter központi számát hívja, az automata üdvözlő szöveg két nyelven hangzik el, angolul és lengyelül.
Csak abban a kollégiumi városrészben, amelyben jelentős többségében első évesek és néhány másodéves lakik – és engemet is ott szállásoltak el – legalább ötvenen vannak, de ez közelsem reprezentatív, csak az én korlátolt kapacitásomat mutatja egy 1500 fős kollégiumi városban. A szemináriumi csoportjaimban a lengyelek aránya 25-30% között mozog, és közöttük nincs átfedés! A tavalyi hivatalos statisztikák szerint csak Londonban 40000 lengyel vendégmunkás volt, és ki tudja hányan felejtették el magukat beregisztrálni.
A legjobban mégis az a hír lepett meg, amikor a helyiek azt mesélték, hogy a munkaadók kezdtek el lengyelül tanulni, ez által is elősegítve a jobb kommunikációt. Ez igazán meglepő, látván, hogy mennyire nehéz a brit átlagnak elsajátítani egy idegen nyelvet. A nyáron Aberdeenben ingyenes lengyel nyelvórák voltak, Edinburghban ősszi kurzusok is indultak. De magán tanulóként bármelyik kisvárosban találhat magának az ember lengyel tanárt.

A lengyelek mobilisak, sokkal mobilisabbak mint mi, magyarok. Ők jóeséllyel pályáznak a középhatalmi pozíciójukra, mindazzal együtt, hogy hasonlóan rossz gazdasági állapotok uralkodnak otthonukban, mint náluk. A belpolitikai helyzetükről már nem is beszélve. Ha ennek a rengeteg lengyel vendégmunkásnak és egyetemi hallgatónak csak a fele megy haza és járul hozzá Lengyelország építéséhez, akkor ők megismételhetik Portugália, Spanyolország példáját.

Meglátásom szerint nem csupán arról van szó, hogy a magyar egyetemek ennyivel jobbak és szakmai színvonalukkal képesek otthon tartani a jóképességű fiatalokat…

National Insurance number és egy lecseszés

Ma túlestem az ominózus interjún, amelyen akkor esik át az ember, ha az Egyesült Királyságban szeretne dolgozni, mivel ehhez az NI number elengedhetetlen. Az interjú maga, szinte szóra se érdemes, de engem amolyan brit finomsággal szépen lecsesztek.

Egy órával korábban érkeztem a helyi JobCenterbe. Bár már pár hete nem tévedek el, és úgy hiszem a brit orientációs problémáimat már leküzdöttem, de ha ilyen komoly helyre igyekszik az ember, akkor mégis jobb biztosra menni (Komoly, mivel más időpontot egyáltalán nem voltak hajlandóak adni, így az egyik spanyol órámat kellett beáldoznom. Ha az interjún nem jelentsz meg, akkor legközelebb csak két hónap múlva engednek labdába rúgni. Legalábbis ezt beszélik.) Olvasni valóm akad a napokban számomra bőven így az egy óra, egy nagyon kényelmes fotelben észrevétlenül telt el. Az engem kérdező figura, középkorú, rendkívül kommunikatív és egy kicsit hebehurgya alak volt. Folyamatosan elírt valamit. A nyitó kérdése az volt, hogy mit tanulok. A válasz hallatán „és hány nyelven beszél?” kérdés következett. A számon nem akadt fenn, de a papírom nézet: „catering assistant, what the fuck?” (sic!). „Maga az internetet használja?, A google-t ismeri?, Nézze megmutatom magának, a www.jobcenter.co.uk megtalálja, hogyan kell CV-t, meg jelentkezési levelet írni, itt pedig megtalálja az összes helyi fordító iroda elérhetőségét, de a reptérnek is küldje el szépen az életrajzát. Catering Assistant?, maga igazán használhatna az eszét, ha ennyi nyelvet tud.” Nem szabadkoztam, csak illedelmesen megköszöntem (a köszönés cifrázott formáit az ember ebben az országban hamar elsajátítja). Ezt követően már csak adat felvevés folyt, néhányszor elírt egy-két dolgot, de ez már csak részletkérdés. Omlottak a pasiból a poénok. Nem tudom, hogy az egész napját képes-e így végigdolgozni, vagy esetleg valami olyan volt rajtam, ami ezt a szokatlan britekhez nem méltó közvetlenséget és lazaságot kiváltotta.
Valahol igaza van, de én még messze nem vagyok megelégedve az angolommal, és többről amúgy se lehetne szó, mint egy irányú fordításról angolról valamelyik anyanyelvemre, erre pedig a fordító irodák többnyire nem vevők, de ezt ő nem tudhatja, nem ez a szakmája.

Itt a világ közepén

Az ember itt aztán igazán otthon érezheti magát, mintha egy végtelen szabadságtérben lenne. Az 1500 fős kollégiumi város sokszor kecsegtet azzal, hogy ha nem is a világ, de Európa közepén érezd magad.

Igen otthon, mert bár nincsen budapesti életérzés, és sok ismerős pótolhatatlan, ha magyar szóra vágysz csak pár lépés az egész. A világ összement. Pár lépéssel eljuthatok bárhova Kelet-Európában. Rengeteg itt a lengyel, vannak szlovákok, és akkor beszélgetek velük, amikor csak jól esik. Ha délután Nyugat-Európa után sóvárog a szívem, odabaktatok a német, a francia, vagy a belga ismerősökhöz. De elmerülhetek a britek színességében is, az írek cinizmusában, az angolok finomkodásában, vagy épp a skótok egyenességében (walesiekkel még nem sikerült megismerkednem).
Persze ha tudnék ázsiai nyelveket, vagy akárcsak kicsit tűrhetőbb szinten spanyolul, akkor valóban jogosan érezhetném magam a világ közepén, mert akkor csatlakozhatnék a bolíviaiak, chileiek, esetleg a kínaiak társalgásához.

Az itt eltöltött napok – nincs erre jobb szó, sajnálom – mintha az igazság pillanatai lennének. Eddig ha otthon voltam, mindig a másik szülőhazám után vágytam, minden pillanat a teljesség hiányában telt, mintha lenne egy gombóc fagyid, amit látsz, érzel, de az utolsó egyharmadát sehogy nem bírod megenni, mert ott egy láthatatlan üvegfal. Otthon itthon után, itthon otthon után vágytam. Most kivétettem, életemben először igazán idegen földbe szakadtam, kifogott a sors a sorssal. Hirtelen mindkettő hiányzik, ami eddig nem válhatott eggyé, eggyé vált. Tiltott gyümölcs lett a kedvenc gombócom, de legalább a felével se kecsegtet. Itt van helyette sok más multikulti gombóc. És pótszerként ott vannak, idegenbe szakadt honfitársaim, mindkét földről, kontextusából, környezetéből kiragadottan.
Csak meg ne fázzon a torkom a nagy fagylaltozásban.

Utóirat:
Ma este elmentem a spanyol tanulmányok diákszervezetének estéjére. Egy biztos tapasztalattal lettem gazdagabb. Bort vagy Te magad végy, vagy Franciaországtól északabbra eső területeken eszed ágában se legyen utána nyúlni e nedühöz.

Még az ág is húz

A spanyol szemináriumom pocsék, a nemzetközi kapcsolatok szemináriumom bőségesen hagy kívánni valót maga után (itt csupán egy alkalmam volt, de az abból a lesújtó típusból). Az antropológia viszont egy kész szárnyalás, de én nem akarok antropológus lenni(?)!

Spanyollal egészen egyszerűen az a helyzet, hogy a brit csemetéknek ez az első idegennyelvük, ezért rendkívül lassan haladunk, ám félelmetes alapossággal. Az alapvető probléma, hogy szerintem a britek nem igazán tanulnak. Az első ige típus jelenidejű ragozását két órán keresztül vettük, de a helyiek még a harmadik órán se tudták a megfelelő személybe ragozni az igéket. Pedig csak egyetlen egyszer elég lett volna kinyitni a könyvet otthon…
Beszéltem felsőévesekkel, amit tőlük hallottam megnyugtatott. Másodéven már folyékonyan olvasnak spanyol nyelven irodalmat. Kicsit értetlenkedem, hogy ilyen csigatempóval miként lehet eljutni arra szintre, de ha ők mondják (magyar honban egészen biztosan végig veszik a jelen idejű ragozást egy óra alatt, mindegyik ige fajtára). Csak a türelmetlenségemet kell megkorbácsolnom, és észnél kell lennem. Mert ez a tespeteg állapotban leledzés visszaüthet, amikor ők belehúznak. Bár csak élvezhetném én azokat a spanyol órákat…

Nemzetközi kapcsolatokon, biztosan megint az én magas elvárásaim és a türelmetlenségem okozhatja számomra a csalódottság érzetet. Ám az legrosszabb otthoni emlékeimet idézi, hogy a szeminárium vezető lezserül bebaktat, bemutatkozik, majd követjük példáját és ezzel le is tudta az első órát, miközben a tanulmányi tervben legalább hat könyvet kellett elolvasni erre az órára. A kiábrándultságot csak fokozza, hogy a csoport fele azt se tudja ki az az Angela Merkel, nincs véleménye az iraki háborúról stb. Az ilyen ember miért akar nemzetközi kapcsolatokat tanulni? Azt nem itt kell/fogja megtanulni, ennek nem erről kellene szólnia. Vannak alapvető dolgok, ami nélkül nincs jó diskurzus, jó diskurzus nélkül nincs fejlődés. Nemzetközi kapcsolatokat csak elit egyetemen, az elit fiókái között lehet tanulni? Társadalmi egyenlőség sehol?

Az antropológia órák viszont továbbra is félelmetesen jók. A szemináriumot egy orosz phd hallgató tartja, a maga ízes orosz akcentusával. Ezeket nagyon élvezem. Úgy érzem ismét kísérteni kezd a sors, ahogy ezt tette annak idején a történelemmel. Érettségi követően legszívesebben történésznek mentem volna. De győzött a hideg racionalitás, a magyar tanár életpálya modell egyáltalán nem vonzott (még azzal a mérlegeléssel se, hogy azt tedd, amit legjobban szeretsz), bár a történelmet imádom, és kezdetleges benyomásaim szerint tanítani is szeretek (bár közel se biztos, hogy jól :P). Valami hasonló történik most az antropológiával. Annak idején felvételiztem erre a szakra az eltére, fel is vettek, de a sors akkor közbe szólt. Pedig a felvételi előkészítőt, a kezdetleges terepmunkát hihetetlen lelkesedéssel és élvezettel csináltam. Itt azért is vettem fel ezt a tárgyat, mert szerettem annak idején, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a legkedvesebb tárgyam. Most újra ott a dilemma (mivel a másik két tárgyam többnyire csalódás). Az antropológia, a kutatás, a fél életed feláldozása a tudomány oltárán. Közel se érzem magam késznek erre, mint ahogy annak idején se éreztem. A helyzet etéren továbbra is változatlan.

Mellesleg abban is elkezdtem kételkedni, hogy meg lehet e itt rendesen tanulni angolul. Az antró előadást egy belga tartja, a nemzetközi kapcsolatok előadást egy francia, a spanyol előadásokat latin-amerikaiak. Egyedül a spanyol nyelvtanon beszél a tanár nagyon szép brit angolt.