Elveszteni a nyelvet

Lassan elvesztem a nyelvérzékem. Nem ismeretlen az érzés, lévén nem először fordul velem elő ilyesmi, de mégis valahol fájó és szomorú pillanatok ezek, minden egyes alkalommal. Megszokhatatlan.

A munkahelyemen, munka közben már angolul gondolkodom. Az első szavam angolul csúszik ki a számon. „Amikor a mit kell tennem, mi kell” kérdéskörben gondolkodom, angolul jutnak eszembe a dolgok nevei. Sőt, ha az egyetlen magyar srác jön enni, akkor egyre nehezebben váltok vissza a magyarra, így hirtelen tálalás közben. Nem először van ez így velem kétségtelen. Rendszeresen megtörténik nyáron, majd azt követően ősszel, a másik anyanyelvemmel. De mindig, amikor elveszik, űr támad az ember életében, ahogy most is. Egyre nehezebben érzem a magyart, egyre nehezebben formálódnak a mondatok, egyre inkább nehezemre esik a játékos könnyedség a szavakkal. Érzem. És a mindennapi hírolvasás közel se elég, hogy táplálja a könnyedség lángját, ahhoz szépirodalom kellene. Mindeközben az angol, csak csalóka ábránd. Az odáig rendben van, hogy végre valahára legalább egy helyen, egy rövid időre angolul gondolkodom, de ez közel se jelenti azt, hogy érzem én a nyelvet. Mert nem érzem egyáltalán. Tudok hangsúlyokat tenni a mondanivalómba, finomabban, vagy erősebben fogalmazni, de attól még nem érzem. Szavakat teszek egymás mellé, miközben igyekszem betartani, azt a vajmi kevés nyelvtani szabályt, ami az angolban létezik, de nincs stílusom. Legfeljebb valami közép-európai féle. Nem érzem a stílust szóban, olvasás közben is csak ritkán. Apróságok a stílus jelei az angolban, de nagyon fontos apróságok ezek. Esszéket írok és ott se érzem a stílusom, legfeljebb a szárazságom. Ki-kijavít, bele-bele javít néhány angol, és tényleg jobb úgy, ahogy ők javasolják, de én nem érzem, még, de majd idővel, talán.

Őszi rózsák

Lassan rózsákba borulna a Seaton park, ha tudna, idén talán utoljára.

Tegnap már már valóban sikerült legalább félig rózsákba borulnia a Seaton parknak, amin minden napi utam vezet keresztül az egyetemre menet és jövet. A park kertje kecses brit ízlésességgel van berendezve, tuja cserjék, rózsadombok és virágágyak. Sajnos errefelé is lopnak a közparkokból. Egy reggelre virradóra eltűnt az egyik tuja csemete, a másiknak pedig lenyesték a felső felét.

Távozik mélán, susogás közepette az ősz. A fák alkalmi, színekben pompázó báli ruhájukat, lassan felakasztják a fogasaikra vagy nemes egyszerűséggel a földre vetve állnak tovább. A virágok erejéből nyílásra már nem igen telik, csupán a rózsák próbálkoznak még. Sárga, vörös, és fehér szemeiket felvillantják, kacsingatnak, olykor sokan, sokáig téged szemlélnek, lépteidet kísérik a parkon át.
Színekben pompázott tegnap még a park, amelyet az éjszakai eső és az orkán erejű szél vert el. Így megy ez már lassan egy hete. A rózsák harca a természettel. Egy-egy nap már majdnem győznek, már majdnem sikerül újra színekkel festeniük a gyepet, de az ősz és tél makacsul összefogva szemtelenkedik velük.
Az év utolsó virágai ezek, mely után a tél szerelme következik.
Fura lény a tél. Ártatlan fehérségével érkezik, tisztára mossa az év mocskát, elfedi az őszi karnevál hulladékát. Fagyos szerelmével éget. Ő az egyetlen be nem teljesülő szerelem. Ha szeretni próbálod, kezedbe veszed, fájdalmak közepette múlik ki és tűnik el ujjaid között, miközben oly egyszerű szerelmet ígér, melyre társai mind képtelenek. Ők pompáznak, sokarcúságukkal csábítanak. A tél nem ereszkedik le furfangos női játékokba, ő tiszta, egyszerű és tökéletesnek tetsző. Ugyanakkor nem beteljesedő. Talán pont ettől válik az általa nyújtott szerelem, ily idillivé és áhítottá.

A repülés veszélyezteti Ön és környezete jövőjét

A repülés globális felmelegedést okoz; A repülés veszélyezteti a föld egészségét; A repülés 5%-kal járul hozzá az Unió széndioxid kibocsátásához; A repülés elsivatagosodáshoz vezethet; A repülés vízhiányt okozhat, olvasható majd éveken belül az Európai Unióban váltott repülőjegyeken és légitársaságok honlapján. Egyes tagországokban, a háttérben, a veszély súlyosságát hangsúlyozva környezeti katasztrófák, mint például árvizek, elsivatagosodott területek, hurrikánok és tornádók, képei láthatóak majd.
A helyzet sajnos közel sem ennyire komikus. Bár a fenti intézkedések kilátásba helyezéséről senki se beszél, valamit sürgősen tenni kell, mert a globális felmelegedés valóban égető probléma. Ha a cigarettás dobozokról ismert elrettentő taktikát nem is, de bizonyos adófajta kivetését a légitársaságok számára egyre határozottabban szorgalmaz London Brüsszel számára. Az EUban a légitársaságokat nem terheli járulékadó a kerozin után, viszont egy napokban napvilágot látott tanulmány szerint a vasmadarak 5%-kal járulnak hozzá az Unió teljes szén-dioxid kibocsátásához, amelynek aránya tovább nőhet, a fapados légitársaságok töretlen növekedése esetén. A londoni javaslat szerint, a légitársaságokra nem utasonként, hanem járatonként kellene kivetni az új adónemet.
Az amerikai szakértők szkeptikusak a brit törekvésekkel szemben, ők nem látják, hogy az utasokra lebontott, körülbelül 5 fontnyi többletköltség miért fogná vissza a repülni vágyók számát.
A repülés csak egy szektor, a számtalan más terület között, ahol valamit sürgősen tenni kell a szén-dioxid kibocsátás csökkentése érdekében. Cselekvés hiányában ugyanis éveken belül elveszthetjük a kontrolt a globális felmelegedés felett.

A brit média lázban ég. Kicsivel több, mint egy hete a vezető napilapok szinte napi rendszerességgel szerepeltették címlapjaikon a globális felmelegedés problémáját. Hétfőn végül nyilvánosságra hozták a teljes Stern jelentést, amelynek részletei az elmúlt hetek folyamán folyamatosan szivárogtak ki a média számára.
Sir Nicholas Stern Gordon Brown (UK pénzügyminiszter) megbízásából közel egy év alatt készítette el 579 oldalas jelentését a klímaváltozásról. Következtetése egyszerű üzenet: Cselekedni most kell, mert egyébként baj lesz.
Nicholas Stern többek között a Világbank volt vezető közgazdásza, akinek főbb szakterülete a makroökonómia, megfogható számokban adta tudtára a közvélemény és kormány számára, mennyibe fog számunkra kerülni, ha nem teszünk valamit a felmelegedés ellen azonnal, és mik lesznek a természeti következményei (éhínség, pusztító malária, sűrűsödő árvizek és szárazságok, 30% erősödő viharok, 300000 halott, 20% visszaesés a világ GDP-jében).
Bár a kritikusok, már számtalan hibájára mutattak rá a jelentésnek, úgy tűnik a brit kormány komolyan veszi az ott állítottakat és cselekvésre szánja el magát.

Rendben van, a kormány cselekedni fog, de mire annak hatása begyűröződig az életembe addig jó pár év el fog telni. Cselekedni állítólag pedig most kell. Hat javaslat mit tud tenni a probléma megfékezése érdekében az egyszerű ember:

1. szigeteli a lakását, alacsonyabb hőmérsékleten fűt, nem hagyja standby módon a TVjét és egyéb elektronikus eszközeit, takarékos izzókat vásárol
2. Kerüli a repülést
3. megválasztja az üzemanyagot, és benzin helyett autógázt használ
4. Szél, nap és egyéb természetes erőforrásokat használ elektromos energia előállításához
5. Környezetbarát gépjárműre vált
6. Ügyelünk az energia „lábnyomunkra” www.myfootprint.org

Ezek szerint, én, mint diák sajnos alig tehetek valamit, a radiátor lecsavarásán kívül. Bár, ha egy teszem azt Békásmegyeri panelben laknék és sikerülne meggyőznöm az egész lakóközösséget, hogy váltsunk alternatív energiaforrásra, aligha tudnák összeadni egy napelmere, vagy szélerőműre valónyit úgy hiszem.

Kicsit kezdem megérezni a bőrömön azt, amit Széchenyi érezhetett, amikor Angliában járt és összehasonlított az itt látottakat az otthoni állapotokkal. Bár most talán közel sem akkora a különbség.

Témához kapcsolódóan:
www.guardian.co.uk/climatechange
www.monbiot.com

Arcok: Konyhás nénik

Hétvégi munkatársaimról szeretnék egy röpke képet felvázolni a következőkben. Munkanapokon ugyan olyan hallgatókkal dolgozom együtt, mint jómagam, ilyenkor a szakácsokat leszámítva két „felnőtt”, helyesebben szólva, teljes állású felügyelő van beosztva mellénk. Hétvégénként azonban hiány van a diák munkaerőben, ekkor jönnek képbe a Magyarországot idéző konyhás nénik.

Magyarországot csak korukban idéznek. Életéveik száma valahol édesanyám és nagymamám kora között ingadozik, azonban életmódjukban bármelyik hallgatón túltesznek. A péntek és szombat estéket kivétel nélkül bulizással töltik. Ilyenkor hétvégenként valahogy megélénkül a konyha. Az asszonyok pletykálnak, beszámolnak a hétvégi nagy kiruccanásról. Persze egy mukkot se értek a förtelmes skót kiejtésükből. A skót akcentust az utcán még csak csak meg értem, de ahogy ezek az asszonyok beszélnek, az csak foszlányaiban emlékeztet az angolra. Félreértés ne essék, nem keltául beszélnek, egyszerűen skót ajakkal ejtik ki az angol szavakat. Ha érteném, tán még fel is fedezhetném benne a szépet.
Hétvégén kisebb a tömeg, így a munka is könnyebb számunkra, de nem a másnapos asszonyoknak. Szombat estére többnyire sikerrel heverik ki az elmúlt éjszaka fáradalmait, de vasárnap, amikor 11-2 között dolgozunk, néha felejthetetlenül komikus másnapos fájdalmakat okoz nekik a munka. Néha az az érzésem, hogy vasárnap reggelre még az alkoholnak sincs ideje kipárologni belőlük. Egyikük immáron rendszeresen odajön hozzám, mesél valamit, amiből egy szót se értek, én meg csak megértően mosolygok. A történet, valahogy mindig úgy végződik, hogy fáj a feje és ezért ma különösen nehezen megy a munka. Látszik, hogy nehezükre esik a munka, de ez nem akadályozza meg őket, hogy mindig ugyan olyan akkurátusan végezzék el, amelyben nem lehet kivetni valót találni.

A munkavállalás költségei

Ezidáig egy petákot se kellett fizetnem semmiért. Az erkölcsi bizonyítványhoz hasonlatos disclosure –t, a National Insurance Numbert ingyen igényelhettem. Azonban az újonnan csatlakozott tízek közül, nyolc tagállam munkavállalóinak* kötelező jelleggel be kell regisztrálniuk magukat a Worker Registration Scheme -be 70 fontnyi regisztrációs díj ellenébe. A mai nap feladtam e célból a papírjaimat és 83,50 fontot költöttem erre a mókára, ami másfél heti fizetésem. De mi is ez tulajdonképpen?

* Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia

Nem szól ez másról, mint az újonnan felvett tagállamok munkavállalóinak ellenőrzött munkaerőpiacra jutásáról. A regisztrációt az első munkanaptól számított 28 napon belül kell megtenni. Ennek elmulasztása esetén az időtartamon túl megjelölt munkavállalás illegálisnak számít. A szankciókat nem ismerem. Mindenről részletesen és pontosan a hivatalos honlapról: www.workingintheuk.gov.uk vagy a magyarnyelvű hivatalos tájékoztatóban itt (pdf fájl) lehet olvasni.

Erről a WRS nem is tudtam, előtte róla nem hallottam és sehol se említették. Ha az egyik itteni magyar ismerősöm nem kérdez rá, hogy én már beregisztráltam-e magam, akkor nem is került volna rá sor. Tudtomon kívül váltam volna illegálissá. Ha a munkaadó nem is tud erről, akkor az NI interjún igazán figyelmeztethetnék az embert. Bár nem tudom mennyire kell komolyan venni ezt a dolgot. Az egyik ismerősöm két éve dolgozik itt, és tőlem hallott a dologról először. Két év alatt neki semmi problémája a regisztráció elmaradásából nem akadt. Nem tudom mennyire veszik itt komolyan ezt a dolgot. Nagydobra bizonyosan nem verik kötelező jellegét, ezt tanúsíthatom.
Drága dolog, de egyszeri. Az elkövetkezendő négy évben reményeim szerint itt leszek, így szerintem megéri. 12 hónapos munkaviszony után ráadásul munkanélküli segélyre is jogosulttá válok. Ha jobban belegondolok kevéssel úszom meg. Mivel diák vagyok és éves keresetem nem haladja meg a 5000 fontot adóznom nem is kell. Az NI járulékot minden áprilisban egy az egyben visszautalják. Nagyon kedvező a munkavállalói környezet és otthon külföldiként biztosan ezerszer bonyolultabb lenne mindez. Még valami P45(?) formanyomtatvány vár rám az adóhivataltól, aminek viszont már csak pár fontos a költsége. Így az elején nehéz, és az én életembe nagy tételek, de belefér. Az illegalitásnál bizonyosan jobb.
Ha nem lennék lúzer, akkor összeszedtem volna még 25 embert és velük együtt regisztrálok be. Ekkor a 70 fontos költség 26-unk között oszlott volna meg, ugyanis erre lehetőség van. Bár én azért fenntartásokkal viseltetek ez iránt, mivel a WRS hivatalos válaszában azt közölte velem, mivel diák vagyok, visszakaphatom a regisztrációs díjat, amennyiben heti 9 vagy annál kevesebb órában dolgozom. Szerencsém van, mert a munkaadótól kapott levelemben az áll, hogy heti 6 órát dolgozom, így reménykedem.A fényképezkedés 3.50 fontját nem érzem annyira nagyságrendnyivel nagyobbnak, mintha ezt otthon tettem volna meg, viszont a postai átutalás és az ajánlott küldemény feladásának tíz fontos költsége az én heti kiadásaimhoz viszonyítva kimondottan soknak tűnik. Ráadásul igen kellemetlen, hogy a hivatalnak helyi kirendeltsége nincsen. Mindent postán kell feladni. Fénymásolt dokumentumot nem fogadnak el, azaz vagy az eredeti útlevelet vagy a személyit el kell nekik küldeni. De mihez kezd az ember okirat nélkül? Szerencsémre nekem mind a kettő itt volt, így a személyimet fel mertem adni a postán. Remélem a közeljövőben viszont is fogom látni. A 2 db fényképen, és a személyin kívül még egy levél kellett a munkaadótól, amelyben igazolják, hogy hányadikától dolgozom. Mi lesz a történet végkicsengése? Mennyire érte meg ez a 70 font? Előbb utóbb tán kiderül.

Bankszámla nélkül még mindig

Első körben mindenhonnan elküldtek a ∏-be, mondván, aki nem állampolgár annak nem tudnak számlát nyitni. Igaz a külvárosi bankokban próbálkoztam. Míg a Royal Bank of Scotlandnál végre elárulták milyen papír fejében állnak velem szóba. Megszereztem hát a papírt. Már szóba álltak velem és meghallgathattam mindenki ajánlatát. A legkedvezőbbet választottam, ahol az ügyintézés a legtovább tartott. Más bankok 2-3 napról beszéltek, az én választásom tíz napba került, ráadásul hiába vártam.

Persze egyik ismerősömnek se volt ekkora tortúrája a bankokkal, mindenki szépen bebandukolt az egyetem mellett lévő egyetlen bankba a Bank of Scotlandba, ahol mindenféle papíros nélkül (itt nem a személyi okmányok hiányáról van szó, de tőlem mindenféle egyéb igazolást bekértek) külföldi létükre probléma nélkül számlát nyitottak. Nekem ez azért nem tűnt és tűnik továbbra se jó ajánlatnak, mert az említett bankfiókban mindig kígyózó sorok vannak. Ráadásul az egyetlen banki szolgáltatás, amit az említett számla nyújt, az a készpénz felvétele automatából.
Igen, talán túl sokat akarok. Vásárolni a kártyámmal a boltban és az interneten. Két bank is ígért nekem ilyet és én hittem nekik. Ám a tíz nap először naptárilag telt el, majd kizárólag munkanapokban számlálva is leketyegett az idő. Viszont mind a számlámra, mind a kártyára hiába vártam. Így ma telefont ragadtam. Mint az lenni szokott ilyen bonyolult nevű embereknek mint én, háromszori név betűzés után se tudtak segíteni, nem volt hát más választásom, mint elzarándokolni a bankba. Ott már nem is volt annyira meglepő, hogy telefonon eredménytelenül próbálkoztam. Történ ugyanis, hogy nem vagyok benne a számítógépes rendszerükben, a szerződésem és minden egyéb papírom ismeretlen helyen található. Az alkalmazottat, aki velem annak idején a szerződést kötötte, bő egy hete kirúgták. Az már csak hab a tortán, hogy még megközelítőleg se tudják megmondani, most mi várható, mi lesz a számlámmal (én már tudom, irány egy másik bank). Ennyit Adam Smith szülőhazájának bankjairól. (Nem is értem miért tanítják otthon azt, hogy angol volt, ha legalább britnek neveznék szegényt. És mi vagyunk megsértődve ha Budapestet keverik Bukaresttel?)

Most én szóltam be

Történet egyszer nem is olyan rég, hétfő derekán reggel tízóra magasságában, hogy nemzetközi kapcsolatok előadáson vettem részt. Az első világháború utáni európai nemzetközi helyzet került megvitatásra. A tantárgyfelelős tanárnak sikerült olyan ábrát kivetítenie, amely azt sugallta, hogy Magyarország is a Kis Antant része volt. Nem bírtam megállni, muszáj volt beszólnom.

Óra után mentem oda a tanárhoz. Ezek a britek annyira udvariasak tudnak lenni, hogy az óra hátra lévő felében csak a kellő udvariassági formán tudtam gondolkoni. Mindig úgy érzem, mintha túl nyers lennék, a brit figyelmesség szintje elérhetetlennek tűnik. Végül csak sikerült rátérnem a lényegre. „Különös, pedig egy igen neves professzor könyvéből vettem az ábrát. Akkor jöjjön be az irodámba.” – szólott a tanár.
Így esett, hogy egyéni témát kaptam, és nem a kötelező témákből kell esszét írnom. Mondván „igen keveset tudunk az ottani régióról”. Nem véletlenül, mert alig lehet fellelni könyvet itt a könyvtárban ebben a témában. Honnan szerzek most forrás irodalmat? De jól is jönne most az az AKGs töri könyv amiből tanultam annak idején… Nem is szólva arról, hogy miért nincsen egy rendes magyar elektronikus könyvtár.Megint kicsit magasra sikerült felemelnem a lécet. Két konzulenst kaptam, a szeminárium vezetőmet és a tantárgyfelelős tanárt, akit a tanszék húzoneveként szoktak emlegetni. Innen már szégyen lenne visszatáncolni.

63,80£/hét

Utóirat az előző bejegyzéshez

És mire is elég a pénz, amit így keresek? Azt kell mondjam kényelmesen meg lehet belőle élni, akármennyire is merészen hangozzék ez. Bár az kétségtelenül meglepő, hogy amikor Budapesten éltem csak ételre közel 65 fontot költöttem havonta. Ez ebben a “drágább” országban mindössze 40 fontot tesz ki.

A szállásom heti 55 fontot kóstál. Ételre és egyéb kiadásokra 10 font jut hetente. A két fontnyi költségvetési hiányt a szüleim pótolják. A 10 font engem is lenyűgöz. Különösen azért, mert mielőtt nem dolgoztam és magamra főztem legalább napi egyszer egytál meleg ételt, akkor is ki tudtam hozni a költségeimet heti tíz fontból. Most, hogy a munkahelyemen megoldódik a napi egy tál meleg étel kérdése a reggelimre és a vacsorámra költök tíz fontot. Mielőtt bárki elkezdene képzelődni, leszögezem, hogy egyszer se éheztem, amióta itt vagyok. Egy-két szemléltető példa: A tojás itt ugyan annyiba kerül, mint otthon, a 3,2% tej olcsóbb(!), mint Pesten (elutazásom pillanatában, bár aligha lett olcsóbb azóta az élet odaát). Nagy valószínűség szerint arról van szó, hogy nagy mennyiségekben kell vásárolni (krumpli 5 kg kiszerelésben stb.) és ebből kell felépíteni a készleteket. Nagy mennyiségek esetén olcsón meg lehet úszni a vásárlást (pl.: egy kiló sajtot veszek, ami egy hétre elég és 1200 ropogós forintot számolnak fel érte stb.)
A német társaim is csodálkoznak. Ők se élnek nagy lábon, de nekik a heti költségvetésük 30 font, igaz ebben benne van heti egyszeri bulizás.
Tankönyveim nincsenek, mindent ki tudok venni a könyvtárból ha kell. Egyedül spanyol nyelvkönyvem van. Abból nem volt hozzáférhető használt, miután egy teljesen új kiadásból tanítanak. Ez a könyv maga volt az érvágás a 40 fontjával, de ha belegondolunk, hogy egy évre vettem, akkor ahogy az egy darab 400 oldalas füzet (1 font) és a 8 db toll (szintén 1 font) beépültek a heti tíz fontos költségvetésembe, akkor ez a könyv is bele fog épülni egy év alatt. (Legrosszabb esetben majd utólag módosítunk a költségvetési kiadásokon egy kis kozmetikázással vagy módosítjuk az előre irányzott heti átlag tíz fontot).

A munkám jó és rossz oldaláról

Miért is választottam ezt a munkát más jobban fizető munkánál? És milyen szívással jár az általam jónak megítélt munka.

Mint írtam régebben, konyhán dolgozom. Magyar fogalmak szerint tálalóként, ami itt catering assistant néven fut. 6,38 fontot keresek vele óránként, heti tíz órát dolgozom. Van lehetőségem túlórázni, így ha kívánom, akkor akár heti 20 órát is dolgozhatom. Választhattam volna munkát 7 vagy akár 10 fontos órabérrel, de ezek éjszakai műszakok lettek volna, bent a város szívében, ami a munkaidőt legalább plusz egy órával megtoldotta volna az utazással oda-vissza. Az utazás költségeiről nem is beszélve. Amióta itt élek még egyszer se ültem helyi járaton, csak távolsági buszoztam. Mindenhova eljutok gyalog, még akkor is, ha néha ez 40 perces gyaloglást jelent egy irányba.
Beszélek nyelveket, elmehettem volna fordítani, ahogy ezt a NI nr. interjún szúrósan meg is jegyezte a hivatalnok. Ebben a szakmában tapasztalatom is van, referenciákat is tudnék felmutatni, de ez szellemi munka. Az egyetemen épp eleget kell olvasnom és észnél lennem, hogy a maradék szabadidőmben ne akarjak semmilyen szellemi tevékenységet űzni. Inkább keressek kevesebbet, de legalább engedjem megpihenni elcsigázott agytekervényeimet.
A munkahelyem így az egyetemi város kellős közepén van. Röpke három perc alatt odaérek. Átöltözöm és már munkaképes is vagyok. Forró edényekkel rohangálok, mosolyogva tálalok, majd a konyha bezártával takarítom a blokkomat (azt a területet, ahol a tálalás folyik). Munkaruhám van, amelyet langa alkatom miatt, személyre szabottan rendeltek főnökeim. Miután végeztem, a maradék ételek közül korlátlanul fogyaszthatok. Van egy két buta szabály, mint például csak egy fajta italt ihatok, a többi még ha marad is, kiöntésre kerül. Ez vonatkozik a sütikre is. Ha a főnök jelen van, minden az előírások szerint történik, de még akkor is néhány alkalmazott sikeresen eldug egy-két szelet tortát vagy süteményt. Ha meg nincsenek ott, akkor a gyümölcslékből is válogatás nélkül isznak.
Bár sokkal jobb kosztot tudok magamnak főzni, a munkám teljesen kikapcsol, nem kell gondolkodnom, kitalálnom, hogy mit szeretnék enni, mit kell bevásárolnom. Naponta egy óra úgy is elmenne a meleg ételkészítéssel. A bevásárlásra szánt plusz időről már nem is beszélve. Így szerintem sokkal jobban járok azzal, hogy azt az amúgy is elveszett órát pénzkeresésre tudom fordítani.

Egyetlen rossz oldaláról tudok beszámolni a munkámnak. Ez pedig a mosás. Ugyanis a munkaruhánkat magunknak kell tisztítatni, és minden nap tisztán, frissen vasaltan kell megjelennünk. Én nem vagyok hajlandó minden egyes műszak után pazar 2 fontot költeni a mosógépre. Egyszer tettem így, akkor ráadásul ki se jöttek a makacs zsírfoltok! Így kézzel mosok. Ami áztatással, öblítéssel, vasalással bruttó egy óra. Persze, ha nem kenem össze magam, akkor megúszom, de átlagosan minden második műszakra jut egy mosás. Ez szívás, mert nincs megfizetve, de én még így is úgy hiszem jól jártam.
Szeretek emberekkel dolgozni, de sok olyan hallgató munkatársam van, akit feszéjez, hogy a diáktársaikat kell kiszolgálni, ők mosogatnak. Őket nem látják az „ügyfelek”. A mosogatás, annak ellenére, hogy milyen kép ugrik be először a szó hallatán a fejünkbe, annyira nem is nagy szívás. Csak egy gépbe pakolják be, majd ki, a tiszta edényeket. Sokkal könnyebben is tudják tisztán tartani a munkaruhájukat…

Lehet más munkát találni, mert temérdek részmunkaidős állás akad. Van olyan –mint egy kedves blogolvasó írta -, ahol valamilyen adminisztratív munkát végzel és még emellett ingyen étkezel. Az én esetemben a döntő érv igazából a munkahely távolsága volt.

Azt kaptam, amiért jöttem

Depresszió hullámok, egészhétvégés szótárazás, kínszenvedés, gyötrelem, elveszetség érzés, olykor már a sírhatnék határán, a magányról már nem is beszélve. Klasszikus tünetek, ha az ember túl mély vízbe dobja magát. Ám nincs nagyobb elégtétel mindennél, amikor az ember bizonyít. Így történt ez velem, amikor tegnap túlestem az első itteni prezentációmon.
Egy hetet készültem rá, és vasárnap még mindig halvány sejtelmem se volt arról mit is kéne prezentálni a rokonságról (kinship) antropológián. A szemináriumvezető útmutatása kimerült annyiban, hogy „légy kreatív”, ezzel közel se segített hozzá a jó prezentáció ötletének csíráihoz.
Ha az ember jó prezentációt akar csinálni, akkor nem azt fogja előadni hallgató társainak, amit az előadáson már hallott, vagy amit kötelező irodalomként feladtak. Mivel azt ők is tudják. A lehetőséggel pedig élni kell, semmi értelme egy unalmas prezentációnak, amit az ember erőből tud le.
Nem maradt más, mint szorgalmasan neki látni az ajánlott irodalom olvasásának. A könyvtárban egy hét alatt a feléhez hozzá se lehetett jutni, mert másoknak is vannak szemináriumai és mások is prezentálnak. Persze az a maradék egy tucat könyv, amihez hozzáfértem se segített rajtam. Se elejük, se végük nem volt. Bár a tudásomat bővítették és jobb lett a rálátásom a dolgokra, attól még a prezentációmban semmi előre lépést nem tapasztaltam. Az ott olvasottakat nem lehetett úgy megfogni, hogy egy komplex 10 perces előadást alkossanak. Arról nem is beszélve, amikor ott gubbasztasz a nyitott könyv felett, a szavakat egyenként érted, de nem érted a mondatot, vagy a mondanivalót. Végül is ezért jöttem, mikor, ha nem most tanulok meg angolul? Ezt a fájdalmas gyötrelmet pedig meg kell fizetni valamikor a tudásért.
Lévi-Strauss húzott ki végül a csávából. Ő nem volt rajta az ajánlott irodalom listáján, magamtól akadtam rá. Ő megadta az alapokat, amire a már építkezni tudtam.
A szeminárium után odajöttek a brit diákok, akik megveregették a vállam, „szép volt, mi nem tudtuk volna ennyire jól megcsinálni ezt a témát”, a szemináriumvezető pedig így szólt „A diákok el szoktak veszni ebben a témában, magának ezt sikerült elkerülnie. Félni szoktak attól a vastag Lévi-Strauss könyvtől.”
Azt mondom, ezért megérte egy hétig elveszetnek érezni magam. Majd jön még számtalanszor az esszék és a vizsgák korszaka, amikor ismét megkísért ez az érzés, de négy év múlva mondhatom talán, hogy megérte.

Back in the U.S.S.R.

Imádom ezt a helyet, talán nem is pont a helyet, hanem sokkal inkább a környezetet és a benne rejlő lehetőségeket, ami körülvesz. Ma este az oroszul beszélők diákszervezetének estjére mentem el, ahol embereimre leltem.

Azeriek, tádzsikok, kazahok, ukránok, baltiak és nem utolsó sorban az oroszok. Mennyire szép az orosz, és mennyire is imádom én ezt a nyelvet! Nos, ez az érzés valahogy mindig akkor tölt el, amikor élőben hallom a cirillbetűk hangbaöntést, elbűvölő.
A Háború című filmet tekintettük meg, amely a Csecsenföldi háborúról szólt. A vásznon láthattuk az orosz Bruce Willis-t, amint egy angol nyegle legénnyel halomra öli a gaz galád csecsen terroristákat, emberkínzókat és rablókat. Nem vagyok az akciófilmek kedvelője, de jó látni, hogy még akadnak országok, ahol a világot egy kicsit másképp látják.
Részben ráfogható, hogy propaganda film volt, de a kedvenc orosz zenekarom, a Splin zenéjével, úgy gondolom semmivel sem torzított jobban, mint bármelyik amerikai vagy egy nyugat-európai film tette volna egy hasonló helyzet esetén (lásd a vietnami háborúról szólókat stb.). Mindemellett a rendező meglátásom szerint sikeresen lavírozott azon a mezsgyén, hogy ne essék a pop film kategóriájában.

A társaság semmi kívánni valót nem hagyott maga után. Ezekkel az emberekkel van miről beszélnünk, van közös témánk, és hasonlóan látjuk a világot, még akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet. Az oroszom, még az angolnál is jócskán rosszabb, az est folyamán kifejezőkészségem erősen korlátozott volt, de mindemellett én rendkívül emelkedetten éreztem. Szép dolog a történelem, mert mi is hozott minket tulajdonképpen össze, és miért volt nekünk közös nyelvünk? Ma éreztem először úgy, hogy embereimre leltem, megtaláltam azt a társaságot, ahol jólérzem magam. Idővel az oroszom is eljut tán arra a szintre, hogy teljesen egyenlőnek érezzem magam velük – legalább társalgás szintjén -, bár ha megint olajipari technikák vagy Nazarbajev kuszás családi kapcsolatai kerülnek szóba, akkor az igazán penge élre állítják tudásomat.

Egy másik megközelítés szerint ennél egyszerűbb a dolog. Többségük nemzetközi kapcsolatot tanul és mind egy közös történelmi múlttal érkeztünk a folyó túloldalára.

A lengyelek

Már sokszor sok helyen szó eset a lengyel jelenségről, de ez oly mértékben nyilvánul meg, amelyet jómagam sem hagyhatok szó nélkül, ugyanis lengyelek vannak mindenhol, ráadásul tömegesen. Ami a világnak a kínai bevándorló az Nagy-Britaniának a lengyel.

Lodon Lutonba érkezvén a szigorított biztonsági intézkedések három nyelven olvashatóak: angolul, spanyolul és lengyelül. Ha az ember a JobCenter központi számát hívja, az automata üdvözlő szöveg két nyelven hangzik el, angolul és lengyelül.
Csak abban a kollégiumi városrészben, amelyben jelentős többségében első évesek és néhány másodéves lakik – és engemet is ott szállásoltak el – legalább ötvenen vannak, de ez közelsem reprezentatív, csak az én korlátolt kapacitásomat mutatja egy 1500 fős kollégiumi városban. A szemináriumi csoportjaimban a lengyelek aránya 25-30% között mozog, és közöttük nincs átfedés! A tavalyi hivatalos statisztikák szerint csak Londonban 40000 lengyel vendégmunkás volt, és ki tudja hányan felejtették el magukat beregisztrálni.
A legjobban mégis az a hír lepett meg, amikor a helyiek azt mesélték, hogy a munkaadók kezdtek el lengyelül tanulni, ez által is elősegítve a jobb kommunikációt. Ez igazán meglepő, látván, hogy mennyire nehéz a brit átlagnak elsajátítani egy idegen nyelvet. A nyáron Aberdeenben ingyenes lengyel nyelvórák voltak, Edinburghban ősszi kurzusok is indultak. De magán tanulóként bármelyik kisvárosban találhat magának az ember lengyel tanárt.

A lengyelek mobilisak, sokkal mobilisabbak mint mi, magyarok. Ők jóeséllyel pályáznak a középhatalmi pozíciójukra, mindazzal együtt, hogy hasonlóan rossz gazdasági állapotok uralkodnak otthonukban, mint náluk. A belpolitikai helyzetükről már nem is beszélve. Ha ennek a rengeteg lengyel vendégmunkásnak és egyetemi hallgatónak csak a fele megy haza és járul hozzá Lengyelország építéséhez, akkor ők megismételhetik Portugália, Spanyolország példáját.

Meglátásom szerint nem csupán arról van szó, hogy a magyar egyetemek ennyivel jobbak és szakmai színvonalukkal képesek otthon tartani a jóképességű fiatalokat…

National Insurance number és egy lecseszés

Ma túlestem az ominózus interjún, amelyen akkor esik át az ember, ha az Egyesült Királyságban szeretne dolgozni, mivel ehhez az NI number elengedhetetlen. Az interjú maga, szinte szóra se érdemes, de engem amolyan brit finomsággal szépen lecsesztek.

Egy órával korábban érkeztem a helyi JobCenterbe. Bár már pár hete nem tévedek el, és úgy hiszem a brit orientációs problémáimat már leküzdöttem, de ha ilyen komoly helyre igyekszik az ember, akkor mégis jobb biztosra menni (Komoly, mivel más időpontot egyáltalán nem voltak hajlandóak adni, így az egyik spanyol órámat kellett beáldoznom. Ha az interjún nem jelentsz meg, akkor legközelebb csak két hónap múlva engednek labdába rúgni. Legalábbis ezt beszélik.) Olvasni valóm akad a napokban számomra bőven így az egy óra, egy nagyon kényelmes fotelben észrevétlenül telt el. Az engem kérdező figura, középkorú, rendkívül kommunikatív és egy kicsit hebehurgya alak volt. Folyamatosan elírt valamit. A nyitó kérdése az volt, hogy mit tanulok. A válasz hallatán „és hány nyelven beszél?” kérdés következett. A számon nem akadt fenn, de a papírom nézet: „catering assistant, what the fuck?” (sic!). „Maga az internetet használja?, A google-t ismeri?, Nézze megmutatom magának, a www.jobcenter.co.uk megtalálja, hogyan kell CV-t, meg jelentkezési levelet írni, itt pedig megtalálja az összes helyi fordító iroda elérhetőségét, de a reptérnek is küldje el szépen az életrajzát. Catering Assistant?, maga igazán használhatna az eszét, ha ennyi nyelvet tud.” Nem szabadkoztam, csak illedelmesen megköszöntem (a köszönés cifrázott formáit az ember ebben az országban hamar elsajátítja). Ezt követően már csak adat felvevés folyt, néhányszor elírt egy-két dolgot, de ez már csak részletkérdés. Omlottak a pasiból a poénok. Nem tudom, hogy az egész napját képes-e így végigdolgozni, vagy esetleg valami olyan volt rajtam, ami ezt a szokatlan britekhez nem méltó közvetlenséget és lazaságot kiváltotta.
Valahol igaza van, de én még messze nem vagyok megelégedve az angolommal, és többről amúgy se lehetne szó, mint egy irányú fordításról angolról valamelyik anyanyelvemre, erre pedig a fordító irodák többnyire nem vevők, de ezt ő nem tudhatja, nem ez a szakmája.

Itt a világ közepén

Az ember itt aztán igazán otthon érezheti magát, mintha egy végtelen szabadságtérben lenne. Az 1500 fős kollégiumi város sokszor kecsegtet azzal, hogy ha nem is a világ, de Európa közepén érezd magad.

Igen otthon, mert bár nincsen budapesti életérzés, és sok ismerős pótolhatatlan, ha magyar szóra vágysz csak pár lépés az egész. A világ összement. Pár lépéssel eljuthatok bárhova Kelet-Európában. Rengeteg itt a lengyel, vannak szlovákok, és akkor beszélgetek velük, amikor csak jól esik. Ha délután Nyugat-Európa után sóvárog a szívem, odabaktatok a német, a francia, vagy a belga ismerősökhöz. De elmerülhetek a britek színességében is, az írek cinizmusában, az angolok finomkodásában, vagy épp a skótok egyenességében (walesiekkel még nem sikerült megismerkednem).
Persze ha tudnék ázsiai nyelveket, vagy akárcsak kicsit tűrhetőbb szinten spanyolul, akkor valóban jogosan érezhetném magam a világ közepén, mert akkor csatlakozhatnék a bolíviaiak, chileiek, esetleg a kínaiak társalgásához.

Az itt eltöltött napok – nincs erre jobb szó, sajnálom – mintha az igazság pillanatai lennének. Eddig ha otthon voltam, mindig a másik szülőhazám után vágytam, minden pillanat a teljesség hiányában telt, mintha lenne egy gombóc fagyid, amit látsz, érzel, de az utolsó egyharmadát sehogy nem bírod megenni, mert ott egy láthatatlan üvegfal. Otthon itthon után, itthon otthon után vágytam. Most kivétettem, életemben először igazán idegen földbe szakadtam, kifogott a sors a sorssal. Hirtelen mindkettő hiányzik, ami eddig nem válhatott eggyé, eggyé vált. Tiltott gyümölcs lett a kedvenc gombócom, de legalább a felével se kecsegtet. Itt van helyette sok más multikulti gombóc. És pótszerként ott vannak, idegenbe szakadt honfitársaim, mindkét földről, kontextusából, környezetéből kiragadottan.
Csak meg ne fázzon a torkom a nagy fagylaltozásban.

Utóirat:
Ma este elmentem a spanyol tanulmányok diákszervezetének estéjére. Egy biztos tapasztalattal lettem gazdagabb. Bort vagy Te magad végy, vagy Franciaországtól északabbra eső területeken eszed ágában se legyen utána nyúlni e nedühöz.

Még az ág is húz

A spanyol szemináriumom pocsék, a nemzetközi kapcsolatok szemináriumom bőségesen hagy kívánni valót maga után (itt csupán egy alkalmam volt, de az abból a lesújtó típusból). Az antropológia viszont egy kész szárnyalás, de én nem akarok antropológus lenni(?)!

Spanyollal egészen egyszerűen az a helyzet, hogy a brit csemetéknek ez az első idegennyelvük, ezért rendkívül lassan haladunk, ám félelmetes alapossággal. Az alapvető probléma, hogy szerintem a britek nem igazán tanulnak. Az első ige típus jelenidejű ragozását két órán keresztül vettük, de a helyiek még a harmadik órán se tudták a megfelelő személybe ragozni az igéket. Pedig csak egyetlen egyszer elég lett volna kinyitni a könyvet otthon…
Beszéltem felsőévesekkel, amit tőlük hallottam megnyugtatott. Másodéven már folyékonyan olvasnak spanyol nyelven irodalmat. Kicsit értetlenkedem, hogy ilyen csigatempóval miként lehet eljutni arra szintre, de ha ők mondják (magyar honban egészen biztosan végig veszik a jelen idejű ragozást egy óra alatt, mindegyik ige fajtára). Csak a türelmetlenségemet kell megkorbácsolnom, és észnél kell lennem. Mert ez a tespeteg állapotban leledzés visszaüthet, amikor ők belehúznak. Bár csak élvezhetném én azokat a spanyol órákat…

Nemzetközi kapcsolatokon, biztosan megint az én magas elvárásaim és a türelmetlenségem okozhatja számomra a csalódottság érzetet. Ám az legrosszabb otthoni emlékeimet idézi, hogy a szeminárium vezető lezserül bebaktat, bemutatkozik, majd követjük példáját és ezzel le is tudta az első órát, miközben a tanulmányi tervben legalább hat könyvet kellett elolvasni erre az órára. A kiábrándultságot csak fokozza, hogy a csoport fele azt se tudja ki az az Angela Merkel, nincs véleménye az iraki háborúról stb. Az ilyen ember miért akar nemzetközi kapcsolatokat tanulni? Azt nem itt kell/fogja megtanulni, ennek nem erről kellene szólnia. Vannak alapvető dolgok, ami nélkül nincs jó diskurzus, jó diskurzus nélkül nincs fejlődés. Nemzetközi kapcsolatokat csak elit egyetemen, az elit fiókái között lehet tanulni? Társadalmi egyenlőség sehol?

Az antropológia órák viszont továbbra is félelmetesen jók. A szemináriumot egy orosz phd hallgató tartja, a maga ízes orosz akcentusával. Ezeket nagyon élvezem. Úgy érzem ismét kísérteni kezd a sors, ahogy ezt tette annak idején a történelemmel. Érettségi követően legszívesebben történésznek mentem volna. De győzött a hideg racionalitás, a magyar tanár életpálya modell egyáltalán nem vonzott (még azzal a mérlegeléssel se, hogy azt tedd, amit legjobban szeretsz), bár a történelmet imádom, és kezdetleges benyomásaim szerint tanítani is szeretek (bár közel se biztos, hogy jól :P). Valami hasonló történik most az antropológiával. Annak idején felvételiztem erre a szakra az eltére, fel is vettek, de a sors akkor közbe szólt. Pedig a felvételi előkészítőt, a kezdetleges terepmunkát hihetetlen lelkesedéssel és élvezettel csináltam. Itt azért is vettem fel ezt a tárgyat, mert szerettem annak idején, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a legkedvesebb tárgyam. Most újra ott a dilemma (mivel a másik két tárgyam többnyire csalódás). Az antropológia, a kutatás, a fél életed feláldozása a tudomány oltárán. Közel se érzem magam késznek erre, mint ahogy annak idején se éreztem. A helyzet etéren továbbra is változatlan.

Mellesleg abban is elkezdtem kételkedni, hogy meg lehet e itt rendesen tanulni angolul. Az antró előadást egy belga tartja, a nemzetközi kapcsolatok előadást egy francia, a spanyol előadásokat latin-amerikaiak. Egyedül a spanyol nyelvtanon beszél a tanár nagyon szép brit angolt.

Néhány szó az itteni fiatalságról

Kocsik, pasik/nők, bulik és az elengedhetetlen alkohol. Valóban erről szól egy európai egyetemista élete a tanuláson kívül? Úgy tűnik igen. A brit diákok elsöprő többsége nem dolgozik. Jelentős részük diákhitelből él, ami a szülői apanázzsal kiegészítve, a lakhelyet leszámítva elég kényelmes középosztálybeli életet ígér. Meglepődtem, hogy a rektori köszöntőben oly hangsúlyosan szerepelt, "bizony azokban az időkben csak pár autó volt, és az nagy dolognak számított". Ahogy telt az idő felfigyeltem arra, hogy valóban, szinten minden lakásban van olyan hallgató, aki gépkocsival bír. Például az én lakótársamnak is van, de ez csak a napokban derült ki. A srác, tanárszakos posztgraduális képzését végzi. Nem dolgozik, de a diákhitel eltartja őt, a koli díját, meg a kocsiját is. Amióta megjöttem a kollégiumi városban minden este party hangulat uralkodik. Pénteken és szombaton nem lehet felférni a városközpontba vivő buszra, kígyózva állnak a sorok a következő buszra várva. Meglátásom szerint a busztársaság ekkor keres a legjobban, mert a buszok napközben többnyire üresen fordulnak. A buliból, az erősen ittas hallgatótársak taxival érkeznek vissza. Egy-egy jobb hangulatú bulihoz az elbeszélésekből hallva 50-60 fontot kell elinni. Egyszer vagyunk egyetemisták, ez a korszak a bulikról és az ismerkedésről szól… Ez az irdatlan mennyiségű alkoholizálás otthon se folyt másképp. Biztosan csak bennem van a hiba, hogy én ezt silány kikapcsolódási formának tartom. Bár, aki nem iszik, nem is csoda, hogy nem élvezi. Az is igaz, hogy otthon különösen a bölcsészek között a diákhitelt, csak kocsmapénzként emlegették, bár lássuk a különbséget az itteni és az otthoni diákhitel vásárló ereje között. Elsöprő a partiláz különösen az elsős és a másodéves hallgatók között. Ennek fényében már nem is meglepő az a minap napfényt látott statisztika, melyszerint az egyetemre bekerült hallgatók csupán 38% végez. Bár nem tudom milyen lehet az az élet, amit ekkora adóssággal a hátán kezd meg az ember. Mi ez, ha nem a hitel rabjává válása? Egy különös jelenség amit itt megfigyeltem, az a lányok szingli viselkedési stílusa az egyetemen. Nem nagyon lehet közös hangot találni a brit lányokkal. Nekem legalábbis eddig nem sikerült, mivel vagy ők akarnak valamit, vagy azt hiszik, hogy én akarok tőlük valamit. Mintha a barátságot, mint olyat, a két nem között nem ismernék el. Még szerencse, hogy a külföldi diákoknak még van valami fogalma erről az ódivatú dologról. A brit lányok péntek és szombat estével csapatokba verődnek és elmennek pasira vadászni, majd másnap jól megbeszélik egy éjszakás kalandjaikat. Mintha valami férfi öltözőbe lennék. Sajnos számomra ez nem az oly áhított női emancipáció megtestesítője, hanem sokkal inkább a női társadalom elférfiasitása. Egy nőnek valóban el kellene fogadnia a férfi játékszabályokat, és aszerint játszania, hogy egyenlő lehessen? Nem is tudjuk még igazán mekkorát vesztünk, ha valóban erre megyünk.
Nagyon nagy szerencsém van a lakótársaimmal. Nagyon jól kijövünk és teljességgel el tudjuk fogadni egymást. Komolyan fogjuk fel az élet kihívásait, de nem esünk e téren túlzásokba. Bezzeg alattunk, korombeli huszonkét éves fiúk vannak, de úgy viselkednek, mint a tizenhat évesek. Egész nap bömbölve hallgatják a rockot és még éjfélkor se képesek lehalkítani. Ilyenkor az ír lakótársam kezdi el döngölni a padlót, olykor eredménnyel. Egyszer hajnali kettőkor riasztottak fel álmomból, le is mentem. Illedelmesek voltak, és majd öt perc elteltével sikeresen lehalkították a zenét. De álmodtam én – szerencsémre – már Manu Chaoval is. Azért szerencsémre, mert én álomként éltem meg, viszont a lakótársaim nem tudtak tőle aludni. De volt olyan éjszakám, amikor egész éjjel dobszó szólt, mintha a kongói őserdő kellős közepén lennék. Egyszer csak kollektíve az egész kis közösségünknek elfogyott a türelme, és kihívtuk a kollégiumi felügyelőt. Halványit javult a helyzet, háború még nincs, de a lakótársam tegnap éjjel ismét döngette a padlót.

A hallgatók korosztálya széles skálán oszlik meg. Mind spanyolon, mind antropológián vannak párokba összeverődött nyugdíjas hallgatók, akad néhány középkorú, munkahelyükből valahogy kiszakadt hallgató is. Számomra ez rendkívül szimpatikus. Az elsöprő többség korának mediánja mégis valahol húsz év körül alakul. Az igazán tehetségesek már 16 éves korukban egyetemre kerülnek. Vannak, akik dolgoznak néhány évet a gimi után és csak utána jönnek egyetemre. Ebből eredően a társaság rendkívül kevert. Mintha a gimnazista tinédzsereket összekeverték volna az egyetemistákkal. Vannak komoly arcok már 18-19 éves fejjel, viszont a 22-23 éves kamaszviselkedésű fiatalokat nehezen viselem. Mikor ilyenekkel találkozom már túl öregnek érzem magam, én erre egyáltalán nem vagyok vevő. Korszerint diszkrimináltnak érzem magam. “Nem vagyok elég fiatalos”, de milyen fiatalosság ez kérem?!?Este zárásig maradtam a könyvtárban. Két asztallal arrébb egy lány ült. Mikor meglátta, hogy indulásra készülődöm, kérdezte a Hillheaden lakom-e. Igenleges válasz fejében, reményét fejezte ki, hogy nem bánom-e, ha csatlakozik hozzám. Kint esett, így kénytelen voltam elővenni az esernyőmet a hátizsákomból, amiből akkor derült ki, nem sikerült teljesen kiürítenem a köveket, amelyeket a tengerparton gyűjtöttem. így derült arra fény, hogy ő is köveket gyűjt. Két kérdéssel arrébb, már nem is tűnt ez annyira meglepő ténynek. A közös nemzeti identitás alapjai, a tengerparti kő gyűjtés. Ő is szülőhazám nemzetje, aki nem hitt a fülének és még két mondat erejéig angolul próbálkozott. 4:4 az állás, de biztos, hogy még többen vagyunk itt. Ami engem illet, én egyre jobban érzem itt magam. Ráadásul kicsit jobb is itt, mint Pesten, mert csak ki kell mennem a szobámból és beszélgethetek svéddel, franciával, némettel, ha közép-európaiságra vágyom ott vannak a lengyelek, ha hazavágyom beszélhetek magyarul vagy lettül, az oroszok nem valami barátságosak, de majd idővel hiszem, ez is menni fog. Ez itt igazán a világ közepe. Ez a fajta kollégista lét is hiányozni fog nagyon.

Őz

Ma találkoztam a helyi magyar diákokkal, dolgoztam, olvastam. Történt-e velem valami említésre érdemes? Hát nem is tudom…

Tegnap este, amikor a gépteremből jöttem hazafelé újabb égi jelenségnek lehettem szemtanúja. Telihold, vagy valami ahhoz hasonlatos állapotban van az ég királynője. A felhők sötét árnyként elszórtan kóvályogtak az égen, de fodraikat itt-ott megérintette a hold fénye, amelyek ilyenkor egy pillanatra ezüst szobrokként dermedtek az égre. Az imént, a könyvtárból jövet ismét gyönyörködhettem e számomra újszerű jelenségen.

Napközben a magyarokkal elsétáltunk a Don folyó partján, ahol a bokrok közül egy őz bukkant elő. Mintha egy vadrezervátumban élnék, vagy ez lenne inkább a természetes? Nem az, amihez otthon hozzá szoktam, mégis ennyire közel érezni magad a természethez az igazi.
Jó csapatnak ígérkezik a mi kis maréknyi magyar csoportunk, egy történész szakos, egy politológus-nemzetközi kapcsolatos, és jómagam. Talán még egy 56’-os megemlékezésre is futja erőnkből az egyetemünkön. Tudomásunk van még egy posztgraduális tanár szakos magyar hallgatóról is, de vele még nem sikerült felvennünk a kapcsolatot. Persze a tanár szakos lakótársaim is csak közel egy hónap elteltével voltak képesek kinyögni, hogy azért tudnak ők más magyarról is.

Munkahelyemen ma szerencsére az eredeti beosztásom szerinti munkám végeztem, de ma igazán egyszerű volt a dolgunk. Nem volt nagy forgalom, így rengeteg étel maradt. Én közel három adagot vacsorázhattam. Ami engem illet én szeretem ezeket az ésszerűtlen falásokat, van benne valami groteszkül kellemes érzés, úgy jóllakni, hogy utána szíved szerint inkább gurulnál semmint járnál. Bár ma már tapasztaltam, miről is beszélnek a többiek, amikor azt állítják ízetlenül főznek, mert a zöldséget és a krumplit tényleg a fűszerek teljes mértékű ignorálásával tálalják.Az egész konyha egy kicsit hátborzongató, mivel szinte semmit se készítenek helyben, az ételek elsöprő többsége egyszerű mirelit, még a krumpli is (értem, hogy így megspórolják a krumpli pucolást, de ezzel együtt megvonják azt a lehetőséget is, hogy bármi friss áruból készüljön). Egyre határozottabb meggyőződésem, hogy akkor vagy igazán szerencsés, ha magadra főzöl, akkor még marad egy hajszálnyi esélyed az egészséges táplálkozásra.

Pók

Már épp hajmosásba kezdtem volna, amikor megszólalt a tűzriasztó. Kellemetlen. Közel egy hónapja vagyok itt, és ez alatt az idő alatt, közel az összes környékbeli épületben volt téves tűzriadó, többnyire hajnalban vagy éjszaka. Nálunk ez már a második volt. Ezen a téren semmivel se állnak jobban itt, mint otthon. Ez valami új közösségi jogszabály lehet, de ezek az érzékelők, túl érzékenyen vannak beállítva. A sok téves riasztással csak a farkas és a bárányok esetét idézik elő. Ezt a történetet mindenki ismeri, a juhásszal, aki heccből fut a faluba farkast kiáltani, és amikor tényleg jön a farkas, már senki nem siet segítségére.

Így utólag már sokkal könnyebben tudom elfogadni azt a rengeteg téves riasztást, ami otthon volt. Semmivel nem tudják jobban csinálni itt, mint otthon. Ma például egy pók rángatott ki a zuhany alól. A felügyelő pedig itteni mértékhez képest arrogáns volt, mert, hogy ne tudjuk meg a téves riasztás okát, elküldött minket a normális tűzriasztás esetén felkeresendő gyülekezési helyre. Pedig egyértelmű volt, hogy csak a szokásos téves riasztásról van szó. De így is megtudtuk, hogy csak egy pók mászott be a készülékbe és okozta a balhét.

Ezenkívül egy órám volt. A vizuális és textuális. Eddig szövegkörnyezetben vizsgáltuk a spanyol hódítást és annak következményeit. Ma korabeli képeken elemeztük ugyan ezt. Véleményem szerint, ezt sokkal szerencsésebb lett volna szemináriumi keretek között végezni. Az óra rendkívül rövidre sikeredett, és gimnáziumi legjobb elemző történelem óráimra emlékeztetett. Én nagyon élveztem, de egy egyetemtől többet várnék. Igaz, az itteniek kevesebb tudással érkeznek az egyetemre (legalábbis erre, végül is nem Oxfordról vagy St Andrewsról beszélünk), és lehet, hogy ez magas ház, biztos alapjainak lerakását szolgálja. Végül is első félév, később lehet, sokkal többet fogok kapni, mint amit egy otthoni egyetem adni tudna. De ezt majd csak akkor fogom megtudni, ha majd eljutok odáig.

A munkahelyem más munkakörbe osztottak be, így megint olyan volt, mintha első nap lennék. Egy nagyon kedves polinéz hölgy beosztása alá kerültem. Tányérokat tologattam, kávét, teát szolgáltam ki és asztalt törölgettem. Ez is egy normális munka, gyorsan telik az idő, de a tálalást sokkal jobban élveztem. Holnap talán megint másik munkakörbe kerülök, végül is én vagyok a joli joker ember, legalább mindenhez érteni fogok.

Brit egyetemek jelentkezési határideje

Azoknak a figyelmébe ajánlom, akik ezt a blogot olvasva kedvet kaptak a brit felsőoktatásba való felvételire, hogy a jelentkezési határidő, azaz a hivatalos papírok postára adásának határideje Oxfordban és Cambridgeben OKTÓBER 15, a többi brit egyetemre JANUÁR 15. Ezektől csak a kéz- és színművészeti képzések határideje tér el egy kicsit. Jelentkezni lehet interneten keresztül is a www.ucas.ac.uk -en. Csak egy IELTS vagy TOEFL angol nyelvvizsgára van szükség. A magyar érettségit elfogadják és van lehetőség ezen eredmények utólagos beküldésére is (+ kell még egy ajánlólevél és egy Personal Statment, de ez a legkevesebb; tavaly a regisztrációs díj 15 font volt, függetlenül attól hány egyetemre jelentkezel, egyébként max.: 6). Bár a felsőoktatás az Egyesült Királyságban fizetős, van lehetőség arra, hogy ne kelljen fizetned érte. Skóciában például a SAAS-on keresztül, de erről is minden megtalálható a feljebb már említett UCAS honlapján (lásd még oldalt a linkek között). Kalandra fel! Itt az első benyomások alapján jól működik a bologna-i rendszer, otthon viszont te lennél a kísérleti nyuszi az egyetemeink számára. Ha mást nem, legalább angolul megtanulsz ;)  

Habzó utca

 Ma este elmentem az Amnesty International eheti szeánszára, ahol megnéztünk egy önsanyargató filmet, olyat amiről már írtam múltkor is. Londonban ezekből sokkal több van. Annak rendje és módja szerint jól kiakadtam. De legalább én akasztottam ki magamat és nem mások engem. Pedig szép estének indult.

Kiléptem a kapun és az arcomba szemerkélt az eső. Még mindig ott volt egy kis halomban a mosópor, amit két napja magam szórtam ki. A tisztítóba igyekeztem a szennyessel, amikor a mosóporos doboz fogantyúja úgy döntött nem szenved tovább és kiszakította magát a doboz oldalának nehézkes öleléséből. A doboz alá hullott és a baleset nyomaként egy fehér halmot hagyott maga után. Ez két napja történt, azóta nem esett eső. De most, hogy eleredt a szerencsétlenség nyoma elkezdett oldódni és habozva folyt alá.
Emlegettem már, hogy szép őszöm lesz. Most, hogy már hűvösödik az idő, és a vénasszonyok is arrébb álltak nyarastul mindenestül, az éji esti is korábban érkezik. Igazán őszi hangulatúvá váltak az esték. Különösen szemerkélő esőben. A felhők oldalt pelikán kékben pompáztak, előttem, ki tudja, tán a naplementétől, egy vörös sivatagi homokvihar képében tornyosodtak a felhők. A nedves macskakövek, csillogtatták sziámi szemeiket a halványan bóbiskoló lámpások fényénél. Szeretem ezt a fajta hűvös estét, amikor még a hideg odébb van, de felkelti benned a tél utáni epekedés vágyát. Ahogy sétálsz, és váltakozik az utca képe. Itt sötétebb, ott a lámpák tövében világosabb. Nézed, ahogy a pocsolyában úszkálnak a sárga ladikok.
A vissza út is kellemes volt, már nem eset. A cipőd sarka, mint megannyi bikapata koppantak az utcák kövein. Nem tudok betelni ezekkel a korai estékkel. Ilyen hangulatot csak ősszel tudnak adni. Egyediek, egyáltalán nem lehet őket tavaszi, nyári vagy késő téli estékhez hasonlítani, amikor hajnaltájt igyekszel hazafelé. Ezek a hat-, hétórakor beköszöntő sötétetek, ezek a mesélő nagypapák, nem bújnak elő, csak ilyenkor ősszel.
A két séta között azonban eltelt egy film.
A film képekben jó volt, történetben, hát nem is tudom. Klasszikus szegény Afrika történet, gyógyszeripari összeesküvés elmélettel, mindez romantikus glazúrba mártogatva, hogy tömegfogyasztásra alkalmas legyen.
De amiért elgondolkodtatott azokért jó volt (meg a csodás afrikai tájképek végett is). Ismét csak azzal a szóhasználat tudok élni, hogy a klasszikus történet. Egy fehér ember elmegy Afrikába segíteni, az ottani, rosszabb sorsra jutottakon, majd a megfelelő nézőpontból tekintve mártírként hal meg. Ez többé-kevésbé előfordul jelenleg is. Ott van például az iraki ENSZ misszió esete, ahol nem sokkal a „sikeres” „szövetséges” offenzíva után kezdték meg működésüket, majd ugyancsak kis idő elteltével egy súlyos terrortámadás után be is fejezték azt. Olyan ENSZ alkalmazottak mentek oda, akik egyszerűen segíteni akartak. Odamentek, hogy a honfitársaik, vagy más nyugatiak által elcseszet dolgon valahogyan segítsenek és mások hibáiért végül az életükkel fizettek.
Itt ülök egy gép előtt, körülöttem még több tucat található belőle. A G8-ak egyik országában egy olyan egyetemen hallgatok, amelynek bizonyos szakjai nem csak a királyság top10, de top3-jában vannak benne. Ki lesz belőlem, ha elvégzem az egyetemet? Egy több diplomás, öt nyelven beszélő fehér európai. Kétségtelenül kiváltságos, a világ felső 10, vagy akár 5 %-hoz fogok tartozni. Munkahelyem valamilyen középbeosztású vezető, vagy akár még feljebb. Munkám elméletileg hatással lesz annak a társadalomnak a mindennapjaira, amelyben dolgozni fogok. És képes leszek én változtatni a világon? Aligha, vagy legalábbis nagyon pöttömnyi mértékben, mert hihetetlenül kötött játékszabályok között játszunk. Ami Kelet-Európában a rendszerváltáskor hirtelen nyitottá bomlott, most ismét kezd egyre szilárdabb formát ölteni. Persze az idő feszíti, de a keretek ellenállnak a nyomásnak.
Ülök, látom a problémákat, tenni szeretnék. Hogyan? a) menj mártírnak, áldozd fel – mások butaságai miatt – magad, az emberiségért. Mondj le a családról, a nyugalomról, tisztességes életről, mert másokon kell segítened. b) adakozz, támogasd a jelenleg felálló újraelosztó rendszert, keress minél többet, hogy minél többet adakozhass c) légy a tettek embere, menj ki az utcára és segíts a környezetedben lévőknek, hány rászoruló ember, köztük hajléktalannak lenne szüksége minderre. Ez utóbbi lenne tán a lelkiismeretemet legmegnyugtatóbb, de ez is csak felületi kezelés lenne. Mindenkin nem vagyok képes segíteni, és nem oldódik meg a rászorulók reprodukálásának megfékezése. Konformista álláspont? Lehet, de előtte nézz magadba. Bizonyos fajta szinten én is a túlélésért küzdök, itt a többiekhez képest nem vagyok más, mint egy csóró közép-európai. De milyen túlélési is ez, az övékhez képest?

A nyáron láttam egy dokumentumfilmet, amely a Szovjetunióban, azon belül is egy balti országban készült a peresztrojka idején. A címe Könnyű-e fiatalnak lenni? Akkor készült, amikor a rendszer elkezdett puhulni, például már megengedett volt, hogy egy rock koncerten ugrálni lehessen. 86’ előtt ilyenről szó se lehetett. Különböző fiatalokat kérdeztek. Volt punk, orvos hallgató, művész, és kádár iskolába járó karrierista. Ez utóbbinak akkor is, most is ugyan az a célja. Magasra jutni, jól élni, „letenni valamit az asztalra”, ahogy a fiú fogalmazott „jó állást, kocsit, nyaralót, feleséget szeretnék”. A többiek többé-kevésbé egyöntetűen arról beszéltek, ami ma ismét vagy még mindig problémának tűnik. Nevezetesen, húszon éves fejjel céltalan az életed, tele vagy külső nyomással, elvárások formájában, de nincs miért lázadnod, mert nem tudsz ellene lázadni, mert kicsi vagy és tehetetlen. Nincsenek eszmék, elvek, amely mellett ki tudsz állni. Nincsen szikra, mert elvész a kavalkádban. Tengsz, lengsz, nem látsz a jövőbe, és nem tudod mi lesz veled. Kezdeményezhetsz, de az olyan, mint egy bokszütés egy szivacsfalba, a rendszer észrevétlenül nyeli el.
És maradsz tétlen a tehetetlenség dühétől habzó lelkeddel.