A munkavállalás költségei

Ezidáig egy petákot se kellett fizetnem semmiért. Az erkölcsi bizonyítványhoz hasonlatos disclosure –t, a National Insurance Numbert ingyen igényelhettem. Azonban az újonnan csatlakozott tízek közül, nyolc tagállam munkavállalóinak* kötelező jelleggel be kell regisztrálniuk magukat a Worker Registration Scheme -be 70 fontnyi regisztrációs díj ellenébe. A mai nap feladtam e célból a papírjaimat és 83,50 fontot költöttem erre a mókára, ami másfél heti fizetésem. De mi is ez tulajdonképpen?

* Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia

Nem szól ez másról, mint az újonnan felvett tagállamok munkavállalóinak ellenőrzött munkaerőpiacra jutásáról. A regisztrációt az első munkanaptól számított 28 napon belül kell megtenni. Ennek elmulasztása esetén az időtartamon túl megjelölt munkavállalás illegálisnak számít. A szankciókat nem ismerem. Mindenről részletesen és pontosan a hivatalos honlapról: www.workingintheuk.gov.uk vagy a magyarnyelvű hivatalos tájékoztatóban itt (pdf fájl) lehet olvasni.

Erről a WRS nem is tudtam, előtte róla nem hallottam és sehol se említették. Ha az egyik itteni magyar ismerősöm nem kérdez rá, hogy én már beregisztráltam-e magam, akkor nem is került volna rá sor. Tudtomon kívül váltam volna illegálissá. Ha a munkaadó nem is tud erről, akkor az NI interjún igazán figyelmeztethetnék az embert. Bár nem tudom mennyire kell komolyan venni ezt a dolgot. Az egyik ismerősöm két éve dolgozik itt, és tőlem hallott a dologról először. Két év alatt neki semmi problémája a regisztráció elmaradásából nem akadt. Nem tudom mennyire veszik itt komolyan ezt a dolgot. Nagydobra bizonyosan nem verik kötelező jellegét, ezt tanúsíthatom.
Drága dolog, de egyszeri. Az elkövetkezendő négy évben reményeim szerint itt leszek, így szerintem megéri. 12 hónapos munkaviszony után ráadásul munkanélküli segélyre is jogosulttá válok. Ha jobban belegondolok kevéssel úszom meg. Mivel diák vagyok és éves keresetem nem haladja meg a 5000 fontot adóznom nem is kell. Az NI járulékot minden áprilisban egy az egyben visszautalják. Nagyon kedvező a munkavállalói környezet és otthon külföldiként biztosan ezerszer bonyolultabb lenne mindez. Még valami P45(?) formanyomtatvány vár rám az adóhivataltól, aminek viszont már csak pár fontos a költsége. Így az elején nehéz, és az én életembe nagy tételek, de belefér. Az illegalitásnál bizonyosan jobb.
Ha nem lennék lúzer, akkor összeszedtem volna még 25 embert és velük együtt regisztrálok be. Ekkor a 70 fontos költség 26-unk között oszlott volna meg, ugyanis erre lehetőség van. Bár én azért fenntartásokkal viseltetek ez iránt, mivel a WRS hivatalos válaszában azt közölte velem, mivel diák vagyok, visszakaphatom a regisztrációs díjat, amennyiben heti 9 vagy annál kevesebb órában dolgozom. Szerencsém van, mert a munkaadótól kapott levelemben az áll, hogy heti 6 órát dolgozom, így reménykedem.A fényképezkedés 3.50 fontját nem érzem annyira nagyságrendnyivel nagyobbnak, mintha ezt otthon tettem volna meg, viszont a postai átutalás és az ajánlott küldemény feladásának tíz fontos költsége az én heti kiadásaimhoz viszonyítva kimondottan soknak tűnik. Ráadásul igen kellemetlen, hogy a hivatalnak helyi kirendeltsége nincsen. Mindent postán kell feladni. Fénymásolt dokumentumot nem fogadnak el, azaz vagy az eredeti útlevelet vagy a személyit el kell nekik küldeni. De mihez kezd az ember okirat nélkül? Szerencsémre nekem mind a kettő itt volt, így a személyimet fel mertem adni a postán. Remélem a közeljövőben viszont is fogom látni. A 2 db fényképen, és a személyin kívül még egy levél kellett a munkaadótól, amelyben igazolják, hogy hányadikától dolgozom. Mi lesz a történet végkicsengése? Mennyire érte meg ez a 70 font? Előbb utóbb tán kiderül.

Bankszámla nélkül még mindig

Első körben mindenhonnan elküldtek a ∏-be, mondván, aki nem állampolgár annak nem tudnak számlát nyitni. Igaz a külvárosi bankokban próbálkoztam. Míg a Royal Bank of Scotlandnál végre elárulták milyen papír fejében állnak velem szóba. Megszereztem hát a papírt. Már szóba álltak velem és meghallgathattam mindenki ajánlatát. A legkedvezőbbet választottam, ahol az ügyintézés a legtovább tartott. Más bankok 2-3 napról beszéltek, az én választásom tíz napba került, ráadásul hiába vártam.

Persze egyik ismerősömnek se volt ekkora tortúrája a bankokkal, mindenki szépen bebandukolt az egyetem mellett lévő egyetlen bankba a Bank of Scotlandba, ahol mindenféle papíros nélkül (itt nem a személyi okmányok hiányáról van szó, de tőlem mindenféle egyéb igazolást bekértek) külföldi létükre probléma nélkül számlát nyitottak. Nekem ez azért nem tűnt és tűnik továbbra se jó ajánlatnak, mert az említett bankfiókban mindig kígyózó sorok vannak. Ráadásul az egyetlen banki szolgáltatás, amit az említett számla nyújt, az a készpénz felvétele automatából.
Igen, talán túl sokat akarok. Vásárolni a kártyámmal a boltban és az interneten. Két bank is ígért nekem ilyet és én hittem nekik. Ám a tíz nap először naptárilag telt el, majd kizárólag munkanapokban számlálva is leketyegett az idő. Viszont mind a számlámra, mind a kártyára hiába vártam. Így ma telefont ragadtam. Mint az lenni szokott ilyen bonyolult nevű embereknek mint én, háromszori név betűzés után se tudtak segíteni, nem volt hát más választásom, mint elzarándokolni a bankba. Ott már nem is volt annyira meglepő, hogy telefonon eredménytelenül próbálkoztam. Történ ugyanis, hogy nem vagyok benne a számítógépes rendszerükben, a szerződésem és minden egyéb papírom ismeretlen helyen található. Az alkalmazottat, aki velem annak idején a szerződést kötötte, bő egy hete kirúgták. Az már csak hab a tortán, hogy még megközelítőleg se tudják megmondani, most mi várható, mi lesz a számlámmal (én már tudom, irány egy másik bank). Ennyit Adam Smith szülőhazájának bankjairól. (Nem is értem miért tanítják otthon azt, hogy angol volt, ha legalább britnek neveznék szegényt. És mi vagyunk megsértődve ha Budapestet keverik Bukaresttel?)

Most én szóltam be

Történet egyszer nem is olyan rég, hétfő derekán reggel tízóra magasságában, hogy nemzetközi kapcsolatok előadáson vettem részt. Az első világháború utáni európai nemzetközi helyzet került megvitatásra. A tantárgyfelelős tanárnak sikerült olyan ábrát kivetítenie, amely azt sugallta, hogy Magyarország is a Kis Antant része volt. Nem bírtam megállni, muszáj volt beszólnom.

Óra után mentem oda a tanárhoz. Ezek a britek annyira udvariasak tudnak lenni, hogy az óra hátra lévő felében csak a kellő udvariassági formán tudtam gondolkoni. Mindig úgy érzem, mintha túl nyers lennék, a brit figyelmesség szintje elérhetetlennek tűnik. Végül csak sikerült rátérnem a lényegre. „Különös, pedig egy igen neves professzor könyvéből vettem az ábrát. Akkor jöjjön be az irodámba.” – szólott a tanár.
Így esett, hogy egyéni témát kaptam, és nem a kötelező témákből kell esszét írnom. Mondván „igen keveset tudunk az ottani régióról”. Nem véletlenül, mert alig lehet fellelni könyvet itt a könyvtárban ebben a témában. Honnan szerzek most forrás irodalmat? De jól is jönne most az az AKGs töri könyv amiből tanultam annak idején… Nem is szólva arról, hogy miért nincsen egy rendes magyar elektronikus könyvtár.Megint kicsit magasra sikerült felemelnem a lécet. Két konzulenst kaptam, a szeminárium vezetőmet és a tantárgyfelelős tanárt, akit a tanszék húzoneveként szoktak emlegetni. Innen már szégyen lenne visszatáncolni.

63,80£/hét

Utóirat az előző bejegyzéshez

És mire is elég a pénz, amit így keresek? Azt kell mondjam kényelmesen meg lehet belőle élni, akármennyire is merészen hangozzék ez. Bár az kétségtelenül meglepő, hogy amikor Budapesten éltem csak ételre közel 65 fontot költöttem havonta. Ez ebben a “drágább” országban mindössze 40 fontot tesz ki.

A szállásom heti 55 fontot kóstál. Ételre és egyéb kiadásokra 10 font jut hetente. A két fontnyi költségvetési hiányt a szüleim pótolják. A 10 font engem is lenyűgöz. Különösen azért, mert mielőtt nem dolgoztam és magamra főztem legalább napi egyszer egytál meleg ételt, akkor is ki tudtam hozni a költségeimet heti tíz fontból. Most, hogy a munkahelyemen megoldódik a napi egy tál meleg étel kérdése a reggelimre és a vacsorámra költök tíz fontot. Mielőtt bárki elkezdene képzelődni, leszögezem, hogy egyszer se éheztem, amióta itt vagyok. Egy-két szemléltető példa: A tojás itt ugyan annyiba kerül, mint otthon, a 3,2% tej olcsóbb(!), mint Pesten (elutazásom pillanatában, bár aligha lett olcsóbb azóta az élet odaát). Nagy valószínűség szerint arról van szó, hogy nagy mennyiségekben kell vásárolni (krumpli 5 kg kiszerelésben stb.) és ebből kell felépíteni a készleteket. Nagy mennyiségek esetén olcsón meg lehet úszni a vásárlást (pl.: egy kiló sajtot veszek, ami egy hétre elég és 1200 ropogós forintot számolnak fel érte stb.)
A német társaim is csodálkoznak. Ők se élnek nagy lábon, de nekik a heti költségvetésük 30 font, igaz ebben benne van heti egyszeri bulizás.
Tankönyveim nincsenek, mindent ki tudok venni a könyvtárból ha kell. Egyedül spanyol nyelvkönyvem van. Abból nem volt hozzáférhető használt, miután egy teljesen új kiadásból tanítanak. Ez a könyv maga volt az érvágás a 40 fontjával, de ha belegondolunk, hogy egy évre vettem, akkor ahogy az egy darab 400 oldalas füzet (1 font) és a 8 db toll (szintén 1 font) beépültek a heti tíz fontos költségvetésembe, akkor ez a könyv is bele fog épülni egy év alatt. (Legrosszabb esetben majd utólag módosítunk a költségvetési kiadásokon egy kis kozmetikázással vagy módosítjuk az előre irányzott heti átlag tíz fontot).

A munkám jó és rossz oldaláról

Miért is választottam ezt a munkát más jobban fizető munkánál? És milyen szívással jár az általam jónak megítélt munka.

Mint írtam régebben, konyhán dolgozom. Magyar fogalmak szerint tálalóként, ami itt catering assistant néven fut. 6,38 fontot keresek vele óránként, heti tíz órát dolgozom. Van lehetőségem túlórázni, így ha kívánom, akkor akár heti 20 órát is dolgozhatom. Választhattam volna munkát 7 vagy akár 10 fontos órabérrel, de ezek éjszakai műszakok lettek volna, bent a város szívében, ami a munkaidőt legalább plusz egy órával megtoldotta volna az utazással oda-vissza. Az utazás költségeiről nem is beszélve. Amióta itt élek még egyszer se ültem helyi járaton, csak távolsági buszoztam. Mindenhova eljutok gyalog, még akkor is, ha néha ez 40 perces gyaloglást jelent egy irányba.
Beszélek nyelveket, elmehettem volna fordítani, ahogy ezt a NI nr. interjún szúrósan meg is jegyezte a hivatalnok. Ebben a szakmában tapasztalatom is van, referenciákat is tudnék felmutatni, de ez szellemi munka. Az egyetemen épp eleget kell olvasnom és észnél lennem, hogy a maradék szabadidőmben ne akarjak semmilyen szellemi tevékenységet űzni. Inkább keressek kevesebbet, de legalább engedjem megpihenni elcsigázott agytekervényeimet.
A munkahelyem így az egyetemi város kellős közepén van. Röpke három perc alatt odaérek. Átöltözöm és már munkaképes is vagyok. Forró edényekkel rohangálok, mosolyogva tálalok, majd a konyha bezártával takarítom a blokkomat (azt a területet, ahol a tálalás folyik). Munkaruhám van, amelyet langa alkatom miatt, személyre szabottan rendeltek főnökeim. Miután végeztem, a maradék ételek közül korlátlanul fogyaszthatok. Van egy két buta szabály, mint például csak egy fajta italt ihatok, a többi még ha marad is, kiöntésre kerül. Ez vonatkozik a sütikre is. Ha a főnök jelen van, minden az előírások szerint történik, de még akkor is néhány alkalmazott sikeresen eldug egy-két szelet tortát vagy süteményt. Ha meg nincsenek ott, akkor a gyümölcslékből is válogatás nélkül isznak.
Bár sokkal jobb kosztot tudok magamnak főzni, a munkám teljesen kikapcsol, nem kell gondolkodnom, kitalálnom, hogy mit szeretnék enni, mit kell bevásárolnom. Naponta egy óra úgy is elmenne a meleg ételkészítéssel. A bevásárlásra szánt plusz időről már nem is beszélve. Így szerintem sokkal jobban járok azzal, hogy azt az amúgy is elveszett órát pénzkeresésre tudom fordítani.

Egyetlen rossz oldaláról tudok beszámolni a munkámnak. Ez pedig a mosás. Ugyanis a munkaruhánkat magunknak kell tisztítatni, és minden nap tisztán, frissen vasaltan kell megjelennünk. Én nem vagyok hajlandó minden egyes műszak után pazar 2 fontot költeni a mosógépre. Egyszer tettem így, akkor ráadásul ki se jöttek a makacs zsírfoltok! Így kézzel mosok. Ami áztatással, öblítéssel, vasalással bruttó egy óra. Persze, ha nem kenem össze magam, akkor megúszom, de átlagosan minden második műszakra jut egy mosás. Ez szívás, mert nincs megfizetve, de én még így is úgy hiszem jól jártam.
Szeretek emberekkel dolgozni, de sok olyan hallgató munkatársam van, akit feszéjez, hogy a diáktársaikat kell kiszolgálni, ők mosogatnak. Őket nem látják az „ügyfelek”. A mosogatás, annak ellenére, hogy milyen kép ugrik be először a szó hallatán a fejünkbe, annyira nem is nagy szívás. Csak egy gépbe pakolják be, majd ki, a tiszta edényeket. Sokkal könnyebben is tudják tisztán tartani a munkaruhájukat…

Lehet más munkát találni, mert temérdek részmunkaidős állás akad. Van olyan –mint egy kedves blogolvasó írta -, ahol valamilyen adminisztratív munkát végzel és még emellett ingyen étkezel. Az én esetemben a döntő érv igazából a munkahely távolsága volt.

Azt kaptam, amiért jöttem

Depresszió hullámok, egészhétvégés szótárazás, kínszenvedés, gyötrelem, elveszetség érzés, olykor már a sírhatnék határán, a magányról már nem is beszélve. Klasszikus tünetek, ha az ember túl mély vízbe dobja magát. Ám nincs nagyobb elégtétel mindennél, amikor az ember bizonyít. Így történt ez velem, amikor tegnap túlestem az első itteni prezentációmon.
Egy hetet készültem rá, és vasárnap még mindig halvány sejtelmem se volt arról mit is kéne prezentálni a rokonságról (kinship) antropológián. A szemináriumvezető útmutatása kimerült annyiban, hogy „légy kreatív”, ezzel közel se segített hozzá a jó prezentáció ötletének csíráihoz.
Ha az ember jó prezentációt akar csinálni, akkor nem azt fogja előadni hallgató társainak, amit az előadáson már hallott, vagy amit kötelező irodalomként feladtak. Mivel azt ők is tudják. A lehetőséggel pedig élni kell, semmi értelme egy unalmas prezentációnak, amit az ember erőből tud le.
Nem maradt más, mint szorgalmasan neki látni az ajánlott irodalom olvasásának. A könyvtárban egy hét alatt a feléhez hozzá se lehetett jutni, mert másoknak is vannak szemináriumai és mások is prezentálnak. Persze az a maradék egy tucat könyv, amihez hozzáfértem se segített rajtam. Se elejük, se végük nem volt. Bár a tudásomat bővítették és jobb lett a rálátásom a dolgokra, attól még a prezentációmban semmi előre lépést nem tapasztaltam. Az ott olvasottakat nem lehetett úgy megfogni, hogy egy komplex 10 perces előadást alkossanak. Arról nem is beszélve, amikor ott gubbasztasz a nyitott könyv felett, a szavakat egyenként érted, de nem érted a mondatot, vagy a mondanivalót. Végül is ezért jöttem, mikor, ha nem most tanulok meg angolul? Ezt a fájdalmas gyötrelmet pedig meg kell fizetni valamikor a tudásért.
Lévi-Strauss húzott ki végül a csávából. Ő nem volt rajta az ajánlott irodalom listáján, magamtól akadtam rá. Ő megadta az alapokat, amire a már építkezni tudtam.
A szeminárium után odajöttek a brit diákok, akik megveregették a vállam, „szép volt, mi nem tudtuk volna ennyire jól megcsinálni ezt a témát”, a szemináriumvezető pedig így szólt „A diákok el szoktak veszni ebben a témában, magának ezt sikerült elkerülnie. Félni szoktak attól a vastag Lévi-Strauss könyvtől.”
Azt mondom, ezért megérte egy hétig elveszetnek érezni magam. Majd jön még számtalanszor az esszék és a vizsgák korszaka, amikor ismét megkísért ez az érzés, de négy év múlva mondhatom talán, hogy megérte.

Back in the U.S.S.R.

Imádom ezt a helyet, talán nem is pont a helyet, hanem sokkal inkább a környezetet és a benne rejlő lehetőségeket, ami körülvesz. Ma este az oroszul beszélők diákszervezetének estjére mentem el, ahol embereimre leltem.

Azeriek, tádzsikok, kazahok, ukránok, baltiak és nem utolsó sorban az oroszok. Mennyire szép az orosz, és mennyire is imádom én ezt a nyelvet! Nos, ez az érzés valahogy mindig akkor tölt el, amikor élőben hallom a cirillbetűk hangbaöntést, elbűvölő.
A Háború című filmet tekintettük meg, amely a Csecsenföldi háborúról szólt. A vásznon láthattuk az orosz Bruce Willis-t, amint egy angol nyegle legénnyel halomra öli a gaz galád csecsen terroristákat, emberkínzókat és rablókat. Nem vagyok az akciófilmek kedvelője, de jó látni, hogy még akadnak országok, ahol a világot egy kicsit másképp látják.
Részben ráfogható, hogy propaganda film volt, de a kedvenc orosz zenekarom, a Splin zenéjével, úgy gondolom semmivel sem torzított jobban, mint bármelyik amerikai vagy egy nyugat-európai film tette volna egy hasonló helyzet esetén (lásd a vietnami háborúról szólókat stb.). Mindemellett a rendező meglátásom szerint sikeresen lavírozott azon a mezsgyén, hogy ne essék a pop film kategóriájában.

A társaság semmi kívánni valót nem hagyott maga után. Ezekkel az emberekkel van miről beszélnünk, van közös témánk, és hasonlóan látjuk a világot, még akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet. Az oroszom, még az angolnál is jócskán rosszabb, az est folyamán kifejezőkészségem erősen korlátozott volt, de mindemellett én rendkívül emelkedetten éreztem. Szép dolog a történelem, mert mi is hozott minket tulajdonképpen össze, és miért volt nekünk közös nyelvünk? Ma éreztem először úgy, hogy embereimre leltem, megtaláltam azt a társaságot, ahol jólérzem magam. Idővel az oroszom is eljut tán arra a szintre, hogy teljesen egyenlőnek érezzem magam velük – legalább társalgás szintjén -, bár ha megint olajipari technikák vagy Nazarbajev kuszás családi kapcsolatai kerülnek szóba, akkor az igazán penge élre állítják tudásomat.

Egy másik megközelítés szerint ennél egyszerűbb a dolog. Többségük nemzetközi kapcsolatot tanul és mind egy közös történelmi múlttal érkeztünk a folyó túloldalára.

A lengyelek

Már sokszor sok helyen szó eset a lengyel jelenségről, de ez oly mértékben nyilvánul meg, amelyet jómagam sem hagyhatok szó nélkül, ugyanis lengyelek vannak mindenhol, ráadásul tömegesen. Ami a világnak a kínai bevándorló az Nagy-Britaniának a lengyel.

Lodon Lutonba érkezvén a szigorított biztonsági intézkedések három nyelven olvashatóak: angolul, spanyolul és lengyelül. Ha az ember a JobCenter központi számát hívja, az automata üdvözlő szöveg két nyelven hangzik el, angolul és lengyelül.
Csak abban a kollégiumi városrészben, amelyben jelentős többségében első évesek és néhány másodéves lakik – és engemet is ott szállásoltak el – legalább ötvenen vannak, de ez közelsem reprezentatív, csak az én korlátolt kapacitásomat mutatja egy 1500 fős kollégiumi városban. A szemináriumi csoportjaimban a lengyelek aránya 25-30% között mozog, és közöttük nincs átfedés! A tavalyi hivatalos statisztikák szerint csak Londonban 40000 lengyel vendégmunkás volt, és ki tudja hányan felejtették el magukat beregisztrálni.
A legjobban mégis az a hír lepett meg, amikor a helyiek azt mesélték, hogy a munkaadók kezdtek el lengyelül tanulni, ez által is elősegítve a jobb kommunikációt. Ez igazán meglepő, látván, hogy mennyire nehéz a brit átlagnak elsajátítani egy idegen nyelvet. A nyáron Aberdeenben ingyenes lengyel nyelvórák voltak, Edinburghban ősszi kurzusok is indultak. De magán tanulóként bármelyik kisvárosban találhat magának az ember lengyel tanárt.

A lengyelek mobilisak, sokkal mobilisabbak mint mi, magyarok. Ők jóeséllyel pályáznak a középhatalmi pozíciójukra, mindazzal együtt, hogy hasonlóan rossz gazdasági állapotok uralkodnak otthonukban, mint náluk. A belpolitikai helyzetükről már nem is beszélve. Ha ennek a rengeteg lengyel vendégmunkásnak és egyetemi hallgatónak csak a fele megy haza és járul hozzá Lengyelország építéséhez, akkor ők megismételhetik Portugália, Spanyolország példáját.

Meglátásom szerint nem csupán arról van szó, hogy a magyar egyetemek ennyivel jobbak és szakmai színvonalukkal képesek otthon tartani a jóképességű fiatalokat…

National Insurance number és egy lecseszés

Ma túlestem az ominózus interjún, amelyen akkor esik át az ember, ha az Egyesült Királyságban szeretne dolgozni, mivel ehhez az NI number elengedhetetlen. Az interjú maga, szinte szóra se érdemes, de engem amolyan brit finomsággal szépen lecsesztek.

Egy órával korábban érkeztem a helyi JobCenterbe. Bár már pár hete nem tévedek el, és úgy hiszem a brit orientációs problémáimat már leküzdöttem, de ha ilyen komoly helyre igyekszik az ember, akkor mégis jobb biztosra menni (Komoly, mivel más időpontot egyáltalán nem voltak hajlandóak adni, így az egyik spanyol órámat kellett beáldoznom. Ha az interjún nem jelentsz meg, akkor legközelebb csak két hónap múlva engednek labdába rúgni. Legalábbis ezt beszélik.) Olvasni valóm akad a napokban számomra bőven így az egy óra, egy nagyon kényelmes fotelben észrevétlenül telt el. Az engem kérdező figura, középkorú, rendkívül kommunikatív és egy kicsit hebehurgya alak volt. Folyamatosan elírt valamit. A nyitó kérdése az volt, hogy mit tanulok. A válasz hallatán „és hány nyelven beszél?” kérdés következett. A számon nem akadt fenn, de a papírom nézet: „catering assistant, what the fuck?” (sic!). „Maga az internetet használja?, A google-t ismeri?, Nézze megmutatom magának, a www.jobcenter.co.uk megtalálja, hogyan kell CV-t, meg jelentkezési levelet írni, itt pedig megtalálja az összes helyi fordító iroda elérhetőségét, de a reptérnek is küldje el szépen az életrajzát. Catering Assistant?, maga igazán használhatna az eszét, ha ennyi nyelvet tud.” Nem szabadkoztam, csak illedelmesen megköszöntem (a köszönés cifrázott formáit az ember ebben az országban hamar elsajátítja). Ezt követően már csak adat felvevés folyt, néhányszor elírt egy-két dolgot, de ez már csak részletkérdés. Omlottak a pasiból a poénok. Nem tudom, hogy az egész napját képes-e így végigdolgozni, vagy esetleg valami olyan volt rajtam, ami ezt a szokatlan britekhez nem méltó közvetlenséget és lazaságot kiváltotta.
Valahol igaza van, de én még messze nem vagyok megelégedve az angolommal, és többről amúgy se lehetne szó, mint egy irányú fordításról angolról valamelyik anyanyelvemre, erre pedig a fordító irodák többnyire nem vevők, de ezt ő nem tudhatja, nem ez a szakmája.

Itt a világ közepén

Az ember itt aztán igazán otthon érezheti magát, mintha egy végtelen szabadságtérben lenne. Az 1500 fős kollégiumi város sokszor kecsegtet azzal, hogy ha nem is a világ, de Európa közepén érezd magad.

Igen otthon, mert bár nincsen budapesti életérzés, és sok ismerős pótolhatatlan, ha magyar szóra vágysz csak pár lépés az egész. A világ összement. Pár lépéssel eljuthatok bárhova Kelet-Európában. Rengeteg itt a lengyel, vannak szlovákok, és akkor beszélgetek velük, amikor csak jól esik. Ha délután Nyugat-Európa után sóvárog a szívem, odabaktatok a német, a francia, vagy a belga ismerősökhöz. De elmerülhetek a britek színességében is, az írek cinizmusában, az angolok finomkodásában, vagy épp a skótok egyenességében (walesiekkel még nem sikerült megismerkednem).
Persze ha tudnék ázsiai nyelveket, vagy akárcsak kicsit tűrhetőbb szinten spanyolul, akkor valóban jogosan érezhetném magam a világ közepén, mert akkor csatlakozhatnék a bolíviaiak, chileiek, esetleg a kínaiak társalgásához.

Az itt eltöltött napok – nincs erre jobb szó, sajnálom – mintha az igazság pillanatai lennének. Eddig ha otthon voltam, mindig a másik szülőhazám után vágytam, minden pillanat a teljesség hiányában telt, mintha lenne egy gombóc fagyid, amit látsz, érzel, de az utolsó egyharmadát sehogy nem bírod megenni, mert ott egy láthatatlan üvegfal. Otthon itthon után, itthon otthon után vágytam. Most kivétettem, életemben először igazán idegen földbe szakadtam, kifogott a sors a sorssal. Hirtelen mindkettő hiányzik, ami eddig nem válhatott eggyé, eggyé vált. Tiltott gyümölcs lett a kedvenc gombócom, de legalább a felével se kecsegtet. Itt van helyette sok más multikulti gombóc. És pótszerként ott vannak, idegenbe szakadt honfitársaim, mindkét földről, kontextusából, környezetéből kiragadottan.
Csak meg ne fázzon a torkom a nagy fagylaltozásban.

Utóirat:
Ma este elmentem a spanyol tanulmányok diákszervezetének estéjére. Egy biztos tapasztalattal lettem gazdagabb. Bort vagy Te magad végy, vagy Franciaországtól északabbra eső területeken eszed ágában se legyen utána nyúlni e nedühöz.

Még az ág is húz

A spanyol szemináriumom pocsék, a nemzetközi kapcsolatok szemináriumom bőségesen hagy kívánni valót maga után (itt csupán egy alkalmam volt, de az abból a lesújtó típusból). Az antropológia viszont egy kész szárnyalás, de én nem akarok antropológus lenni(?)!

Spanyollal egészen egyszerűen az a helyzet, hogy a brit csemetéknek ez az első idegennyelvük, ezért rendkívül lassan haladunk, ám félelmetes alapossággal. Az alapvető probléma, hogy szerintem a britek nem igazán tanulnak. Az első ige típus jelenidejű ragozását két órán keresztül vettük, de a helyiek még a harmadik órán se tudták a megfelelő személybe ragozni az igéket. Pedig csak egyetlen egyszer elég lett volna kinyitni a könyvet otthon…
Beszéltem felsőévesekkel, amit tőlük hallottam megnyugtatott. Másodéven már folyékonyan olvasnak spanyol nyelven irodalmat. Kicsit értetlenkedem, hogy ilyen csigatempóval miként lehet eljutni arra szintre, de ha ők mondják (magyar honban egészen biztosan végig veszik a jelen idejű ragozást egy óra alatt, mindegyik ige fajtára). Csak a türelmetlenségemet kell megkorbácsolnom, és észnél kell lennem. Mert ez a tespeteg állapotban leledzés visszaüthet, amikor ők belehúznak. Bár csak élvezhetném én azokat a spanyol órákat…

Nemzetközi kapcsolatokon, biztosan megint az én magas elvárásaim és a türelmetlenségem okozhatja számomra a csalódottság érzetet. Ám az legrosszabb otthoni emlékeimet idézi, hogy a szeminárium vezető lezserül bebaktat, bemutatkozik, majd követjük példáját és ezzel le is tudta az első órát, miközben a tanulmányi tervben legalább hat könyvet kellett elolvasni erre az órára. A kiábrándultságot csak fokozza, hogy a csoport fele azt se tudja ki az az Angela Merkel, nincs véleménye az iraki háborúról stb. Az ilyen ember miért akar nemzetközi kapcsolatokat tanulni? Azt nem itt kell/fogja megtanulni, ennek nem erről kellene szólnia. Vannak alapvető dolgok, ami nélkül nincs jó diskurzus, jó diskurzus nélkül nincs fejlődés. Nemzetközi kapcsolatokat csak elit egyetemen, az elit fiókái között lehet tanulni? Társadalmi egyenlőség sehol?

Az antropológia órák viszont továbbra is félelmetesen jók. A szemináriumot egy orosz phd hallgató tartja, a maga ízes orosz akcentusával. Ezeket nagyon élvezem. Úgy érzem ismét kísérteni kezd a sors, ahogy ezt tette annak idején a történelemmel. Érettségi követően legszívesebben történésznek mentem volna. De győzött a hideg racionalitás, a magyar tanár életpálya modell egyáltalán nem vonzott (még azzal a mérlegeléssel se, hogy azt tedd, amit legjobban szeretsz), bár a történelmet imádom, és kezdetleges benyomásaim szerint tanítani is szeretek (bár közel se biztos, hogy jól :P). Valami hasonló történik most az antropológiával. Annak idején felvételiztem erre a szakra az eltére, fel is vettek, de a sors akkor közbe szólt. Pedig a felvételi előkészítőt, a kezdetleges terepmunkát hihetetlen lelkesedéssel és élvezettel csináltam. Itt azért is vettem fel ezt a tárgyat, mert szerettem annak idején, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a legkedvesebb tárgyam. Most újra ott a dilemma (mivel a másik két tárgyam többnyire csalódás). Az antropológia, a kutatás, a fél életed feláldozása a tudomány oltárán. Közel se érzem magam késznek erre, mint ahogy annak idején se éreztem. A helyzet etéren továbbra is változatlan.

Mellesleg abban is elkezdtem kételkedni, hogy meg lehet e itt rendesen tanulni angolul. Az antró előadást egy belga tartja, a nemzetközi kapcsolatok előadást egy francia, a spanyol előadásokat latin-amerikaiak. Egyedül a spanyol nyelvtanon beszél a tanár nagyon szép brit angolt.

Néhány szó az itteni fiatalságról

Kocsik, pasik/nők, bulik és az elengedhetetlen alkohol. Valóban erről szól egy európai egyetemista élete a tanuláson kívül? Úgy tűnik igen. A brit diákok elsöprő többsége nem dolgozik. Jelentős részük diákhitelből él, ami a szülői apanázzsal kiegészítve, a lakhelyet leszámítva elég kényelmes középosztálybeli életet ígér. Meglepődtem, hogy a rektori köszöntőben oly hangsúlyosan szerepelt, "bizony azokban az időkben csak pár autó volt, és az nagy dolognak számított". Ahogy telt az idő felfigyeltem arra, hogy valóban, szinten minden lakásban van olyan hallgató, aki gépkocsival bír. Például az én lakótársamnak is van, de ez csak a napokban derült ki. A srác, tanárszakos posztgraduális képzését végzi. Nem dolgozik, de a diákhitel eltartja őt, a koli díját, meg a kocsiját is. Amióta megjöttem a kollégiumi városban minden este party hangulat uralkodik. Pénteken és szombaton nem lehet felférni a városközpontba vivő buszra, kígyózva állnak a sorok a következő buszra várva. Meglátásom szerint a busztársaság ekkor keres a legjobban, mert a buszok napközben többnyire üresen fordulnak. A buliból, az erősen ittas hallgatótársak taxival érkeznek vissza. Egy-egy jobb hangulatú bulihoz az elbeszélésekből hallva 50-60 fontot kell elinni. Egyszer vagyunk egyetemisták, ez a korszak a bulikról és az ismerkedésről szól… Ez az irdatlan mennyiségű alkoholizálás otthon se folyt másképp. Biztosan csak bennem van a hiba, hogy én ezt silány kikapcsolódási formának tartom. Bár, aki nem iszik, nem is csoda, hogy nem élvezi. Az is igaz, hogy otthon különösen a bölcsészek között a diákhitelt, csak kocsmapénzként emlegették, bár lássuk a különbséget az itteni és az otthoni diákhitel vásárló ereje között. Elsöprő a partiláz különösen az elsős és a másodéves hallgatók között. Ennek fényében már nem is meglepő az a minap napfényt látott statisztika, melyszerint az egyetemre bekerült hallgatók csupán 38% végez. Bár nem tudom milyen lehet az az élet, amit ekkora adóssággal a hátán kezd meg az ember. Mi ez, ha nem a hitel rabjává válása? Egy különös jelenség amit itt megfigyeltem, az a lányok szingli viselkedési stílusa az egyetemen. Nem nagyon lehet közös hangot találni a brit lányokkal. Nekem legalábbis eddig nem sikerült, mivel vagy ők akarnak valamit, vagy azt hiszik, hogy én akarok tőlük valamit. Mintha a barátságot, mint olyat, a két nem között nem ismernék el. Még szerencse, hogy a külföldi diákoknak még van valami fogalma erről az ódivatú dologról. A brit lányok péntek és szombat estével csapatokba verődnek és elmennek pasira vadászni, majd másnap jól megbeszélik egy éjszakás kalandjaikat. Mintha valami férfi öltözőbe lennék. Sajnos számomra ez nem az oly áhított női emancipáció megtestesítője, hanem sokkal inkább a női társadalom elférfiasitása. Egy nőnek valóban el kellene fogadnia a férfi játékszabályokat, és aszerint játszania, hogy egyenlő lehessen? Nem is tudjuk még igazán mekkorát vesztünk, ha valóban erre megyünk.
Nagyon nagy szerencsém van a lakótársaimmal. Nagyon jól kijövünk és teljességgel el tudjuk fogadni egymást. Komolyan fogjuk fel az élet kihívásait, de nem esünk e téren túlzásokba. Bezzeg alattunk, korombeli huszonkét éves fiúk vannak, de úgy viselkednek, mint a tizenhat évesek. Egész nap bömbölve hallgatják a rockot és még éjfélkor se képesek lehalkítani. Ilyenkor az ír lakótársam kezdi el döngölni a padlót, olykor eredménnyel. Egyszer hajnali kettőkor riasztottak fel álmomból, le is mentem. Illedelmesek voltak, és majd öt perc elteltével sikeresen lehalkították a zenét. De álmodtam én – szerencsémre – már Manu Chaoval is. Azért szerencsémre, mert én álomként éltem meg, viszont a lakótársaim nem tudtak tőle aludni. De volt olyan éjszakám, amikor egész éjjel dobszó szólt, mintha a kongói őserdő kellős közepén lennék. Egyszer csak kollektíve az egész kis közösségünknek elfogyott a türelme, és kihívtuk a kollégiumi felügyelőt. Halványit javult a helyzet, háború még nincs, de a lakótársam tegnap éjjel ismét döngette a padlót.

A hallgatók korosztálya széles skálán oszlik meg. Mind spanyolon, mind antropológián vannak párokba összeverődött nyugdíjas hallgatók, akad néhány középkorú, munkahelyükből valahogy kiszakadt hallgató is. Számomra ez rendkívül szimpatikus. Az elsöprő többség korának mediánja mégis valahol húsz év körül alakul. Az igazán tehetségesek már 16 éves korukban egyetemre kerülnek. Vannak, akik dolgoznak néhány évet a gimi után és csak utána jönnek egyetemre. Ebből eredően a társaság rendkívül kevert. Mintha a gimnazista tinédzsereket összekeverték volna az egyetemistákkal. Vannak komoly arcok már 18-19 éves fejjel, viszont a 22-23 éves kamaszviselkedésű fiatalokat nehezen viselem. Mikor ilyenekkel találkozom már túl öregnek érzem magam, én erre egyáltalán nem vagyok vevő. Korszerint diszkrimináltnak érzem magam. “Nem vagyok elég fiatalos”, de milyen fiatalosság ez kérem?!?Este zárásig maradtam a könyvtárban. Két asztallal arrébb egy lány ült. Mikor meglátta, hogy indulásra készülődöm, kérdezte a Hillheaden lakom-e. Igenleges válasz fejében, reményét fejezte ki, hogy nem bánom-e, ha csatlakozik hozzám. Kint esett, így kénytelen voltam elővenni az esernyőmet a hátizsákomból, amiből akkor derült ki, nem sikerült teljesen kiürítenem a köveket, amelyeket a tengerparton gyűjtöttem. így derült arra fény, hogy ő is köveket gyűjt. Két kérdéssel arrébb, már nem is tűnt ez annyira meglepő ténynek. A közös nemzeti identitás alapjai, a tengerparti kő gyűjtés. Ő is szülőhazám nemzetje, aki nem hitt a fülének és még két mondat erejéig angolul próbálkozott. 4:4 az állás, de biztos, hogy még többen vagyunk itt. Ami engem illet, én egyre jobban érzem itt magam. Ráadásul kicsit jobb is itt, mint Pesten, mert csak ki kell mennem a szobámból és beszélgethetek svéddel, franciával, némettel, ha közép-európaiságra vágyom ott vannak a lengyelek, ha hazavágyom beszélhetek magyarul vagy lettül, az oroszok nem valami barátságosak, de majd idővel hiszem, ez is menni fog. Ez itt igazán a világ közepe. Ez a fajta kollégista lét is hiányozni fog nagyon.

Őz

Ma találkoztam a helyi magyar diákokkal, dolgoztam, olvastam. Történt-e velem valami említésre érdemes? Hát nem is tudom…

Tegnap este, amikor a gépteremből jöttem hazafelé újabb égi jelenségnek lehettem szemtanúja. Telihold, vagy valami ahhoz hasonlatos állapotban van az ég királynője. A felhők sötét árnyként elszórtan kóvályogtak az égen, de fodraikat itt-ott megérintette a hold fénye, amelyek ilyenkor egy pillanatra ezüst szobrokként dermedtek az égre. Az imént, a könyvtárból jövet ismét gyönyörködhettem e számomra újszerű jelenségen.

Napközben a magyarokkal elsétáltunk a Don folyó partján, ahol a bokrok közül egy őz bukkant elő. Mintha egy vadrezervátumban élnék, vagy ez lenne inkább a természetes? Nem az, amihez otthon hozzá szoktam, mégis ennyire közel érezni magad a természethez az igazi.
Jó csapatnak ígérkezik a mi kis maréknyi magyar csoportunk, egy történész szakos, egy politológus-nemzetközi kapcsolatos, és jómagam. Talán még egy 56’-os megemlékezésre is futja erőnkből az egyetemünkön. Tudomásunk van még egy posztgraduális tanár szakos magyar hallgatóról is, de vele még nem sikerült felvennünk a kapcsolatot. Persze a tanár szakos lakótársaim is csak közel egy hónap elteltével voltak képesek kinyögni, hogy azért tudnak ők más magyarról is.

Munkahelyemen ma szerencsére az eredeti beosztásom szerinti munkám végeztem, de ma igazán egyszerű volt a dolgunk. Nem volt nagy forgalom, így rengeteg étel maradt. Én közel három adagot vacsorázhattam. Ami engem illet én szeretem ezeket az ésszerűtlen falásokat, van benne valami groteszkül kellemes érzés, úgy jóllakni, hogy utána szíved szerint inkább gurulnál semmint járnál. Bár ma már tapasztaltam, miről is beszélnek a többiek, amikor azt állítják ízetlenül főznek, mert a zöldséget és a krumplit tényleg a fűszerek teljes mértékű ignorálásával tálalják.Az egész konyha egy kicsit hátborzongató, mivel szinte semmit se készítenek helyben, az ételek elsöprő többsége egyszerű mirelit, még a krumpli is (értem, hogy így megspórolják a krumpli pucolást, de ezzel együtt megvonják azt a lehetőséget is, hogy bármi friss áruból készüljön). Egyre határozottabb meggyőződésem, hogy akkor vagy igazán szerencsés, ha magadra főzöl, akkor még marad egy hajszálnyi esélyed az egészséges táplálkozásra.

Pók

Már épp hajmosásba kezdtem volna, amikor megszólalt a tűzriasztó. Kellemetlen. Közel egy hónapja vagyok itt, és ez alatt az idő alatt, közel az összes környékbeli épületben volt téves tűzriadó, többnyire hajnalban vagy éjszaka. Nálunk ez már a második volt. Ezen a téren semmivel se állnak jobban itt, mint otthon. Ez valami új közösségi jogszabály lehet, de ezek az érzékelők, túl érzékenyen vannak beállítva. A sok téves riasztással csak a farkas és a bárányok esetét idézik elő. Ezt a történetet mindenki ismeri, a juhásszal, aki heccből fut a faluba farkast kiáltani, és amikor tényleg jön a farkas, már senki nem siet segítségére.

Így utólag már sokkal könnyebben tudom elfogadni azt a rengeteg téves riasztást, ami otthon volt. Semmivel nem tudják jobban csinálni itt, mint otthon. Ma például egy pók rángatott ki a zuhany alól. A felügyelő pedig itteni mértékhez képest arrogáns volt, mert, hogy ne tudjuk meg a téves riasztás okát, elküldött minket a normális tűzriasztás esetén felkeresendő gyülekezési helyre. Pedig egyértelmű volt, hogy csak a szokásos téves riasztásról van szó. De így is megtudtuk, hogy csak egy pók mászott be a készülékbe és okozta a balhét.

Ezenkívül egy órám volt. A vizuális és textuális. Eddig szövegkörnyezetben vizsgáltuk a spanyol hódítást és annak következményeit. Ma korabeli képeken elemeztük ugyan ezt. Véleményem szerint, ezt sokkal szerencsésebb lett volna szemináriumi keretek között végezni. Az óra rendkívül rövidre sikeredett, és gimnáziumi legjobb elemző történelem óráimra emlékeztetett. Én nagyon élveztem, de egy egyetemtől többet várnék. Igaz, az itteniek kevesebb tudással érkeznek az egyetemre (legalábbis erre, végül is nem Oxfordról vagy St Andrewsról beszélünk), és lehet, hogy ez magas ház, biztos alapjainak lerakását szolgálja. Végül is első félév, később lehet, sokkal többet fogok kapni, mint amit egy otthoni egyetem adni tudna. De ezt majd csak akkor fogom megtudni, ha majd eljutok odáig.

A munkahelyem más munkakörbe osztottak be, így megint olyan volt, mintha első nap lennék. Egy nagyon kedves polinéz hölgy beosztása alá kerültem. Tányérokat tologattam, kávét, teát szolgáltam ki és asztalt törölgettem. Ez is egy normális munka, gyorsan telik az idő, de a tálalást sokkal jobban élveztem. Holnap talán megint másik munkakörbe kerülök, végül is én vagyok a joli joker ember, legalább mindenhez érteni fogok.

Brit egyetemek jelentkezési határideje

Azoknak a figyelmébe ajánlom, akik ezt a blogot olvasva kedvet kaptak a brit felsőoktatásba való felvételire, hogy a jelentkezési határidő, azaz a hivatalos papírok postára adásának határideje Oxfordban és Cambridgeben OKTÓBER 15, a többi brit egyetemre JANUÁR 15. Ezektől csak a kéz- és színművészeti képzések határideje tér el egy kicsit. Jelentkezni lehet interneten keresztül is a www.ucas.ac.uk -en. Csak egy IELTS vagy TOEFL angol nyelvvizsgára van szükség. A magyar érettségit elfogadják és van lehetőség ezen eredmények utólagos beküldésére is (+ kell még egy ajánlólevél és egy Personal Statment, de ez a legkevesebb; tavaly a regisztrációs díj 15 font volt, függetlenül attól hány egyetemre jelentkezel, egyébként max.: 6). Bár a felsőoktatás az Egyesült Királyságban fizetős, van lehetőség arra, hogy ne kelljen fizetned érte. Skóciában például a SAAS-on keresztül, de erről is minden megtalálható a feljebb már említett UCAS honlapján (lásd még oldalt a linkek között). Kalandra fel! Itt az első benyomások alapján jól működik a bologna-i rendszer, otthon viszont te lennél a kísérleti nyuszi az egyetemeink számára. Ha mást nem, legalább angolul megtanulsz ;)  

Habzó utca

 Ma este elmentem az Amnesty International eheti szeánszára, ahol megnéztünk egy önsanyargató filmet, olyat amiről már írtam múltkor is. Londonban ezekből sokkal több van. Annak rendje és módja szerint jól kiakadtam. De legalább én akasztottam ki magamat és nem mások engem. Pedig szép estének indult.

Kiléptem a kapun és az arcomba szemerkélt az eső. Még mindig ott volt egy kis halomban a mosópor, amit két napja magam szórtam ki. A tisztítóba igyekeztem a szennyessel, amikor a mosóporos doboz fogantyúja úgy döntött nem szenved tovább és kiszakította magát a doboz oldalának nehézkes öleléséből. A doboz alá hullott és a baleset nyomaként egy fehér halmot hagyott maga után. Ez két napja történt, azóta nem esett eső. De most, hogy eleredt a szerencsétlenség nyoma elkezdett oldódni és habozva folyt alá.
Emlegettem már, hogy szép őszöm lesz. Most, hogy már hűvösödik az idő, és a vénasszonyok is arrébb álltak nyarastul mindenestül, az éji esti is korábban érkezik. Igazán őszi hangulatúvá váltak az esték. Különösen szemerkélő esőben. A felhők oldalt pelikán kékben pompáztak, előttem, ki tudja, tán a naplementétől, egy vörös sivatagi homokvihar képében tornyosodtak a felhők. A nedves macskakövek, csillogtatták sziámi szemeiket a halványan bóbiskoló lámpások fényénél. Szeretem ezt a fajta hűvös estét, amikor még a hideg odébb van, de felkelti benned a tél utáni epekedés vágyát. Ahogy sétálsz, és váltakozik az utca képe. Itt sötétebb, ott a lámpák tövében világosabb. Nézed, ahogy a pocsolyában úszkálnak a sárga ladikok.
A vissza út is kellemes volt, már nem eset. A cipőd sarka, mint megannyi bikapata koppantak az utcák kövein. Nem tudok betelni ezekkel a korai estékkel. Ilyen hangulatot csak ősszel tudnak adni. Egyediek, egyáltalán nem lehet őket tavaszi, nyári vagy késő téli estékhez hasonlítani, amikor hajnaltájt igyekszel hazafelé. Ezek a hat-, hétórakor beköszöntő sötétetek, ezek a mesélő nagypapák, nem bújnak elő, csak ilyenkor ősszel.
A két séta között azonban eltelt egy film.
A film képekben jó volt, történetben, hát nem is tudom. Klasszikus szegény Afrika történet, gyógyszeripari összeesküvés elmélettel, mindez romantikus glazúrba mártogatva, hogy tömegfogyasztásra alkalmas legyen.
De amiért elgondolkodtatott azokért jó volt (meg a csodás afrikai tájképek végett is). Ismét csak azzal a szóhasználat tudok élni, hogy a klasszikus történet. Egy fehér ember elmegy Afrikába segíteni, az ottani, rosszabb sorsra jutottakon, majd a megfelelő nézőpontból tekintve mártírként hal meg. Ez többé-kevésbé előfordul jelenleg is. Ott van például az iraki ENSZ misszió esete, ahol nem sokkal a „sikeres” „szövetséges” offenzíva után kezdték meg működésüket, majd ugyancsak kis idő elteltével egy súlyos terrortámadás után be is fejezték azt. Olyan ENSZ alkalmazottak mentek oda, akik egyszerűen segíteni akartak. Odamentek, hogy a honfitársaik, vagy más nyugatiak által elcseszet dolgon valahogyan segítsenek és mások hibáiért végül az életükkel fizettek.
Itt ülök egy gép előtt, körülöttem még több tucat található belőle. A G8-ak egyik országában egy olyan egyetemen hallgatok, amelynek bizonyos szakjai nem csak a királyság top10, de top3-jában vannak benne. Ki lesz belőlem, ha elvégzem az egyetemet? Egy több diplomás, öt nyelven beszélő fehér európai. Kétségtelenül kiváltságos, a világ felső 10, vagy akár 5 %-hoz fogok tartozni. Munkahelyem valamilyen középbeosztású vezető, vagy akár még feljebb. Munkám elméletileg hatással lesz annak a társadalomnak a mindennapjaira, amelyben dolgozni fogok. És képes leszek én változtatni a világon? Aligha, vagy legalábbis nagyon pöttömnyi mértékben, mert hihetetlenül kötött játékszabályok között játszunk. Ami Kelet-Európában a rendszerváltáskor hirtelen nyitottá bomlott, most ismét kezd egyre szilárdabb formát ölteni. Persze az idő feszíti, de a keretek ellenállnak a nyomásnak.
Ülök, látom a problémákat, tenni szeretnék. Hogyan? a) menj mártírnak, áldozd fel – mások butaságai miatt – magad, az emberiségért. Mondj le a családról, a nyugalomról, tisztességes életről, mert másokon kell segítened. b) adakozz, támogasd a jelenleg felálló újraelosztó rendszert, keress minél többet, hogy minél többet adakozhass c) légy a tettek embere, menj ki az utcára és segíts a környezetedben lévőknek, hány rászoruló ember, köztük hajléktalannak lenne szüksége minderre. Ez utóbbi lenne tán a lelkiismeretemet legmegnyugtatóbb, de ez is csak felületi kezelés lenne. Mindenkin nem vagyok képes segíteni, és nem oldódik meg a rászorulók reprodukálásának megfékezése. Konformista álláspont? Lehet, de előtte nézz magadba. Bizonyos fajta szinten én is a túlélésért küzdök, itt a többiekhez képest nem vagyok más, mint egy csóró közép-európai. De milyen túlélési is ez, az övékhez képest?

A nyáron láttam egy dokumentumfilmet, amely a Szovjetunióban, azon belül is egy balti országban készült a peresztrojka idején. A címe Könnyű-e fiatalnak lenni? Akkor készült, amikor a rendszer elkezdett puhulni, például már megengedett volt, hogy egy rock koncerten ugrálni lehessen. 86’ előtt ilyenről szó se lehetett. Különböző fiatalokat kérdeztek. Volt punk, orvos hallgató, művész, és kádár iskolába járó karrierista. Ez utóbbinak akkor is, most is ugyan az a célja. Magasra jutni, jól élni, „letenni valamit az asztalra”, ahogy a fiú fogalmazott „jó állást, kocsit, nyaralót, feleséget szeretnék”. A többiek többé-kevésbé egyöntetűen arról beszéltek, ami ma ismét vagy még mindig problémának tűnik. Nevezetesen, húszon éves fejjel céltalan az életed, tele vagy külső nyomással, elvárások formájában, de nincs miért lázadnod, mert nem tudsz ellene lázadni, mert kicsi vagy és tehetetlen. Nincsenek eszmék, elvek, amely mellett ki tudsz állni. Nincsen szikra, mert elvész a kavalkádban. Tengsz, lengsz, nem látsz a jövőbe, és nem tudod mi lesz veled. Kezdeményezhetsz, de az olyan, mint egy bokszütés egy szivacsfalba, a rendszer észrevétlenül nyeli el.
És maradsz tétlen a tehetetlenség dühétől habzó lelkeddel.

Demagógok

A jelenséggel először a Debater által szervezett vitákon és előadásokon figyeltem fel, mert rendkívül eltért az otthoni vitakultúrától. Bár akkor ezt inkább a vita szigorú szabályainak tudtam be (A felek két egymásnak homlok egyenest ellentmondó álláspontot képviselnek; hét perc áll rendelkezésre az álláspont kifejtésére; az első és az utolsó percet leszámítva van lehetőség közbevetésre, amelyre a választ a beszédbe belefűzve lehet megadni; a beszéd után reflektálni, kérdezni nincs lehetőség jön a következő – ez az úgy nevezett brit parlamenti vita műfaja). Mivel nem kell azzal számolni, hogy a mondottak szétcincálásra kerülnek vagy el kell tudni velük számolni, a közönség felé. A hallgatóságnak erre ugyanis nincs módja, tulajdonképpen szónoklat ez és nem vita. Mondom, itt ez engem, a szabályokból adódóan nem zavart. Ám amikor elmentem két különböző diákszervezet által rendezett vita estre, és ugyan ezzel a „vita” kultúrával találkoztam, olyan volt mintha homlokon vágtak volna.

Ma este voltam az ominózus másodikon, amikor számomra, legalábbis mikro szinten betelt a pohár. A szocialisták diákszervezete rendezett ma egy Latin-Amerika vitát, meghívott előadóval – mindez ne jelentse számotokra politikai elkötelezettségemet, egész egyszerűen arra járok el, ami érdekel pártállástól függetlenül. A kötött szabályokból adódóan hihetetlen mint engedhetett meg magának az előadó. Az Egyesült Államok és a neoliberalizmus maga volt az ördög, USA bármikor megismételheti a 70-es években alkalmazott módszereket Dél-Amerikában (sic!). És ezt ebben az országban? Egy egyetemen? A közönség meg mély egyetértéssel bólogat! Ennél mégiscsak többet várhattam el a helyiektől. És ha még ez lett volna az első eset! De nem, a harmadik volt! (eszembe jutott, hogy még egy civil szervezet rendezvényén is ez volt, ahol a harmadik világ gondjaira próbálták felhívni az ifjú egyetemisták figyelmét és vitára inspirálni a hallgatóságot.
De hiszen ezek, az én fogalmai szerint nem viták, hanem egymást követő szónoklatok, ahol a hallgatóságot mindenáron az én igazamról akarom meggyőzni, és csak ha kedvem szottyan, akkor reflektálok. Abszolút nincsen pozitív hozadéka ezeknek a vitáknak. És egy-egy demagógabb monológnál szeretnél felpattanni és tiltakozni, hogy ez így egy kőkemény csúsztatás, de nincs rá mód. Az open flournál a közönségnek is megadatik a lehetőség, hogy hozzászóljon, de ha visszatérsz az előző beszédre, reflektálsz az elhangzottakra, érvelni próbálsz amellett, hogy ez a kinyilvánítás miért nem állja meg a helyét, akkor, mint bárány az új kapura, hiszen at várják, hogy úgy, ahogy a többiek, te is vágj bele a saját a demagóg beszédbe. Ezen én teljesen kivagyok. Ilyen téren nálunk, egyelőre jobban állunk. Hol van az a jó kis kolis vitakultúra, ahol nyolcszázszor is végig gondolod mielőtt szót kérsz, mert okos emberek vesznek körül, akik ugranak, ha nem vagy alapos, precíz avagy csúsztatni próbálsz, itt úgy tűnik, mintha észre se vennék vagy már hozzá szoktak? Itt mindenki a tutit mondja, itt mindenki szónokol, mintha Róma lenne. Hol vannak a kérdések, hol az építő jelleg? Ennyire felesleges lenne? Ennyire minden lenyelnek a fülükön, ennyire nem tudják a csíziót, vagy ennyire flegmák?
Hugo Chavez, mint pozitív hős, felszabadító, egy jobb világot építő… Mi lesz Venezuellából, amikor már nem lesz olaja? Hát, nem a klasszikus latin-amerikai szindrómában függ-e, amikor a gazdasága egy nyersanyagtól függ? Hányszor fog ez még megismétlődni ez a történet a térség országaival?

Persze, hogy kiakadtam ezen. Nehezen bírom a demagógiát. A napom ettől függetlenül, a tegnapi megkoronázatlan változata. Ma palacsintázásra is sor került. És mennyire jó az itteni túró! Cottage cheese néven fut, és egy az egyben olyan, mint a litvánok graudaunais biezpienas, szép darabos és lekvárral a legtutibb.
A spanyol órával kapcsolatban, továbbra is fenntartom a teljes hírzárlatot, én még reménykedem egy pozitív irányú változásban.

Nolblog és a csodák

Egy barátom javaslatára költöztettem át a blogom a Nolblogba és nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg is lesz az eredménye (így most párhuzamosan két helyen fut a történet).
A költözést követő első nap azt a tanulságot vonhattam le, hogy mennyire dominálhat az aznapi bejegyzés címe, mivel az Amnesty International cím alatt futó bejegyzésre két blogdigger is felfigyelt, míg a többi olvasatlan maradt. Nos, aligha azt kapták, amire ők vágytak. Egy nappal később viszont rá bukkant egy magyar egyetemi hallgató Aberdeenből! Így a legújabb információk birtokában hárman vagyunk itt magyarok (többen is, csak azok azért nem érnek, mert a város különböző részein, vagy ebben a megyében dolgoznak, és a „munkás osztályt” mégse illik egybemosni az egyetemistákkal… magyar közösség, ahol pedig egybe lehetne mosni, egyelőre nem létezik), lassan már hasonlítunk az Weores féle állapotra, már csak a cseresznyefa hiányzik.
Ezért megérte átköltözni.

Első nap munkában

Midőn reggel ébredeztem, aligha képzelhettem, hogy a kint szakadó esővel köszöntő nap, ily csodásra sikeredjék. A reggelit követően akadtam rá egy nekem címzett levélre. Váratlan gyorsasággal ellenőrzött le a skót rendőrség glasgow-i központja, így ma kézhez is vettem, a magyar fogalmak szerint leginkább az erkölcsi bizonyítványhoz hasonló okiratot. Ez volt a munkakezdés záloga.

Bár a munkahelyemnek is kiküldték az okirat másik példányát, én siettem betérni, még az első órám előtt, hogy főnökömmel közöljem az örömteli hírt. Persze, ő még nem kapta kézhez a saját példányát, így az enyémet másolta le bizonyítékként, hogy alkalmazható vagyok. - Mikor kezd? – így ő. – Akár már ma – feleltem. Így ma négy órakor vártak a legújabb munkahelyemen. De a részletekről egy kicsit később. Maradjunk szigorúan az időrendiségnél.

A nemzetközi kapcsolatok órám előtt még pont volt annyi szabadidőm, és még üres gép is akadt(!), hogy vessek egy pillantást a leveleimre. Nehezen hittem el, amit a monitoron látok. Idegen ember kommentálta a blogomat. Ki lehet az? Megnyitom a levelet, és lám egy honfitárs hallgató Aberdeenből!!! Az órát követően ismét gép közelbe kerültem, addigra kiderült, hogy két háztömbnyivel arrébb lakik tőlem. Két hét alatt sikerült teljes mértékben elkerülnünk egymást, pedig napjában legalább kétszer elmentem az ominózus ház bejárata előtt.

Ma ismét úgy éreztem, hogy nagyon jó helyre kerültem. Három remek órám volt. A nemzetközi kapcsolatokon, a mai napon – összesen két óra alatt – befejeztük a kolonializmus történetét. A teljességre való törekvés, és az elmélyedésre való lehetőség abszolút nem lehetséges ilyen időintervallumba, de hát nem is ez a lényeg. Mindkét óra lebilincselő volt! Érdekes, és bár felszínes, folyamatosan be tudott csempészni a tanár új megközelítéseket, addig nem ismert nézőpontokat. Otthon, véleményem szerint ezt rontják el. A teljességre törekednek, mindent be akarnak tömni az ember fejébe, így hatalmas lexikai tudást adagolnak beléje, miközben az esetek többségében a tanár nézőpontján kívül másra nem igen futja. De itt egy témán belül a nézőpontokról volt szó. Míg otthon rengeteg órára - szabdalt órarend mellett - ide-oda rohangálsz, a nap végére elfáradsz, és nem igazán jut időd egy-két könyvnél többe elmélyedned, addig itt pont az olvasáson az önművelésen van a hangsúly. Rengeteg időd marad olvasni, és ajánlott irodalom akad bőven. Egy-egy érdekes előadás után egyenesen kívánkozol belevetni magad az olvasmányokba. Lehet, hogy a bologna-i rendszer sok kívánni valót hagy maga után, de igen is nagyon jó dolgokat lehet belőle kihozni, ha meglátjuk benne a lehetőséget és nem a régi rendszert akarjuk egy az egybe átültetni rá.

Az antropológia régi érzéseket bizseregtetett meg bennem. Mintha hirtelen újra terepen lettem volna, hirtelen megint elkezdtek mardosni a klasszikus antropológusi dilemmák. Átfutottak fejemben, Malinowski, Geertz, Leach, Boas, Mauss irományai. Elfogott a bizsergés. Némelyikük szóba is került. Kicsit úgy éreztem magamat, mintha időutazáson lennék. Ott ülnénk, mindazokon az interjúkon, amit különböző terepeken készítettem… nem is találok szavakat, amivel leírhatnám ezt az újra terepen lévő érzést.

Latin-Amerika szöveg és vizuális kontextusa óra, pedig utolérhetetlen. A latin-amerikai professzor jó. Egész egyszerűen arról van szó, hogy jó. Szimplán élvezhető órákat tart, ennél többet nem nyújt, de vágyhat ennél többre egy egyetemista?

Az órák után várt rám a munka. Egy kis testgyakorlat, egy csésze tea, egy szendvics szünet otthon, s után tova. A munkában, az első egy óra adminisztrációs dolgokkal telt. A kollégiumi menzán lettem végül tálaló. A munkaköri leírásomat power pointos prezentáció segítségével adták elő és még szervezet diagramm is volt benne! Mintha ismét közgazdászok közé kerültem volna, akik – enyhe túlzással élve – nem tudnak meglenni power point és szervezet diagramm nélkül (bocs).

A munka gyorsan pörgött, így a munkaidő egy szemrebbenésre véget ért. Szert tettem két indián tetoválásra is. Az eset úgy történt, hogy ahol a forró tálak vannak az ételekkel, azok fölött végig húzódik egy fém rúd, amelyhez a világítás van rögzítve. Magas termetemnél fogva engem ez rendkívül zavar, amikor a meleg tálakat kell kicserélni, így először a jobb, majd a bal kezemet égettem meg a bicemszemnél. Így most két szép csíkkal gazdagabb a kezem. Fájni nem fáj, de jól néz ki :p.

A csapat többnyire másodéves diákokból áll és remek a légkör. Munka után megehettük a maradékot, és egy jót beszélgettünk. Elvileg a sütit és a tortát meg kell semmisítenünk, nekünk az nem jár. Viszont azok, akiknek ez lenne a feladatuk eldugták és nekünk is jutott. Micsoda répatorta volt! Mellesleg ők voltak az első skót diákok, akikkel találkoztam, eddig csak írekhez és angolokhoz volt szerencsém. Érdekes, mert volt közöttük olyan, aki messzi északi szigetekről jött, és egyáltalán nincs skót akcentusa. A munkát és a kollégáimat is bírom, jobb munkahelyre aligha vágyom.

A legérdekesebb a főnök volt. Nagyon kedves, megértő, mosolygós volt az eligazításnál, de amikor elindult a munka, hirtelen komollyá vált, amolyan tecseri vaslédivé. Ez velem szemben semmilyen változást nem jelentet. De különös volt, ahogy egy nagymamásan kedves ember, különböző élethelyzetekben mivé alakul át. Addig egy volt közülünk, a munka elkezdtével viszont egy másik szintre emelkedett. A jelenség volt különös, emberileg semmi negatív nem volt ebben, még ha így is hangzik. A briteknél ez is másképp van.

A legjobb az, amikor egy hőmérővel x időnként lemérik az étel és a szószok hőmérsékletét és feljegyzik egy adatlapra, mint ahogy az a takarítók szokták a közösségi terek x óránkénti takarításánál.

Az első félórában sikerült folyamatosan félreértenem a főszakácsot, de a végére már elsajátítottam gondolatainak olvasását és már rá se kellet néznem, hogy tudjam, mikor van mellette a helyem.

Ez a nap egyszerűen fantasztikus volt, mintha valaki gondolt volna rám. Elmentem a boltba, és az összes zöldség fél áron volt kapható! Kéthét után ennek az akciónak és a munkakezdés tényének köszönhetően végre uborkához és paradicsomhoz jutottam! Tudom, otthoni fejjel nem tűnik olyan nagy számnak, de 5 kg krumplihoz jutni 350 Ft-ért, és egy kiló hagymához 200 Ft-ért errefelé igen is nagyszó. Nem is beszélve a 350Ft/kg paradicsomról, ami nagyon nagy ritkaságnak tűnik errefelé.

Aludtam egyet Alejandro Jodorowsky-ra és meg kell állapítanom, hogy tulajdonképpen nem is annyira brutál. Semmivel sem durvább, mint a Kill Bill. Sőt a Santa Sangre ismeretében, a Kill Bill forgatókönyvírója akár ebből is inspirálódhatott volna. Leszámítva Alejandro nyers jeleneteit, azért a két film, teljesen más dimenziókban fut. 

Calabobos – light shower

Avagy, ahogy egyik távoli spanyol ismerősünk mondta – rain for stupid people. Reggel, amint az egyetemre igyekeztem az eső cseppek lebegtek a légben. Szitált az eső. Jól esett, mert olyan érzés fogott el, mintha valaki gondolt volna rám. Valaki gondoskodott arról, hogy még egyszer megfürözdhessem az arcomat. Felfrissüljek, felébredjek ebből a mai nagyon nehezemre eső kelésből. Nagyon kedves ám ez az eső, akármennyire is tűnjék számotokra kellemetlennek. Nem több ez, mint lágy reggeli simogatás a hajnal részéről.

A nemzetközi kapcsolatok órám nagyon érdekes volt. A kolonializmus e hétnek a témája. Így, hogy a hétvégén a másik szakom miatt kénytelen voltam elmélyedni – azért megjegyezném, mindezt igen nagy élvezettel tettem – a spanyol gyarmatosításban különösen érdekes volt összehasonlítani, a különböző hozzáállásokat és politikai, adminisztratív eszközöket, amit a nagyhatalmak alkalmaztak. A gyarmatok funkcióiról már nem is beszélve. Holnap következik a folytatás.

Az órát, egy francia tartja, aki nagy örömmel számolt be arról, hogy a franciák már 1914-ben elvesztették a nagyhatalmi státuszukat azzal, hogy a németek lerohanták őket. Ami a második világháborút követő gyarmati háborúkig tartó periódust illeti, az nem más, mint egy hosszú agónia. Nos, egy francia megengedheti magának, hogy ilyet mondjon. Milyen kifinomult egy világban élünk…

A spanyol órámról nem szeretnék írni, mert vagy jót, vagy semmit. Egész egyszerűen arról van szó, hogy mind a csoport, mint a tanárnő nagy kevésbé szimpatikus. A csoport televan másodéven maradtakkal, ami errefelé sokkal inkább ritkaszámba megy, mint a mi kis hazánkban. Remélem csak az első benyomásom ilyen és idővel változik a helyzet. A jó dolgokhoz idő kell, legalábbis ezzel a semmitmondó sablonnal próbálom nyugtatgatni a lelkivilágomat. Végül is ha kell, önállóan is meg tudok és fogok tanulni spanyolul. Ha megy ez itt az angollal, és ment annak idején az orosszal, akkor a spanyollal miért ne menne?

A könyvtárban zéró tolerancia van, ahogy azt egy lakótársam tapasztalhatta ma. Tegnap este tízig kellett volna vissza vinnie egy könyvet, és csak ma reggel nyitásra tette meg mindezt. Az egy fontos büntetést szemrebbenés nélkül hajtották be rajta.

Délelőtt meglepődtem, mert elég nagyszámban láttam gumicsizmás embereket. Igaz egész nap esett. A kutyát sétáltató embereknél még logikusnak is tűnt, de egyetemre mégse mennék gumicsizmával… és abban lenni egész nap. Elképzelem magam elé ugyanezt egy esősebb nap Budapesten…

Bár nap végére már magam is Gumicsizmába kívánkoztam, hiszen az egyik cipőm beázott, de akkor mindösszesen 30 perc választott el meleg zugomtól, így nem lett akkora károm az egészből. És van még néhány pár cipőm, ha esetleg holnapig nem óhajt megszáradni eme pár cipőm.

A britek végtelenül körültekintőek. A könyvtárban ki volt nyitva két ablak. Az ablak száraihoz vörös póznát raktak, nehogy még véletlenül is belefuss. A „vigyázat, nedves padló! Csúszik”- táblán nem lepődök meg, mert ez otthon is elterjedőben van. De ez a póznázás. Igaz, a britek e téren nagyon előrébb vannak. Minden épület akadálymentes, mindegyik gépen van speciális szoftver a gyengén látóknak, és mindegyik gépteremben van egy olyan gép, ami a különböző fogyatékossággal élők számára alkalmas. Állítható asztal magasság, siketeknek, világtalanoknak alkalmas szoftver és hardver.

Amióta itt vagyok, másról sem szól a helyi sajtó, mint az egészségügy problémáiról és annak szükséges reformjairól. Kivétel, amikor a különböző pártok kongresszusairól adnak számot (múlt héten a Munkáspárt, e héten pedig a Konzervatívok vannak napirenden). A cikkek alapján tényleg úgy tűnik, hogy alapvető problémákkal szembesülnek, de amikor az utcán jársz és a sokadik elektromos tolókocsit látod elgondolkodsz, hogy azért itt mégis csak elég magas a színvonal. Persze egyik tulajdonoshoz se mentem oda, aki ilyen székkel bírt, hogy most ezt a biztosítója vagy az állam fizette, esetleg hitelt vett fel rá. Bár a személyek, mind idős emberek voltak, akik nem úgy tűntek, hogy ezt a nyugdíjukból megengedhetik vagy olyan biztosítóra futotta volna nekik, amelyik ezeket a költségeket állják. Ám, az is megeshet, hogy egy ilyen jól szuperált több ezer fontos járgányra, évekig kell várni. Mert nem egyszerű villany meghajtásos tolókocsit kell elképzelnetek. Hanem inkább, egy tengerparti mopedet. Három kerékkel, kormányozható első, és elektromos meghajtású kerekekkel. Ahol az ember, úgy tűnik nagyon kellemesen elücsörészik. Úgy tűnik, az 5 km/h sebesség határt nem is igazán lehet vele átlépni, bár ennek ellenére egy nagyon tuti kis járgánynak tűnik.

Péntek délután szert tettem arra az egyetemi papírra, amely a bankszámlához szükséges. Így ma ismét bankokat jártam, a fejleményekről, majd hamarosan beszámolok.

Film: Alejandro Jodorowsky – Santa Sagre, az első hatvan percben szép párhuzamok a latin-amerikai történelemmel és identitás kérdésekkel. Majd a film második felére átmegy egy brutális sorozatgyilkos történetébe. A filmben végig vannak brutál jelenetek, így csak erős idegzetűeknek. Amikor nézed a filmjeit elgondolkozol, ahhoz, hogy ilyet tudj alkotni, nem kell e valóban egy kicsit pszihopatának lenni ehhez. A szépből valóban ennyire nehéz mélyen megérintő filmet csinálni, és a brutálisból ennyire könnyű? Szerintem nem ennyire egyszerű a kérdés, de az érthető, hogy Jodorowsky miért annyira kevésbé kedvelt figura a filmklubokban, bár szerintem a filmtörténeti szerepe megkérdőjelezhetetlen és ott a helye a többi nagy között.
Ha pedig interjút nézel róla, akkor egy kedves jó humorú öreg úr képe jön át.
Amennyiben valamelyikkőtök birtokában van annak, hogy a főszerepeket miért a fia vagy az unokája játssza mindig, akkor kérlek osszátok ezt meg velem.