Őz

Ma találkoztam a helyi magyar diákokkal, dolgoztam, olvastam. Történt-e velem valami említésre érdemes? Hát nem is tudom…

Tegnap este, amikor a gépteremből jöttem hazafelé újabb égi jelenségnek lehettem szemtanúja. Telihold, vagy valami ahhoz hasonlatos állapotban van az ég királynője. A felhők sötét árnyként elszórtan kóvályogtak az égen, de fodraikat itt-ott megérintette a hold fénye, amelyek ilyenkor egy pillanatra ezüst szobrokként dermedtek az égre. Az imént, a könyvtárból jövet ismét gyönyörködhettem e számomra újszerű jelenségen.

Napközben a magyarokkal elsétáltunk a Don folyó partján, ahol a bokrok közül egy őz bukkant elő. Mintha egy vadrezervátumban élnék, vagy ez lenne inkább a természetes? Nem az, amihez otthon hozzá szoktam, mégis ennyire közel érezni magad a természethez az igazi.
Jó csapatnak ígérkezik a mi kis maréknyi magyar csoportunk, egy történész szakos, egy politológus-nemzetközi kapcsolatos, és jómagam. Talán még egy 56’-os megemlékezésre is futja erőnkből az egyetemünkön. Tudomásunk van még egy posztgraduális tanár szakos magyar hallgatóról is, de vele még nem sikerült felvennünk a kapcsolatot. Persze a tanár szakos lakótársaim is csak közel egy hónap elteltével voltak képesek kinyögni, hogy azért tudnak ők más magyarról is.

Munkahelyemen ma szerencsére az eredeti beosztásom szerinti munkám végeztem, de ma igazán egyszerű volt a dolgunk. Nem volt nagy forgalom, így rengeteg étel maradt. Én közel három adagot vacsorázhattam. Ami engem illet én szeretem ezeket az ésszerűtlen falásokat, van benne valami groteszkül kellemes érzés, úgy jóllakni, hogy utána szíved szerint inkább gurulnál semmint járnál. Bár ma már tapasztaltam, miről is beszélnek a többiek, amikor azt állítják ízetlenül főznek, mert a zöldséget és a krumplit tényleg a fűszerek teljes mértékű ignorálásával tálalják.Az egész konyha egy kicsit hátborzongató, mivel szinte semmit se készítenek helyben, az ételek elsöprő többsége egyszerű mirelit, még a krumpli is (értem, hogy így megspórolják a krumpli pucolást, de ezzel együtt megvonják azt a lehetőséget is, hogy bármi friss áruból készüljön). Egyre határozottabb meggyőződésem, hogy akkor vagy igazán szerencsés, ha magadra főzöl, akkor még marad egy hajszálnyi esélyed az egészséges táplálkozásra.

Pók

Már épp hajmosásba kezdtem volna, amikor megszólalt a tűzriasztó. Kellemetlen. Közel egy hónapja vagyok itt, és ez alatt az idő alatt, közel az összes környékbeli épületben volt téves tűzriadó, többnyire hajnalban vagy éjszaka. Nálunk ez már a második volt. Ezen a téren semmivel se állnak jobban itt, mint otthon. Ez valami új közösségi jogszabály lehet, de ezek az érzékelők, túl érzékenyen vannak beállítva. A sok téves riasztással csak a farkas és a bárányok esetét idézik elő. Ezt a történetet mindenki ismeri, a juhásszal, aki heccből fut a faluba farkast kiáltani, és amikor tényleg jön a farkas, már senki nem siet segítségére.

Így utólag már sokkal könnyebben tudom elfogadni azt a rengeteg téves riasztást, ami otthon volt. Semmivel nem tudják jobban csinálni itt, mint otthon. Ma például egy pók rángatott ki a zuhany alól. A felügyelő pedig itteni mértékhez képest arrogáns volt, mert, hogy ne tudjuk meg a téves riasztás okát, elküldött minket a normális tűzriasztás esetén felkeresendő gyülekezési helyre. Pedig egyértelmű volt, hogy csak a szokásos téves riasztásról van szó. De így is megtudtuk, hogy csak egy pók mászott be a készülékbe és okozta a balhét.

Ezenkívül egy órám volt. A vizuális és textuális. Eddig szövegkörnyezetben vizsgáltuk a spanyol hódítást és annak következményeit. Ma korabeli képeken elemeztük ugyan ezt. Véleményem szerint, ezt sokkal szerencsésebb lett volna szemináriumi keretek között végezni. Az óra rendkívül rövidre sikeredett, és gimnáziumi legjobb elemző történelem óráimra emlékeztetett. Én nagyon élveztem, de egy egyetemtől többet várnék. Igaz, az itteniek kevesebb tudással érkeznek az egyetemre (legalábbis erre, végül is nem Oxfordról vagy St Andrewsról beszélünk), és lehet, hogy ez magas ház, biztos alapjainak lerakását szolgálja. Végül is első félév, később lehet, sokkal többet fogok kapni, mint amit egy otthoni egyetem adni tudna. De ezt majd csak akkor fogom megtudni, ha majd eljutok odáig.

A munkahelyem más munkakörbe osztottak be, így megint olyan volt, mintha első nap lennék. Egy nagyon kedves polinéz hölgy beosztása alá kerültem. Tányérokat tologattam, kávét, teát szolgáltam ki és asztalt törölgettem. Ez is egy normális munka, gyorsan telik az idő, de a tálalást sokkal jobban élveztem. Holnap talán megint másik munkakörbe kerülök, végül is én vagyok a joli joker ember, legalább mindenhez érteni fogok.

Brit egyetemek jelentkezési határideje

Azoknak a figyelmébe ajánlom, akik ezt a blogot olvasva kedvet kaptak a brit felsőoktatásba való felvételire, hogy a jelentkezési határidő, azaz a hivatalos papírok postára adásának határideje Oxfordban és Cambridgeben OKTÓBER 15, a többi brit egyetemre JANUÁR 15. Ezektől csak a kéz- és színművészeti képzések határideje tér el egy kicsit. Jelentkezni lehet interneten keresztül is a www.ucas.ac.uk -en. Csak egy IELTS vagy TOEFL angol nyelvvizsgára van szükség. A magyar érettségit elfogadják és van lehetőség ezen eredmények utólagos beküldésére is (+ kell még egy ajánlólevél és egy Personal Statment, de ez a legkevesebb; tavaly a regisztrációs díj 15 font volt, függetlenül attól hány egyetemre jelentkezel, egyébként max.: 6). Bár a felsőoktatás az Egyesült Királyságban fizetős, van lehetőség arra, hogy ne kelljen fizetned érte. Skóciában például a SAAS-on keresztül, de erről is minden megtalálható a feljebb már említett UCAS honlapján (lásd még oldalt a linkek között). Kalandra fel! Itt az első benyomások alapján jól működik a bologna-i rendszer, otthon viszont te lennél a kísérleti nyuszi az egyetemeink számára. Ha mást nem, legalább angolul megtanulsz ;)  

Habzó utca

 Ma este elmentem az Amnesty International eheti szeánszára, ahol megnéztünk egy önsanyargató filmet, olyat amiről már írtam múltkor is. Londonban ezekből sokkal több van. Annak rendje és módja szerint jól kiakadtam. De legalább én akasztottam ki magamat és nem mások engem. Pedig szép estének indult.

Kiléptem a kapun és az arcomba szemerkélt az eső. Még mindig ott volt egy kis halomban a mosópor, amit két napja magam szórtam ki. A tisztítóba igyekeztem a szennyessel, amikor a mosóporos doboz fogantyúja úgy döntött nem szenved tovább és kiszakította magát a doboz oldalának nehézkes öleléséből. A doboz alá hullott és a baleset nyomaként egy fehér halmot hagyott maga után. Ez két napja történt, azóta nem esett eső. De most, hogy eleredt a szerencsétlenség nyoma elkezdett oldódni és habozva folyt alá.
Emlegettem már, hogy szép őszöm lesz. Most, hogy már hűvösödik az idő, és a vénasszonyok is arrébb álltak nyarastul mindenestül, az éji esti is korábban érkezik. Igazán őszi hangulatúvá váltak az esték. Különösen szemerkélő esőben. A felhők oldalt pelikán kékben pompáztak, előttem, ki tudja, tán a naplementétől, egy vörös sivatagi homokvihar képében tornyosodtak a felhők. A nedves macskakövek, csillogtatták sziámi szemeiket a halványan bóbiskoló lámpások fényénél. Szeretem ezt a fajta hűvös estét, amikor még a hideg odébb van, de felkelti benned a tél utáni epekedés vágyát. Ahogy sétálsz, és váltakozik az utca képe. Itt sötétebb, ott a lámpák tövében világosabb. Nézed, ahogy a pocsolyában úszkálnak a sárga ladikok.
A vissza út is kellemes volt, már nem eset. A cipőd sarka, mint megannyi bikapata koppantak az utcák kövein. Nem tudok betelni ezekkel a korai estékkel. Ilyen hangulatot csak ősszel tudnak adni. Egyediek, egyáltalán nem lehet őket tavaszi, nyári vagy késő téli estékhez hasonlítani, amikor hajnaltájt igyekszel hazafelé. Ezek a hat-, hétórakor beköszöntő sötétetek, ezek a mesélő nagypapák, nem bújnak elő, csak ilyenkor ősszel.
A két séta között azonban eltelt egy film.
A film képekben jó volt, történetben, hát nem is tudom. Klasszikus szegény Afrika történet, gyógyszeripari összeesküvés elmélettel, mindez romantikus glazúrba mártogatva, hogy tömegfogyasztásra alkalmas legyen.
De amiért elgondolkodtatott azokért jó volt (meg a csodás afrikai tájképek végett is). Ismét csak azzal a szóhasználat tudok élni, hogy a klasszikus történet. Egy fehér ember elmegy Afrikába segíteni, az ottani, rosszabb sorsra jutottakon, majd a megfelelő nézőpontból tekintve mártírként hal meg. Ez többé-kevésbé előfordul jelenleg is. Ott van például az iraki ENSZ misszió esete, ahol nem sokkal a „sikeres” „szövetséges” offenzíva után kezdték meg működésüket, majd ugyancsak kis idő elteltével egy súlyos terrortámadás után be is fejezték azt. Olyan ENSZ alkalmazottak mentek oda, akik egyszerűen segíteni akartak. Odamentek, hogy a honfitársaik, vagy más nyugatiak által elcseszet dolgon valahogyan segítsenek és mások hibáiért végül az életükkel fizettek.
Itt ülök egy gép előtt, körülöttem még több tucat található belőle. A G8-ak egyik országában egy olyan egyetemen hallgatok, amelynek bizonyos szakjai nem csak a királyság top10, de top3-jában vannak benne. Ki lesz belőlem, ha elvégzem az egyetemet? Egy több diplomás, öt nyelven beszélő fehér európai. Kétségtelenül kiváltságos, a világ felső 10, vagy akár 5 %-hoz fogok tartozni. Munkahelyem valamilyen középbeosztású vezető, vagy akár még feljebb. Munkám elméletileg hatással lesz annak a társadalomnak a mindennapjaira, amelyben dolgozni fogok. És képes leszek én változtatni a világon? Aligha, vagy legalábbis nagyon pöttömnyi mértékben, mert hihetetlenül kötött játékszabályok között játszunk. Ami Kelet-Európában a rendszerváltáskor hirtelen nyitottá bomlott, most ismét kezd egyre szilárdabb formát ölteni. Persze az idő feszíti, de a keretek ellenállnak a nyomásnak.
Ülök, látom a problémákat, tenni szeretnék. Hogyan? a) menj mártírnak, áldozd fel – mások butaságai miatt – magad, az emberiségért. Mondj le a családról, a nyugalomról, tisztességes életről, mert másokon kell segítened. b) adakozz, támogasd a jelenleg felálló újraelosztó rendszert, keress minél többet, hogy minél többet adakozhass c) légy a tettek embere, menj ki az utcára és segíts a környezetedben lévőknek, hány rászoruló ember, köztük hajléktalannak lenne szüksége minderre. Ez utóbbi lenne tán a lelkiismeretemet legmegnyugtatóbb, de ez is csak felületi kezelés lenne. Mindenkin nem vagyok képes segíteni, és nem oldódik meg a rászorulók reprodukálásának megfékezése. Konformista álláspont? Lehet, de előtte nézz magadba. Bizonyos fajta szinten én is a túlélésért küzdök, itt a többiekhez képest nem vagyok más, mint egy csóró közép-európai. De milyen túlélési is ez, az övékhez képest?

A nyáron láttam egy dokumentumfilmet, amely a Szovjetunióban, azon belül is egy balti országban készült a peresztrojka idején. A címe Könnyű-e fiatalnak lenni? Akkor készült, amikor a rendszer elkezdett puhulni, például már megengedett volt, hogy egy rock koncerten ugrálni lehessen. 86’ előtt ilyenről szó se lehetett. Különböző fiatalokat kérdeztek. Volt punk, orvos hallgató, művész, és kádár iskolába járó karrierista. Ez utóbbinak akkor is, most is ugyan az a célja. Magasra jutni, jól élni, „letenni valamit az asztalra”, ahogy a fiú fogalmazott „jó állást, kocsit, nyaralót, feleséget szeretnék”. A többiek többé-kevésbé egyöntetűen arról beszéltek, ami ma ismét vagy még mindig problémának tűnik. Nevezetesen, húszon éves fejjel céltalan az életed, tele vagy külső nyomással, elvárások formájában, de nincs miért lázadnod, mert nem tudsz ellene lázadni, mert kicsi vagy és tehetetlen. Nincsenek eszmék, elvek, amely mellett ki tudsz állni. Nincsen szikra, mert elvész a kavalkádban. Tengsz, lengsz, nem látsz a jövőbe, és nem tudod mi lesz veled. Kezdeményezhetsz, de az olyan, mint egy bokszütés egy szivacsfalba, a rendszer észrevétlenül nyeli el.
És maradsz tétlen a tehetetlenség dühétől habzó lelkeddel.

Demagógok

A jelenséggel először a Debater által szervezett vitákon és előadásokon figyeltem fel, mert rendkívül eltért az otthoni vitakultúrától. Bár akkor ezt inkább a vita szigorú szabályainak tudtam be (A felek két egymásnak homlok egyenest ellentmondó álláspontot képviselnek; hét perc áll rendelkezésre az álláspont kifejtésére; az első és az utolsó percet leszámítva van lehetőség közbevetésre, amelyre a választ a beszédbe belefűzve lehet megadni; a beszéd után reflektálni, kérdezni nincs lehetőség jön a következő – ez az úgy nevezett brit parlamenti vita műfaja). Mivel nem kell azzal számolni, hogy a mondottak szétcincálásra kerülnek vagy el kell tudni velük számolni, a közönség felé. A hallgatóságnak erre ugyanis nincs módja, tulajdonképpen szónoklat ez és nem vita. Mondom, itt ez engem, a szabályokból adódóan nem zavart. Ám amikor elmentem két különböző diákszervezet által rendezett vita estre, és ugyan ezzel a „vita” kultúrával találkoztam, olyan volt mintha homlokon vágtak volna.

Ma este voltam az ominózus másodikon, amikor számomra, legalábbis mikro szinten betelt a pohár. A szocialisták diákszervezete rendezett ma egy Latin-Amerika vitát, meghívott előadóval – mindez ne jelentse számotokra politikai elkötelezettségemet, egész egyszerűen arra járok el, ami érdekel pártállástól függetlenül. A kötött szabályokból adódóan hihetetlen mint engedhetett meg magának az előadó. Az Egyesült Államok és a neoliberalizmus maga volt az ördög, USA bármikor megismételheti a 70-es években alkalmazott módszereket Dél-Amerikában (sic!). És ezt ebben az országban? Egy egyetemen? A közönség meg mély egyetértéssel bólogat! Ennél mégiscsak többet várhattam el a helyiektől. És ha még ez lett volna az első eset! De nem, a harmadik volt! (eszembe jutott, hogy még egy civil szervezet rendezvényén is ez volt, ahol a harmadik világ gondjaira próbálták felhívni az ifjú egyetemisták figyelmét és vitára inspirálni a hallgatóságot.
De hiszen ezek, az én fogalmai szerint nem viták, hanem egymást követő szónoklatok, ahol a hallgatóságot mindenáron az én igazamról akarom meggyőzni, és csak ha kedvem szottyan, akkor reflektálok. Abszolút nincsen pozitív hozadéka ezeknek a vitáknak. És egy-egy demagógabb monológnál szeretnél felpattanni és tiltakozni, hogy ez így egy kőkemény csúsztatás, de nincs rá mód. Az open flournál a közönségnek is megadatik a lehetőség, hogy hozzászóljon, de ha visszatérsz az előző beszédre, reflektálsz az elhangzottakra, érvelni próbálsz amellett, hogy ez a kinyilvánítás miért nem állja meg a helyét, akkor, mint bárány az új kapura, hiszen at várják, hogy úgy, ahogy a többiek, te is vágj bele a saját a demagóg beszédbe. Ezen én teljesen kivagyok. Ilyen téren nálunk, egyelőre jobban állunk. Hol van az a jó kis kolis vitakultúra, ahol nyolcszázszor is végig gondolod mielőtt szót kérsz, mert okos emberek vesznek körül, akik ugranak, ha nem vagy alapos, precíz avagy csúsztatni próbálsz, itt úgy tűnik, mintha észre se vennék vagy már hozzá szoktak? Itt mindenki a tutit mondja, itt mindenki szónokol, mintha Róma lenne. Hol vannak a kérdések, hol az építő jelleg? Ennyire felesleges lenne? Ennyire minden lenyelnek a fülükön, ennyire nem tudják a csíziót, vagy ennyire flegmák?
Hugo Chavez, mint pozitív hős, felszabadító, egy jobb világot építő… Mi lesz Venezuellából, amikor már nem lesz olaja? Hát, nem a klasszikus latin-amerikai szindrómában függ-e, amikor a gazdasága egy nyersanyagtól függ? Hányszor fog ez még megismétlődni ez a történet a térség országaival?

Persze, hogy kiakadtam ezen. Nehezen bírom a demagógiát. A napom ettől függetlenül, a tegnapi megkoronázatlan változata. Ma palacsintázásra is sor került. És mennyire jó az itteni túró! Cottage cheese néven fut, és egy az egyben olyan, mint a litvánok graudaunais biezpienas, szép darabos és lekvárral a legtutibb.
A spanyol órával kapcsolatban, továbbra is fenntartom a teljes hírzárlatot, én még reménykedem egy pozitív irányú változásban.

Nolblog és a csodák

Egy barátom javaslatára költöztettem át a blogom a Nolblogba és nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg is lesz az eredménye (így most párhuzamosan két helyen fut a történet).
A költözést követő első nap azt a tanulságot vonhattam le, hogy mennyire dominálhat az aznapi bejegyzés címe, mivel az Amnesty International cím alatt futó bejegyzésre két blogdigger is felfigyelt, míg a többi olvasatlan maradt. Nos, aligha azt kapták, amire ők vágytak. Egy nappal később viszont rá bukkant egy magyar egyetemi hallgató Aberdeenből! Így a legújabb információk birtokában hárman vagyunk itt magyarok (többen is, csak azok azért nem érnek, mert a város különböző részein, vagy ebben a megyében dolgoznak, és a „munkás osztályt” mégse illik egybemosni az egyetemistákkal… magyar közösség, ahol pedig egybe lehetne mosni, egyelőre nem létezik), lassan már hasonlítunk az Weores féle állapotra, már csak a cseresznyefa hiányzik.
Ezért megérte átköltözni.

Első nap munkában

Midőn reggel ébredeztem, aligha képzelhettem, hogy a kint szakadó esővel köszöntő nap, ily csodásra sikeredjék. A reggelit követően akadtam rá egy nekem címzett levélre. Váratlan gyorsasággal ellenőrzött le a skót rendőrség glasgow-i központja, így ma kézhez is vettem, a magyar fogalmak szerint leginkább az erkölcsi bizonyítványhoz hasonló okiratot. Ez volt a munkakezdés záloga.

Bár a munkahelyemnek is kiküldték az okirat másik példányát, én siettem betérni, még az első órám előtt, hogy főnökömmel közöljem az örömteli hírt. Persze, ő még nem kapta kézhez a saját példányát, így az enyémet másolta le bizonyítékként, hogy alkalmazható vagyok. - Mikor kezd? – így ő. – Akár már ma – feleltem. Így ma négy órakor vártak a legújabb munkahelyemen. De a részletekről egy kicsit később. Maradjunk szigorúan az időrendiségnél.

A nemzetközi kapcsolatok órám előtt még pont volt annyi szabadidőm, és még üres gép is akadt(!), hogy vessek egy pillantást a leveleimre. Nehezen hittem el, amit a monitoron látok. Idegen ember kommentálta a blogomat. Ki lehet az? Megnyitom a levelet, és lám egy honfitárs hallgató Aberdeenből!!! Az órát követően ismét gép közelbe kerültem, addigra kiderült, hogy két háztömbnyivel arrébb lakik tőlem. Két hét alatt sikerült teljes mértékben elkerülnünk egymást, pedig napjában legalább kétszer elmentem az ominózus ház bejárata előtt.

Ma ismét úgy éreztem, hogy nagyon jó helyre kerültem. Három remek órám volt. A nemzetközi kapcsolatokon, a mai napon – összesen két óra alatt – befejeztük a kolonializmus történetét. A teljességre való törekvés, és az elmélyedésre való lehetőség abszolút nem lehetséges ilyen időintervallumba, de hát nem is ez a lényeg. Mindkét óra lebilincselő volt! Érdekes, és bár felszínes, folyamatosan be tudott csempészni a tanár új megközelítéseket, addig nem ismert nézőpontokat. Otthon, véleményem szerint ezt rontják el. A teljességre törekednek, mindent be akarnak tömni az ember fejébe, így hatalmas lexikai tudást adagolnak beléje, miközben az esetek többségében a tanár nézőpontján kívül másra nem igen futja. De itt egy témán belül a nézőpontokról volt szó. Míg otthon rengeteg órára - szabdalt órarend mellett - ide-oda rohangálsz, a nap végére elfáradsz, és nem igazán jut időd egy-két könyvnél többe elmélyedned, addig itt pont az olvasáson az önművelésen van a hangsúly. Rengeteg időd marad olvasni, és ajánlott irodalom akad bőven. Egy-egy érdekes előadás után egyenesen kívánkozol belevetni magad az olvasmányokba. Lehet, hogy a bologna-i rendszer sok kívánni valót hagy maga után, de igen is nagyon jó dolgokat lehet belőle kihozni, ha meglátjuk benne a lehetőséget és nem a régi rendszert akarjuk egy az egybe átültetni rá.

Az antropológia régi érzéseket bizseregtetett meg bennem. Mintha hirtelen újra terepen lettem volna, hirtelen megint elkezdtek mardosni a klasszikus antropológusi dilemmák. Átfutottak fejemben, Malinowski, Geertz, Leach, Boas, Mauss irományai. Elfogott a bizsergés. Némelyikük szóba is került. Kicsit úgy éreztem magamat, mintha időutazáson lennék. Ott ülnénk, mindazokon az interjúkon, amit különböző terepeken készítettem… nem is találok szavakat, amivel leírhatnám ezt az újra terepen lévő érzést.

Latin-Amerika szöveg és vizuális kontextusa óra, pedig utolérhetetlen. A latin-amerikai professzor jó. Egész egyszerűen arról van szó, hogy jó. Szimplán élvezhető órákat tart, ennél többet nem nyújt, de vágyhat ennél többre egy egyetemista?

Az órák után várt rám a munka. Egy kis testgyakorlat, egy csésze tea, egy szendvics szünet otthon, s után tova. A munkában, az első egy óra adminisztrációs dolgokkal telt. A kollégiumi menzán lettem végül tálaló. A munkaköri leírásomat power pointos prezentáció segítségével adták elő és még szervezet diagramm is volt benne! Mintha ismét közgazdászok közé kerültem volna, akik – enyhe túlzással élve – nem tudnak meglenni power point és szervezet diagramm nélkül (bocs).

A munka gyorsan pörgött, így a munkaidő egy szemrebbenésre véget ért. Szert tettem két indián tetoválásra is. Az eset úgy történt, hogy ahol a forró tálak vannak az ételekkel, azok fölött végig húzódik egy fém rúd, amelyhez a világítás van rögzítve. Magas termetemnél fogva engem ez rendkívül zavar, amikor a meleg tálakat kell kicserélni, így először a jobb, majd a bal kezemet égettem meg a bicemszemnél. Így most két szép csíkkal gazdagabb a kezem. Fájni nem fáj, de jól néz ki :p.

A csapat többnyire másodéves diákokból áll és remek a légkör. Munka után megehettük a maradékot, és egy jót beszélgettünk. Elvileg a sütit és a tortát meg kell semmisítenünk, nekünk az nem jár. Viszont azok, akiknek ez lenne a feladatuk eldugták és nekünk is jutott. Micsoda répatorta volt! Mellesleg ők voltak az első skót diákok, akikkel találkoztam, eddig csak írekhez és angolokhoz volt szerencsém. Érdekes, mert volt közöttük olyan, aki messzi északi szigetekről jött, és egyáltalán nincs skót akcentusa. A munkát és a kollégáimat is bírom, jobb munkahelyre aligha vágyom.

A legérdekesebb a főnök volt. Nagyon kedves, megértő, mosolygós volt az eligazításnál, de amikor elindult a munka, hirtelen komollyá vált, amolyan tecseri vaslédivé. Ez velem szemben semmilyen változást nem jelentet. De különös volt, ahogy egy nagymamásan kedves ember, különböző élethelyzetekben mivé alakul át. Addig egy volt közülünk, a munka elkezdtével viszont egy másik szintre emelkedett. A jelenség volt különös, emberileg semmi negatív nem volt ebben, még ha így is hangzik. A briteknél ez is másképp van.

A legjobb az, amikor egy hőmérővel x időnként lemérik az étel és a szószok hőmérsékletét és feljegyzik egy adatlapra, mint ahogy az a takarítók szokták a közösségi terek x óránkénti takarításánál.

Az első félórában sikerült folyamatosan félreértenem a főszakácsot, de a végére már elsajátítottam gondolatainak olvasását és már rá se kellet néznem, hogy tudjam, mikor van mellette a helyem.

Ez a nap egyszerűen fantasztikus volt, mintha valaki gondolt volna rám. Elmentem a boltba, és az összes zöldség fél áron volt kapható! Kéthét után ennek az akciónak és a munkakezdés tényének köszönhetően végre uborkához és paradicsomhoz jutottam! Tudom, otthoni fejjel nem tűnik olyan nagy számnak, de 5 kg krumplihoz jutni 350 Ft-ért, és egy kiló hagymához 200 Ft-ért errefelé igen is nagyszó. Nem is beszélve a 350Ft/kg paradicsomról, ami nagyon nagy ritkaságnak tűnik errefelé.

Aludtam egyet Alejandro Jodorowsky-ra és meg kell állapítanom, hogy tulajdonképpen nem is annyira brutál. Semmivel sem durvább, mint a Kill Bill. Sőt a Santa Sangre ismeretében, a Kill Bill forgatókönyvírója akár ebből is inspirálódhatott volna. Leszámítva Alejandro nyers jeleneteit, azért a két film, teljesen más dimenziókban fut. 

Calabobos – light shower

Avagy, ahogy egyik távoli spanyol ismerősünk mondta – rain for stupid people. Reggel, amint az egyetemre igyekeztem az eső cseppek lebegtek a légben. Szitált az eső. Jól esett, mert olyan érzés fogott el, mintha valaki gondolt volna rám. Valaki gondoskodott arról, hogy még egyszer megfürözdhessem az arcomat. Felfrissüljek, felébredjek ebből a mai nagyon nehezemre eső kelésből. Nagyon kedves ám ez az eső, akármennyire is tűnjék számotokra kellemetlennek. Nem több ez, mint lágy reggeli simogatás a hajnal részéről.

A nemzetközi kapcsolatok órám nagyon érdekes volt. A kolonializmus e hétnek a témája. Így, hogy a hétvégén a másik szakom miatt kénytelen voltam elmélyedni – azért megjegyezném, mindezt igen nagy élvezettel tettem – a spanyol gyarmatosításban különösen érdekes volt összehasonlítani, a különböző hozzáállásokat és politikai, adminisztratív eszközöket, amit a nagyhatalmak alkalmaztak. A gyarmatok funkcióiról már nem is beszélve. Holnap következik a folytatás.

Az órát, egy francia tartja, aki nagy örömmel számolt be arról, hogy a franciák már 1914-ben elvesztették a nagyhatalmi státuszukat azzal, hogy a németek lerohanták őket. Ami a második világháborút követő gyarmati háborúkig tartó periódust illeti, az nem más, mint egy hosszú agónia. Nos, egy francia megengedheti magának, hogy ilyet mondjon. Milyen kifinomult egy világban élünk…

A spanyol órámról nem szeretnék írni, mert vagy jót, vagy semmit. Egész egyszerűen arról van szó, hogy mind a csoport, mint a tanárnő nagy kevésbé szimpatikus. A csoport televan másodéven maradtakkal, ami errefelé sokkal inkább ritkaszámba megy, mint a mi kis hazánkban. Remélem csak az első benyomásom ilyen és idővel változik a helyzet. A jó dolgokhoz idő kell, legalábbis ezzel a semmitmondó sablonnal próbálom nyugtatgatni a lelkivilágomat. Végül is ha kell, önállóan is meg tudok és fogok tanulni spanyolul. Ha megy ez itt az angollal, és ment annak idején az orosszal, akkor a spanyollal miért ne menne?

A könyvtárban zéró tolerancia van, ahogy azt egy lakótársam tapasztalhatta ma. Tegnap este tízig kellett volna vissza vinnie egy könyvet, és csak ma reggel nyitásra tette meg mindezt. Az egy fontos büntetést szemrebbenés nélkül hajtották be rajta.

Délelőtt meglepődtem, mert elég nagyszámban láttam gumicsizmás embereket. Igaz egész nap esett. A kutyát sétáltató embereknél még logikusnak is tűnt, de egyetemre mégse mennék gumicsizmával… és abban lenni egész nap. Elképzelem magam elé ugyanezt egy esősebb nap Budapesten…

Bár nap végére már magam is Gumicsizmába kívánkoztam, hiszen az egyik cipőm beázott, de akkor mindösszesen 30 perc választott el meleg zugomtól, így nem lett akkora károm az egészből. És van még néhány pár cipőm, ha esetleg holnapig nem óhajt megszáradni eme pár cipőm.

A britek végtelenül körültekintőek. A könyvtárban ki volt nyitva két ablak. Az ablak száraihoz vörös póznát raktak, nehogy még véletlenül is belefuss. A „vigyázat, nedves padló! Csúszik”- táblán nem lepődök meg, mert ez otthon is elterjedőben van. De ez a póznázás. Igaz, a britek e téren nagyon előrébb vannak. Minden épület akadálymentes, mindegyik gépen van speciális szoftver a gyengén látóknak, és mindegyik gépteremben van egy olyan gép, ami a különböző fogyatékossággal élők számára alkalmas. Állítható asztal magasság, siketeknek, világtalanoknak alkalmas szoftver és hardver.

Amióta itt vagyok, másról sem szól a helyi sajtó, mint az egészségügy problémáiról és annak szükséges reformjairól. Kivétel, amikor a különböző pártok kongresszusairól adnak számot (múlt héten a Munkáspárt, e héten pedig a Konzervatívok vannak napirenden). A cikkek alapján tényleg úgy tűnik, hogy alapvető problémákkal szembesülnek, de amikor az utcán jársz és a sokadik elektromos tolókocsit látod elgondolkodsz, hogy azért itt mégis csak elég magas a színvonal. Persze egyik tulajdonoshoz se mentem oda, aki ilyen székkel bírt, hogy most ezt a biztosítója vagy az állam fizette, esetleg hitelt vett fel rá. Bár a személyek, mind idős emberek voltak, akik nem úgy tűntek, hogy ezt a nyugdíjukból megengedhetik vagy olyan biztosítóra futotta volna nekik, amelyik ezeket a költségeket állják. Ám, az is megeshet, hogy egy ilyen jól szuperált több ezer fontos járgányra, évekig kell várni. Mert nem egyszerű villany meghajtásos tolókocsit kell elképzelnetek. Hanem inkább, egy tengerparti mopedet. Három kerékkel, kormányozható első, és elektromos meghajtású kerekekkel. Ahol az ember, úgy tűnik nagyon kellemesen elücsörészik. Úgy tűnik, az 5 km/h sebesség határt nem is igazán lehet vele átlépni, bár ennek ellenére egy nagyon tuti kis járgánynak tűnik.

Péntek délután szert tettem arra az egyetemi papírra, amely a bankszámlához szükséges. Így ma ismét bankokat jártam, a fejleményekről, majd hamarosan beszámolok.

Film: Alejandro Jodorowsky – Santa Sagre, az első hatvan percben szép párhuzamok a latin-amerikai történelemmel és identitás kérdésekkel. Majd a film második felére átmegy egy brutális sorozatgyilkos történetébe. A filmben végig vannak brutál jelenetek, így csak erős idegzetűeknek. Amikor nézed a filmjeit elgondolkozol, ahhoz, hogy ilyet tudj alkotni, nem kell e valóban egy kicsit pszihopatának lenni ehhez. A szépből valóban ennyire nehéz mélyen megérintő filmet csinálni, és a brutálisból ennyire könnyű? Szerintem nem ennyire egyszerű a kérdés, de az érthető, hogy Jodorowsky miért annyira kevésbé kedvelt figura a filmklubokban, bár szerintem a filmtörténeti szerepe megkérdőjelezhetetlen és ott a helye a többi nagy között.
Ha pedig interjút nézel róla, akkor egy kedves jó humorú öreg úr képe jön át.
Amennyiben valamelyikkőtök birtokában van annak, hogy a főszerepeket miért a fia vagy az unokája játssza mindig, akkor kérlek osszátok ezt meg velem. 

Nyírfa tövében

 A Don folyó partján, egy nyírfa tövében, egésznapos napsütésben, Kolumbusz naplóját és a maják történelmét olvasva.

Napfelkelte

Ma végre sikerült. 

Temetés és esküvő

Ugyan csak néhány hete vagyok itt, de már szerencsém volt látni néhány temetést és esküvőt. Sajnos szerves résztvevője ezeknek nem voltam, így vőfélyekről és egyéb, a ceremónia részleteibe beavató bemutatásra nem kerül sor, csak a látszatra és a külsőségekre.

A temetést körülbelül úgy képzeljétek el, mint ahogy azt a hollywoodi filmekben lehet látni. Hosszú lassan araszoló fekete kocsi konvoj, annyi különbséggel, hogy a kocsik előtt egy ember halad. Kemény, cilinderhez hasonló kalap van a fején. Fekete szmoking, fekete kesztyű, hófehér ing, és bőrszín. Az arca, mint egy kőből vésett szoboré. Ő sétál a koporsót szállító kocsi és az egész konvoj előtt a ravatalozótól a főútig, majd ha jól tudom, később a főúttól a temetőig. A sétáló embernek bot van a kezében, és ha a bot végén egy sima gömb helyett egy halálfej lenne, akkor az egész jelenet az Adams family egy részlete lehetne. Félelmetesen néz ki.

Esküvőből is csak az elit esküvőjét láthattam, mert aligha engedheti meg magának bárki, hogy a Szent Matchar Székesegyházban vagy az aberdeeni egyetem katedrálisában esküdjék.
A jól megtermettebbeknek a skót szoknya és frakk párosítás elég tetszetősen mutat, de a véznábbaknál, vagy az alacsony termetűeknél igen komikus az összhatás. Nagyon szép gyapjú kötött zoknit hordanak ilyenkor, és a jobb lábuk külső száránál egy díszesebb markolatú tőrt vagy kést raknak a zoknijukba.
A nők ilyenkor úgy öltözködnek, mintha a húszas években lennének. Olyan a hajviseletük és abba a korba illő kalapot hordanak.
A gyerekek kis úrfiknak vagy úrhölgyeknek vannak öltözve. Földre szállt angyalkák, mint valami nemesi sarjak.
A mindennapi brit viselet összképén, ez úgy tűnhet, mint egy jelmezbál, pedig amikor látod, akkor nem tűnik túlzásnak, egyszerűen megadják a módját stílusosan.

Széljegyzet: Jó filmre vágysz? Táblák (Blackboards/Takhite Siah) – rendezte: Samira Mahmalbaf, irán-olasz 2000, nyelv: kurd
A film mellesleg 2000-ben elnyerte a cannes-i filmfesztivál zsűrijének díját. A rendező? Egy húszéves lány, aki első nagysikerű filmjét Az alma címmel még 18 éves korában rendezte. Nem, nem, bizony Iránban sincs olyan pici árnyékod, hogy azt a két lábad közötti fesztávolság meghaladja. Egészen egyszerűen egy filmrendező szakmával rendelkező apukára és egy rendező asszisztens anyukára van szükség. De ez még így se von le semmit a film zsenijéből.

Amnesty International & Cheese Cake

Ma a címben említett szervezett, helyi, az egyetemen működő, a gólyákat köszöntő estjére látogattam el. Itt az igazi emberekre leltem. Valahogy mindenkivel egy jót lehetett beszélgetni. Itt létem egyik legjobb estje lehetett volna, ha az agyamat kikapcsolom, és nem kezdek el gondolkodni.

Első benyomásra nagyon pozitívnak tűnt mennyi előnnyel jár, ha egy ilyen nagy nemzetközi civil szervezet áll mögötted. Komoly kiadványok és hasznos útmutatások a központból (ez utóbbit természetesen nem láttam, csak elolvastam az újságban, hogy ilyen is van). Lám, milyen jól állnak anyagilag, hogy megengedhetik maguknak a gólyák borral és tortával való köszöntését. Hasonló súlyú és taglétszámú diákszervezetek pár tízezer forinttal próbálják túlélni az egész évet. Ahogy aztán elkezdtem beszélgetni a tagsággal egyre kiábrándítóbb képet kaptam.

Tulajdonképpen „nem csinálnak semmit”, csak pénzt tarhálnak és megtanulnak menedzselni egy diákszervezetet. Vetítéseket, vitaesteket szerveznek, ahol a tudatlanok tömegeinek hívják fel a figyelmét a világon uralkodó katasztrofális helyzetekre, emberjogi problémákra és kérik az embereket, hogy adományaikkal segítsenek. Miért nem szólhatna ez részben önképzésről is? Műhelyekről, ahol az egyetemisták új készségeket vagy akár tudást sajátítanak el. Amikor rendesen dolgozó emberekké válnak, tudjanak lobbizni, tudják, hogy az adott poszton, szakmában, milyen lehetőségeik vannak, hogy jobbá tegyék a világot vagy csupán a környezetüket? Elsajátítsák a helyzet felismerés készségét, az emberjogi problémák felismerését stb. Tudom, hogy erre az lenne a válasz, a lehetőség meg van. Lépj be és csináld meg. De nem ezért jöttem.

A kezedbe veszed az Amnesty magazine legfrissebb számát, és megállapítod ez igen, ez kiadvány. Komoly cikkek, program és előadás ajánlók az egész országban, de nagyrészük mégiscsak Londonban. Ilyen és amolyan dokumentumfilmek a világ különböző krízis pontjaiból. – de elmennék - gondolod. Aztán egy pillanatra felmerül benned, hogy jó, jó ez a kiadvány, de lehetne még jobban. Á nyugaton biztosan még jobbat csinálnak. És ráeszmélsz, hogy nincs tovább. Mert ez az iránymutató, ezt a modellt veszik majd át otthon a társ szervezetek. Ennél jobb nincs, mert az Amnesty anyaországában vagy, ez a csúcs, nincs tovább.

Kiábrándító, mert pénzpiramis az egész. A szervezet két dolgot kíván elérni, és ez nem csak az Amnestyre vonatkozik ilyen mikro szinten, hanem a legtöbb civilszervezetre is, ilyenek a humanisták például nálunk otthon (Tudom, nincs új a nap alatt, de az én idealista lelkemet, ez mégis megterheli). A két dolog pedig az újabb aktivisták beszervezése és pénz tarhálása. A pénz tovább megy a központba és onnan a megfelelő helyre kerül. Csak nekem ettől valamiért zsigeri viszolygásom van. Amikor odaadod a pénzed egy vadidegennek és a pénz elkezd utazni. Nem arról van szó, hogy nem bízok meg bennük, csak olyan rossz érzés, hogy nem tudsz a sorsáról, amikor nem tudod nyomon követni (Tudom, az Amnesty honlapján fenn van az éves elszámolás, hogy mire mennyit, de ez akkor is kicsit más, személyesebb). Látod, mennyi pénz megy el marketingre, kiadványokra, hogy csak megszólítsák az újabb adományozókat, vagy újra felvegyék veled a kapcsolatot. Abba már bele se akarok gondolni, mi a marketing és krízisgócokba jutatott összegek közti arány.

Én meg ott vagyok, ennek a szervezetnek az estjén és egy kész pénzkidobás vagyok számukra. Olvasom és hazahozom a kiadványaikat, majszolom a sajt tortájukat, miközben eszem ágában sincs egy penit se adományozni nekik. Mert boldog vagyok, hogy 12 nap óta először végre édességhez jutottam, mert erre igazán nem jutott. Pedig mi az a tizenkét nap, hányan nem ettek tortát egész életükben?! Meg hol vagyok, milyen környezetben, milyen körülmények között? A magam módján én is a túlélésért küzdök, de egy milyen túlélésért, egy milyen világban? Eközben nem tudunk semmi mást tenni, csak beszélni a problémákról, adakozni, tollat gyűjteni.

Még tudnám folytatni, de haszontalan. Mint közgazdász diák ez a fajta újraelosztás logikus és ésszerű, de mint halandó ember továbbra is abszurdnak, kiábrándítónak érzem. Világunkat egyre inkább csak számokba kívánjuk kifejezni, fizikai, biológiai, kémiai képletekkel és pénzzel. Így azt hisszük könnyebb, mert a számok nyelvét mindenki érti, és abban igazuk van, hogy ez az út is vezet valahová.

Ha már témánál vagyunk

Széljegyzet*: Ha azzal a kérdéssel indítasz, hogy hol van a sajttortából a sajt, akkor azt a választ hallod: Oké, te hová valósi is vagy? A briteknél a sajt torta elnevezés alatt, édes tojássárgájával kikevert krémes tortát értenek. Ellentétben azzal, hogy Európa észak-keleti részén, ez egy valóban sajtós, sós tortát jelent.

* Tudom, hogy igazából ez lábjegyzet, de ha betudnám valahogy állítani akkor ez a bal oldali margó jelenne meg. ;)

Mosás

Egy újabb meglepő fordulatról kell beszámolnom nektek. Az Egyesült Királyság területén a ruhatisztítás drága. Egy menet: két font és ezzel még nem érted be, mivel a közösségi terek picik, a szobád egy lyuk, így befizetsz még egy repeta körre, a szárításra, immáron ötven százalék engedménnyel. És mi az abszolút katarzis? Amikor ötven perc szárítás után nedvesen veszed ki a ruhádat a szárítódból. A reggelt öt font sterling mínusszal kezdve, már igazán nincs kedved újabb egy fonttól megválni. Bár a nap vége felé egyre inkább elgondolkozol rajta, tán mégis érdemes lett volna. Mivel az egész „lakásban” az összes lehetséges helyen, ahol potenciálisan esélyed van a szárításra, ruhadarabok lógnak. De ruhák tizenkét óra elteltével továbbra is nedvesen csüngnek alá. Ezzel elodázva lakótársaidnak okozott kellemetlenség hosszát és személyes, szobádra kiterjedő élettered további degradálását. Mintha valaki gondosan egy kupacba hordta volna ruhádat, majd egy múltból itt ragadt elf huncutságában a levegőbe röpítette volna az egészet.

Fűszerek

Bár állítólag a gazadag, kínálat bőségében úszó nyugatba érkezel, arra valóban érdemes felkészülni – ahogy ezt nekem néhány Európa ezt a felét megjáró barátom jelezte -, hogy a nemesebb fűszereket nem olyan egyszerű beszerezni. A köri és a kakukkfű beszerzése még megoldhatónak tűnik egy nagyobb, magyarosan szupermarket megnevezésen futó komplexumban, de a szerencsedióért és a kaporért már az arabokig – az én esetemben az indiaiakig – kell el zarándokolni. Ahol annyira nem is baj, hogy elsőre nem jut eszedbe a szerecsendió (nutmeg) angol megfelelője, és a nagyon tágra nyílt szemű indiaiaknak írhatod körül, hogy milyen fűszert keresel is te valójában. De megnyugtatóan hat az idegeidre angolságuk (arrafelé nem az angol a hivatalos nyelv? – ábrándozol el). Végül receptek elmesélése által, csak-csak előkerül a portéka (ez bezzeg megy, de fűszer neve nem). Persze olyan kiszerelésben, ami öt évre is elég, de ha már ennyit mentél érte, és ha má’ ennyire ócsó, nehogy má’ ne.
A mai körutam után meg kell állapítanom, hogy legalábbis ebben a városban, egyik boltban sem lehet kapni tejfölt, amit annak idején nekünk sour cream-ként tanítottak az iskolában. Briteknek effélével nem élnek, ami sajnos az életemben radikális változásokat fog magával hozni, mivel otthon a mindennapi betevőm szerves részét képezte. Tényleg rá leszek kényszerítve itt egy új világra. Még túros gombócot se…Fel kellene kerekedni a legközelebbi tanyáig, de merre induljak?

Diákszervezet, ahogy azt skótoknál szokás

Ma délután, elmentem a Debator Workshop-jára. A nyelven kívül szinte semmiben se különbözik egy közepes méretű otthoni diákszervezettől, csak pofátlan módón 500 éves múltra tekint vissza. Ülsz, ésszel felfogod, hogy semmivel sem kell ide több kvalitás, mint otthon. És egyszerre átérzed azon keveseknek a helyzetét, akik külföldi létükre merészkedtek hasonló dolgokba otthon. Amikor minden egyes szavukat érted, amikor elkapod a fél szavakat, a belső poénokat, a kétértelmű mondatokat, néha már már a szlenget is, és velük együtt kacagsz, mert élvezed a nyelv játékát, de te még messze nem vagy képes e nyelvvel játszi képességgel bánni.

Széljegyzet

Sajnos nem került megörökítésre a kép, de ma láttam meg az első helyi anglikán egyházat. Üzemen kívül. Az épület ma egy csődbe ment erobikközpontnak ad(ott) otthont.

Nagyon hasznos lehet, ha a szigetországba sok euró húsz centessel érkezel.

Két óra

Ma elméletileg átestem a tűzkeresztségen, azaz megtartották az első két előadásomat. Itt egy idegen országban, melyben tíz napja élek és soha előtte nem tapasztaltam saját bőrömön létét. Még levegőjének illatát se szoktam meg, még csak épphogy megtanultam megérteni az itteniek nyelvjárását, még épp, hogy túl vagyok a három napig tartó csoda élményének effektusán. De csak elméletileg estem én át a tűzkeresztségen, a java csak jövő héten kezdődik, amikor sor kerül az első spanyol órákra is, de legjava még 12 napig várat magára, mivel a szemináriumokra csak az október 9.-ével datált héten kerül sor. Lassan sétál csak bele az ember ebbe a mély vízbe.

Nem is tudom, hogy érdemes e sorokban fejtegetni a mai bevezető órákat. Délelőtt került sorra a nemzetközi kapcsolatok konyhájára, mely előadás sorozatot, egy dél-koreai professzor, egy argentin, egy francia és egy skót tanár tart meg. A tanszékvezető kissé angolszászizmussal túltengő bevezetője után, sort kerítettek a tantárgy éves tematikájának bemutatására. Én pedig ott ültem, mint egy lekötözött fenevad, aki elé kitették a friss vadhúst, de nem engedik hozzá. Hányszor, de hányszor éreztem már ennek a friss, ropogós, lédús húsnak az illatát, hányszor, de hányszor átolvastam már a tematikát, a könyvek listáját, hányszor, de hányszor merengtem el a példa esszék kérdésein. Én végre dolgozni, tanulni akarok! Nem bevezetőt, hanem konkrét munkát! Soha még életem során nem vágytam ennyire arra, hogy tanulhassak. A békességgel elfogadott időhúzás andalító. Félreértés ne essék, nem kell nekem szeminárium, hogy olvassak, járassam az agytekervényeimet. De amíg várom a skót rendőrségtől a munkaengedélyemet, naponta elolvasok egy könyvet (lássuk be nem kellett sok idő, hogy elérjem ezt a szintet), és jut időm az általam ismert nyelvek napilapjainak szemléjére is. Ezelőtt csak igen kevésszer éreztem azt, hogy azzal foglalkozom, amivel szeretnék, és annyi időt szánok rá, amennyi csak jólesik. De mégis, ezt a bennem felhalmozódó tudást nem csak input formájában, hanem output formájában is szeretném megtestesíteni.

Így történt ez ma este is, amikor elmentem Debater ma esti szeánszára, ahol a diskurzus tárgya Skócia függetlensége volt. Az asztal két oldalán ügyvédek ültek és meglepő módon gazdasági érvekkel pedáloztak, sokszor hibásan. De hát sem ők, sem a közönség nem volt a kellő ismeretek birtokában, így mélyen szántó eszmefuttatások helyet, csak elgondolkodtató példákat volt lehetőség felvillantani (Ők meg, ők vajon mégis miért csináljál úgy, ahogy és miért nincs példa arra, amit a tisztelt érvelő kollégák argumentumokként használnak), de ha ennyire érzelmeket megpendítő vitáról van szó, milyen szerepet is játszik a racionalitás, a gondolkodás?

Számomra egy dolog világos, amit a ma este csak tovább erősített bennem. Beszélni, beszélni és beszélni. Levedleni ezt a gyalázatos közép-európai akcentust (a lakótársaim nem értik mi bajom van ezzel, de gondolom nektek nem kell elmagyaráznom, pláne úgy, hogy mindenhova belépőkártyádként viszed magaddal. Ennek egy titkos fegyvernek kéne lennie és nem egy pecsétnek a homlokodon) és úgy érvelni, hogy közben azt érzed, úszol a nyelvben, bármikor bármire válthatsz mellről hátra, vagy éppen pillangóról gyorsba. Igen, már magyarul se egészen egyszerű magasreptű vitákban brillírozó beszédet tartani, ahol az érvek, mint vasbeton cövekek, mélyen, kidönthetetlenül állnak a földben. De azt mégiscsak elvárhatja magától az ember, hogy amikor szóra emelkedik, és minden tekintet rá szegeződik, akkor ne kelljen magát katonásan vasfegyelemre szorítani, és mint egy cirkuszi artista végig menni a kötélen megtorpanás nélkül, mert érzi a hallgatók lelkében a felszisszenést, midőn egyensúlyában meginog, és a felszisszenések ólomsúlyokként pihennek vállain, miközben a kötél java még hátra van.

A textuális és vizuális kontextus a latin-amerikai világban című órán, már helye volt az érzelmeknek is. „Landa egy katolikus fundamentalista” és az indiánokat leigázó spanyolok nem mások, mint „pszihopaták”. Képekben gazdagon, tökéletes angol nyelvtan mellett, erős spanyol akcentussal tartja óráját egy latin-amerikai származású, eddig az Egyesül Államokban spanyol nyelven (!) oktató professzor. Igen, ez már egy óra. Egy jobb bölcsészettudományi óra is lehetne az ELTE-éről (ha lenne ott ilyen professzor, meg ilyen tárgy; hazamegyek, ha törik, ha szakad, elmegyek Anderle órájára vagy benézek Torreshez összehasonlítás végett!), de ez még csak a kezdet. Ez még csak a felvezető óra, jövő héttől szövegelemzéssel. Egyetlen bánata az embernek, hogy ebből az órából szemináriumot nem kap, csak enyhe túlkapásokkal fűszerezet, briliáns előadásokat. Bár a passzívan hallgatónak fejéből ki-kikukucskál a fejéből az a törpe ördög, hogy bizony-bizony sokkalta többet tudsz te professzor, mint én, de egy kis közgazdaságtan, és antropológia neked is jól jönne. De lehet, akkor pont a fűszer varázsa tűnnék el…

U.I.: erős itt a keresztény diákkör, de nagyon. Most például fánkot osztogatnak. Nagyon finom, csak ragad tőle a billentyűzet.

Bankszámla

Leírom, mert szerintem e téren elég kuszák az információk. Aki nem érdekelt a kérdésben ugorjon a következő hasábra.

Mielőtt bankba mész, hogy számlát nyiss, kérj egy levelet az egyetemedtől (akárki akármit is mond)! Mert az értesítő leveled - amennyiben otthoni címedre érkezett és nem a brit lakhelyedre -, nem fogják elfogadni. Sőt a már a kollégiumi, vagy albérlet címedre érkező leveleket az egyetemtől sem, mert bár rajta van a címed és neved, még egy adat hiányzik (pl.: születési évszám).

Tehát mielőtt bankba mész vagy a Student Advisereden keresztül, vagy a University Office/Student Reception nevezetű helyen beszerzed az alábbi adatokat tartalmazó dokumentumot, amely a Te otthoni (állandó lakcímed) címedre van címezve: születés ideje, kurzusod neve, amire felvettek és amire jársz, és az itteni (UK) címed, amit az egyetem biztosít számodra. Ha albérletben laksz, akkor nem tudom, hogy a bérleti szerződés számukra elég-e. Ennek a dokumentumnak a neve, egyébként: Letter of…..

A mai napot egy nagy két órás sétával kezdtem, bankokba jártam, most már előbb utóbb tényleg lesz bankszámlám. Látom a fényt…, vagy valami hasonló idilli képet tessék elképzelni.

Holnap, remélem már tényleg belecsapunk a lecsóba, mert ma egy nevetséges szemináriumom volt. Hál’ Istennek az első és utolsó, amely information skills néven fut. Ne értsetek félre, hasznos volt az óra, mert itt is tanultam újat. Nevezetesen, hogyan kell használni a Plagiarism Detection Service-t (PDS). Ezzel a jó kis szoftverrel tudod leellenőrizni a saját esszéidet, bár nyilván inkább a tanáraid fogják alkalmazni. Hasznos kütyü, amely százalékos formában felmutatja, hogy mennyi a szóról szóra átvett szöveg és pirossal kijelöli, hogy mely részek azok, és zölddel, amelyek az önálló munkát képezik. Biztosan sok dologra lehet használni, csak abban a pillanatban, hogy idegen nyelvű forrásból dolgozol, megáll a tudománya. Bár szerintem már gőzerővel dolgoznak az EUs változaton :) (vagy a brit diákok nem dolgoznak idegen nyelvű forrásból?).

Jöttem át a gépterembe és nem hittem a szememnek! A Don folyót egy szivárvány kötötte össze a tengerrel. Nagy, vastag, tiszta csíkokkal. Mintha nem csupán színek lennének, hanem valódi téglából rakott építmény állna előtted. Amikor annyira életteli, hogy nyomban a tövébe iramodnál, azt a híres aranycsuprot megkeresni. Miközben a szivárványban gyönyörködsz, a hátad mögött nyugaton, épp a nap nyugszik le. A táj arra lágy ködben mereng, így olyan mintha mindent aranyfólián keresztül látnál. A fák lobjai közt átszűrődő távoli torony épületek elmosódva, kontrasztként libbennek fel.

Vége a Kánaánnak és a szöveg áradatnak.

Tekintettel arra, hogy az elkövetkezendő három napban, három könyvet kell elolvasnom, fejenként kétszázötven oldallal, egyre kevesebb időm lesz írni, és ezt valószínűsíthetően egyre ritkábban fogom megtenni. Tudom, tudom nem olyan nagy dolog ez, de még nem tartok ott angolban, mint az anyanyelveimmel. És ez még csak a kezdet, mert ahogy elnéztem a jövő hétre elolvasandó szemináriumi anyagot, úgy vészesen közeledik az 500 oldal/nap terjedelmű könyvek időszaka (Tegnap sikerült nettó hat óra alatt legyűrnöm száz oldalt).

Az esszék nem tűnnek félelmeteseknek. A rendszer nagyon hasonlít a kolis követelményekhez, bár csak 30%-al számítanak bele az éves munkába. 10 % a szeminárium és 60% az év végi zárthelyi. Az irodalom lista fent van a tanszékek honlapján, de ha valakit érdekel, szívesen elküldöm neki Emillel.

Az esszé kérdéseket pedig itt közzéteszem, lássátok milyen szellemi kihívásoknak és élvezeteknek fogok eleget tenni az elkövetkezendő időkben (már csak a könyvek listáját látva is, alig várom, hogy elkezdődjön a komoly oktatás). Tárgyanként egy esszét kell leadni november 15.-éig, antropológiából viszont kettőt. Ez matematika nyelvére lefordítva durván annyit tesz, hogy kéthetente el kell készíteni egyet. Már alig várom (de most komolyan), hogy valamelyik témának neki essek, sőt nem is várom, hanem megyek és hozzálátok.

Nemzetközi Kapcsolatok:

(1) What was the interwar debate about, and which side do you think was more correct, if any?
(2) Critically assess the claim that balance-of-power promotes peace in world politics.
(3) Is Francis Fukuyama's 'The End of History' argument more convincing than Samuel Huntington's 'Clash of Civilisations' thesis in explaining international relations since the end of the Cold War? Discuss with reference to empirical evidence.
(4) Select two major powers (i.e. Great Britain, France, Russia, the U.S.) and compare their diplomacy during the Paris Peace Conference.
(5) Was the 1920s indeed an ‘era of illusion’?
(6) What were the main causes of the US-Soviet confrontation during the Cold War?
(7) Discuss the rise and fall of détente in the 1970s.
(8) Critically analyse the de-colonization processes?
(9) Discuss the military, economic, political and socio-cultural aspects of colonial expansion by European Powers. Which aspect(s) contributed the most to its successes?
(10) Did anyone ‘win’ the Cold War?

Kulturális antropológia (ebből ugye kettő kell :)

1. Imagine yourself as an ethnographer arriving in Aberdeen. What cultural practice would you want to write about and what ethnographic methods would you use? How would your work distinguish itself from that of a journalist?
2. „Blood is thicker than water.” Critically evaluate this phrase using ethnographic case studies from two distinct kinship systems.
3. There are two main categories of people: men and women. Do you agree?
4. Anthropologists have described society as a set of shared symbols. Discuss.
5. Are the three phases of a rite of passage equally important? Demonstrate your argument through an ethnographic example.
6. Gift giving is an important social action in many societies. Discuss.
7. Capitalism establishes human needs. Explain.
8. Is race something you are born with?
9. Can small-scale cultures ever truly resist cultural imperialism?

A kedvencem :) – Textuális és vizuális ábrázolás a latin-amerikai világban

1. It is sometimes argued that Columbus portrayed the American peoples in two ways: as monsters when they resisted him and as children when they submitted to him. Is this borne out by the excerpt from his Journal of the First Voyage in the course pack? Is this also true of the visual representations of the Conquest?
2. Analyse the relationship between images and text in the Anglo-Dutch editions of Bartolomé de Las Casas’ A Short Account. Please note that you can access Theodor De Bry’s images at http://www.lehigh.edu/~ejg1/doc/lascasas/casas.htm
3. How reliable do you find Bishop Landa’s account of the Yucatec Maya people and of their history? To what extent is it borne out by other kinds of evidence? Answer with reference to Landa’s text and to the archaeological and other historical evidence cited by Sharer in the excerpt in the course pack.
4. It is often argued that Spanish missionaries portrayed the American peoples as lost sheep in need of a pastor. To what extent is this the case of Bishop Landa? Why might he do this?
5. Examine the ways in which Sarmiento defines Argentinian identity in theexcerpt from Facundo in the course pack and assess the impact of his work.
6. Examine the ways in which José Martí defines Latin American identity in his essay “Our America” and assess the impact of his work.
7. Compare and contrast Sarmiento’s and Martí’s views on nation-building.

Kollégium

Miután elfogadtad az egyetem által felajánlott helyet, a UCAS kizáródik a játékból, és onnantól kezdve már csak közted és az egyetem közt folyik a kommunikáció. Úgy emlékszem első között volt az a levél, amely a kollégiumi szállás lehetőségekről szól. Ezt érdemes minél hamarabb visszajuttatni nekik, mert annál nagyobb a valószínűsége, hogy az általad elsőként megjelölt helyre kerülsz. A kollégiumi szobák ára igen széles skálán mozog. Itt az alábbi árkategóriák voltak (ha az emlékezetem nem csal): ötven, hetvenkettő,* hetvenhét, kilencvenkettő*, kilencvenöt*, százöt* font/hét. A csillaggal jelölteknél nap háromszori étkezést kapsz munkanap, szombaton kettőt, vasárnap semmit. A lengyel barátom menzás, és azt mondta ízek nélkül főznek. Így szerintem érdemes inkább otthon egy, de maximum két hét alatt kitanulni a főzés művészetét, mert akkor garantáltan finomat és olyat eszel, amit szeretnél, ráadásul jóval olcsóbban (egy tál bőséges(!) melegételt simán kihozol egy font alatt).

Ezek az árak az itteni viszonyokat tükrözik és évről évre változik (nem lefelé). Edinburghban például száztíz fonttól kezdődtek a kollégiumi szobák, így amikor egyetemet választasz, lehet, ez sem egy utolsó szempont.

Ebben a városban két kisebb kollégiumi városka található. Amelyben én lakom, az a proli változat, ez az olcsóbb és a távolabb (viszont egy gyönyörű parkon mehetünk keresztül minden nap). A másikról nem sok mindent tudok. Az, közvetlenül az egyetem mellett helyezkedik el, maximum öt perc alatt eléred az egyetem bármelyik óvárosi épületét.

Ebben kollégiumi városban 1600-an lakunk. Két gépterem áll rendelkezésünkre éjjel nappal, és négy helyen vannak forró pontok (hot spot -ok), ahol wi-fizni lehet. A városkánk főteréről közvetlen buszjárat biztosítja az összekötetést az egyetemi óvárossal és egészen a város központjáig be lehet vele jutni. A busz éjszaka tizenegyig jár. Vannak parkolók a kocsiink számára, bár sajnos nincs belőlük ezerhatszáz. Én egy olyan részében lakom ennek a városnak, ahol kvázi lakások vannak, egy konyhára és fürdőszobára jut hat szoba. A szobák eszméletlen picik (nem is tartom magamat normálisnak, hogy a felújított koleszt, a budapesti lakásomat(!), erre a lyukra cseréltem fel), de ha ezt ítéljük meg olyannak, mint egy kolostort, papi zárdákkal, akkor azok, akik a nagyobb épületekben, közös étkeztetéssel szállásoltak el, börtönben laknak. Végtelen hosszú szűk folyosók, kék ajtók, fehérre meszelt téglafalak, közösségi terek teljes mértékű hiánya jellemzi azokat az épületeket. Nekem legalább vannak lakótársaim, de ők ott csak maguk vannak a szobájukban, egy olyan folyósón, ahol még legalább huszonöt ilyen szobára nyílik ajtó. Az maga a rettenet! Bár a szobájuk kétszer akkora, mint az enyém. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy nekem ez a lyuk jutott)

Ma tornán és az olvasáson kívül a szakadó esőben másra nem igazán futotta.

Bár Diego de Landa atya elég rémisztő és elkeserítő dolgokat ír, a spanyol kolonizálásról Latin-Amerikában, a Yucatan Before and After Conquest című munkásságban, nekem mégis sokkal inkább olyan, mintha egy antropológiai „előmű” lenne. Tegnap egy kicsit elrémítő gondolat jutott eszembe, hogy nemzetközi kapcsolatok mellé, nem-e illet volna jobban harmadik tárgynak a történelmet választanom. Bár fenntartásaim voltak vele szemben, hiszen többnyire brit történelemről lett volna szó. Ám így is önszorgalomból skót történelmet olvasok. Ezért úgy hiszem a latin és spanyol tanulmányok mellé, mégiscsak az antropológia illik jobban, főként Landá-t olvasva. ;)

Tudtátok, hogy Yucatan mayául azt jelenti, hogy „ő szépen, jól beszél”?.

A joghurtos rakott krumpli, csak megközelítőleges ízvilágot ad az eredetiről, de ha sarki panelnegyedes Lydlben nem lehet kapni tejfölt, még mindig ez a legkiválóbb megoldás. Arról, hogy valójában ilyen nehéz lenne a tejföl beszerzése a szigetországban nincsenek bővebb információim, majd meglátjuk. Az itteni Lydlben ne keressétek. ;)

Mókusok

Ma el akartam menni, a katolikusok ingyen osztogatta ebédjére. De vagy rossz helyre mentem, vagy tényleg nem volt ott semmi. Így nem sikerült megspórolnom azt az egy fontot, amiből az ebédjeimet ki szoktam hozni, de a kutya se bánja. Mert útközben találkoztam egy lett sráccal. Én már hallottam róla, hogy van itt a kollégiumi városba egy lett srác, de nem tudtam, hol lakik. Civil enginiring-et tanul és Rigában csak pár utcával arrébb lakik tőlünk. Jót beszélgettünk, bár a szokásos lett távolságtartás meg volt benne. Állítólag van itt még egy félig orosz, félig lett lány is. Oroszok rengetegen vannak, meg franciák és németek. Elvétve néhány spanyol, ázsiai is csak kevés. Indiait pedig még egyáltalán nem láttam.

Majd talán lesz valami ebből a közös nemzeti identitásból, bár ahogy a letteket ismerem… Magyarokról egyáltalán nincs tudomásom, talán a másik kollégiumi városban. Ha majd elkezdek egyetemre járni, biztosan kiderül, remélem. Jó dolog, ha van egy kis közösséged ;)

Miután ebédhez nem jutottam, tettem egy kisebb sétát az óvárosban. Készült néhány új kép is. Ezeket felraktam, megnézhetitek. Sétáltam a temetőben, amelyben nekem nagyon tetszenek a sírkövek és benéztem a St. Machar templomba is. Ez egy hatalmas, vastag kőfalakkal rakott középkori templom. Gyönyörű ólomüvegekkel, faburkolatú tetőszerkezettel, amelyeken a helyi nemesség címerei láthatóak. A templom bent félelmetes. Hallod a saját lélegzeted morajlását, olyan, mintha Isten ott állna feletted. Abszolút tökéletesen betölti azt a funkciót, amire szánták.

Ebéd után, hogy be ne aludjak, elmentem egy nagyobb sétára a tengerpartra. Már nem renoválták a hidat, így a folyóparton sétálhattam ki a tengerhez. Nagyon tetszik nekem Don folyó völgye, olyan kis meghitt, azokkal az apró házakkal, amelyek itt-ott előbukkannak. A tengernél persze alaposan sivított a szél. Köd szállt a tenger felől, de a partot már nem bírta bevenni. Mint kiderült, a folyó másik oldalán, a tenger mentén, szintén egy golfpálya húzódik. Itt is játszanak, bár nem értem, hogyan lehet ekkora szélben golfozni. A tengerparton gyűjtöttem néhány követ. Megtekintettem néhány félig tengerbemosott második világháborús katonai partvédelmi bunkert. Majd hazatértem, hogy olvassak. Mivel tegnap igen csak beletört a bicskám Friar Diego de Landa Yucatan Before and After the Conquest című munkájába. Pökhendi voltam, amikor azt hittem 168 oldalt egy délután alatt angolul is ki fogok tudni olvasni. Vagy a nyelvezete régi vagy én nagyon nem tudok angolul, de 20 oldal/órás sebességgel haladtam.

Persze, minden másképp lett. Útközben megszállt az ihlet, így amikor hazatértem szobám díszítésébe fogtam. Kivágtam a múlt heti Financial Times képeit és néhány olyan szót, ami tetszett, és ezeket ragasztottam a szekrényemre és az ajtómra. Ezt követően már igazán otthonosan éreztem magamat a szobámban. Ráadásul mindezt a pompát semmiből teremtettem elő :p Miközben a kedves brit diákok drágán veszik a posztereket.

Ebből a szempontból szerencsések vagyunk, míg otthon a Népszabadság és Nemzet járt, addig itt az FT jár a kollégiumba ingyen :) Hírekre fel!

U.I.: A fenti cím után egyáltalán meg kell említenem, hogy ezúttal milyen állatokkal találkoztam a parkban?

Party Time

Ma túl estem az első kötelező előadásomon. Ez egy bevezető előadásnak volt meghirdetve és olyan is volt. Magyarországon ez az óra, ahova nem mész be. De itt még a silány – előre látható módon semmit mondó – órára is érdemes bemenni. Mert az itteniek egyszerűen annyira kedvesek és segítőkészek, hogy bunkóság lenne nem menni. És igen, lehet, hogy 89% az órának végig unatkozod, de olyan aprólékosak mindenben, hogy még itt is hallasz újat, ráadásul hihetetlen sok segítséget nyújtanak órán kívül. Mindenféle HelpDeskjük van stb. Már csak azt tudni, hogy ezek hol merre meddig. Csak ezért is megéri. Ráadásul, amikor ennyire segítőkészek és mindent elmondóak, akkor nagyon rosszul érezném magam, ha olyan kérdést sikerülne később feltennem a HelpDeskben, amiről már volt szó.

A nap maradék részét a könyvtárban töltöttem. Megtehettem, hiszen munkát már találtam és holnap lesz az állásinterjúm. Spanyol rádiót hallgattam és megnyugodva konstatáltam, hogy fél óra intenzív hírhallgatás után kezd visszaszivárogni a tudásom. Ami azt illeti, itt komolyan gondolják. Lehet, hogy már említettem valahol, de nem rég volt egy cikk a Times-ban a spanyol nyelvoktatás színvonaláról a brit felső oktatásban. Az itteni egyetem Oxford és valamilyen londoni suli után a harmadik helyen volt! A tanárok pedig azt ígérik, karácsonykor nyugodtan mehetünk nyaralni Maiorca-ra, mert addigra folyékonyan fogunk tudni beszélni spanyolul.

A könyvtártól szóhoz sem jutok. Az orosz nyelvű könyvek a pincében vannak, de az itteni gyűjtemény még így is nagyobbnak tűnik, mint a budapesti Orosz Intézetben! Just AMAZING!

Öt könyvet vettem ki a hétvégére, így amikor hazajöttem olvastam. Ésszerűnek tűnik már most belevágni a kötelezőkbe, mert évközben akad majd még bőven miért szívni a fogamat.

Este átnéztem Péterhez, akit két napja a géptermi szobában ismertem meg. Ő egy lengyel srác, aki Luxemburgban járt középsuliba. Talán épp ezért elég nemzetközi a srác és van közös témánk bőven. Számítástechnikát tanul, de a kedvence témája a grafika, egyébként festeni szokott. Jó arc. Ittunk egy sört, és elütöttünk 4 órát. Utána elment partyzni én meg haza. Nekem az itteni árak mellett még sokáig nem lesz erre módom, pláne akkor, ha egy tankönyv 40 fontba kerül! És nem mindegyik kapható használtan, sőt a spanyol például még a könyvtárnak sincs meg. Épp ezért a Freshers weekből is többnyire kimaradtam, mert elég kevés volt az ingyenes rendezvény, ami nem arra az időre eset, amikor én valami más miatt rohangáltam.

Itt a hétvége, csak sajnos most épp esik. Azért remélem, tudok egy picit túrázni majd a környéken.