A társadalmi egyenlőség tönkreteszi a konyhát?

Pénteken átestem életem első munkahelyi karácsonyi partyán, életemben először tapasztalhattam saját bőrömön mit jelent a nemi diszkrimináció, a főszakácsok sörözés közben elárulták miért pocsék a főztjük, mindezek után betekintést nyertem a “botrányos” brit péntek esti éjszakába.

Nagyműszak volt. Szinte mindenki dolgozott. Mindegyik ételhez külön-külön tálaló volt kirendelve. Egy ember a húst, egy másik a köretet, a harmadik a zöldséget rakta a tányérra. Számomra a desszert őrzése (Christmas puding vs. Eper rulád) – csak egy fajta desszert fogyasztható – és szósszal való leöntése lett kiosztva.

A tömeg lement. Főnökeink megterítettek nekünk és meghívtak minket egy italra a bárból. Nem tudtam mit igyak, de félre tettem minden elvemet, helyesebben szólva egy elv alá rendeltem azokat, az integráció elve alá. Így a főszakácsok unszolására egy korsó sör mellett maradtam – belépőjegy a férfitársadalomba - . Csak egy szót se fociról – gondoltam magamban.

Főnökeink tálaltak. Kapzsibbnak kellett volna lennem és tolakodnom, hogy előrébb álljak a sorban, de nem vagyok ilyen. Tudomásul vettem, hogy néhány ízletesebb falat nem kerül aznap este megkóstolásra. Titokban persze még reménykedtem, hogy majd valamelyik olyan kolléga mellett sikerül helyet foglalnom, akivel elég jóban vagyok ahhoz, hogy legalább egy falatnyi kóstolóig fut, de hideg zuhany. Utolsó voltam a sorban és nekem már nem jutott hely az asztalnál, de még helyet se szorítottak nekem. Egyedüli férfiként ültem egy másik asztalhoz magányosan. Mimóza lelkem mindezt még feldolgozta volna, ha nem ültek volna oda szolidaritásból a főnökeim. De miféle szimbolikus szolidaritás ez? Az asztal másik végébe ültek, hogy mégse legyek egyedül, de velük együtt mégiscsak túlzás lett volna. A végén persze ércelődés tárgya lettem kollégáim között, „aki a főnökökkel ebédel”. De mindez csak egy apró tintafolt a karácsonyi vacsora fehér papírján. Hamarabb végeztem, de hiába vártam kollégáimra ők valahol máshol kötöttek ki a tovább ünnepelésben.

A kollégiumi város egyetlen pince szórakozó helyére már svéd szobatársammal mentem. Belebotlottam a sörözgető főszakácsokba, akik hellyel kínáltak. Két hónapja dolgozunk együtt, de Isten igazából, csak most került sor egy testesebb beszélgetésre. Végre arra is fényderült honnan származom. Egyikük fogadása se jött be, se cseh, se dán nem vagyok. Kérdezték milyennek találom az ételeket a konyhán? Próbáltam diplomatikus maradni, mert igen is vannak nagyon finom fogások, csak tudni kell helyesen választani, de a zöldségeknek igazán nem ártana egy kis fűszer meg vaj. Ez bizony így van, felelték kórusban. De ők sok emberre főznek, és úgy kell főzniük, hogy mindenki számára fogyasztható legyen (a muszlimoknak, a lisztérzékenyeknek, a diabetikusoknak stb.). Őket – a szakácsokat – bosszantja a leginkább, hogy egyetlen egy levesbe se tehetnek húst és finom alapanyagoknál van megkötve a kezünk, hogy abból fantasztikus ételt készítsenek. Nekik tudományosan kell főzni, minden faktort figyelembe kell venniük.

Ez elgondolkodtatott. Hol húzódik a társadalmi érzékenység, egyenlőség határa? Vajon ez olyan dolog, ami minden költséget megér? Aki a kollégiumi konyhára jár enni, az a heti étkezéséért 40 fontot fizet. Sokan panaszkodnak, hogy a konyha nem elég jó és máshol esznek, de negyven fontot akkor is kell fizetniük, mivel az bele van építve a kollégiumi díjukba. Kíváncsi lennék mit szólnának ha tudnák, hogy az ételek nagy része nem költségvetési okokból és nem is a szakácsok képzetlenségéből eredendően ízetlen, hanem azért, hogy lehető legtöbb embernek jó legyen. A személyre szabott főzésnek tudom rendkívül nagyok a költségei, de ennek a szolidáris elvnek sem teljesen elhanyagolhatóak a költségei. Van egy liszt érzékeny lány, aki szerintem az egyetlen lisztérzékeny az 500 fős ügyfél körünkből, aki minden este nagyon nehezen választ. Mert nagyon szűk körből választhat, általában vagy megfelel neki az egyetlen étel, ami alkalmas számára vagy éhen marad. Ez négy fogásból egy. Ha a zöldségeket vesszük sorra, rendben, hogy az asztalokon ott a só és a bors, de az már csak sebtapaszként szolgálhat. Petrezselymet (ami nincs is), vajat hiába rakok rá utólag. A krumplinak is más az íze, ha sós vízben fő vagy ha utólag sózzuk meg.

Toleráns az ember, ha egy-egy alkalomról van szó, de amikor egy éven keresztül ilyen koszton kell élnie, akkor az igenis próbára teszi az elveit. Helyeslem ezt a törekvést, hogy főzéskor gondoljunk mindenkire, ugyan akkor látom, hogy a muszlimoknak, lisztérzékenyeknek még így is nehézkes és szűk a választék, persze még mindig jobb, mint a semmi. De én ezért a kosztért nem fizetnék, nekik viszont nincs választásuk. A menzásoknak ugyanis még teakonyhájuk sincs az épületben. Én ingyen kapok a munkám végeztével ebből a fajta ételből, ráadásul saját konyhám van a lakhelyemen, így bármikor azt főzhetek magamnak, amit csak szeretnék. Ám, ha csak a munkahelyi ételek jutnának..., nem is tudom.

Az éjszaka ígéretes volt. Több helyen tartottak házibulikat és a pinceclub is fel volt készülve az év legnagyobb forgalmát bonyolító estélyére. A friss tapasztalatok alapján állíthatom, hogy a franciák szervezik a legjobb házibulikat. Nem véletlenül mondják talán a Belgiumban élő ismerősök, bulizni a franciákkal érdemes. Az afrikaiaknak félelmetesen jó a mozgáskultúrájuk (APROPÓ valaki megírhatná, hogyan kell ezt politikailag korrekten írni, mert itt nem afro-amerikairól van szó. Hogyan nevezik az afrikai ősökkel bíró, generációk óta Európában élő sötétbőrű embereket?). A britek viszont félelmetesek voltak!

Jelenet 1:

Öt-hat pasas áll a club kijáratánál. A kilépő lányok fejét simogatják és bíztatják minden rendben van. Az első pillanatokban nem értem miről van szó. A lányok se nagyon értik miről van szó, némelyik mosolyog, némelyik határozottan tovább áll. Majd érkezik az első áldozat, egy erősen ittas lány a buksi simogatás hatására a pasi köré tekeredik és heves csókolózásba kezdenek. Láthatólag nem igen ismerték egymást előtte. A pasi friss párjával félre vonul. A következő láthatóan ittas lánnyal a helyzet megismétlődik csak most egy másik pasas a „szerencsés”.

Jelenet 2:

Kettő - de talán hárman is voltak – pasas egy szál tangában heves csípő mozgásokkal táncol. Előlről egy villogó fényű répával díszítve, az egész éjszaka folyamán.

Ha valaki minderről mesél nekem, csak vállat vonok és annyit mondok belefér, hol itt a probléma. De amikor melletted megy el és hozzád ér a szőrös farával, amikor téged zavar a táncban, amikor nem kívánt részletek kerülnek akaratlanul a szemed elé, akkor azért nagyon szeretnéd, hogy mindezt valahol máshol csinálják, a saját közegükben, de semmiféle kép ott, ahol Te vagy.

És a brit társadalom még meg volt lepődve, egy egy hónappal ezelőtt közölt felméréstől, amely szerint a 30 év felettiek félnek a tinédzserektől és a huszonévesektől? Ezek tükrében ez engem egyáltalán nem lep meg. Az újságírók siettek is riportsorozatokat készíteni, mindenféle tehetséges, jó eredményeket elért diákokkal, hogy feltérképezzék, ők hogyan látják a problémát (Bár szerintem ez inkább volt egy intellektuális hadjárat a publikált eredményekkel szemben, hogy felülírják a közvélekedést, miszerint a diákok többségétől egyáltalán nincs félni valója az embereknek). Kirívó esetekről van szó, a többsége rendes. Ezren lakunk a kollégiumi városba és csak kettő vett fel tangát, csak öten-hatan vadásztak, csak ketten verekedtek össze és csak egy csinált téves tűzriadót. Lehet, hogy ez is soknak tűnik, de nem éri el a statisztikai egy százalékot sem.

Máskülönben meg én nem értem a briteket. Nem tudok még egy olyan európai nemzetről, ahol az lenne a közvélekedés „bizony tizenhat év felett igyekezned kell a saját lábadra állnod, és ideje elköltöznöd a családi fészekből”. Miért lepődünk hát meg, ha átlagban több a probléma a brit fiatalokkal, mint máshol Európában?

Történetek tanáraimmal: Ezúttal a vizsga felépítésére és szerkezetére kellett rákérdeznem, mert a kurzusismertetőben található információt se elégségesnek, se egyértelműnek nem találtam.

Ez a tanárom a gimnáziumi osztályfőnökömre emlékeztet. Árad belőle a szeretet. Kiáll az előadóba és érzed. Nem kell vele beszélgetned, kérdezned vagy más interakcióban lépned, elég, ha a közelében vagy, mert a szeretete megérint. Nem ismer minket, nem tudja kik vagyunk, sokkal személytelenebb a kapcsolat, mint egy osztályfőnökkel, és mégis. Régen éreztem így, amióta nincs osztályfőnököm egy észrevétlen hiányérzettel éltem együtt. Mostanában, amikor ennek az előadómnak az óráján üldögélek, mindez mintha megszűnne.

Múlthéten elmaradt az egyik órája, mert megfázott és elment a hangja. A keddi óráját viszont erőből, betegen is lenyomta. Kérdésemre ezt felelte: „Hát ez egy kicsit igazságtalan, tudja annyi gyógyszert szedtem, hogy félek olyan dolgot is elmondok magának, amit nem kellene tudnia.” (a vizsgával kapcsolatban)

Végtelen közvetlenségének nem ez az egyetlen jele. Bizony könnyen belopja magát az ember szívébe. Szó sincs arról, hogy anyáskodna, mégis van benne valami anyás.

“Do not disturbe, I’m masturbating”

Áll a felirat az ajtón, ahova be kell lépnem. Már a szomszéd ajtó is ígéretes volt: „¿Te quieres follar?” (Szeretnél baszni? – spanyol). De ha jobban körülnézett az ember az egész hely ilyen hangulatú volt, fallikus szimbólumok amerre a szem ellát. Végül beléptem a szobába. A falon egy fényképen a szoba lakója látható, amint egy kétszer akkora fallosszal pózol. Nem, nem Spiró modern alexandriai bordélyában jártam, és nem is egy gimnáziumi férfiöltözőben.

A spanyol szóbeli vizsgámra készültem, amely két részből áll. Az első részben hármas csoportokban kell folyékony csevegést imitálni, ez a beugró. Egy hétre rá, egyedül kell kiállnod a próbát a szóbeli órákat tartó tanárral. Mivel a spanyol nyelvlaboros óráimon egymagam képviselem a másik nemet, nem volt más választásom, mint összeállni két lengyellel.
A lengyelekkel sokkal hamarabb lehet megtalálni a közös hangot, mint bármelyik más nemzettel erre felé, így ezt tűnt a legkézenfekvőbbnek. Arról már nem is beszélve, hogy a monolinguálisok, skatulya ide vagy oda, nehezebben tanulnak idegen nyelvet. Így a spanyol órák gyakorlatilag kettészakadtak. A már más idegen nyelven is tudó diákok mérföldekkel előbbre járnak azoknál, akik most próbálnak megbirkózni az első idegen nyelv nehézségeivel.

Én mentem át hozzájuk készülni. A mi „lakásunkhoz” képest ők igazán mindent beleadtak a díszítésbe. Mellesleg nem ez volt az első lánylakás, ahol ilyen fajta megnyilvánulással találkoztam. Igazából nem tudom eldönteni, hogy most a szexuális forradalommal, a női emancipációval vagy mivel mással állok én szembe?
Az aberdeeni egyetem eme kollégiumi városa mindenestre egészen biztosan nem az elit lakhelye, inkább a felső középosztályé, még akkor is ha csak a stílusból következtetek erre. Másik kollégiumi városban kétszer annyi kolidíjjal kezdenek, 100 font/hét, ahol egy csésze (1dl) filteres tea 1 fontról indul. Ott vajon milyen díszítés járja?

My „Class representative”

Ezt az intézményt bármelyik magyarországi egyetem vagy Hallgatói Önkormányzat megszívlelhetné és bevezethetné (Lehet valahol már működik is csak még nem tudok róla). Arról van szó, hogy minden tárgyhoz kapcsolódóan a diákok választanak maguk közül két képviselőt, akik visszajelzéssel élhetnek a tanszékek felé a tárgy jó és rossz oldalairól, hiányosságairól stb. a félévente kétszer megrendezésre kerülő tanszéki értekezleteken. Ez egy demokratikus intézmény a maga minden hibájával együtt. A minap, amikor megpróbáltam panasszal élni, a tantárgyi képviselő hallgató társam ahelyett, hogy meghallgatott volna, fél órán át próbált meggyőzni arról, miért hülyeség az, amit mondok…

A Hallgatói Önkormányzatokra (HÖK) rendkívül sok feladat hárul a diákság mindennapi életének menedzselése kapcsán. Magyarországon a HÖKök 1/3-os képviseleti joggal bírnak az egyetemi, illetve kari döntéshozatalokban. De valahogy pont a lényeg veszik el a sok feladatban. Azon budapesti egyetemeken, amelyekre némi betekintésem van, valahogy egyáltalán nincs megoldva a diákság véleményének beágyazása és visszacsatolása az órák minőségéről és hasznosságával kapcsolatban a tanszékek felé. Persze próbálkozások vannak. Némely tanszék a szemeszter utolsó óráján önkéntes kérdőív kitöltésre kéri meg a diákokat. Egyes egyetemeken egy hosszú online kérdőív kitöltögetése mellett adhatnak hangot véleményüknek a hallgatók, ami nem feltétlenül fókuszál arra, amit leginkább szóvá szeretne tenni az elmúlt félévvel kapcsolatban a diák. Kérdés, hogy az ebből fakadó személytelenségnek több e az előnyös vagy a hátrányos oldala?
A helyzet a Hallgatói Önkormányzattal (itt egy kicsit más néven fut, de lényegében ugyan az) kapcsolatban itt is hasonló. Rendkívül sok, hasznos feladatot lát el, de mindenre neki se telik. Így az oktatással kapcsolatos képviseletet „kiszervezték magukból”. Minden félév elején, az adott tárgyat felvevő diákok két képviselőt választanak maguk közül, akiknek egyszer a szemeszter közepén, majd a végén el kell menniük a tanszéki értekezletre, ahol hangoztathatják diáktársaik észrevételeit. Az e-mail címük publikus, minden féle dologgal fel lehet keresni őket, és van módjuk arra, hogy a problémákkal kapcsolatban évközben is konzultáljanak a tantárgy felelős tanárral, így ha nagy a baj nem muszáj a tanszéki értekezletet kivárni.

Véleményem szerint ez nem csak egyszerűen visszajelzés tanáraink felé, hanem egyfajta kooperáció a diákok és az előadók között, hogy még jobbá tegyék az előadások, tárgyak tartalmát. Az utóbbi időben színvonalbeli visszaesést tapasztaltam a nemzetközi kapcsolatok szemináriumaimon, így ha már szembe jött velem a tantárgyi képviselőm, miért ne tegyem neki mindezt szóvá?
Az esszé írás dömpingében részben megérthető volt, hogy a hallgatók jelentős része nem olvas, azaz nem készül a szemináriumokra, de arról nem volt szó, hogy ez rendszeressé váljék, és hosszútávon alkalmazzák az előadás jegyzetekből való túlélés stratégiáját. Egyáltalán az az alapvető baj, hogy túl tudják így élni.
Antropológián ez teljes mértékben megoldhatatlan lenne, ha ott nem olvas valaki az percek alatt kiderül. Nem tud részt venni a feladatok kidolgozásában, megoldásában és a vitákban. Kérdeztem hát a tárgyi képviselőmet nem lehetne e megoldani, hogy a jövőben nagyobb hangsúlyt kapjanak a nemzetközi kapcsolatok szemináriumon az olvasmányok?
- Már hat éve ez a rendszer, mi bajom van vele. – hangzott a válasz.
A nemzetközi kapcsolatok, mint a humán tudományágak elsöprő többsége meglátásom szerint olvasás és gondolkozás alapú. Azaz rengeteget kell olvasni, de ez egyedül nem elegendő, mert ezt bárki meg tudja csinálni. Viszont az olvasottakon érdemes gondolkodni, és másokkal megvitatni, hiszen a mi nézőpontunk, meglátásunk, felfogásunk csak egy a sok közül. Pont attól fejlődünk, hogy megvitatjuk, mások gondolkodási logikáját megismerjük és olyan dolgokat is meglássunk, ami magunknak nem jutott volna eszébe, így fejlődünk, így tanulunk. Ez lenne a szemináriumok lényege.
- Nézd, én se olvasok, és nem is akarok. Nagyon jól elvagyok az előadás jegyzeteimmel és még így is én beszélek a legtöbbet a szemináriumaimon. Az amiről te beszélsz, majd másod éven lesz.
- De miért? Miért pazaroljak el egy évet az egyetemből? Miért nem lehet már most? Tanulni jöttem ide stb. stb.
- Nézd, tudod mi az, hogy KGB?
- Igen.
- Látod én nem akarok check up-ot magamon. Nekem így jó. Azért szólaljak fel, hogy több check up legyen rajtam?
- De nem erről van szó. Azért jöttél, hogy tudásra tegyél szert, nem?…
És a parttalan kölcsönös egymás meggyőzni akaró vitánk csak folyt-folydogált a végtelenbe.
A srác közben x időközönként elfordított fejét és a válla fölött stílusosan egy turhát toccsantott az aszfaltra. Majd idővel odahívott hozzánk két megtermettebb borotvált tarkójú pajtását, hogy nyomatékosítsa a check up szükségtelenségét. Szerencsétlenségére pajtásai annyira nem látszódtak egyetérteni vele. – Nézd – mondták neki – a srácnak (azaz nekem) bizonyos szempontból igazat kell adnunk. De mi csak inni jöttünk ide (az egyetemre).

Almának

Kedden a „kinézett magának” tanárral volt órám. Almát érdekelte, hogy fog kijönni a tanárom abból a helyzetbõl, hogy egy folyósi találkozás után meghívott a fogadóórájára elbeszélgetésre, miközben azt sem tudja kifél, miféle vagyok. Íme a történet folytatása.

Kedden kedvenc tanárom azokkal a mondatokkal kezdte a 100 fõs elõadóteremben az órát, amelyeket én már egyszer személyszerint hallottam tõle a folyosón. Nevezetesen: mindenkit meghívott „személyes konzultációra” az irodájába négyszemközt. A tanár ezek szerint nem viccelt és nem is tévesztett össze engem senkivel. Egyszerûen kinézett magának minket...

Jó dolog ez a skót felsõoktatás. A szemináriumokon nem vagyunk 10 fõnél többen. Figyelnek ránk és emberszámba vesznek. Vajon a világnak hány olyan pontja van, ahol az egyetemi tanár veszi magának a fáradságot és még rá is ér, hogy elbeszélgessen az elsõ éves, még semmit sem bizonyított hallgatókkal a jövõjükrõl?

„Manapság az MA semmit se ér, skóciában 70%-os a diplomások aránya, nagy a
verseny. Ha versenyképesek akartok lenni, akkor tovább kell tanulnotok. Még
nincs késõ, de nem szabad túl késõn ébredni. Gyertek el hozzám, beszéljük meg mi
érdekel; a mûvészetek, az irodalom, a politika, esetleg a szociológia
[Latin-Amerikában]?. Nem azt mondom, hogy már most kell specializálódnotok,
megtalálni a szakterületeket, de már most érdemes elkezdeni azon gondolkozni,
hol PhD-tek. Mert vannak ösztöndíjjak és van lehetõségek, amiket ki lehet is ki
kell használnotok. Volt egy tanítványom, aki amikor PhDzot már mindenkit ismert
a szakmában (a szakterületen) és ez nagy dolog. Az egyik legfontosabb dolog.”

Az ember csak ül, és nem hisz a fülének, miket hord itt össze ez az ember. Ilyen még létezik?

Amikor sírok

Az antropológia esszémet utáltam leginkább. Iszonyatosan megszenvedtem vele. Háromszor írtam meg, mert soha nem voltam megelégedve vele. Pedig a téma nagyon is izgalmas volt „Két nem létezik: férfi és nő?”. De egy nappal a beadási határidő előtt betelt a pohár, elegem volt. Úgy éreztem életem egyik legszörnyűbb munkája alá kell odabiggyesztenem a nevem. Szégyeltem magam, de már belefáradtam, nem maradt erőm, hogy negyedszerre is nekilássak a semmiből írni egy esszét. Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb mégis leghátrább sorolódott, meg is lett az eredménye. Tegnap kézhez kaptam a kijavított, leosztályozott munkámat...

A brit felsőoktatási rendszerben 20 osztályzat van. Ha 8-ast kap az ember, akkor épphogy nem bukott meg. 12 alatt az ember nem veheti fel az adott tárgyra épülő további tantárgyakat. Az én értelmezésemben a 12 és 20 közötti jegyek felelnek meg 3, 4, 5 jegyeknek a magyar rendszerben, de nem egészen egyértelmű számomra ez az átalakítás. Az esszék tantárgyanként különböző súllyal szerepelnek a szemeszter végi jegyben, van ahol 50%, és van ahol csak 15%.
Remegő kézzel vettem át az esszém és lapoztam át a fedő lapot, hogy a következő oldalon meglássam az érdemjegyem. Könnybe lábadt a szemem, ettől alig láttam és még kevésbé hittem: Húszast kaptam.
Legyünk realisták, az esszé nem volt ennyire jó. Első éven még könnyen osztogatnak ilyen jegyeket. Egyetemi pályafutásom során meglehet utoljára kaptam ennyire jó minősítést. A szeminárium vezetőm ráadásul orosz PhD hallgató és nálam rosszabbul beszél angolul, ezért adhatott a writing skillsre kiváló (excellent) minősítést. Tamara a tanúm rá, hogy milyen pocsék angolsággal sikerült összehoznom például a nemzetközi kapcsolatok esszémet. Arra 14-et is kaptam, ahol a writting skillsem adequate minősítést kapott, ami kb 2 jegy veszteséget okozott, és kb 1 jegyet azon vesztettem el, hogy csúnyán átléptem a megengedett szó számot (Focus – Good). Az értékelés többi része egyébként úgy ahogy megelégedésre adó okot magammal szembe (Content – Excellent, Argument – Very Good, Structure – Very Good, Sources – Excellent, Bibliography – Excellent, Presentation – Very Good) de fejlődni jócskán van hová.

Akkor most tényleg meg kellene fontolnom az antropológussá válást?

Észak-Korea rock fesztivált rendez a békéért

Most olvasom a tegnapi Guardianben, „Rock for Peace” névvel, 2007. májusában, Phenjanban Rock fesztivált rendeznek.

Az észak-koreai fővárosba, minden nyugati rock banda fellépését szívesen fogadják. A fesztiválon bármilyen dal lejátszható, amely nem tartalmazhat utalást a háborúra, szexre, brutalitásra, gyilkosságra, drogra, erőszakra, nem állami közösségekre, imperializmusra, gyarmatosításra, rasszizmusra, anti-KNDKra és anti-szocializmusra. Az eseményt az észak-koreai Kulturális minisztérium rendezi. A fesztivál menedzsmentje viszont Londonban található, itt ugyanis könnyebben fel lehet venni velük a kapcsolatot. Ám a főszervező Kim Baptiste –vel így is csak e-mail váltáson keresztül lehet interjút készíteni, aki szívesen tölti ki a hozzá eljutatott „kérdőíveket”.

A teljes cikk itt

Emlékszem a kubai származású spanyol tanárom külföldön azzal lepett meg, hogy tudott magyar mondatokat. Mivel a nyolcvanas években, a kubai állami televízióban rendszeresen sugároztak magyar filmeket eredeti nyelven, spanyol felirattal. Ugyan ilyen rendszerességgel jártak ki állítólag magyar rock zenekarok Havannába koncertet adni. Sok sikerrel, a tanárom egész versszakokat tudott…

Rock zenészek, egy kis kiruccanás Phenjanba?

A kulturális antropológus értéke itt

Szegény kulturális antropológiát sokan, sokféle képen szapulták már. Nevezték áltudománynak, erőltetetten kreáltnak, a gyarmatosítok tudományának, vagy épp a gyarmatosítok lelkiismeretének megnyugtatására létrehozott „valaminek”. Magyarországon jelenleg kétségtelenül túlképzés folyik ebből a szakmából az ELTE és a Miskolci Egyetem kínál ilyen képzését, de magyar munkaerőpiac még közel sem ismerte fel/el ezen szakemberek tudását. Pedig számtalan történetet lehet hallani arról, hogy Nyugaton – itt elsősorban az USAról és az Egyesült Királyságról van szó- mennyire elismert tudás a kulturális antropológusé. Az Atlanti-óceán két partján nem csak akadémiai karrier állhat az antropológusok előtt, mivel a multinacionális vállalatok, állami intézmények is előszeretettel töltik fel állásaikat a humán kapcsolatok és erőforrások szakterületén velük. Ezek mindaddig csak cikkek és történetek, amíg az ember nem fut össze egy hús-vér nyugati antropológussal. Azon a szombat estén nem csak a francia politológus hallgatóval beszélgettem…

A magát írnek kiadó, egyébként leeds-i származású fiatalember, mint az este folyamán kiderült végzős kulturális antropológus hallgató. Megtermett ember, mind magasságban, mind szélességben. Bőbeszédű a külföldiekkel, és az itteni átlagos brit egyetemi hallgatóhoz képest széles látókörű. Bár ez utóbbi egy antropológus esetén kicsit sem meglepő.
Egy antropológussal mindig érdemes beszélgetni, még akkor is, ha teljesen más véleményen vagyunk vele, nagyon másként tudják látni a világunkat, és valahol meg is van a maguk igaza. Ha saját platóni államot kreálhatnék, akkor a középiskolákban bevezetném az ötödik évfolyamot, ahol a kötelező jogi-, illetve közgazdasági alaptan oktatást egy kis kulturális antropológiával toldanám meg. Három éves korunk után valahogy elfelejtünk rákérdezni a legevidensebbnek tűnő dolgokra, pedig néhány társadalmi vita esetén nem ártana.
Visszatérve a leeds-i esethez. Vallás antropológiát tanul, szakterülete a leeds-i iszlám közösség. Bár még több mint félév választja el diplomájától, már biztos állás vár rá. A szerződését elmondása szerint már aláírta, az elkövetkezendő néhány éve több szempontból is biztosítottnak tűnik. A leeds-i rendőrség szakértőkén kívánja alkalmazni 2007 júliusától. A szakterülete aktualitásnak örvend és a kezdő fizetése bőven meghaladja az átlagos friss diplomás kezdő fizetését.
A diplomás átlag kezdő fizetés listáját egyébként a The Times szeptemberben publikált felmérése szerint a filozófia diplomával rendelkezők vezetik, akik évente kb.: 19000 fontot tehetnek le az asztalra, a jogászok, közgazdászok, mérnökök kezdő fizetései csak a top10 második felében tűnnek fel, 17, illetve 18 ezres nagyságrendekkel.

Történetek tanáraimmal: Nem vagyok egy könnyű eset vagy kötözködöm, vagy kérdéseim vannak. Múlt hét csütörtökön, antropológia előadás helyett, az Ongka’s big Moka című film került levetítésre. A film természetesen érdekes volt és előadás után muszáj volt megkérdeznem, hogy a film felvezető beszédében említett második résznek mi a címe. Az előadó nem tudta. Adott iránymutatókat, hogyan keressek rá, de megígérte utána néz személyesen is. Rákerestem, nem találtam. Ma előadás után odajött hozzám és bejelentette, hogy az általa említett film nem létezik. Ő csak hallomásból szerzett róla tudomást és lehet, hogy csak tervezték leforgatni. Egészségesnek tűnik az itteni felfogás, hogy az előadóknak, szeminárium vezetőknek meg van engedve, hogy nem kell tudniuk mindenről és ők is tévedhetnek. Ezekből senki nem csinál nagy ügyet, a rendszerrel együtt jár, de vajon hol a határ?

Szobatársi asszociációk: Magyarország hivatalos nyelve a német, mivel az a Habsburg Birodalom része, majd később az Osztrák-Magyar Monarchia volt. Te is Konrad valami fura német dialektusban szoktál beszélni...

Kommuna vs az egyén

Sétáim során a kollégiumi városban felfigyeltem arra, hogy néhány konyha ablak párkányán, olykor akár hat különböző mosószer is figyel. Bár a lila, zöld, sárga, piros, fehér színkavalkád, kétségtelenül feldobja az amúgy egyhangú és kopott konyha hangulatát, azért sejteni lehet, hogy szinte senki nem belsőépítészeti megfontolásból tartogat különböző típusú mosószer készleteket az ablakpárkányon. Sokáig éltem abban a hitben, hogy elszigetelt jelenségről van szó és csak egy-két kibékíthetetlen lakásban van ez így. De aztán felvilágosítottak…

Sétáim során a babaházak között – Esténként valóban babaházaknak tűnnek, ezek az apró épületek, amelyekbe lakunk. Kis, két emeletes tömbházak, emeletenként két lakással, lakásonként hat lakóval a kollégiumi város szívében - figyeltem fel arra a jelenségre, hogy néhány konyha ablak párkányán, olykor akár hat különböző mosószer is figyel. Bár a lila, zöld, sárga, piros, fehér színkavalkád, kétségtelenül feldobja az amúgy egyhangú és kopott konyha hangulatát, azért sejteni lehet, hogy szinte senki sem belsőépítészeti megfontolásból tartogat ilyen mértékben, különböző típusú mosószer és mosószivacs készleteket az ablakpárkányon. Sokáig éltem abban a hitben, hogy elszigetelt jelenségről van csupán szó és néhány kibékíthetetlen lakásban van mindez így. Gondoltam, magyar ismerősöm is csak a véletlen játéka folytán került ilyen lakóközösségbe, ahol mindenkinek saját mosószere és mosószivacsa van, a fürdőszobai kézi szappanról már nem is beszélve. Kíváncsiságból rákérdeztem a munkatársaimnál, akik meggyőztek arról, hogy tömeges jelenségről beszélhetünk. Azóta többektől is érdeklődtem, kiderült a számomra oly alapvető kommunális eszközök, másoknál ilyen formába nem léteznek. Nálunk a mosószer, mosószivacs, a kézmosó szappan a fürdőszobában, a só közjószág. Az elfogyó készleteket, szabályozástól függetlenül, spontánszerűen kialakult rotális rendszer segítségével pótoljuk. Mint kiderült, a szelektív hulladékgyűjtésben is kivételek közé vagyunk sorolhatóak lelkesedésünkkel, bár az egyenletesen megoszló szemét le, illetve kivivés továbbra is komoly problémákba ütközik. Mindenki mosogat maga után, mint a kisangyal, de bizony az ebédlő asztalon meglátszik, ha már két hete nem járt itt a takarítónő.
Lehet, hogy kissé hideg a kapcsolat (bár férfiak között ez akár normálisnak mondható viszony is lehetne) lakótársaim között, de néhány számomra - és ezek szerint a többiek számára is – fontos, alapvető dolog magától működik. Ugyan a villanylekapcsolásra még alaposan rá kellene gyúrnunk.

Kedvenc eszköz: a kilencven fokkal „megtört” olló, amellyel a gyepszőnyeg szélét nyírják. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy sövényvágó ollót, csak kisebb pengékkel, de hosszabb nyelekkel. A nyelek merőlegesek a földre, míg maga a vágó része párhuzamos a talajjal. Az eszközt a gyep csinosítására vetik be.
A közparkokban általában található virágos kertpark. Itt a gyep nincs egy síkban a talajjal, hanem kiemelkedik, így a széle ugyanúgy nyírásra szorul, mint maga a gyepszőnyeg. A látvány, mindenestre elsőre mosolygást vált ki az emberből, amikor az ilyen foglalatosságot űző kertészekkel találkozik.

Szobatársi asszociációk: A szobámban egy a szekrény és az ablak között kihúzott kötélre szoktam teregetni. Erre a svéd lakótársam rendszeresen megjegyzi, hogy ilyenkor biztosan kemping hangulatra vágyom. Míg az angol csak annyit mordul: „kínai mosoda”.

„Sexy”

Tegnap este egy francia politológus hallgatóval vetett össze a sors. Hallgatag, visszahúzódó fickó volt, egészen addig, amíg a megfelelő témára terelődött a szó, nevezetesen a francia szocialista elnökjelöltre Ségolène Royalra. Minden harmadik mondatában szerepelt, hogy a jelölt „sexy”, de miért is fontos ez? Előnyről vagy hátrányról beszélünk? A franciák köztudottan soviniszták…?

Érdekesen indult a szombat. Reggel hosszú idő után először érthetetlen okokból sokáig aludtam. Zazin ébredtem, és ha az egyik aznap esti vendégem nem ír sms-et „később érkezem”, akkor el is felejtettem volna, hogy vendégeket várok. Szerencsémre a rozskenyér leveset percek alatt összecsapható, a többi szerény vendégváró pedig érkezésem óta a polcokon hevert. Lévén már megérkezésem előtt szándékomban állt valamiféle képpen megemlékezni a függetlenség napjáról. Kellemesen indult az este, jót beszélgettünk és a szervezés fejébe, egy-két delikát bor - ha nem is a markomat csapta, de - az asztalomon díszelget. A nagy szerénységben, már el is felejtettem lassan, mit is jelent egy jó bor. Ám a vendégeknek éjfél előtt még vissza kellett juttatniuk a bérelt kocsiukat az autókölcsönzőbe, így aránylag hamar távoztak. Kikísértem őket az ajtóig, kinyitottam, kimentem velük.
A szembeszomszédnál is buli volt aznap este, erről már szórólapok tanúskodtak kora délután. Mindenkit meghívtak a környékről. Az ajtójukon valamiféle plakát éktelenkedett. Vendégeim már kiléptek a lépcsőházból, egy lépést előre léptem, hogy a homályban jobban kivehessem mi is áll a plakáton. Szokatlanul nagy volt a csend. A mulatság biztos csak vicc, mivel akkor nem lenne ekkora csend, gondoltam. A plakát nem okozott meglepetést, csak az állt benne nagyban, kicsit másképp, mint a szórólapokon délután. Csatt! Csattant az ajtó. Hátranéztem, valóban az ajtó bezárult. Nálunk mindenki elment. Kizártam magam! Kulcs nélkül…, muszáj volt hát idegen emberek bulijába mennem.

A barátságot bizony pénzben lehet mérni. Hívtak engem már sokszor, sok helyre, sokan, de én mindig udvariasan kihátráltam a helyzetből, látván, hogy legalább egy fontos vonzata lenne egy-egy ilyen kiruccanásnak. Ám ez a 10%-os költségvetési kilengés heti egyenlegemben, a fiskális fegyelem komoly megroppanását jelentené, így szerzetesi életmódra rendezkedtem be és szociális határaim az ingyenes rendezvények és lehetőségek korlátaival korrelált erősen. De végre volt kezdőtőkém! Igaz két üveg megbontott bor, de jó minőségű és még legalább félig tele! Szombat este! Ki kellett valahogy használnom az alkalmat. Elrohantam a recepcióra, szerencsémre az első kizáródás ingyenes, azaz ingyen nyitották ki a lakás ajtaját, ahol végre kabátot ölthettem és felfegyverkezhettem két üveg borommal. Legközelebb, ha ilyen butaságot csinálok, hogy kulcs nélkül lépek ki az ajtón, miközben senki sincs otthon, akkor az bizony kemény három font költséget jelent.
Kopogtattam a szomszédoknál. Négy úrfi, két hölgy, a többiek állítólag a városban szórakoztak, a hátramaradottak rájuk vártak. Kezdetnek nem rossz. Egy spanyol és egy angol lány, egy leeds-i, aki írnek adta ki magát, két német és egy francia pasas. A keletnémetet folyamatosan ugratták. Még nem volt becsípve, de rendszeresen félrebeszélt, meg félre értette a dolgokat. Most már értem miért mondják az én angolomra, hogy jó. A keletnémetével összehasonlítva tényleg úgy tűnhet, mintha tudnék is valamit. Egy órát csevegtünk és vártunk. A falra mindenféle idézeteket raktak ki a lányok, ki, mikor, mit beszélt félre. Ezen valóban lehetet fél órán át derülni. De várni nem lehet örökké, így elmentünk a főépület pincéjébe, ahol az egyetlen mikrolokális szórakozóhely található. A lányok szublimáltak, a pasik bevetésre indultak, maradtam a franciával. Hamar letudtuk, ki vagy, hol tanulsz kötelező köröket, majd berendezkedtünk egy üres asztalnál, ahol két elfelejtett félig tele sörös korsó hevert és alibinak tökéletesen megfelelt.
Mennyi esélye is van egy nőnek Franciaországban? – kérdeztem. És az addig hallgatag, szűkszavúan felelgető francia beindult, elkezdett hadarni, gondolatai gyorsabban szálltak, mint a nyelve. Néha, néha már franciát kevert a mondandójába, de ezek szalagkorlátként szolgáltak számomra, ilyenkor megállt és vette magának a fáradságot, hogy fordítson.
Annyit, a mindennapi sajtót olvasó közember is tud, hogy Franciaországban, a napokban, hetekben, hónapokban minikampány és miniszavazás zajlott. A szocialisták nyíltan vitáztak arról, hogy ki is legyen a párt köztársaság elnök jelöltje a soron következő választásokon. A jelöltek nyílt televíziós vitákon védték álláspontjukat és próbáltak maguknak híveket toborozni. Bár a legnépszerűbb jelölt mindvégig Royal volt, a franciák az egész sót (show) újszerűnek élték meg, ilyen eddig még nem volt. Sajnálkozott is újdonsült barátom, hogy pont most nincs otthon.
- Sárközy a bushi politika gallositója. Lassan, egyszerűen beszél, „kissé populista”, azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének. De közel sem annyira közvetlen, mint az amerikai kollégája. Nem ereszkedik le az egyszerű emberig, Párizs leggazdagabb negyedében lakik és csak magas körökben fordul meg. A párizsi zavargások? – hát az nem okozott törést a karrierjében, elhárította magáról a felelősséget és a probléma megoldójaként lépett elő, az akkor Belügyminiszterként tevékenykedő politikus. De veszélyesnek tartom és nincs is igazi víziója Franciaországról a XXI században – mondta az ellentábor elnök jelöltjéről politológus társalgó partnerem.
- Ségolène, ő remek, fiatal, lendületes, új dolgokat hoz be, nagyon örülök, hogy ő lett a szocialisták jelöltje – folytatta mondanivalóját csillogó szemekkel – ő tudna cselekedni és sexy. Karizmatikus, okos és sexy. – De miért fontos, hogy sexy? – vetettem közbe én. - Mert az előny, mert ő nő.
- De ez ugyan így hátrányára is válhat. A franciák a nőben nem a gyengébbik nemet látják?
- De pont ez benne az érdekes. Nekünk királyaink voltak és császárunk. Számos politikusunk a XX. századba úgy viselkedett, mint ha az ő utódjuk lenne. De Gaulle, mintha Napóleon nyomdokában szerette volna járni karrakterében, míg Jacques Chirac az utóbbi időben úgy viselkedik, mintha király lenne. Ha nem a politikusok, akkor a nép szereti a vezetőit valami ilyen féle karakterrel – király, császár – felruházni. Royalra nem lehet, mert ő nő, mert ilyen még nem volt. Rendkívül érdekes lesz az elkövetkezendő fél év, szembe kell néznünk önmagunkkal. Most ötven-ötven százalék a jelöltek esélye, de nagy viták, csúnya húzások előtt állunk.
Aztán valamiféle külső okokból megszakadt az amúgy rendkívül érdekes monologizálása, melyet időként szó keresése torpantott meg. Vadászó társaink is körénk gyűlve visszatértek. Még belénk kötött egy angol lány, de a helyet szerencsékre hamarosan zárták és kidobtak minket. Másnap reggel munka, különben is ideje volt már lefeküdni.

Életképek

A dér megcsípte a járdát, épp annyira, hogy egy kicsit csússzék. Előttem egy csajszi siet az egyetemre, síkesztyűben vastagon sálba bugyolálva, miközben az egész dereka kilátszik, a lábán, pedig egy papucs, semmi több (se zokni, se harisnya). A brit vér ugye…

Zenei élmény: Hakim – La muchacha turca, amikor egy arab spanyolul énekel, flamenco-ósított Shimarikra.

Szakma: levél fújó mester a parkból, a legértelmetlenebb szakma, amit valaha láttam az életemben.

Gépjármű: avar felszippantó tehergépkocsi - ennél szezonálisabb eszközzel már aligha rendelkezhetne a helyi köztisztaság fenntartó vállalat.

Ennyire jó élnek, ennyire nincs hová tenni a pénzt, vagy ez kell ahhoz, hogy jó legyen a közérzetünk???

Segélycsomagok Magyarországról

Közel sem találom mulattatónak, hogy pont a tea európai felfedezőinek szülőhazájában nem tudok szert tenni a lelkemnek kedves teára. A problémával, mint a napokban fényderült közel sem vagyok egyedül. Tamara is otthonról kapja a Hibiszkusz szállítmányait.

Kizártnak tartom, hogy a városba ne lehessen kapni normális teafüvet. Ugyanúgy, ahogy végül tejfölre is szert tettem a Marks&Spancerben, biztosan kapható ilyen áru is, egész egyszerűen helyismeret hiányáról van szó, meg a bevásárlóközpontokba vetett túlzott optimalizmusról. Filteres teán kívül egész egyszerűen nincs más választék a széles polcokon. Ám ebben a kategóriában is silány a választék. Többnyire Assam van, a különbség csak a csomagoló cég kilétében rejlik. Gyümölcsteák még szó, szó, de zöld teából kizárólag egy fajta, a fehér pedig mintha nem is létezne.
Az esetet megpendítettem az egyik otthoni barátomnak, akik legnagyobb meglepetésemre nemes egyszerűséggel egy 200 g-os levéllel válaszolt, melyben az általam oly kedvelt, és hiányolt teák voltak találhatók. Azóta is az eseten derülök, hogy pont ide küldenek nekem teát :), amely tea London mellett elhaladva Hamburgon vagy Amszterdamon keresztül jutott el hozzá, majd egy bumeráng fordulattal élve ide.
Biztosan én vagyok túl naiv, amikor azt gondolom, hogy egy ilyen bőséges, régmúltba nyúló teakultúrával rendelkező országban, minden sarkon normális teát kellene kapni. De legalább megértettem miért jó teát tejjel inni, így a filteres tea teljesen elviselhetővé válik, némi fahéjjal pedig kimondottan ízletessé.
A tejfölre visszatérve. A M&S-ben valóban lehet kapni, de az én életembe ez luxusjószággá vált, nem kimondottan az ára miatt, hanem azért mert a város szívébe kellene érte begyalogolnom és amekkora mennyiségekben „szoktam azt volt” fogyasztani, ez minimum heti háromszori utat tenne ki. És mivel az utam parkok helyett, füstös, dugóban álló utcákon keresztül vezetne, nemes egyszerűséggel lemondok róla, majd ha hazatérek legfeljebb deficitet okozok tejfölből a magyar nemzetgazdaságban, a francia, német, szlovák és olasz beruházók és kereskedők legnagyobb örömére.

Kinézett magának

Gondolataim magamba süllyesztettek, miközben egyhangúan baktattam le a lépcsőn a Spanyol tanszékről. Valaki hangosan rám köszönt, már a hangjáról felismertem, hogy a kedvenc Latin-Amerikás tanárom az. Hirtelenjében Добры День-el akartam köszönni, majd majdnem egy ¡Hola! szököt ki a számon, de tanárnak így még se illene köszönni. Nagy nehezen csak előkotortam a mélységekből a Good Morning-ot, de eközben mintha órák suhantak volna el. Jól van, akkor jöjjön be az irodában – felelte ő. Tessék???

Hát de nem is ismer! Azt se tudja ki vagyok! Kétszáz embernek tart előadást, és aligha hiszem, hogy mindenkinek hasonló ajánlatokat szokott tenni, ha összeakad velük a folyosón. Az mondjuk igaz, hogy az óráin többnyire abnormálisan rikító narancssárga és zöld pulóverekben szoktam megjelenni, de ebbe semmi szándékoltság nincsen. Nem az első sorban szoktam ülni, de nem is az utolsóban, többnyire valahogy úgy alakul, hogy pont a szemmagasságában. Kérdezni is szokott rendszeresen, de én nem tulajdonítottam eddig annak nagy jelentőséget, hogy benne vagyok abban a körülbelül tucatnyi embernek a körében, akinek a kérdéseket felteszi. Válaszolgattam, amikor rám került a sor: Aliende, Castro, Perón, Fuentes, vagy épp vállat vontam.
- És hová valósi? Kérdezi, miközben én még mindig az előző mondatán értetlenkedem, biztos összekever valakivel. Elrebegem a választ. – Jól van – erre ő – nagyon érdekes, akkor jöjjön egyszer el az irodámba és megbeszéljük ezt. – Mit, hogy hová valósi vagyok? Még az esszémet se látta, majd kiábrándul, ha meglátja. Mit tudok én elsőévesen neki nyújtani? Ha legalább tanulmányi verseny lenne, vagy TDK, de így! Persze, hogy elmegyek, már csak kíváncsiságból is, de miről lesz szó, arról sejtelmem sincs.Utána kellemesen elbeszélgettünk az óráiról, meg megjegyeztem észrevételeimet, mitől lenne még jobb. Ezt követően már igazán nem volt kedvem tovább fenntartani, és ő se időzött tovább. Ha csak viccelt volna, vagy lehet nem tudott másképp kihátrálni a helyzetből, miután rájött, hogy nem az vagyok, akinek vélt. Érdekesen alakulnak itt a dolgaim. Különösen annak a fényében, hogy a nemzetközi szemináriumvezetőm végtelenül segítőkész és mindent elkövet, hogy egy jó esszét hozzak össze, amióta tudja, hogy majd be kell mutatni tanszéki profnak. De, hogy a kedvenc tanárom kiszúrjon…

Egy jogkövető ember mizériája

A munkavállalói regiszterbe történő felvételemet elutasították. Két hónapos várakozás, elutasítás, bank általi papírelvesztés után, ezen a héten hirtelen három bankszámlám is lett. Most akkor mi van? Avagy egy brit mizéria leírása.

Mint már írtam több éve itt tanuló magyar ismerőseim egyike se regisztrálta magát a Worker Registration Schame-be (WRS) és bár a regisztráció kötelező, nekik éveken keresztül semmi problémájuk nem akadt a kötelességük elhanyagolásából.
A WRS-be az első munkanapot követő 28 napon belül kell regisztrálni minden olyan külföldi munkavállaló állampolgárnak, aki az újonnan csatlakozó tíz EU tagállamból érkezett Nagy-Britanniába (kivételt képez ez alól Málta és Ciprus).
Erről a kötelességemről 10 nappal a határidő lejárta előtt értesültem, mert se a munkaadóm, se az adóhivatal, se az egyetem, se a JobCenter – ahol a National Insurance number interjú zajlott – munkatársai nem hívták fel a figyelmemet rá. Mivel nem voltam biztos benne, hogy nekem, mint itteni teljes programú egyetemi hallgatónak is kötelező a regisztráció, kapcsolatba léptem a hivatallal. A részletesen megírt állapotomra azt a kurta felelet kaptam, hogy bizony nekem is regisztrálnom kell. Két nappal a határidő előtt végül feladtam a postán a jelentkezésemet, minden kötelező irattal együtt (pl.: eredeti személyi igazolvány stb.). A személyim egy hét után visszajött, a válasz viszont csak ma. A hivatal válaszában közli, hogy nem tudnak regisztrálni a rendszerbe, mivel idézem: Before an application for registraition on the schame can be approved, we must be satisfied that you are undertaking genuine and effective employment. In this case, from the information you have provided, we are not satisfied that you qualify for registration under the schame. Ezek értelmébe a munkaadótól kapott levelem vagy nem volt megfelelő, vagy a heti előreirányzott 9 órás munkaviszony mentesül a regisztráció alól… újabb levélváltás következik.

A legkedvesebb történetté mégis a bankok fognak az én életembe válni. Erről is esett már korábban szó, hogy egy bank szőrén szálán elvesztette a papírjaimat. Az alkalmazottat, akivel szerződést kötöttem, pedig kirúgták. Persze minderről semmit se tudtam és hiába vártam napokon keresztül jóindulattal a bankszámlaszámom adataira. Egy napig jártam utána, mi végre, milyen okok által nincs se híre se hamva a bankomnak, a megjelölt határidő lejárta után. Ahhoz már hozzászoktam, hogy nem hívnak vissza, nem ők voltak az elsők a bankok körében, akik ezt megtették velem. Így miután annyi kiderült, hogy nem tudják kivagyok és benne se vagyok a rendszerükben, úgy gondoltam más bankhoz fordulok, ahol ugyan kedvezőtlenebb feltételek mellett, de tudok bankszámlát nyitni. Ez annyit tesz, hogy csak olyan bankszámlám lehet, amelyen nem tudok lekötést végezni, és kizárólag csak ATM automatából juthatok hozzá a pénzemhez. Ilyen feltételekkel mindenhol ajánlottak számlát, de érthető okokból ezt sokáig nem akartam elfogadni, végül a kényszer győzött (már két havi fizetésem van visszatartva, mert nincs bankszámlám). Miután probléma nélkül megnyitották a fent említett számlát, felajánlották, hogy most, miután a bank ügyfele lettem, nyithatok olyan számlát, amivel már tudok lekötést végezni, illetve kártyával vásárolni a boltban, és az interneten, továbbra is számlavezetési és kártyaköltségektől díjmentesen. Hát persze, hogy jelentkeztem. Nem sokat értetlenkedtem azon, hogy előtte miért nem mondták el azt, ha ügyféllé leszek, akkor több mindent felajánlanak. Néhány felesleges kört megspóroltak volna nekem. Vajon a többi banknál is így van ez, csak mindenhol elfelejtették megjegyezni ezt az apróságot? Hiszen ugyan úgy külföldi maradok, ugyan azzal az előélettel. Attól, hogy 24 órája vagyok az ügyfelük még semmi sem változott. Nincs több fizetésem, nem lakom itt három éve, és továbbra se vagyok állampolgár. Kérdezték, van-e máshol UK bankban bankszámlám. Mivel az adott pillanatban nem volt, nemmel feleltem. Igaz, számtalan máshelyen meg volt adva a telefonszámom és ki volt töltve a jelentkezésem, de egy bank kivételével, aki elutasított, a többi válaszra se méltatott a kijelölt határidőn belül. Tiszta lelkiismeretem volt egészen a mai napig, amikor is házhoz jött a posta. Az a bank küldte meg a bankkártyámat, amelyik elvesztette a papírjaimat. Azt ígérték, felhívnak, ha előkerülnek a papírjaim, nem azt, hogy majd akkor se szó se beszéd nyitunk neked egy számlát! Így most három bankszámlám is van, két hiper-szuper funkciós bankkártyával. Most akkor jó fiúnak kellene lennem és elmennem mindkét bankba, bevallani, hogy bocs mégis van bankszámlám egy másik bankban? De hát, amikor jelentkeztem, akkor még sehol se volt! És ezt el is hinnék, vagy mindkét bank kirúgna és feltenne valami feketelistára, ahonnan évekig nem lehet lekerülni?
Van három bankszámlám, mindegyik egy lyukas garas nélkül, miközben félmillió forintnyi hitelt tudok felvenni a nagy semmire.

Hirdetések – a félreértések elkerülése végett

A blogom honlapján tartozó hirdetésekből adódó bevétel hozzám folyik be és nem a blog üzemeltetőjéhez. Ez az első jelen annak, hogy végre valahára van bankszámlám.

Mielőtt bárki megvetne, hogy a semmiből is próbálok pénzt csinálni, talán előtte próbáljon meg tíz fontból hetente megélni. Így talán év végére összegyűlhet egy repülőjegynyire való.

A brit energiatakarékosságról

Miközben Tony Blair a globális felmelegedésről papol, és Darfur mellett az utóbbi időben ezt próbálja meg témává tenni az európai vezetők körében – kevés sikerrel -, a britek körülnézhetnének egy kicsit a saját házuk táján. Néhány dologról, ami szúrja a szemem, ám apró intézkedésekkel lehetne tenni ellene valamit.

Az odáig rendben van, hogy két hete London főpolgármestere bejelentette, hogy évi ötszáz hibrid üzemeltetésű buszjárművet kívánnak üzembe helyezni 2007-től, de ez csak egy város a sok közül.
A legszembetűnőbb, így ősszel, a parkok karbantartása. A leveleket dízelüzemeltetésű avarfúvó berendezéssel fújják kupacokban. Az avar ráadásul nedves, az idő szeles… Igazán nem hiszem, hogy nem lehetne más módszert kitalálni az avar eltakarítására. Két héten keresztül az esős napokat kivéve idestova minden nap egy tucat ember rohangált ilyen berendezéssel a Seaton parkban. A hátukon egy kb. 10 literes benzin tartáj, a kezükben a fúvó berendezés. Amit ma „összefújnak” egy kupacba, azt holnap fújhatják újra, mert vagy a szél szétviszi az avart, vagy újabb levelek hullanak alá. Nem lenne egyszerűbb e tényleg megerőltető munka helyett inkább gereblyét ragadni? Ok, ha ez sérti a kényes brit gyepet, akkor ebben az innovatív társadalomban igazán feltalálhattak volna már valamit. De ez szerintem egy kimondottan felesleges CO2 kibocsátási mód, kis tétel, de amennyi park errefelé van…

Rendben, hogy egy kőolaj nagyhatalom városban élek és fosszilis energiaforrás akad bőven (Bár össze nem lehet hasonlítani Abu Dabival. Inkább hasonlít valamelyik jó 70-es években épült szocialista város nyugati interpretációjára, néhány középkori épülettel, meg egy óvárossal megspékelve), de így a 21. század derekán gondolhatnának a szigetelésre. A kollégiumi várost stílusából ítélve a hetvenes évek elején építették. Bár északon vagyunk, ahol télen szeles és hűvös az idő, sikerült egy falas ablakokat berakniuk. Ez még kevésbé aggasztana, ha az ablak kerete nem szimplán egy fém lap lenne, amelynek semmilyen vastagsága, szigetelőképessége nincs. A fűtést már szeptember végén bekapcsolták, amikor még 15-18 fok között volt éjjel-nappal a hőmérséklet, hogy a szobában tartani tudják a 20 fokot. Most már sokkal aktívabban fűtenek, de a meleg érezhetően szökik. Előbb utóbb kapcsolni fognak, de nem mi vagyunk az egyetlen ilyen közintézmény….

A harmadik: a csapok. Bár ezt inkább nem kritizálnám, mert megszerettem ezalatt a rövidke idő alatt, és majd ez is egy olyan dologgá válik életemben, ami hiányozni fog. Brites módra két csap van; egy hideg és egy meleg vizes. A meleg vízből gőzölögve folyik ki a forró víz, ami az elején kétségtelenül irritáló, de amikor hozzászoksz…. Ha valaki brit rendeletetés módja szerint használja a csapokat, akkor az kész vízpazarlás. Ez annyit tesz, hogy az illető bedugaszolja a mosdót, a két csapból olyan arányba folyatja a vizet, amely számára kellemes hőmérsékletet biztosítja. Majd ebben mos arcot, fogat és/vagy borotválkozik. Dél-Angliában már vízhiány van, de csak ott, és csak most kezdték a britek feladni e kényelmes szokásukat. Csak ott kezdtek el állítólag keverőcsapokra váltani.

Ez kábé olyan, mint az itteni emberek általában, akik jól látják a világ problémáit. Érzik, picik ők a világhoz képest, nem nagyon tudnak tenni semmit. Adakoznak, meg rosszul érzik magukat a harmadik világ miatt, miközben kávét és narancslét isznak. A segélyekkel, tudják, a problémát nem tudják orvosolni.

A fennálló problémákat - ha nem is feltétlenül mi kelet-európaiak okoztuk, de manapság már mi is hozzájárulunk a fenntartásához -, az egyetlen hatásos eszközzel tudjuk kezelni, azzal, amellyel magukat a problémákat okozzuk, a fogyasztásunkkal. Ha tudatosan fogyasztunk, akkor enyhíthetnénk a problémákon (Bár az olcsó kávé, és a menzán felszolgált narancslé, jó ha életében egyelten kávébabot vagy narancsot ha látott). De az október 26.-ai Guardian cikk a Starbucksról jól jellemzi a problémát.
Hány, de hány angol diáktársam panaszkodott az újonnan átadott Hub-ról, hogy túl sok benne a plazmaképernyős tévé, adták volna a pénzt inkább az éhezőknek, miközben a kezükben ott gőzölög a 2 olykor 3 fontos valódi kávé (arról már nem is beszélve, hogy a képernyőket szponzorok adták ingyen).

Persze, ha egyedül kapcsolom le magam után a villanyt, azzal nem sokat segítek a világon. Az pedig elég irreális vágynak hangzik, hogy mindenki kapcsolja le maga után. Tavaly, otthon a kollégiumban 83 embernél sokkal könnyebben értem el sikereket e téren, mint most itt a 4 db nyugati kultúrából érkező lakótársamon. Elkerülhetetlenül tartunk a végkifejlett felé?

Az angol, az ír, a svéd, a malawi és jómagam

Ők lennének így mind a lakótársaim. És milyen is velük együtt élni így közel egy hónap távlatából? A viszonyunk fagyos (otthoni fogalmak szerint), de talán csak azért mert nem otthon vagyok és nem magyarok között, vagy egész egyszerűen errefelé ez az alapjárat?

Az angol és az ír srác egyéves posztgradulális tanár szakos képzését végzi. Az angol drámázik, az ír angolt oktat. Ők már akkor itt laktak, amikor én beköltöztem. Ismerkedésünket sikerült a legkevésbé szerencsésen indítanom. Emlékeim szerint a harmadik kérdésük volt (Hogy hívnak, honnan jöttem után), szeretem-e a focit? Naiv könnyedséggel feleltem, hogy utálom a megnevezett sportágat. Az elkövetkezendő két hétben nem is találtunk már közös témát. Ezt már csak egy kérdésük követte: azért a sportot ugye úgy általánosságban szeretem? Majd visszatértek beszélgetésük tárgyára, a focira. Ezt követően kommunikációnk egy jó ideig kimerült a Hello!/Hi, How are you? üres frázisaiban.

Az egész csapatból az angol a leghidegebb, teljes mértékben tárgyilagos a kapcsolatunk. Ám ez nem akadályozza meg, hogy végtelen mértékben segítőkész legyen. Így van ez az ír fiúval is, segítségre tőlük mindig lehet számítani. Az írrel már beszélgetni is lehet, igaz őt is leginkább a foci érdekli, de számára úgy tűnik külvilág is létezik.

A svéd srác utánam érkezett egy nappal. Ő jobban indított, szereti a focit, ért is hozzá. Nem dolgozik, futball mérkőzések fogadásával keres magának egy kis betevőt. Mindennek ellenére nem akkora focibolond, mint a két brit. Erasmusos, harmadéves civil-építészmérnök és csak az első félévben lesz velünk. Mint az Erasmusosoknak általában elég könnyed az élete. Bulizásról, ismerkedésről szól többnyire neki az ittlét. Nincsenek felé komoly elvárások és neki is van végre egy félév egyeteme, amit nem kell annyira komolyan vennie. Ez az egész életmódján meglátszik. Akkor kell és fekszik, amikor kedve szottyan. Napközben az eBay-en régi Volvo után kutat. Szeretne venni itt egy kocsit, és azzal hazamenni, majd otthon jó pénzért eladni, mert odaát sokkal többet ér egy régi Volvo, mint amennyiért errefelé adják. Vele tudok legkönnyebben szót érteni, még azt is mondhatnám, hogy bizonyos szinten valami barátságfélét is sikerült kiépítenünk egymás között. Szeptember végén elment korcsolyázni, ahol bukott és kiment a válla, egészen tegnapig félkezű volt, bár az orvosok szerint még két hónap kell, hogy a vállát nyugodtan használhassa. Bár először szakadt el otthonról, igen rátermetten viseli a sorscsapásokat, ugyanezt nem tudnám elmesélni a fészekből kirepült vagy kiesett magyar fiú ismerőseim többségéről.

Más világ az övé. Félelmetes megélnem a pénz életformáló erejét, szemlélni, hogyan él, mit engedhet meg magának, mi számára a „természetes”.

Malawi az egy más kultúra, még úgy is, hogy már évek óta Angliában él. Vele nincs miről beszélnem és még nem sikerült megfejtenem miért is van ez így. Orvosnak tanul elvileg, de itt valahogy fura a rendszer. Még nem dőlt el mi lesz belőle, ezért a szak párja a kémia, később dől el melyik pályán köt majd ki végül (talán most év végén, ugyanis ő az egyetlen másodéves közöttünk). A srác abszolút mértékben party arc. Eddig, ha jól számoltam, három éjszaka kivételével minden este elment bulizni. Amikor nem egyetemen van, nem alszik és nem bulizik, akkor dolgozik egy szállodában recepciósként, vagy a bőrt rúgja a Seaton parkban, majd nyakig sárosan jön haza. Sportol, bulizik, valamikor állítólag tanul is, teljes mértékben az ideális egyetemi életet él, helyi fogalmak szerint. Én csak annyit szoktam belőle látni, hogy háromnegyed kilenckor kikecmereg csipásan a szobájából, és valamiképp megpróbálja magát összekapni, hogy elsprinteljen a kilenc órás előadására. Vagy délutánonként, amikor hazajövök, elindul a zuhanyzó felé, hogy most neki munkába kell mennie és már muszáj volt felkelnie.

Érdekes néha meghallgatni a világ képét, ki számára a hot chick, meg hogyan érdemes házasodni, miért és kivel.

Igazából nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezekkel az emberekkel kerültem össze. Mindenki teljes mértékben udvarias a másikkal. Konfliktusok nincsenek. Rendesek vagyunk, eltakarítunk magunk után, bár a többiek krónikus lámpa le nem kapcsolásban szenvednek. Mosatlan edények nincsenek, ami néha kimondottan hiányozni tud. Viszont, ha valamelyik szomszédomnál kellene laknom, akkor talán már elmenekültem volna. Éjszaka kellős közepén tudják bömböltetni a Heavy Metált (addig jó nekem ameddig nem a technot), az ablakon szemetelnek, ami tíz fontos bírságot ró maga után, de ők nem nagyon látszanak zavartatni magukat a probléma miatt.

A szabályok értelmében 11-ig lehet hangosan viselkedni. Éjféltől, pedig különös tekintettel kell lenni mások nyugalmára. Amikor éjszaka fél kettő magasságban szólal meg a zene, akkor az ír lakótársam előszeretettel döngöli a padlót, néha eredménnyel. Az első három hét katasztrofális volt e téren. Bár én mintha edzve érkeztem volna az otthoniak után, és kicsivel jobban tűrtem az éjszakai eseményeket. Három hét után a briteknek elegük lett és egymást követő két éjszaka kihívták a kollégiumi felügyelőt, azóta nyugalom honol. Bár múlt héten péntek este, sikerült kettőkor felriasztaniuk legédesebb álmomból, de udvariasan lehalkították a zenét, amikor egy szál köpenyben tudtukra adtam, hogy én másnap dolgozom. Persze közel sem volt annyira egyszerű a lépcsőzés után visszacsábítanom álmomat az ágyamba.

Elveszteni a nyelvet

Lassan elvesztem a nyelvérzékem. Nem ismeretlen az érzés, lévén nem először fordul velem elő ilyesmi, de mégis valahol fájó és szomorú pillanatok ezek, minden egyes alkalommal. Megszokhatatlan.

A munkahelyemen, munka közben már angolul gondolkodom. Az első szavam angolul csúszik ki a számon. „Amikor a mit kell tennem, mi kell” kérdéskörben gondolkodom, angolul jutnak eszembe a dolgok nevei. Sőt, ha az egyetlen magyar srác jön enni, akkor egyre nehezebben váltok vissza a magyarra, így hirtelen tálalás közben. Nem először van ez így velem kétségtelen. Rendszeresen megtörténik nyáron, majd azt követően ősszel, a másik anyanyelvemmel. De mindig, amikor elveszik, űr támad az ember életében, ahogy most is. Egyre nehezebben érzem a magyart, egyre nehezebben formálódnak a mondatok, egyre inkább nehezemre esik a játékos könnyedség a szavakkal. Érzem. És a mindennapi hírolvasás közel se elég, hogy táplálja a könnyedség lángját, ahhoz szépirodalom kellene. Mindeközben az angol, csak csalóka ábránd. Az odáig rendben van, hogy végre valahára legalább egy helyen, egy rövid időre angolul gondolkodom, de ez közel se jelenti azt, hogy érzem én a nyelvet. Mert nem érzem egyáltalán. Tudok hangsúlyokat tenni a mondanivalómba, finomabban, vagy erősebben fogalmazni, de attól még nem érzem. Szavakat teszek egymás mellé, miközben igyekszem betartani, azt a vajmi kevés nyelvtani szabályt, ami az angolban létezik, de nincs stílusom. Legfeljebb valami közép-európai féle. Nem érzem a stílust szóban, olvasás közben is csak ritkán. Apróságok a stílus jelei az angolban, de nagyon fontos apróságok ezek. Esszéket írok és ott se érzem a stílusom, legfeljebb a szárazságom. Ki-kijavít, bele-bele javít néhány angol, és tényleg jobb úgy, ahogy ők javasolják, de én nem érzem, még, de majd idővel, talán.

Őszi rózsák

Lassan rózsákba borulna a Seaton park, ha tudna, idén talán utoljára.

Tegnap már már valóban sikerült legalább félig rózsákba borulnia a Seaton parknak, amin minden napi utam vezet keresztül az egyetemre menet és jövet. A park kertje kecses brit ízlésességgel van berendezve, tuja cserjék, rózsadombok és virágágyak. Sajnos errefelé is lopnak a közparkokból. Egy reggelre virradóra eltűnt az egyik tuja csemete, a másiknak pedig lenyesték a felső felét.

Távozik mélán, susogás közepette az ősz. A fák alkalmi, színekben pompázó báli ruhájukat, lassan felakasztják a fogasaikra vagy nemes egyszerűséggel a földre vetve állnak tovább. A virágok erejéből nyílásra már nem igen telik, csupán a rózsák próbálkoznak még. Sárga, vörös, és fehér szemeiket felvillantják, kacsingatnak, olykor sokan, sokáig téged szemlélnek, lépteidet kísérik a parkon át.
Színekben pompázott tegnap még a park, amelyet az éjszakai eső és az orkán erejű szél vert el. Így megy ez már lassan egy hete. A rózsák harca a természettel. Egy-egy nap már majdnem győznek, már majdnem sikerül újra színekkel festeniük a gyepet, de az ősz és tél makacsul összefogva szemtelenkedik velük.
Az év utolsó virágai ezek, mely után a tél szerelme következik.
Fura lény a tél. Ártatlan fehérségével érkezik, tisztára mossa az év mocskát, elfedi az őszi karnevál hulladékát. Fagyos szerelmével éget. Ő az egyetlen be nem teljesülő szerelem. Ha szeretni próbálod, kezedbe veszed, fájdalmak közepette múlik ki és tűnik el ujjaid között, miközben oly egyszerű szerelmet ígér, melyre társai mind képtelenek. Ők pompáznak, sokarcúságukkal csábítanak. A tél nem ereszkedik le furfangos női játékokba, ő tiszta, egyszerű és tökéletesnek tetsző. Ugyanakkor nem beteljesedő. Talán pont ettől válik az általa nyújtott szerelem, ily idillivé és áhítottá.

A repülés veszélyezteti Ön és környezete jövőjét

A repülés globális felmelegedést okoz; A repülés veszélyezteti a föld egészségét; A repülés 5%-kal járul hozzá az Unió széndioxid kibocsátásához; A repülés elsivatagosodáshoz vezethet; A repülés vízhiányt okozhat, olvasható majd éveken belül az Európai Unióban váltott repülőjegyeken és légitársaságok honlapján. Egyes tagországokban, a háttérben, a veszély súlyosságát hangsúlyozva környezeti katasztrófák, mint például árvizek, elsivatagosodott területek, hurrikánok és tornádók, képei láthatóak majd.
A helyzet sajnos közel sem ennyire komikus. Bár a fenti intézkedések kilátásba helyezéséről senki se beszél, valamit sürgősen tenni kell, mert a globális felmelegedés valóban égető probléma. Ha a cigarettás dobozokról ismert elrettentő taktikát nem is, de bizonyos adófajta kivetését a légitársaságok számára egyre határozottabban szorgalmaz London Brüsszel számára. Az EUban a légitársaságokat nem terheli járulékadó a kerozin után, viszont egy napokban napvilágot látott tanulmány szerint a vasmadarak 5%-kal járulnak hozzá az Unió teljes szén-dioxid kibocsátásához, amelynek aránya tovább nőhet, a fapados légitársaságok töretlen növekedése esetén. A londoni javaslat szerint, a légitársaságokra nem utasonként, hanem járatonként kellene kivetni az új adónemet.
Az amerikai szakértők szkeptikusak a brit törekvésekkel szemben, ők nem látják, hogy az utasokra lebontott, körülbelül 5 fontnyi többletköltség miért fogná vissza a repülni vágyók számát.
A repülés csak egy szektor, a számtalan más terület között, ahol valamit sürgősen tenni kell a szén-dioxid kibocsátás csökkentése érdekében. Cselekvés hiányában ugyanis éveken belül elveszthetjük a kontrolt a globális felmelegedés felett.

A brit média lázban ég. Kicsivel több, mint egy hete a vezető napilapok szinte napi rendszerességgel szerepeltették címlapjaikon a globális felmelegedés problémáját. Hétfőn végül nyilvánosságra hozták a teljes Stern jelentést, amelynek részletei az elmúlt hetek folyamán folyamatosan szivárogtak ki a média számára.
Sir Nicholas Stern Gordon Brown (UK pénzügyminiszter) megbízásából közel egy év alatt készítette el 579 oldalas jelentését a klímaváltozásról. Következtetése egyszerű üzenet: Cselekedni most kell, mert egyébként baj lesz.
Nicholas Stern többek között a Világbank volt vezető közgazdásza, akinek főbb szakterülete a makroökonómia, megfogható számokban adta tudtára a közvélemény és kormány számára, mennyibe fog számunkra kerülni, ha nem teszünk valamit a felmelegedés ellen azonnal, és mik lesznek a természeti következményei (éhínség, pusztító malária, sűrűsödő árvizek és szárazságok, 30% erősödő viharok, 300000 halott, 20% visszaesés a világ GDP-jében).
Bár a kritikusok, már számtalan hibájára mutattak rá a jelentésnek, úgy tűnik a brit kormány komolyan veszi az ott állítottakat és cselekvésre szánja el magát.

Rendben van, a kormány cselekedni fog, de mire annak hatása begyűröződig az életembe addig jó pár év el fog telni. Cselekedni állítólag pedig most kell. Hat javaslat mit tud tenni a probléma megfékezése érdekében az egyszerű ember:

1. szigeteli a lakását, alacsonyabb hőmérsékleten fűt, nem hagyja standby módon a TVjét és egyéb elektronikus eszközeit, takarékos izzókat vásárol
2. Kerüli a repülést
3. megválasztja az üzemanyagot, és benzin helyett autógázt használ
4. Szél, nap és egyéb természetes erőforrásokat használ elektromos energia előállításához
5. Környezetbarát gépjárműre vált
6. Ügyelünk az energia „lábnyomunkra” www.myfootprint.org

Ezek szerint, én, mint diák sajnos alig tehetek valamit, a radiátor lecsavarásán kívül. Bár, ha egy teszem azt Békásmegyeri panelben laknék és sikerülne meggyőznöm az egész lakóközösséget, hogy váltsunk alternatív energiaforrásra, aligha tudnák összeadni egy napelmere, vagy szélerőműre valónyit úgy hiszem.

Kicsit kezdem megérezni a bőrömön azt, amit Széchenyi érezhetett, amikor Angliában járt és összehasonlított az itt látottakat az otthoni állapotokkal. Bár most talán közel sem akkora a különbség.

Témához kapcsolódóan:
www.guardian.co.uk/climatechange
www.monbiot.com

Arcok: Konyhás nénik

Hétvégi munkatársaimról szeretnék egy röpke képet felvázolni a következőkben. Munkanapokon ugyan olyan hallgatókkal dolgozom együtt, mint jómagam, ilyenkor a szakácsokat leszámítva két „felnőtt”, helyesebben szólva, teljes állású felügyelő van beosztva mellénk. Hétvégénként azonban hiány van a diák munkaerőben, ekkor jönnek képbe a Magyarországot idéző konyhás nénik.

Magyarországot csak korukban idéznek. Életéveik száma valahol édesanyám és nagymamám kora között ingadozik, azonban életmódjukban bármelyik hallgatón túltesznek. A péntek és szombat estéket kivétel nélkül bulizással töltik. Ilyenkor hétvégenként valahogy megélénkül a konyha. Az asszonyok pletykálnak, beszámolnak a hétvégi nagy kiruccanásról. Persze egy mukkot se értek a förtelmes skót kiejtésükből. A skót akcentust az utcán még csak csak meg értem, de ahogy ezek az asszonyok beszélnek, az csak foszlányaiban emlékeztet az angolra. Félreértés ne essék, nem keltául beszélnek, egyszerűen skót ajakkal ejtik ki az angol szavakat. Ha érteném, tán még fel is fedezhetném benne a szépet.
Hétvégén kisebb a tömeg, így a munka is könnyebb számunkra, de nem a másnapos asszonyoknak. Szombat estére többnyire sikerrel heverik ki az elmúlt éjszaka fáradalmait, de vasárnap, amikor 11-2 között dolgozunk, néha felejthetetlenül komikus másnapos fájdalmakat okoz nekik a munka. Néha az az érzésem, hogy vasárnap reggelre még az alkoholnak sincs ideje kipárologni belőlük. Egyikük immáron rendszeresen odajön hozzám, mesél valamit, amiből egy szót se értek, én meg csak megértően mosolygok. A történet, valahogy mindig úgy végződik, hogy fáj a feje és ezért ma különösen nehezen megy a munka. Látszik, hogy nehezükre esik a munka, de ez nem akadályozza meg őket, hogy mindig ugyan olyan akkurátusan végezzék el, amelyben nem lehet kivetni valót találni.